András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Nelly Sachs költeményei

 

Az ablaknál ülsz

és havazik.

A hajad fehér

és fehér a kezed,

de fehér arcod két tükrébe

mozdíthatatlanul befészkelt a nyár:

ott a hely, egy egész ország a láthatatlanba emelkedett réteknek,

a csermelyeknek, hol éjszakára meghúzódnak az árnyékszarvasok.

 

Jajgatva hullok fehérségedbe,

zokogok, amint beborít havad:

belőle az élet oly halkan távozik,

mint a végigmondott imádság nyomán.

 

Ó, belealudni a te havadba,

a világ tűzlélegzetének minden kínjaival,

 

míg az arcodból eredő ráncok,

a hajadból húzódó vonalak

mélyebbre merülnek a tengeréjszakába

az új születés gyökere felé.

 

(Sternverdunkelung, 1949)

 

Nelly Sachs

 

 

*

Amikor a szürkületben

kiürül a nap,

és megindul a képtelen idő –

amikor összefonódnak a magányos hangok,

és az állatok már csak vadászók

vagy csak űzött vadak –

amikor a virágokból csak az illat marad –

amikor minden elhagyja nevét,

és megnevezhetetlen, mint kezdetben volt:

akkor alászállsz az idő katakombáiba

(megnyílnak azok előtt, akik a véghez közel járnak),

ahol a szívcsírák tenyésznek,

a sötétség mélye felé

merülsz,

már túl a halálon,

– hisz az csak huzatos átjáró –,

s a kilépés szelében fázva

nyitod fel szemeidet:

ideghártyájukon már új csillag

hagyta ott visszfényét.

 

(Sternverdunkelung, 1949)

 

*

 

A szemhéj mögött

kék erek

az idő holdkövein.

Kakasszó

üt sebet

a próféta koponyáján.

 

Csigavonalban

lobbannak el a karok – a lábak

boltívein kívül hervadnak el,

a törzs csak szakad, hull,

pornak gyümölcse,

jeges vetésében

halálos őrlésnek.

 

(Und niemand weiß weiter, 1957)

 

*

 

Másként futnak, ágyazódnak

vérereid, már az anyaméh derengésében

visszafelé olvasnak fényed rügyei.

Nagy kerülővel jelek és képek útvesztőjén át:

vissza a homokba, a porba.

Az idő árnyékaira

szívverésed kalapálja rá

az éjszakák szétszaggatott tagjait –

 

A gyerekkor zöld rétjein

betűket rajzol ki a sírokat lélegző

örökzöld sövény.

Alóla kiáltasz, hazahívod

a szavakba tévedt új ábécét,

te építőmester, városok alapítója, kertek gondozója,

levegőfestményekbe dermedt vérző szőlőhegyek

bűvölődnek szemed alkímiájába –

 

Húgom, húgom,

arcok kártyajátékán

ébenfa rémülettel,

katonák lángköpenyeinek lebbenő ostromában –

zuhanásokkal szemben merülnek imáid,

amint a hajnal felizzó köve elárvul –

 

(Noch feiert Tod das Leben, 1959)

 

*

 

a fény gyökereitől átjárt homokszemek

a sírok előtt levetik és a szélre bízzák titkukat

próféták haját fűzik a lángnyelvek rejtvényeibe

és a halál fehér máglyarakásában

az igazság minden vakító fényével szikráznak fel

a test ott hever

a levegőben a lélegzet maradéka

és zizzen a visszatérés

és csörren a vasmagány

minden szem előtt elfeketül a sötétség

 

(Noch feiert Tod das Leben, 1959)

 

Nelly Sachs (2)

 

 

András Orsolya fordításai

Rose Ausländer költeményei

Rose Ausländer költeményei

 

Ruth  

 

szóbeszéd

pelyvája

 

a gabona megtölti kamráit

liszttel

 

mikor a beszédek

elnémulnak

és a szél megszökteti a pelyvát

Ruth okos ujjai összegyűjtik

és megolvassák a kalászokat

 

 

A kút II.

 

a felégetett udvarban

ott áll még a kút

színültig könnyekkel

 

ki sírta tele

 

ki issza üresre

szomjúságát

 

 

 

Mialatt lélegzetet veszek

 

mialatt lélegzetet veszek

árnyalatot vált a levegő

a fák és a füvek más hangszínben száradnak tovább

az égen szalmaláng-zászló lobban

 

mialatt lélegzetet veszek megfagy

idegeimben egy alak

hallom egy angyal

körvonalait elcsendülni

 

ideje volna

álmot építeni a zúzmarába

mert nincs már sehol maradása és

lám meg is telepszik a

hajamban mialatt lélegzetet veszek

 

közben a nap üveggé lett és

fel is repedezett keresem

sértetlen formáját az öbölben de

megőszült szemeiben elmosódtak

a körvonalak

 

északról érkezik egy

sebes kéz és elűzi

a köd szilánkjait

az óceán felé

mialatt lélegzetet veszek

 

 

 

 

Anyaföld

 

atyáim földje halott

már el is temették

a tűzbe

 

a szó

anyaföldjén

élek

 

 

Nyelvanya

 

saját magammá

változtam át

pillanatról pillanatra

 

szilánkokra hasadva

a szavak útján

 

a nyelvanya

rak újra össze

 

embermozaik

 

 

Nyelv II.

 

tarts meg engem szolgálatodban

amíg csak élek

benned akarok lélegezni

 

utánad szomjazom

és téged iszlak szóról szóra

forrásom

 

te haragosan szikrázó

télszó

 

kinyílsz bennem

mint az akácvirág szirma

tavaszszó

 

követlek téged

alvásod küszöbéig

kibetűzöm álmaidat

 

szavanként ismerjük

szeretjük egymást

 

 

 András Orsolya fordításai

 

(Ausländer, Rose: Gedichte. Herausgegeben von Helmut Braun. 7. Auflage Frankfurt am Main: S. Fischer Verlag, 2012. )

Paul Celan költeményei

Húsvéti füst gomolyog, árad

közepén tőkesúly húzódó, hegedő nyomával:

betűkhöz hasonló hasadás a vízen.

 

(Soha nem volt égbolt.

De tenger még most is van, égővörös

tenger.)

 

Mi itt, mi itt vagyunk,

az átkelés fölötti örvendezésünkben állunk a sátor előtt,

ahol sivatagkenyeret sütöttél

a vándorlásban mellénk szegődött nyelv szavaiból.

 

A látás szegélyén, a tekintet legszélső peremén: tánc,

két penge

szívárnyék-kötél fölött.

 

Alatta a háló,

gondolat-

végekből csomózva – milyen

mélységben?

 

Ott: a szétharapott

örökkévalóság-garas, amit

hozzánk köptek fel a háló résein át.

 

Három homokhang, három

skorpió:

a vendégnép, velünk

a csónakban.

 

 

 

 

 

Kút-

ként

mélyülnek az átkozottba, a megigézettbe,

és fölöttük nappali álmok

íves zsindelyei;

 

minden lélegzetvétel

kockakövek

gyűrűjében:

 

ilyenek a kamrák, ahol téged hagytalak, gubbaszkodva,

a kamrák, amikre bíztalak, hogy téged megtartsanak.

 

A szív parancsol:

az elvált

frontokra küldi ki

a minket halkan körbecsipkéző fagyot,

 

és te nem leszel virág

az urnamezőkön,

és engem, az írás hordozóját,

nem emel ki a vályogházból

sem az árok-, sem az arkangyal.

 

András Orsolya fordításai

 

 

 

Paul Celan: Selyem

A folyókba, a jövőtől északra

vetem ki a hálót, amit te

tétovázva megraksz

kövek írta

árnyékokkal.

 

 

Utak a tenyered

árnyék-parlagjában.

 

A négy-ujj-barázdából

vájom ki magamnak

a megkövesedett áldást.

 

 

Jégverésben,

elüszkösödött kukorica-

csövekben, otthon,

késő-kemény

novemberi csillagoknak engedelmesen –

 

szívszálakba csomózva

férgek szóbeszéde:

 

egy húr, amiről

nyílírásod rebben,

Íjász.

 

 

Énekelhető maradék – körvonala

annak, ami hangtalanul

áttört a sarlóíráson,

a félreeső hóhelyen.

 

Üstökös-

kotyvalékok szemöldöke alatt

kavarog

a pillantáspép, amin

az elsötétült kicsi

szívtrabant sodródik

a kinti vadászatban

leterített szikrákkal.

 

–  Szájtól megfosztott ajak, jelentsd,

hogy valami történik, még mindig,

nem messze tőled.

 

 

Semmi homokművészet, nincs több homokkönyv, nincsenek mesterek.

 

Nincs semmi eljátszva. Hány

néma van még?

Tizenhét.

 

A te kérdésed, a te válaszod.

A te éneked – mit tud?

 

Mélyenahóban,

         Élyenaóan,

                   É-e-a-ó-a.

 

 

Vakulj meg még ma:

az örökkévalóság is itt áll tele szemekkel –

abba

fullad, ami a képeket átsegítette

az úton, amit jártak,

abba

hamvad, ami téged is a nyelvből

kitépett egy mozdulattal,

amit hagytál megtörténni, mint

két szó táncát csupa

őszből, selyemből, semmiből.

 

 

Harmat hajókötelei. És én veled feküdtem, te, a szemétőrleményben,

egy kásás holdból

szakadt ránk a válasz, mint a megkövezés,

 

szétmállottunk egymástól

és ismét egybemorzsolódtunk:

 

az Úr megtörte a kenyeret,

a kenyér megtörte az Urat.

 

András Orsolya fordítása

 

    

Varrás

foltozásnincs hely.                                                                   

annyi sincs,

mint szemhéjaid közt a hasadék, vagy

ahol ruhád ráncában nyugtot lelhetne egy szakadás,

mert azt is bevarrja titokban

 

ez az angyal. szeleburdi fehérvarrónő,

kétségbeejtően jóindulatú,

minden perc rését kitölti mosolya.

éjt nappá téve orsózza a szálakat,

és örökké fércel, és szeg, és megakasztja a bomlást,

nincs maradása foszlásnak, feslésnek.

egy angyalkéz is elvásott volna már ennyi munkában,

ha suhogásában kopna a levegő.

 

de színes lélegzetéből ad magára gyűszűt,

és azzal bélel ki minden öltést,

hogy ott se legyen szúrás, se ütés, se hézag,

ahol épp az imént merült el a tűje;

és van úgy, hogy siettében

nem fordítja fonákjára a szövetet,

de irgalmatlan gondossággal dolgozik akkor is,

áthatolhatatlan fehér hegeket hagyva az anyagban.

 

keskenyednek,

vékonyodnak a napok,

hogy a szűkülő réseken,

stoppolások fátyolból sűrűsödő rétegein

valahogy mégis átférkőzzenek:

azért nyúlnak a fényes órák lassan, karácsony után,

és szentivánig annyit feszülnek,

míg végül szétpattannak,

mint a vékony húr, mint a buborék fala.

 

északi nyárban ül

a varrónőangyal,

nincs több haladék, se éjjel, se nappal,

se hasadék:

nem issza fel a fényt ez a kigyérült, rongy levegő.

 

amíg élsz, nem alszol többet,

sűrű háló fogja fel álmod, lepattogzik rólad a tekintet,

szelídre gombolyodik a fény, béléshomályba csorbul szavaim éle,

és nincs rés, amin át beférne egy sugár

folt hátán folt szemeidbe,

nincs hely.