Európa egyik nyugati tengerpartján a kikötőben szegényesen öltözött ember hever halászcsónakjában, és szunyókál. Egy divatos ruházatú turista éppen egy újabb tekercs színes filmet tesz a fényképezőgépébe, hogy az idilli látványt megörökíthesse: kék ég, nyugalmas zöld tenger, hófehér tarajú hullámok, fekete csónak, piros halászkalap. Katt. Még egyszer: katt. És mivel három az Isten igaza, és biztos, ami biztos, harmadszor is: katt. A rideg, szinte ellenséges zaj felébreszti a szunyókáló halászt, aki álmosan felül, és álmosan kotorászik a cigarettásdoboza után; de még mielőtt megtalálhatná, amit keres, a buzgó turista már rég az orra alá dugott egy csomagot, és igaz, hogy nem tette éppen a szájába a cigarettát, de a kezébe nyomta, aztán egy negyedik kattanással (az öngyújtóéval) berekesztette a kapkodó udvariasságot. Ebből a fürge előzékenységből túlságosan is sok lett; ezt aligha lehetne pontosan megmérni, vagy mértéktelenségét bizonyítékokkal és érvekkel alátámasztani. Mégis ideges zavarodottság alakult ki, amit a turista – aki ismeri az ország nyelvét – beszélgetéssel igyekszik most áthidalni.

– Ma bizonyára nagyon jó fogása lesz.

A halász a fejét rázza.

– De nekem azt mondták, hogy az időjárás éppen alkalmas.

A halász bólogat.

– Tehát maga nem is akar kihajózni?

A halász a fejét rázza, a turistában meg csak egyre nő az idegesség. Bizonyára nagyon is a szívén viseli ennek a szerencsétlen, rongyos embernek a sorsát, az elszalasztott lehetőség elkeseríti, nem hagyja nyugodni.

– Talán rosszul érzi magát?

Végre a halász is áttér a jelbeszédről a ténylegesen kimondott szavakra.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha nem voltam még jobban.

Feláll, nyújtózik egyet, mintha meg akarná mutatni egészséges, izmos termetét.

– Fantasztikusan érzem magam.

A turista arckifejezése egyre több boldogtalanságról árulkodik, és nem fojthatja tovább magába a kérdést, ami szó szerint azzal fenyeget, hogy szétrepeszti a szívét.

– De akkor meg miért nem hajózik ki?

A válasz gyors és szűkszavú.

– Mert ma reggel már kihajóztam egyszer.

– És jó volt a fogás?

         – Olyan jó volt, hogy nem is kell még egyszer kihajóznom, négy homár volt a varsámban, és majdnem két tucatnyi makrélát fogtam…

A halász végre egészen éber, most felenged, és megnyugtatóan vállon veregeti a turistát. Gondterhelt arckifejezését ugyan szükségtelen, de mégis megható aggodalom jelének látja.

– Képzelje, még holnapra és holnaputánra is elég lesz, amit fogtam – mondja, hogy kicsit legalább könnyítsen az idegen lelkén. – Elszív egyet az enyémből?

– Igen, köszönöm.

Szájukba vesznek egy-egy cigarettát, egy ötödik katt, az idegen fejét csóválva leül a csónak peremére, leteszi a fényképezőgépet, mert most mindkét kezére szüksége van, hogy elég nyomatékot adhasson annak, amit mond.

– Én nyilván nem akarok a maga személyes ügyeibe beleavatkozni – mondja –, de képzelje el, mi lenne, ha ma másodszor, harmadszor, esetleg akár negyedszer is kihajózna, és összesen három, négy, öt, de lehet, hogy tíz tucat makrélát is fogna. Most gondoljon bele.

     A halász bólint.

         – Aztán – folytatja a turista – nemcsak ma, hanem holnap, holnapután, igen, minden alkalmas napon kétszer, háromszor vagy akár négyszer is kihajózna. Tudja, mi lenne akkor?

         A halász megrázza a fejét.

         – Legkésőbb egy év múlva beszerezhetne egy motorcsónakot, két év múlva egy másodikat, három-négy év múlva talán egy egyárbocosa is lehetne. És két csónakkal vagy egy kisebb hajóval természetesen több halat tudna fogni, és egy napon két hajója is lehetne… És akkor – a lelkesedéstől néhány pillanatra a szava is elakad – és akkor építene egy kis raktárat, vagy egy halfüstölőt, később egy konzervgyárat, és a saját helikopterével repülhetne körbe, hogy megkeresse a halrajokat, és rádióval irányíthatná a hajóit. Megszerezhetné a lazacfogási jogokat, nyithatna egy vendéglőt, a makrélát viszonteladók nélkül exportálhatná Párizsba. És aztán… – a lelkesedés megint belefojtja a szót az idegenbe.

         A turista a fejét csóválva, a szíve legmélyéig elszomorodva, annyira borúsan, hogy szinte a szabadnapjai örömétől is elmegy a kedve, nézi a közelgő dagályt, amiben élénken fickándoznak a meg nem fogott halak.

         – És aztán – mondja, de az izgatottságtól megint benne reked a szó.

         A halász megveregeti a hátát, mint egy kisgyereknek, aki éppen félrenyelt.

         – És mi lenne aztán? – kérdezi halkan.

         – És aztán – mondja az idegen csendes elragadtatással – aztán nyugodtan ülhetne ebben a kikötőben, szunyókálhatna a napon, és élvezhetné ezt a gyönyörű kilátást a tengerre.

         – De hát már most is azt csinálom – mondja a halász –, itt ülök nyugodtan a kikötőben, és szunyókálok. Csak a maga kattogtatása zavart meg ebben.

         Az ilyen módon felvilágosított turista el is hordta magát onnan, mégpedig mélyen elgondolkodva. Mert korábban tényleg azt hitte, hogy azért dolgozik, hogy egy napon majd ne kelljen többet dolgoznia. És most már nyomát sem érezte a szánalomnak szegényesen öltözött halász iránt, csak egy kis irigységet.

 (Elhangzott a Brémai Rádióban, 1963. május 1-jén.)

http://ujnautilus.info/a-munkatlansag-es-a-munka-nelkuliseg-dicserete

Illusztráció: Paul Klee