Van egy könyv, Kapecz Zsuzsa írta, szép latin címe Mutus Liber ,vagyis Néma Könyv. Mint regény, finoman szól arról is, hogy – Borges után vagyunk – a könyv a könyvet mondja, myse en abime, könyv-a-könyvben, csakhogy itt némán. Azt hiszem, valami olyasmi ez, amiről a filozófusok azt mondják, hogy minden „mondott” magával hozza a sajátos, egyedi nem-mondottját, mint mosoly a megértést, érintés a különvalóságot.

Szerintem a műfaja – hogy eljátsszuk az osztályozós-pakolgatós irodalomtörténészi szerepet – történelmi krimi. És mivel krimi, hallgatok gyilkosról és áldozatról, hallgatok cselekményvezetésről, karakterekről, mint ahogy hallgatok szenvedélyekről is, a könyvben szereplő információs hatalom erejéről, a nőknél gyakori önlealacsonyítási hajlamról, a fabula – a meseszövés – intrikáiról. A gazdag történet jó kétszáz évvel előttünk játszódik, Mária Terézia korában, a Sziléziáért folytatott osztrák-porosz háború idején. Mondjunk annyit, hogy hóeséssel kezdődik és hóeséssel végződik, de nem az isteni kegyelem grecoi angyalszárnyakra emlékeztető fehérségével, nem a feledés és a megbocsátás havazásával, hanem az üres havazással. A néma könyv végén a következő kibeszélés olvasható: „ Mindig csak a hó. Ezzel kezdődik és végződik a történet, amelyet el akartam mondani, s amelynek nincsen tanulsága.”  Történelem tanulság nélkül, életek tanulság nélkül, könyv tanulság nélkül.

Ami a történelmet illeti ( azt a történelmet, amit a középiskolában tanultunk, a régi dolgok mi közöm hozzá osztályából ), képzeletemben Kapecz Zsuzsa – frivol módon – Immanuel Kanttal táncol. Szépen táncolnak ám, nem tudom, milyen zenére, talán valami könnyű Amadeus, Korai Öröm vagy Csókolom. Fúj a szél, hajamra hull a hó…Szegény königsbergi Manó a regény történelmi idején kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy az esetlegességekből és gyarlóságokból szőtt, születéstől a halálig tartó minduntalan kavalkádból kiolvasson valami tanulságot, amit történettudománynak nevezhetne el: és nem tudta megalapozni! Ma is kedvesen mosolygok, ha az egyetemen a bölcsészlányaim indexében ilyen tantárgycímre lelek, hogy „ Bevezetés a történelemtudományba”. Lányok, lányaim, ki vezet? Hova? Van ilyen? Vagy csak valami szellemi ligetbe csalnak, ahol „ nincs is ibolya”. Akkor hát milyen tanulságot várhatnánk?

Kapecz Zsuzsa könyvének beszélője egy nagyon okos, fiatal, talán kissé lelkibeteg férfi, írnok, de levelek közvetítője is, akit még mozgat a megtudás szomjától átitatott kíváncsiság. Állandóan leskelődik, behúzódik ablakfülkékbe, bokrok mögé, éjszakánként szimatol és nyomoz. Az úgynevezett történelemcsinálók, a királynő és szűkebb környezete körében szaglászik, árulásokat, viszonyokat, vetéléseket, pálmaházi zsarolásos koituszokat leskel meg, próbálja megpillantani a politikai szövedékek „logikáját”. És az egész egy nagy hanyatlástörténet, persze, a történet zárul, a történelem nyitva marad.

Történelem a kíváncsi írnok nézőpontjából, rendben. És mivel a könyv Mária Terézia idején játszódik, teljesen „történeti” a tanulság helyén álló egykorú metafizikai horizont: a rózsakeresztesek, fehér és fekete mágusok, Swedenborg, szellemidézők, alkimisták, szabadkőművesek igyekeznek megfejteni a Nagy Titkot, sőt néha úgy mutatkoznak be, mint akik ennek a birtokában vannak, csak nem akarják megmondani nekünk. Az iniciáció, vagyis a beavatás percek alatt bölccsé teszi őket. Minden lében kanál, kíváncsi írnokunk is beavattatik, részint a bécsi osztrák-magyar szabadkőműves páholyba, részint a királynő közvetlen környezetébe. És rájön, hogy nincsen titok, csak kicsinyesség van, csak féreg-lét van, gyerekprostitúció, de gyönyörűséges leszbikus szerelem is -, alacsony horizontú napra-nap élet van és fényszomj. Ami a feltételezett leszbikus szerelem kibontakozásával, a két főhercegnővel kapcsolatos a történetben, az nőregény is, gender-megközelítésben. A főúri udvar bemutatása pedig egyfajta backstage-barokk.

És akkor –  tudják, kedves olvasók -, ez egy igen jó könyv, a Néma Könyv, mert nagyon szépen beszél. Történelmi abban az értelemben, hogy teli van szőve művelődéstörténeti utalásokkal, korabeli dokumentumokkal ( no, azért Yolan de Charbogard nemlétező lovag ám, aki persze létezik, ellentétben Kaunitz kancellárral, aki rég megholt ), és ezek nem klip-technikával és nem a klasszikus montázs-írással vannak berakva a könyvbe, hanem beékelésesen. A szövegnek van egy állandóan megszakításos ritmusa, ami alatt viszont az egyenletes fogalmazásmód áll. Hát ezt, ezt az egyenletességet is lehet ám szeretni Kapecz Zsuzsa könyvében, azt, hogy több mint félezer oldalon keresztül bírja írni a maga hűvös-frivol mondatait, olykor finom humorral, de teljesen benne a maga fikciójában.

Csak azt tudom mondani, olvasható és szerethető könyvet írt ( a koktél garantáltan benne van: titok, rejtély, talány, megfejtésekkel és nem-megfejtésekkel együtt ). Kérem, olvassák teljesen szabadon, nyugodtan olvassák bele a maguk parciális élettapasztalatait, ahogyan én is meghatódtam egy „ Csacsi!” levélmegszólításon, és oly sok mondaton. És ha olvassák, olykor hallgassanak is.   Ahogyan a königsbergi Manó mondaná a Néma Könyvről: „Magunkról hallgatunk.”