„A múlt használata… rávilágít arra, ami meghatározza az életünket, amit a jelenben a múltból örököltünk.”

(Rosemary Erickson Johnsen, Contemporary Feminist Historical Crime Fiction)

 

Mi a hasonlóság a Dan Brown Da Vinci kódja és Elizabeth Kostova Történész című regénye között? Mind a két könyvet milliók olvassák a világon, melyben a főszereplők történészek, akik a múlt titkait kutatják, hogy a jelenben harcoljanak a velünk élő gonosszal. Mindkettőben a főszereplő férfi is és a nő is jól képzett történészek, de valahogy mind a kettőben a nő(k)nek annyi szerep jut, hogy válságos pillanatban ötleteivel segíti a férfit a megoldás felé. Mit tanulhat a feminista történetírás ezekből hagyományos társadalmi nemi megosztásra épülő kasszasikerekből? Erre a kérdésre kísérlek meg választ adni, amikor a Közép Európai Egyetem Társadalmi nemek tudománya tanszékén tartott kurzusom elméleti és gyakorlati eredményeit próbálom meg az alábbiakban bemutatni. Elemzem az irodalomelmélet, az erőszak, történetírás és a populáris kultúra találkozási pontjait a feminista elméletekkel. Ez volt az a találkozási pont, amely a posztgraduális szintű nemzetközi hallgatóknak tartott transz-diszciplináris kurzus oktatásakor a leghatékonyabban járult hozzá a pozitivista és társadalmi nemekre vak történeti kánon megkérdőjelezéséhez.

 

A kurzusnak két szintje volt: egyrészt „hagyományos” egyetemi kurzus, melyben a historiográfia és szakirodalom kritikai ismertetésén át alakul ki a közös tudás, valamint másrészt az erre épülő kreatív írás gyakorlatok, melyek gyakorlatban alkalmazták ezt a transz-diszciplináris elméleti kereteket.

 

Történet története: miért történelmi az a krimi?

 

A kurzust azon elméleti probléma egy lehetséges megoldási kísérleteként találtam ki, hogy miként lehetséges a történeti elbeszélés társadalmi nemi különbségekre való érzékennyé tétele egy olyan átmeneti időszakban, mikor a történeti elbeszélés eszköztára és keretei alakíthatók?

Európában a „memory boom” után talán soha nem volt nagyobb a távolság a hivatásuk szerinti történetírók, a népszerű történeti munkák és a történelem „saját olvasatára” éhes közönség között. Nap, mint nap szembesülünk azzal, hogy a történelmi tudás kánonja nem tud megfelelni a demokratikus kihívásoknak.[i] Sokan a történelmi megértés válságaként értelmezik a történeti tudás médiumainak, átviteli tereinek végérvényes megváltozását (kevesebb könyvet olvasunk, az új generációk „ténybeli” tudása radikálisan csökken stb.). Ezzel átalakult „a történelem” maga is, ahogy azt a 19. század óta, mióta „tudomány lett”, megismertük.

 

A történelmi filmek, dokumentumfilmek csak ennek a folyamatnak kezdetét jelentik, mely aztán az adott történelmi eseményről létrehozott weblap révén, vagy akár a „second life”-ban a történeti események újraírást jelentheti. A sokat emlegetett „történelem vége” az induktív kutatási módszerrel dolgozó és biztos megoldásokat kínáló, a felvilágosodás filozófiai alapjaira épülő történelmi kutatás végét is jelenti.

 

Európa keleti felén a „memory boom” okozta átalakulás (a múlt eseményeinek személyesítése és az emlékezés közösségének kiszélesítése) egy időben zajlik le a poszt-szocialista átalakulással. A volt államszocialista országok történetírása és oktatása ugyanakkor érdemben keveset változott 1989 óta.[ii] Az 1989 után érezhető rövid eufóriát felváltotta a történetírás és kutatás intézményi polarizációja. A kánon megkérdőjelezése helyett a történeti ellenkánonok létrehozása következett be. A történelemoktatás intézményrendszerében a bolognai folyamat megerősítette a hagyományos „történelmet”, mint diszciplínát, illetve az alapképzésben az ehhez kapcsolódó tanítási gyakorlatokat. Az interdiszciplináris megközelítésre a mester és Phd képzésben is kevés mód nyílik, többnyire a hagyományos kultúra-, és társadalomtörténeti felosztás maradt meg. Az annyira remélt kelet-európai történeti paradigmaváltás nem következett be.[iii]

 

Annak idején a Közép-ázsiai oral history projekt létrehozásakor, amely ennek a feminista történelmi kurzusnak egyik előzménye volt, föltettük a kérdést: miképpen felelhet meg a történetírás a demokratikus kihívásnak az átmenet időszakában. Válaszul akkor az oral historyt mint módszert választottuk és főként családban mesélt női történeteket vizsgáltunk.

 

Noha a projekt összességében sikeres volt, több módszertani és elméleti kételyt vetett fel. Az egyik, hogy itt is komoly veszélyt jelentett a „maternalizmus”, hiszen senki nem mutatott érdeklődést a nők történetei iránt. Abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy „hangot adunk” a nőknek, miközben ezt a felfogást társadalmilag és kulturálisan is komolyan kritizáltuk.[iv]

 

A másik tanulság, hogy a történeti kánon megkérdőjelezése helyett a történeteket újabb kizárólagos igazságokként beszélték el. A történet elmondói ragaszkodtak a “saját történeteikhez” és annak “Igazságához”.[v] Politikailag nem kérdőjelezhető meg, hogy az elbeszélő nem az igazságot mondja, amikor az 1991-es bakui mészárlásról vagy a dusanbei gyilkosságokról beszél, de ez pusztán egyik hegemón elbeszélési mód felváltása egy másikkal.

 

1989 előtt a múlt a monolitikus rendszer legitimálásának szolgálatában állt, ebben fontos szerepet játszott a felejtés és az elhallgatás. 1989 után a magántudás és az egyéni emlékezet megkérdőjelezte a hivatalos történelem állításait, éppen az egyénit tekintve eredetinek és “nem manipuláltnak” az államival szemben. Ha nem közvetlen múltról, hanem a közvetített múltról beszélünk, közelebb kerülünk a kánon és ellenkánon kialakulásának megértéséhez. A legújabbkori történelem (Zeitgeschichte) szakértőinek meg kell küzdeniük azzal a – Furet kifejezését használva ­– “megismerési hátránnyal”, hogy olyan korszakot vizsgálnak, amelyről mindenkinek meg van a saját “eredeti” és kizárólagosan autentikusnak tartott emléke.[vi]

 

De mi, a közép-ázsiai női történeteket feldolgozó projektben a „közvetített” múltat kerestük. Ez a „közvetített múlt” ebben a kurzusban a történelmi bűnügyi regény lett, mely populáris kultúra oldaláról kérdőjelezi meg a történeti elbeszélés pozitivista kánonját. A nyomozó beleképzeli magát az elkövető és az áldozat helyébe, így a feminista gondolkodás által elvárt kritérium, a beszélő többszempontú pozicionalizálása megvalósulhat. A krimi írója több elbeszélői pozícióval kísérletezhet, míg a történészek az igaz-hamis paradigmába zárva alkotják meg a történetüket.

 

A Közép-Ázsiában végzett kutatás harmadik tanulsága, hogy hiába az oral history az egyetlen elmesélési forma, melyben a nők a tapasztalataikat megoszthatják a kutatókkal és másokkal, az elmesélés kerete meghatározza az élményt. Az oral history történeteinek keretében az interjúalanyok összefüggő önmegjelenítést akarnak létrehozni, ez a kommunizmus bűnein át az egyéni ellenállási formák elmondásáig terjed. Az a „kulturális eszköztár”, amit a megkérdezett nők az interjúkban használtak, meglepő módon főleg vallásos eszköztár volt. Az elbeszélés legfontosabb keretéül pedig a kommunizmus áldozatának szerepe szolgált, mely semmilyen személyes variáció megjelenítését nem tette lehetővé. A függetlenségüket újonnan elnyert közép-ázsiai államokban ez a szerep vált az 1991 utáni hivatalos történetírás keretévé. Ezek szerint a történeti elbeszélés szabad lehet ugyan a „nyilvános” történeti diskurzus elbeszélést meghatározó kereteitől, de az újból megjelenő vallásos keretek más típus társadalmi nemi hierarchiákat hoznak létre. Ezért próbálkoztam ebben a kurzusban egy más „kulturális eszköztárral”: a bűnügyi történetek mindenki által jól ismert formulájával.

 

De az „új történelem” írása során olyan új kérdések merültek fel, mint az osztály, a társadalmi nemek, az etnicitás szempontjai. Így már „történetírásról” beszélünk, hanem a történeti kultúráról, mely olyan esernyő fogalom, mely a múlthoz való kapcsolódásokat vizsgálja. Ez az megközelítés lehetőséget nyújt a társadalmi nemek történetének vizsgálatára, hiszen a társadalom létrejöttéről, működéséről és főleg a nemzet fogalmának létrejöttéről nem lehet a társadalmi nemek figyelembevétele nélkül beszélni. Ugyanakkor az új megközelítések a régi kánonnak kell részei legyenek, de nem mint egyedüli, hanem mint egy a nagyon hatásos narratívák közül, melyek a nemzetek és a demokrácia történetét meghatározták.

 

Giovanna Pomata megfogalmazásában: „a társadalmi nemek szempontjának vizsgálata újraírja a nemzeti és az általános történelmet abból a szempontból, ahogy elemzi azt a szerepet, amit a társadalmi nemek jellemzői és szimbólumai játszanak a történelmi eseményekben és folyamatokban”.[vii] Ez a megközelítés teret enged az elbeszélés pluralitásának, átalakítva a történeti források meghatározását is. Az írásos dokumentumok mellett a történészek használnak képeket, szobrokat, épületeket, filmeket, oral history-t, rítusokat, hogy megismerjék a múlttal. Ezek révén próbálják meghatározni a saját kapcsolatukat a múlthoz a múltban, tehát nem azt, hogy mi is történt valójában. Ez a meta-történeti megközelítés lehetővé teszi, hogy a tudományos elemzés mellett a történeti reprezentáció recepcióját és annak társadalmi újraosztását is vizsgálják. A bűnügyi történek világa is lehet egy olyan „emlékezés helye”, melyben a múlthoz való komplex kapcsolódási pontokat vizsgálhatjuk.

 

Miért éppen feminista a történelmi krimi?

 

A történetírást Middleton és Edwards úgy határozta meg, mint „intézményes emlékezés és felejtés gyakorlatát”.[viii] Ez az intézményesített és intézményes emlékezés mindig összekapcsolódik a „igaz” emlékek fogalmával, melyet a különböző politikai rendszerek erővel elfelejtettek vagy még a létezését is tagadták. A különböző társadalmi csoportok a politikai hatalmukat ezekkel a „igaz” emlékekkel támogatják meg, s ez alól a nőmozgalmak sem kivételek. Ez az „érvényesség politikája” arra vonatkozik, hogy a különböző változó hatalmi struktúrák létrehozzák „azt az erőt, mely szöveghez rendelődve fenntartja a történelem megfogalmazott változatát”.[ix] Tehát az „igaz” emlékek elismerésének követelése mindig egy hegemón politikai igény megfogalmazását is jelenti.

 

De az emlékezés folyamat, melyben a múltról alkotott emlékek folyamatosan a jelen elvárásainak megfelelően változnak. Ezek az elvárások másképpen fogalmazódnak meg a nők, és másképpen a férfiakkal szemben. Az emlékezés az egyén eszköze, hogy múltjához és a közösséghez való kapcsolatát meghatározza, ez az emlékezés történhet a szimbolikus, valamint metaforikus szinteken is. A feminista szimbolikus politikai harc a társadalmi változásért metaforákon keresztül történik, s ezek a metaforák: történetiek.[x]

A történetírás elmélete mellett a másik ok, ami a feminista történelmi krimi tanítása felé vitt, az a történésznőknek másfajta kapcsolata a szakmai nyelvvel.[xi] Számtalan példát tudunk arra – azon kívül, hogy a történelmet hallgató nők nem fejezik be a Phd-dolgozatot, mert képtelenek megfelelni a tudományos narratíva nyelvének –, hogy sikeres karrierjük egy pontján a tudósnők más műfajjal is kísérleteznek megkérdőjelezve ezzel a „nyugati” racionalizmus episztemikus ideológiáját. Ez az ideológia a tudást és a tudót elválasztja egymástól, és független, kontextus nélküli objektív igazságot hoz létre. A tudományos stílus és írásmód rítus, mely szükséges az elismertetéshez és az objektív igazság megfogalmazásához.[xii] Ezt két oldalról is megkérdőjelezték: egyrészt a poszt-strukturalista történetírás, melyben a tudás kontextuális és egy csoport tagjaként a különleges nézőpont elfogadható, másrészt részben ehhez is kapcsolódva, a feminizmus.

Az első lépés annak a vizsgálata: mi történik, ha nő lesz a detektívregény írója. Az elmaradt paradigmaváltás miatti csalódás például Agatha Christie Death Comes as the End, az író egyetlen az ókori Egyiptomban játszódó krimijében az elemzés első szintjén jelenti.[xiii] Jelentősége van ugyanakkor a „jelenlét politikájának”, nevezetesen az arra vonatkozó kérdésnek, hogy miben változnak – vagy nem változnak – a műfaj szabályai, ha nemcsak nő írja a történetet, hanem nő maga a detektív is. Sara Paretsky Total Recall-jának detektívje, Warshawski a Holocaust során elrabolt kincseket kutatja,[xiv] Barbara Neely Blanche among the Talented Ten című történetének nyomozó főhősnője, az afro-amerikai Blanche mindenféle formális oktatás nélküli háztartási alkalmazott. A detektív tolmács és a jelek olvasója.[xv] Ő az, aki a jeleket és nyomokat megtalálja, felfedi és értelmezi, majd felállítja az ok-okozati összefüggést a tudományos követelményeknek megfelelően. Az értelmezés, az egyedül lehetséges elbeszélés megalkotása a detektív kiváltsága és hatalma. A detektív fedezi fel az „igazságot” és kulturális kódokon kívülisége megkérdőjelezi a történelem pozitivista episztemológiáját.

 

A történeti elbeszélés kronologikus, mely a krimiben megfordul: a történet a múltban bekövetkezett esemény emlékeit kutatja, annak lenyomatát az emlékezetben, mely szükségszerűen más és más minden emlékezőnél, hiszen különleges álláspontot jelenítenek meg. A történész is a hatalom és az értelmezés monopóliumának birtokosa.

 

A „nő” a hagyományos műfaji keretekben, mint rejtély, a szexuális különbség metaforája jelenik meg. A társadalmi nemek tudománya kritikusan vizsgálja a „Nő” fogalmát. De a nő a modernitás képviselője, hiszen az újrakezdés, a szebb jövő elképzelése bezárja egy elbeszélési keretbe. Az új kultúrtörténeti megközelítés megkísérli a nőt a szimbolikus gyakorlatok és politikák tárgyaként és alakítójaként is elemezni.[xvi] A „nő” mint a forradalmi elbeszélés hősnője, megkérdőjeleződik azon nők által, akik kimaradtak a történelemből. A kurzuson föltett kérdés ennek a határnak a vizsgálata volt: miképpen jelenik meg, és miképpen módosul szerepe, ha a detektív: nő.

A „törvényen kívüli” (outlaw) mint fogalom különösen alkalmas volt annak a leírására, amivel foglalkozni akartam.[xvii] A törvény megszegése az az elem, mely meghatározza a bináris ellentétet: mi és ők, akik betartják és a jók, és azok akik szembeszállnak. Ahogy a műfaj klasszikusában, A. S. Byatt regényében is az éppen a történettudomány szabályainak betartása miatt szenvedő és marginalizált főhős a történetíró szakma szabályainak betartásáért felelős levéltáros orra előtt lopja el az addig ismeretlen levéltári forrást, ezzel megtöri a „kódot” és megnyitja önmaga számára az autonóm értelmezés lehetőségét, mellyel új kódot hozhat létre.[xviii] A „nő” a szövegekben, mint a „másik” jelenik meg, a férfi ellentéte, és a bűntett elkövetői gyakran kerülnek a „másik” kategóriájába. A történetekben az „homme fatal” az elkövető, mely a társadalmi nemek szerinti rendszer globális átalakulása miatt a patriarchális férfiasság formákat erősíti.

 

A társadalmi nemek tudománya önreflexiv, saját fantazmagóriáját is kritikusan kezeli. Ennek egyik módja, az egyik legkonzervatívabb elbeszélési forma, a bűnügyi történet szubverziv átalakítása a politikai célok mentén.[xix]

Miért a krimi műfaja?

 

A krimi műfaja a populáris kultúra részeként a művészet, a politika és a szórakozás találkozási pontja. A bűnügyi történetek jellemzője, hogy a félelem és az öröm együtt jelenik meg. A formula egységes forgatókönyvet követ, melyet az olvasó ismer, elvár, s attól érzi magát biztonságban a könyv olvasása közben, hogy a kötet végére a rend és a biztonság helyreáll. A bűnt felderítik és a társadalmi rend helyreáll.

 

A krimi műfaja is fejlődött és differenciálódott. Amerikában íródott bűnügyi regényt (crime fiction) a brutalitást és a realizmusa megkülönbözteti meg az angol szerzők terminológiájában is más detektív történeteitől (detective fiction). Míg a bűnügyi történetekben a detektív magányos hősként harcol a bűn és a legalitás határán, addig a detektívtörténetekben a pszichologizálás és a bűnügyi jelek olvasása helyettesíti az erőszakot. Itt a nyomozó intellektuális képességeivel biztosan megtalálja az elkövetőt. A magyar szóhasználat krimi, elfedi ezt a különbséget.

 

A műfaj melyre a leghagyományosabb férfiuralmú elbeszélési mód jellemző, megváltozott, és ez a változása maga tudományos vizsgálat tárgya. Az krimi identitás politikája, melynek kivételezett szereplője a férfinyomozó megváltozik a többszörösség, sokrétegűség és az ellentmondásosság irányába. A bűnügyi történet megoldása éppen olyan készségeket igényel, mint a történészi munka.[xx] De mi történik, ha a középosztálybeli vagy éppen arisztokrata detektív helyett nő kezdi el értelmezni a tényeket, kezd olvasni a jelekből és az időbeli kronológiát megbontva visszamenőleges magyarázó keretet alkot? Nagy utat tett meg a műfaj a „női intuícióra” építő és az angol életet, annak hierarchiáját meg nem kérdőjelező Miss Marple-tól a független, feminista nyomozókig. Gondoljunk Antonia Fraser, Jenima Shore vagy Kate Fansler leszbikus detektívjeire. A női nyomozók szembekerülnek az egyediségük okozta dilemmával a társadalomban. Nem csak a bűntettet akarják felderíteni, hanem ezzel magát a világot is jobbítani. Az áldozattal való azonosulás, a halál szükségszerű értelmetlensége és brutalitása ezt meg is követeli. A női nyomozók elutasítják az áldozati szerepet, nemcsak mint női testben megjelenő férfiak, hanem saját életet élő nő szempontjából. A műfaj, noha a 1970-es években a feministák számára „legkevésbé használhatónak” bélyegződött, mégis az igazságszolgáltatás, a hatalom, hierarchiák, és a jog fogalmának kritikai lehetőségét adja.[xxi]

 

A formula zártsága és annak esetleges feltörhetősége feminista szempontból a szakirodalomban vita tárgya. A hit a biztos jövőben – azaz hogy a gyilkost elfogják – az a pont, ahol a nőmozgalom itt becsatlakozik, hiszen mint minden utópikus mozgalom, ez is a jövőre irányuló jelen időlegességének csapdájában él: most rossz, de majd idővel jobb lesz. A krimik műfaja három lehetőséget adott: az elbeszélési mód jellegzetességeit és – tegyük hozzá – korlátait, az erkölcs meghatározását és a kulturális kódokat, melyek segítségével ezek a történetek értelmezhetőek. A szöveg, melyen keresztül értelmeződik az elkövetett bűn, közvetíti is a bűnt, ezen keresztül történik az értelmezés maga. A tudományos írásmód és a regény közötti határ értelmezése megfelel annak a politika célnak, hogy kinyíljon a szélesebb olvasóközönség felé.

 

A krimikben a nők, mint detektívek, áldozatok és elkövetők küzdenek a mindennapjaikkal. A fantázia hatalmán keresztül lehet erőt nyerni a „határon”, vagy „határokon” való élethez és a boldogság lehetőségeinek kereséséhez. A fantáziának hatalma van a valóság felett. A fiktív szereplők megértése egyszerűbb, mint a valódiaké, mikor az olvasás közben a távolságot méregetjük magunk és a történet hősnői között. Az erőszak vizsgálata a hatalomhoz, illetve a hatalmakhoz való viszony vizsgálatát teszi lehetővé. Továbbá kritikai lehetőséget nyújt a konzervatív hierarchiák, értékek átértelmezésére az elméleti viták és írásgyakorlatok során.

 

Miért a kreatív írás módszere?

 

A feminista pedagógia a gyakorlatban – a reflexivitáson keresztül létrejövő párbeszédben – a megértésre koncentrál, nem az ismeretek egyszeri átadására. A diák nem üres üveg, amibe bele kell tölteni a tudást. Ezért is izgatott az a kérdés, hogy az új információs és komputer technológia milyen lehetőséget nyújt a feminista pedagógiának, különös tekintettel a történetelmondásra.[xxii] Egy korábbi oktatási kísérlet – az olasz terrorista nőkkel a börtönben készített interjú sorozat, mint oral history – is bizonyította, hogy a történetelmondás hatására az önértékelés és az önkép megváltozik.[xxiii] A kreatív írás tanításában már volt gyakorlatom és ezért döntöttem úgy, tudatosan átlépve a tudomány és irodalom határát, hogy „tudományos esszé” helyett egy novellát adjanak be a diákok.[xxiv]

Az emlékezet létrehozói néha beleolvasztják a szövegbe azokat a jelentéseket és értékeket, melyeket a saját kultúrájukból hoztak, ezzel a kultúra fogyasztása egyben a kultúra átértelmezése is. Kansteiner úgy érvel, hogy „a kollektív emlékezet története kulturális termelés és fogyasztás összetett folyamata, mely elismeri a különböző kulturális hagyományok létét, a történeti emlékezet létrehozóinak egyediségét és az emlékezet fogyasztóinak szubverzív érdekeit.”[xxv] Ez azt jelenti, hogy a társadalmi nemek szempontjából meghatározott kollektív emlékezet létrehozóit és fogyasztóit – pl. a nőmozgalmat – el kell választanunk a társadalmi nemekre jellemző emlékezés hagyományaitól és az emlékezet appropriációjától. Michel de Certau használja az appropriáció fogalmát, mellyel azt fejezi ki, hogy a folyamat során nem marad passzív az sem, aki „csak” fogyasztó. Tehát a kreatív írás gyakorlatokat, mint appropriációt értelmeztem.

Ez volt tehát, az elméleti háttér. Minden óra tanári előadásból, diákelőadásból, filmelemzésből[xxvi], regényelemzésből és kreatív írás gyakorlatból állt. A kreatív írás tanítására jó néhány segédkönyv áll rendelkezésre. Amit én választottam, az a novella írását segíti, és ennek a gyakorlati lépéseit követtük.[xxvii] A diákokat arra kértem, hogy miután a történelmi bűnügyi történetek elméleti kérdéséről tartottak beszámolót, próbálják meg az elméleti kérdést egy történelmi bűnügyi történetben kontextualizálni.

A női önálló cselekvési kör (agency) a feminista elméletek kulcsfogalma, mely gyakran jelenik meg a szakirodalomban kritikátlanul és homogén módon. A kurzusban McNay kettős értelmezését használtuk annak magyarázatául, hogy a múltban hogyan cselekedtek a nők autonóm módon, noha a társadalmi szankciók ezt korlátozták és ezek napjaink komplex hierarchiáit hogyan befolyásolják.[xxviii] Az írás és az írásmód lehetővé teszi, hogy az utópikus női cselekvési kört felfedezzük, mégpedig úgy, hogy a paródia, a remix és a szubverzív írásmód eszközeivel megkísérli a progessziv politikát létrehozni. Az írás az „ellenség” – gyakran a belső ellenség – leleplezésére is szolgál, melynek könyörtelen logikája többek között a hidegháború egyik lelki hagyatéka.

 

A nemzetközi oktatási környezetben a kreatív írás az „otthon” utáni vágyódás megjelenésének helye is.[xxix] A témaválasztásnál hiába az olvasott elméleti és módszertani irodalom angol-szász fókusza, a diákok a cselekményt az otthonukba helyezték. Érdekes kivétel Marina Matesic története, mely egyrészt reflexió a nemzetközi oktatási helyzetre, valamint szubverzív módon használja az elbeszélés módjait, hogy az európai menekültügy rasszista elemeiről írjon.

 

Az angol nyelv, mint a kommunikáció eszköze természetesen elválasztó vonalat jelentett az anyanyelvi szinten beszélő két amerikai és egy kanadai, illetve a három orosz, egy nepáli, egy magyar, egy romániai és egy horvát hallgató között. A diákok történetei a félév során folyamatosan változtak, a cselekmény vagy a helyszínprezentációk során előkerültek mindazok a tudományos írással kapcsolatos félelmek és fóbiák, melyek a kreatív írást hátráltatják („sose tudtam jól írni”, „a történelem pedig olyan unalmas”). Az, hogy a történet fiktív, sokkal lassabban kezdett szabadságot jelenteni, mint előzetesen gondoltam. Sokkal határozottabban kötötték a történet folyamatát egy „valós” eseményhez, mint az én korábban gondoltam („X figuráját Z-ről mintáztam”). Irodalmi betétekkel, idézetekkel illusztrálták a mondanivalót, mert az „leírja, ahogyan volt.” Ebből a helyzetből továbblépési lehetőséget találtam Pechorina történetében, ahol a szerző kedvenc verse lesz a kód, melynek megfejtése adja a történet gerincét.

 

Nehezebben sikerült megfogalmazni azt a mondanivalót és annak elméleti keretét, amiért a történet megíródott. A nők elleni erőszak és ennek az emléknek az elnyomása a feminista elméletek egy központi kategóriája. Repina, Nemtsev, Urdang, Virginas történetei ennek az aspektusait elemzik. Emberi jogok és erőszak kapcsolata volt az elméleti keret, melyben ezek a történetek értelmeződtek.[xxx] Minden bűn tulajdonképpen politikai, hiszen azok a hatalmi és jogi rendszerek hozzák létre, melyek mélyen a társadalmi nemek szerint vannak strukturálva. Az erőszak mint a modernitásra adott, társadalmi nem szerinti specifikus reakció jelenik meg.

 

A homoszexuális közösségen belüli szexizmus, erőszak és kirekesztés tabuizált témájánál Simmons története egyrészt használja a bűnügyi történet eszköztárát a homoszexuális detektív figurájával, ugyanakkor egy olyan társadalmi környezetben követik el a bűntényt – a new york-i homoszexuális terekben –, melynek hatalmi erővonalaiba csak neki, mint „belső”-nek lehet betekintése. A magyar történet is hasonlóan a belső-külső elbeszélői pozíció váltásait használja: egy pénzügyi botrány, az egyik legnagyobb magyar pénzintézetben elkövetett pénzügyi manipuláció aktív részesei lettek a Budapesten élő arab pénzváltók. Velük kerül kapcsolatba a magyar főhősnő, aki beleszeretve az egyik arab pénzváltóba, az orientalista diskurzus rabjaként kerül döntéshelyzetbe: feladja-e szeretőjét a rendőrségnek. Ennek a dilemmának a történetét ismerjük meg.

 

A kurzus végére a történésznek, mint történetelmondónak és detektívnek nyújtott értelmezési szabadság erőteljesebben jelent meg.[xxxi] Az egy szempontú, monolitikus történetelmondást kérdőjelezi meg Nemu története, amely egy társadalmi osztály – a nepáli király szolgái – szempontjából meséli el a nepáli királyi házban történt mészárlást. A történetírás az egy adott eseményről kialakított többféle igazságok rendszere, melyben a történész, a történet megírója egyfajta értelmezést ad. A bűn társadalmi nemek szerinti kritikus értelmezése az irodalomban közösséget teremt, és a mások történeteinek megismerésén keresztül saját életünket, az életünkről alkotott szöveget is jobban megértjük.

 

Összefoglalás

 

A múlt ismételgetése létrehozza a valóságot, mely bizonyos tekintetben új. Ez Butler perfomativ kategóriája, melynek újszerűsége, hogy összekapcsolódik a történelem közönségének demokratizálásával, s így a demokrácia új retorikáját adhatja.[xxxii] A történelmi szempont segít a kulturális normák változásának vagy éppen változatlanságának feltérképezésében, és abban hogy a heteroszexuális vágygazdaság normáit megértsük és átalakítsuk.

 

A kurzus végső soron a kulturális állampolgárság fogalmának történeti alakulását vizsgálta szimbolikus szinteken. A szövegekben az aszimetria, marginalitás, szimbolikus rendek, és a kirekesztés kérdései új tartalmakat kapnak. Itt azt vizsgáljuk, hogy az ismétlés, elutasítás, és átalakítás eszközeivel a társadalmi nemek szerinti identitás nyilvános térben milyen szimbolikákat hoz létre.[xxxiii]

 

Az ’adatok’ és ’tények’ szándékos vagy önkéntelen megjelenítése az egy adott időben élő emberek mentalitásának tanulmányozását teszi lehetővé. Az, hogy miképp kezeljük az ’igazság követelményét’ a történeti kutatásban, megszabja, hogy miként értelmezzük a történelem nyelvét. Akik ilyen, az első pillanatban reménytelennek tűnő feladatra vállalkoznak, azok hisznek abban, hogy munkájuknak van olyan ereje, mely a társadalom (ön)képével kapcsolatos fantáziákat átalakíthatja. A történelem, mint „befejezetlen projekt” újrarendeződik a történelmi bűnügyi regényekben, és a történelmi igazság helyett a történelmi lehetőségeket vizsgálja. A feminista bűnügyi történetek elemzése során a „múlt-megértések” változása rávilágít arra, hogy a múltról alkotott elbeszélés egyben a jövő kivetítése.

 

Pető Andrea

http://www.gend.ceu.hu/habil_andrea_pet.php