András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

A fordítás fátylairól

1. Pierre Menard, a Don Quijote fordítója

 

Borges novelláiban gyakran találkozunk a könyv, a könyvtár, a jelek értelmezésének motívumaival. A posztmodern irodalomelméletek képviselői sokszor utalnak ezekre a szövegekre, mivel a labirintusszerűen szerteágazó kulturális nyomhagyások megjelenítése éppen olyan hangsúlyos bennük, mint az írás és olvasás folyamataira való reflexió. Ez a két értelmező tevékenység játékos, dinamikus és dialogikus viszonyban áll egymással és a szubjektummal a Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című novellában, és a szöveg legtöbb értelmezésének súlypontjait éppen az írás és olvasás változó módjai és szerepei jelentik.

 

A novella azonban a fordítás szempontjából is megközelíthető, hiszen cselekménye egy fordítást tematizál: a főhős célja, hogy „idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet” 1  . Pierre Menard nem lemásolni, nem aktualizálni vagy parafrazálni akarja a regényt; túl egyszerű megoldásnak találja, hogy azonosuljon Cervantesszel: „Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek – tehát kevésbé érdekesnek – vélte, mint megmaradni Pierre Menard-nak, és így jutni el Don Quijotehoz, Pierre Menard tapasztalatai révén.” 2  Azt akarja tehát, hogy fenntartsa és tudatosítsa saját különbözőségét, idegenségét Cervantestől, korától, nyelvétől és kultúrájától, és mégis nagyon közel kerüljön hozzá. A fordítás fogalmát tehát az azonosság és idegenség feszültségében határozhatjuk meg: ez a tevékenység egyrészt saját utunk keresése az idegen felé, másságunk tudatában a mással való azonosulás megtalálásáig (Pierre Menardként megírni a regényt), másrészt viszont a saját világ újszerű szemlélése a külső, idegen perspektívába helyezkedéssel (a szöveg megismétlése idegen nyelven). Sőt ilyen módon a fordítás nem csak annak a kultúrának adhat új képet a szövegről, amelybe átültetik, hanem a forrásnyelv közösségének is. A fordításnak ezt a sajátos perspektívaváltását fogalmazza meg Gayatri Spivak The Politics of Translation című szövegében: „A fordítást annak számára próbáljuk meg hozzáférhetővé tenni, aki az eredetit írta. 3

 

A másság és az azonosulás vágya közötti feszültség központi problémája Rosemary Arrojo elemzésének  erről a novelláról.  4 A szerző párhuzamot von Pierre Menard és Cervantes, valamint Borges és – az általa fordított – Walt Whitman viszonya között, s mindkettőben ellentmondásosságot fedez fel; állítása szerint mindkét kapcsolatra a Lacan-féle átvitel („transference”) érvényes, amely magában egyesíti a csodálatot és az agressziót. Arrojo szerint a Whitmanért rajongó Borges számára a fordítás révén lehetővé vált eltávolodni saját magától, és a saját nyelvén az idegen útját járva elmondani, amit a saját nevében nem tudott. Ennek tükörképeként Menard Cervantes nyelvén, de a saját útján jut el a kifejezésig. Ezek a viszonyulások eksztatikusnak is nevezhetőek, a szó eredeti értelmében, hiszen a szerzők (fordítók) önmagukból kilépve, egyfajta elragadtatásban, eltávolodásban részesülnek egy nagyon intenzív tapasztalatban. Gayatri Spivak említett tanulmányában rámutat arra, hogy a fordítónak lehetősége nyílik a másik, az idegen nyomain („trace of the other”) áthatolni, határain átlépni („transgress”) és így a sajáthoz a legközelebb jutni.  5  Az út vagy a nyelv idegensége nem falként, hanem kapuként működik. Ahogyan ez eksztázis, úgy „revelációt jelent összevetni Menard Don Quijotéját a Cervantesével” 6 . A fordítás mint az ismert, a saját új világba helyezése, vagy az idegen átültetése az ismert kontextusba: felfedés, felfedezés.

 

Borges elméleti szinten is foglalkozott a fordítás kérdésével: egyik tanulmányában például a különböző, egymástól idegen világok találkozását, egymásba vetülését vizsgálta az Ezeregyéjszaka fordításainak összevetésével. 7  Whitman Fűszálak (Leaves of Grass / Hojas de hiebra) című kötetének spanyol kiadásához írt előszavában, saját fordítás-tapasztalataira reflektálva, Borges kihangsúlyozza az idegennel való eksztatikus, önmagából kilépő azonosulás problémáját: „Whitman azonos az 1819 és 1892 között élt egyszerű emberrel, és azzal, aki szeretett volna lenni, de nem lett, továbbá mindannyiunkkal, mindenkivel, aki valaha is létezni fog a földön.” 8  Ennek a költőnek a hangja Borges szerint át tud törni a szövegen, kihallatszik a fordítás tökéletlenségei közül is. A fordító annyira általánosnak érzékeli ezt a jelenséget, hogy Whistler az „Art happens”, az esztétikai jelenség megmagyarázhatatlan voltát kifejező mondatával hozza összefüggésbe, ami egyúttal bizonyos értelemben transzcendens eredetű is: arra a sugalmazásra utal, amit a görögök számára a múzsa, a zsidó kultúrában a szellem jelentett. A szerzőség kérdése Borges novellájában „érinthetetlen, talán metafizikai identitással” („some intangible, perhaps metaphysical identity” 9)  függ össze: a történet arra irányítja a figyelmet, hogy egy szöveg nem feltétlenül szerzőjéhez kötötten, egyértelműen hozzárendelhetően és tőle függően jut el hozzánk. A szerzők hangjainak elmosódása a szavakat sugalmazottnak mutatja.

 

A fordítás szoros kapcsolatban áll az értelmezés és az intertextualitás alakzataival. A szövegek mindig más szövegek és kultúrák hálójába vannak beleszőve, beleágyazva, és az egyes szerzők hangja a többiek visszhangjaként hallható. A szólamok, a hangok összemosódnak, egymásra íródnak, és azt, hogy valójában ki beszél, sok szövet ránca és egymásra hajtása takarja el. Ez a jelenség így is értelmezhető: „attól fogva, hogy már nem tudjuk, ki beszél és ki ír, a szöveg apokaliptikussá válik.” 10  Az apokalüptó szó eredeti jelentése: „felfedem, leleplezem, feltárom” , ami ezek szerint éppen az eltakarás útján valósulhatna meg. Derrida idézett szövege szerint az apokaliptikus hangvételhez  hozzátartozik a misztifikáció, ami éppen a leleplezés ellentétét, az elfátyolozást szolgálja. Az apokaliptikus folyamatban tehát érzékelhető egy visszahajlás (pli): „ami most a demisztifikálás vágyát sugallhatja az apokaliptikus hangnemmel szemben […], mindaz már az apokalipszis útvonalán, mondhatnám, az apokaliptikus transzferen belül van”. 11 Elfátyolozás és leleplezés, ködösítés és közvetlen megismerésre törekvés egymást cseréli fel és  egymásba változik át. Folytonos feszültség tartja fenn ezt a mozgást, ami így nem közvetlen feltárulás, de nem is teljes eltakarás, hanem a fátyol áttetszővé tétele.

 

A fordítás mint az idegennel való találkozás, a távoli közeledése egy klasszikus hermeneutikai probléma, ezért „párbeszédszerű s a szembenállás is a lényegéhez tartozik” 12. Nem egyensúlyi, harmonikus állapotról van tehát szó, sokkal inkább olyan helyzetről, amelynek a csodálat, a rajongás mellett az agresszivitás is része: a kódok „feltörése”, a „támadás”, ami a megértés és értelmezés, a jelentések „foglyul ejtése” mind jelen vannak. A vágyott idegenség ostromlásának nyomain a szöveg „szinte anyagában vékonyodik, megritkult rostjai akadálytalanul átengedik a fényt” 13.  A fordító szerepe nem más, mint lehetővé tenni ezt az átengedést, például úgy, ahogyan Barthes írja Mallarméról, aki a nyelvet engedte magán keresztül cselekedni. 14  Ilyen módon átalakul a feltárás és eltakarás ötvöződésében az elválasztó idegenség közelséggé, átjáróvá, ahogyan az átlátszó ablak is egyszerre határol és átenged.

 

Lábjegyzet:

  1. Borges, Jorge Luis: Pierre Menard, a Don Quijote szerzője. Ford. Jánosházy György. In: Uő: A titokban végbement csoda. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 45.
  2. Borges, Jorge Luis: i.m. 1978, 42.
  3. Spivak, Gayatri Chakravorty: The Politics of Translation. In: Uő: Outside in the Teaching Machine. Routledge Classics, London, 1993. 190.
  4. Arrojo, Rosemary: Translation, Transference, and the Attraction to Otherness – Borges, Menard, Whitman. In: Forum Translationswissenschaft, Band 10. Peter Lang internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 2008. 1-32.
  5. Spivak, Gayatri Chakravorty: i.m. 180.
  6. Borges, Jorge Luis: i.m. 1978, 44.
  7. Borges, Jorge Luis: The translators of The Thousand and One Nights. Ford. Esther Allen. In: Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. Routledge, New York, 2000. 34-48.
  8. Borges, Jorge Luis: Előszó Walt Whitman Fűszálak című kötetéhez. In: Uő: Az ős kastély. Esszék. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009. 49-55.
  9. Moores, Brandon: Whose Words?: Text and Authorship in Pierre Menard, Autor del Quijote. In: Pivot: A Journal of Interdisciplinary Studies and Thought, York University, 2011/1. 110.
  10. Derrida, Jaques: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. In: Jacques Derrida – Immmanuel Kant: Minden dolgok vége. Budapest, Századvég Kiadó, 1993. 79.
  11. Derrida, Jaques: i.m. 1993, 80.
  12. Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. In: Uő: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram, Pozsony, 2008. 232.
  13. Steiner, George: The hermeneutic motion. In: Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. Routledge, New York, 2000. 187.
  14. Barthes, Roland: A szerző halála. Ford. Babarczy Eszter. In: Uő: A szöveg öröme. Osiris, Budapest, 1996. 51.