dél és öt között

Ritka hangütés lesz ez, úgy érzem, mert nem ez a napszak a cup of tea-m, enyhén szólva. Valami pocsék ebédet követően (kötelességszerűen lenyomok akármit; minden nap minimum kétszer meleget, egyszer hideget enni: ez a kötelezőség egy dokitól ered, de mindegy) (hol konzerv, hol menzakoszt, hol hidegkaja) el kell dönteni, hogy dögöljek-e le, vagy tegyek valamit. A ’tenni valamit’ hosszú heteken keresztül nyögvenyelősen megy, kivéve, amikor elkap a grafó és előbújik belőlem az intellektuális dúvad. Akkor meg megszűnnek a napszakok, rohammunka, összevissza és rövid pihenők, borosta és egyre érezhetőbb büdösödés. Ilyen a szelleminek nevezett munka nagyszerűsége.

Kettő körül azt is el lehet dönteni, hogy koffeinban nyomjam-e vagy jöjjön a tea. Nem a purdéktól ölelt felnőtt-duó eszméje vezet akkor, amikor a sarki Kaiserben (és régebben oly sok egyéb helyen) Tchibo Familyt veszek, vagy vesz az otthonunk felén velem osztozó lény. Törökösen isszuk; nem azért, mintha nem múlt volna el szinte nyomtalanul az a hosszú és nem annyira békés szimbiózis, amelyet történelmétől depressziós népünk velük eltöltött, még csak azért sem, mert nagyon szeretnénk így, hanem mert így a legegyszerűbb. Csak vizet kell forralni a forralóban (két perc mindössze), löttyinteni valamennyit a barna őrleményre, és kész. Majd csak pihentetni kell, hogy hűljön. Ennél is egyszerűbb módszer az, amikor megnyitom a melegvizes csapot, kifolyatom a vizet addig, amíg viszonylag meleg (majdnem forró) nem lesz, és kész. E technika alapbaja, hogy nem kell kibekkelni, míg a folyadék lehűl, hiszen hőfoka a létrejöttekor megfelelő. Csakhogy így a zacc félig ülepszik le, a fele ropog a fogaim között, megül az ínyen, és – homéroszi fordulattal szólva – ott sötétlik fogaim kerítésén, nem röppen el. A serkentő levet két és csak két csészéből iszom, mondhatni, méltatlan bögrékből (csészéknek ezek csak kényszerből nevezhetők). Azért csak ebből a kettőből, mert ez a kettő a helyes méretű, vagyis sem nem kicsi, sem nem nagy. Az egyiknek (a polcról gyakrabban leemeltnek) letört a füle, ezért ha bent akarok inni, mondjuk a Gép mellett, a középső ujjammal óvatosan kell tartani alul úgy, hogy a bőrfelület minimálisan érintkezzék a jól megforrósodott csészetesttel, és ugyanezt a metódust kell alkalmazni a bögre tetejénél. Még így is megesik, hogy erőteljes szentségelések közepette viszem, majd mint a karibi őrangyal, landoltatom a legelső vízszintes felületen, az n fokú égési sebeket megelőzendő. Régi bögre ez, belül az alsó kétharmada kimoshatatlanul bebarnult, ott is, nemcsak a belső fehér részen, vékony repedések jelzik a viszonylagos régiséget. De a külseje! Valamely kisüzem ördögi elméje úgy intézte, hogy – a közismert rajzfilmből természetesen – Micimackó üldögél rajta, ölében valamely nagy adag lila kerti dísznövényt szorongat, és rettentően vigyorog. Körülötte sok kis napocska fénylik (ha körbeforgatod, pontosan tizenhat, ebből tizenegy csonka (a matrica széle!!). Micimackó mellett, kissé szervilisen meghajolva egy csúnya, elrajzolt, de szintén érinthetetlenül és nem titokzatosan röhögő Malacka. Ő persze talpon van, kissé előredől, mintegy meghajolva Micimackó előtt, mellső kezét (?) (csak az egyiket nézegetheted) maga mögé kulcsolja. A túloldalon (ha kilencven fokkal elforgatjuk a csészét) szintén Micimackó lakozik, ritka bamba tekintettel mered előre. Micimackó itt egy büszt. Ruha helyett a nyakon piros valami, szerintem csak úttörőnyakkendő lehet. Nagy a veszély, az orra felé egy méh repül. És hogy értsed az egészet, szerepel a csészén a következő felirat: „Pooh & Piglet”. Vagyis, ha jól értem: So far, so good.

A következő csésze, ha lehet, még meglepőbb. Kihagyom belsejének ismertetését, csak a külsejére szorítkozom. Egy egész életképet (genre) kapunk. Körben végig a felső szélek alatt sötétkék ég, apró fehér pöttyökkel (vagyis: csillagos éccaka). Alul, körben az alsó szélek fölött, fehérség, értsd hó. Ha szemünket Königsbergi Manó javaslatára ismételten a csillagos égre függesztjük, ott van még a fogyó (vagy éppen növekvő) Hold is. Az így kétosztatúként leírt vidéken több fenyőfa szorong zsúfoltan a fül mellett. A túloldalon, még mindig közel a fülhöz, egyetlen szomorú fenyő. A rajz nem perspektivikus, nem tudható, hogy törpe- vagy óriásfenyők-e. Középen – és itt jön a meglepetés, mit meglepetés, tragédia – maga Télapó. Piros kucsma, narancsos bojt, piros köpeny, puttony. Szürke kesztyűje van, a hideg ellen. De ó jaj, vele szemben egy igazi medve. És egészen közel Télapóhoz. Télapó az egyik kezét kinyújtja, vagy védekezik, vagy attakíroz, de az is lehet, de az is lehet, hogy be akar egyet inteni a medvének. A medve ellenségessége csak közelségéből olvasható ki. Miért gyűlöli a medve Télapót? Éhes? Nem kapott semmit? Csak nem akarja megenni? December eleji katasztrófa? Chaos mundi infantis?

E kissé anarhista verzió felcserélhető még egy, de csak egyetlen verzióval, amely a rendnek kell lenni! Parancsa felé mutat. Mert mi van a puttonyban? Nem hiszek a szememnek: fenyőfa Mi a fasznak visz Télapó fenyőt? Kinek? Logikailag csak Télapónak (aki önnön maga) viheti, mert nekünk anya vagy apa vette, és apa faragta be a tartóba. (Egyszer leégett, nagyszerű volt, de a vatta és a fa lobogó tüzét majd később mesélem el; v.ö. tartalék: ú.n. emlékezetes fenyőfa). És ha fenyők (öt fenyő) között vagyunk, logikusan adódik a következtetés. Ez a fa lopott, Télapó pedig tolvaj, fenyőfatolvaj. Lehet, hogy el akarja adni, és a derék medve ezt az akciót stoppolja le éppen.

Épp egy éve, tavaly kicsomagoltam egy nagy fűzfakasból a napilapok darabjaiba tekert poharakat, csészéket, edényeket. Anyai örökség. Előtte egy éve, augusztusban csomagoltuk el őket, azóta az örökség megutazta a Délvidéket, egy évig elpihent ott békében, de visszakerült ide, Pestre (nem hazakerült, de vissza). Szép (és közönséges vagy éppen csúf) holmik ezek, de nekem különösen kedvesek, gyerekkoromat idézik. Lehet, hogy később mesélek róluk, most nem. Hanem az jutott eszembe a tavalyi augusztusról, ahogyan pakoljuk, csomagoljuk ezeket a holmikat a testvéremmel és a nőkkel, hogy bizony… Előre is röhögök, mint a vak egér. Van egy pluszegy plusz egy plusz egy maradékom. Miután sikeresen túljutottak a két bögre, valamint az egy plusz egy plusz egy plusz egy örökös léte fölvetette matematikai gondon (a dolog bizony szakmai szempontból sem egyszerű), fölmerül majd a nagy metafizikai kérdés: kié legyen a vigyorgó, bamba Micimackó, és kié a tolvaj, fenyőrabló, szerencsétlen medveeledel Télapó.