András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Felician Pop költeményei

paper_bird_by_beyzayildirim77-d5ny9f3

Infernet                                                     

 

lemorzsolom

egy ringó levél hullámát

a székről,

a folyékony világ beszivárog

agyamba

boldog vagyok:

most lehetetlen

minden valóságos számkivettetés

hamuszirmok jönnek

szemhéjam alá lakni

egy ördögfióka izzad a linkekben

kattintsunk hát a CV-re

körös-körül kiszárad a fű

a jelek mintha

sínbe tennék a törött gondolatokat

alig bírok már pont nélkül

elfojtani egy emléket

a pokol csak

álneve

a megígért mennyeknek –

ilyen árnyak

partján hajózok

 

Ha

 

ha a Festő

nem adja meg magát

színeinek

akkor a tájkép le fogja rohanni

mint egy expresszvonat

ami túl korán ért

az állomásra

a Talált Tárgyak Osztályán

egyesek az életüket keresik

mások visszaigénylik

alázatos halhatatlanságaikat

mindenki

rögtön beteljesülő vágyakra

vált jegyet

gondoljuk el: mi is jöhetne egyéb,

mint elszegényedett szavakhoz

illő ajándékok,

egy csók pengéje

metszi fel a jelentéseket

 

CV

 

először fordul elő

hogy nem törődöm vele: létezem,

zöld keresztemből

az élet füstölög

madárraj száll

kivágott nyelvem fölé,

leborulok az árnyékig

és emlékeimet

hagyom sírni

 

 

 

Felician Pop 1961-ben született Szatmárnémetiben. A Szatmár megyei Hagyományőrző Központ igazgatója, az Északnyugati Írószövetség elnöke. Az Alfazet irodalmi kör vezetője, az azonos című folyóirat alapítója; a Szatmári Alkotói Központ Confluenţe [Torkolat] című, illetve az Írószövetség Citadela [Citadella] című folyóiratának alapítója. Jelenleg készülő doktori értekezésének témája: A románok képe magyar szerzők műveiben.

Verseskötetei: Ploaia de onix [Onixeső] (1993), Abso Lut (1999), Instrumentar pentru vis [Álmok kelléktára] (2006), Infernet [Infernet] (2009), Dibuitorul de cuvinte [Szavak után tapogatózva] (2011).

Egyéb megjelent munkái: La margine de mijloc [A középpont peremén], Szatmárudvari község monográfiája (2003), Istoria secretă a Sătmarului [Szatmár titkos története], Robert Lászlóval közösen (2010), Sâmbra Oilor, máramarosi népszokást érintő fotóalbum a szerző szövegeivel (2007), Oţeloaia, fotóalbum a szerző szövegeivel (2007), Povestea pălincii [A pálinka története], román-magyar-angol háromnyelvű kiadás, Robert Lászlóval közösen (2010).

 

 

András Orsolya fordításai

RĂZVAN TUPA: a csillagok beszélik a nyelvedet; bukaresti összeköttetések: román testek


 

a csillagok beszélik a nyelvedet

 

egy román test a másik

akinek átadsz mindent ami vagy

az iskolában mindenikünknek volt egy unokatestvére

aki látta aki tette a román test volt

közülünk mindenkié luxusautókkal kereskedik mindenikünké

mint egy le nem rótt adósság mint egy lehetőség

ugyanaz a tarkónk pihéinek minden rettegése számára

 

egy-egy test vagy több is amiben álmodsz és

az álom az amit ébredéstől késő estig teszel

 

egyik nagyon tiszta pillanatban amikor

hangkép-árnyékom rávetül mindenre az érintések szellőjével

 

egyenként vagy többen is levegőbe fúrt nyelvvel

élvezettel tartozunk és a szájpadlás boltozatán egymás után tűnnek fel a csillagok

 

 

 

bukaresti összeköttetések: román testek

 

Politikai szempontból ez a boldogság: kezdet nélkül

mindenki lassan lángra kap együtt egy helyen egy nagy olcsó filmben amin jól el lehet kérőzni

olyanformán hogy mindent vállaljunk, kivéve a jelenlétet.

D&G sapkás koldusok integetnek és savanyúan mosolyognak biztosítva minket arról                                 

hogy az életet érdemes élni és megemészteni. Kétlejes kalapok énekelnek a középületekről:

 

Bogozd meg a leheletedet ez egy szaglásváros

Emléke csak szagok útvesztője és szőröstül-bőröstül fogyasztható

Ez a történelem beleráncosodva a ruhákba amiket unos-untalan viselsz

és szinte örökké ez az a tartomány ahol

a ruhák hordják az embereket ki

a gödörbe. Mindenki emberi formát ölt

 

Mindenki külön nevet ad magában az ismert helyeknek

de itt minden hely bizonyos illatot ragaszt minden egyes

járókelőre. És mindig valami máshonnan valót.

 

Derűs műanyagtekintetű próbabábuk követik végig a látványos előadást

amennyiben az utolsó divat ezt diktálja:

Kipróbáltam ezt az álomszabás-mintát még tavaly

Az emberek olyan divatjamúltak! mondják ők

siettetve mindegyre-meghalásukat. Vagy épp itt

a legdrágább meghalni

úgyhogy ha eszel, éhes leszel

ha iszol, megszomjazol

Ez a mi politikánk. Bármit kívánsz

kinevezünk egy főnököt hogy legyen rád gondja

mint a beállított képeken, mint a filmekben

mi vagyunk az igazi románok

nem nyelünk, nem használjuk a fogainkat

 

csak a nyilakat kell követned. Elhelyezésük soha nem helyes

de tévedni legalábbis emberi dolog

és ez sokszor vallásos értelembe csap át

 

felfelé. Nézd: az egész ég félhivatalos zászló

furcsa jelekkel amik kiejthetetlen szavakat találnak ki.

Minden amit a kommunizmusról tudsz itt fáj

és ezt gúnyolódva meg is lovagoljuk. Ez néha

a pénzügyi arcát mutatja és szellemeskedik

Drakula fogai miatt (persze):

 

minden egyes fog egy könnycsepp ami akkora mint egy ház és 1000 üvegemlője van

éppen ennek a mozi-szájüregnek a közepére emelkedik fel

úgy táplálják a kifogások mint az afrikai anyát a amerikai szemfényvesztés és

a bennszülött hitvilág. Mint bárki Eurázsiából addig nevetünk

amíg a hó lángra lobban és késő nyárig táncol. és aztán megint

sajnáljuk és újra megtesszük

 

András Orsolya fordításai

Paul Celan: Virág (András Orsolya jegyzetével)

A kő.

A kő a levegőben, amit követtem.

A szemed – vak, mint a kő.

 

Kezek

voltunk,

üresre véstük a homályt, és kimerítettünk mindent a sötétségből, és megtaláltuk

a szót, ami feljött a nyár csigolyáin:

virág.

 

Virág – egy vakszó.

A szemed és a szemem:

gondoskodnak

a vízről.

 

Tenyészet.

Szívfalat szívfalhoz

lapozgat.

 

Egy szó még, mint ez – amint a kalapácsok

semmibe lendülnek.

 

 

[jegyzet]

 

MaestroOsservanza_SantaLuciaKő vagy, mozdíthatatlanul súlyos. A kő mélyében ott kavarog az anyag sötétsége. Követnélek, de csak a szemem felszíne fér zuhanásodhoz. Kővakságod biztos tudása a fénynek, ami körülvesz. Hagyod. Feloldódhatnál benne. Minek. Vakon hiszel a fénynek, ami ragyogásával elvakít: nem kell semmit látni, és semmit tenni. A fény foglalatában az anyag homálya is tiszta, biztonságot adó súly. Kő vagy, lassan fénybe öleled az anyagot, megtanítod zuhanáshoz szokni. A szemed nem lát semmit, a sötétség nem vetít nézéseden keresztül képeket a dolgokra. A szemed nem lát, csak visszaveri a fényt.

 

Mégis idegen minden, amit nem érinthet közvetlenül a fény. Súlyos munka, de nekilátsz, két kezeddel vakon kaparsz a sötétségben. Vésővel esel neki az anyagnak, ahol kemény, belemarsz: kivájod, nem illanhat el szigorúan szelíd ujjaid közül. Tenyereddel merítesz a sűrű, homályos folyadékból, amíg mind elfogy, addig hatolsz a kő mélye felé, addig morzsolod, amíg mind felőrlöd. Üreges kő kell és tiszta üres sötétség. Elhagyod mind a lehúzó homályt, és most már odaadhatod magadat egészen a fénynek. Levetettél minden anyagot magadról, kivetettél minden sötétet magadból. Két dimenzióba lépsz át, üresen tátongó ablakkeret leszel.

 

És szót találsz erre: virágot. Már nem a kő súlyosságával zuhansz a szakadékba, a virágszirom törékenysége mindent odaad a szörnyű örvénynek. Szavad, a virág, az időt érinti. Kivájtad az alagutat az anyag sötét mélyén; a virág a nyár testéből vágja ki lépcsőfokait, lehasítja a homályt egészen az idő velőtlen csontjáig.

 

A virág vakszó. Virágként is vak vagy, de ez nem a kő vaksága: nem azért nem látsz, mert a fény elvakítja felszínedet, és nem hatol a cselekvés erejével a mélyedig. Már nincs is mélyed, nem maradt, mind kivájtad. Azért vagy vak, mert csak a burkod maradt, ami mindent magába fogad és mindent átenged a fényből. Mit láthatna, aki túl közel van a fényhez, és teljesen átadja magát neki? A teljes látás nem tesz különbséget az anyag homályos árnyalatai között. Színről színre halad végig a világon a fénysugár, egyik (fel)színtől a másikig, hogy mindent megvilágítson.

 

Átlátszó és anyagtalan virágszemed gondoskodik a vízről. Gond ez, a tiszta figyelem és a teljes odaadás gondja. Neked nem erőfeszítés, csak hagyni kell, hogy minden fény átmenjen rajtad, és vízzé válj – ahova megint követhet a szemem. Belőlem sem marad semmi: a szívem fala nem a felszínem csak, hanem az egész üres szívem.

 

A vízzé lett emberek kapcsolata tiszta összeolvadás, mint a vízcseppeké, és szelíden feltárulkozó különválás, mint a könyvlapoké. Összefűzöttség: sziromként kinyíló felületek szoros összetartozása. Egyik kezemből a másikba billennek a könyvlapok, közöttük burjánzik az értelem, ami lassan benövi és összezárja őket. Nem az anyagukból táplálkozik ez a szövedék, csak a falukon, két dimenziónál is vékonyabb és áttetszőbb felszínükön tenyészik. A lyukas szíven folyik keresztül, csak a falát érintheti: nincs már benne semmi más, csak önmaga kioltódása.

A fordítás fátylairól

1. Pierre Menard, a Don Quijote fordítója

 

Borges novelláiban gyakran találkozunk a könyv, a könyvtár, a jelek értelmezésének motívumaival. A posztmodern irodalomelméletek képviselői sokszor utalnak ezekre a szövegekre, mivel a labirintusszerűen szerteágazó kulturális nyomhagyások megjelenítése éppen olyan hangsúlyos bennük, mint az írás és olvasás folyamataira való reflexió. Ez a két értelmező tevékenység játékos, dinamikus és dialogikus viszonyban áll egymással és a szubjektummal a Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című novellában, és a szöveg legtöbb értelmezésének súlypontjait éppen az írás és olvasás változó módjai és szerepei jelentik.

 

A novella azonban a fordítás szempontjából is megközelíthető, hiszen cselekménye egy fordítást tematizál: a főhős célja, hogy „idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet” 1  . Pierre Menard nem lemásolni, nem aktualizálni vagy parafrazálni akarja a regényt; túl egyszerű megoldásnak találja, hogy azonosuljon Cervantesszel: „Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek – tehát kevésbé érdekesnek – vélte, mint megmaradni Pierre Menard-nak, és így jutni el Don Quijotehoz, Pierre Menard tapasztalatai révén.” 2  Azt akarja tehát, hogy fenntartsa és tudatosítsa saját különbözőségét, idegenségét Cervantestől, korától, nyelvétől és kultúrájától, és mégis nagyon közel kerüljön hozzá. A fordítás fogalmát tehát az azonosság és idegenség feszültségében határozhatjuk meg: ez a tevékenység egyrészt saját utunk keresése az idegen felé, másságunk tudatában a mással való azonosulás megtalálásáig (Pierre Menardként megírni a regényt), másrészt viszont a saját világ újszerű szemlélése a külső, idegen perspektívába helyezkedéssel (a szöveg megismétlése idegen nyelven). Sőt ilyen módon a fordítás nem csak annak a kultúrának adhat új képet a szövegről, amelybe átültetik, hanem a forrásnyelv közösségének is. A fordításnak ezt a sajátos perspektívaváltását fogalmazza meg Gayatri Spivak The Politics of Translation című szövegében: „A fordítást annak számára próbáljuk meg hozzáférhetővé tenni, aki az eredetit írta. 3

 

A másság és az azonosulás vágya közötti feszültség központi problémája Rosemary Arrojo elemzésének  erről a novelláról.  4 A szerző párhuzamot von Pierre Menard és Cervantes, valamint Borges és – az általa fordított – Walt Whitman viszonya között, s mindkettőben ellentmondásosságot fedez fel; állítása szerint mindkét kapcsolatra a Lacan-féle átvitel („transference”) érvényes, amely magában egyesíti a csodálatot és az agressziót. Arrojo szerint a Whitmanért rajongó Borges számára a fordítás révén lehetővé vált eltávolodni saját magától, és a saját nyelvén az idegen útját járva elmondani, amit a saját nevében nem tudott. Ennek tükörképeként Menard Cervantes nyelvén, de a saját útján jut el a kifejezésig. Ezek a viszonyulások eksztatikusnak is nevezhetőek, a szó eredeti értelmében, hiszen a szerzők (fordítók) önmagukból kilépve, egyfajta elragadtatásban, eltávolodásban részesülnek egy nagyon intenzív tapasztalatban. Gayatri Spivak említett tanulmányában rámutat arra, hogy a fordítónak lehetősége nyílik a másik, az idegen nyomain („trace of the other”) áthatolni, határain átlépni („transgress”) és így a sajáthoz a legközelebb jutni.  5  Az út vagy a nyelv idegensége nem falként, hanem kapuként működik. Ahogyan ez eksztázis, úgy „revelációt jelent összevetni Menard Don Quijotéját a Cervantesével” 6 . A fordítás mint az ismert, a saját új világba helyezése, vagy az idegen átültetése az ismert kontextusba: felfedés, felfedezés.

 

Borges elméleti szinten is foglalkozott a fordítás kérdésével: egyik tanulmányában például a különböző, egymástól idegen világok találkozását, egymásba vetülését vizsgálta az Ezeregyéjszaka fordításainak összevetésével. 7  Whitman Fűszálak (Leaves of Grass / Hojas de hiebra) című kötetének spanyol kiadásához írt előszavában, saját fordítás-tapasztalataira reflektálva, Borges kihangsúlyozza az idegennel való eksztatikus, önmagából kilépő azonosulás problémáját: „Whitman azonos az 1819 és 1892 között élt egyszerű emberrel, és azzal, aki szeretett volna lenni, de nem lett, továbbá mindannyiunkkal, mindenkivel, aki valaha is létezni fog a földön.” 8  Ennek a költőnek a hangja Borges szerint át tud törni a szövegen, kihallatszik a fordítás tökéletlenségei közül is. A fordító annyira általánosnak érzékeli ezt a jelenséget, hogy Whistler az „Art happens”, az esztétikai jelenség megmagyarázhatatlan voltát kifejező mondatával hozza összefüggésbe, ami egyúttal bizonyos értelemben transzcendens eredetű is: arra a sugalmazásra utal, amit a görögök számára a múzsa, a zsidó kultúrában a szellem jelentett. A szerzőség kérdése Borges novellájában „érinthetetlen, talán metafizikai identitással” („some intangible, perhaps metaphysical identity” 9)  függ össze: a történet arra irányítja a figyelmet, hogy egy szöveg nem feltétlenül szerzőjéhez kötötten, egyértelműen hozzárendelhetően és tőle függően jut el hozzánk. A szerzők hangjainak elmosódása a szavakat sugalmazottnak mutatja.

 

A fordítás szoros kapcsolatban áll az értelmezés és az intertextualitás alakzataival. A szövegek mindig más szövegek és kultúrák hálójába vannak beleszőve, beleágyazva, és az egyes szerzők hangja a többiek visszhangjaként hallható. A szólamok, a hangok összemosódnak, egymásra íródnak, és azt, hogy valójában ki beszél, sok szövet ránca és egymásra hajtása takarja el. Ez a jelenség így is értelmezhető: „attól fogva, hogy már nem tudjuk, ki beszél és ki ír, a szöveg apokaliptikussá válik.” 10  Az apokalüptó szó eredeti jelentése: „felfedem, leleplezem, feltárom” , ami ezek szerint éppen az eltakarás útján valósulhatna meg. Derrida idézett szövege szerint az apokaliptikus hangvételhez  hozzátartozik a misztifikáció, ami éppen a leleplezés ellentétét, az elfátyolozást szolgálja. Az apokaliptikus folyamatban tehát érzékelhető egy visszahajlás (pli): „ami most a demisztifikálás vágyát sugallhatja az apokaliptikus hangnemmel szemben […], mindaz már az apokalipszis útvonalán, mondhatnám, az apokaliptikus transzferen belül van”. 11 Elfátyolozás és leleplezés, ködösítés és közvetlen megismerésre törekvés egymást cseréli fel és  egymásba változik át. Folytonos feszültség tartja fenn ezt a mozgást, ami így nem közvetlen feltárulás, de nem is teljes eltakarás, hanem a fátyol áttetszővé tétele.

 

A fordítás mint az idegennel való találkozás, a távoli közeledése egy klasszikus hermeneutikai probléma, ezért „párbeszédszerű s a szembenállás is a lényegéhez tartozik” 12. Nem egyensúlyi, harmonikus állapotról van tehát szó, sokkal inkább olyan helyzetről, amelynek a csodálat, a rajongás mellett az agresszivitás is része: a kódok „feltörése”, a „támadás”, ami a megértés és értelmezés, a jelentések „foglyul ejtése” mind jelen vannak. A vágyott idegenség ostromlásának nyomain a szöveg „szinte anyagában vékonyodik, megritkult rostjai akadálytalanul átengedik a fényt” 13.  A fordító szerepe nem más, mint lehetővé tenni ezt az átengedést, például úgy, ahogyan Barthes írja Mallarméról, aki a nyelvet engedte magán keresztül cselekedni. 14  Ilyen módon átalakul a feltárás és eltakarás ötvöződésében az elválasztó idegenség közelséggé, átjáróvá, ahogyan az átlátszó ablak is egyszerre határol és átenged.

 

Lábjegyzet:

  1. Borges, Jorge Luis: Pierre Menard, a Don Quijote szerzője. Ford. Jánosházy György. In: Uő: A titokban végbement csoda. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 45.
  2. Borges, Jorge Luis: i.m. 1978, 42.
  3. Spivak, Gayatri Chakravorty: The Politics of Translation. In: Uő: Outside in the Teaching Machine. Routledge Classics, London, 1993. 190.
  4. Arrojo, Rosemary: Translation, Transference, and the Attraction to Otherness – Borges, Menard, Whitman. In: Forum Translationswissenschaft, Band 10. Peter Lang internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 2008. 1-32.
  5. Spivak, Gayatri Chakravorty: i.m. 180.
  6. Borges, Jorge Luis: i.m. 1978, 44.
  7. Borges, Jorge Luis: The translators of The Thousand and One Nights. Ford. Esther Allen. In: Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. Routledge, New York, 2000. 34-48.
  8. Borges, Jorge Luis: Előszó Walt Whitman Fűszálak című kötetéhez. In: Uő: Az ős kastély. Esszék. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009. 49-55.
  9. Moores, Brandon: Whose Words?: Text and Authorship in Pierre Menard, Autor del Quijote. In: Pivot: A Journal of Interdisciplinary Studies and Thought, York University, 2011/1. 110.
  10. Derrida, Jaques: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. In: Jacques Derrida – Immmanuel Kant: Minden dolgok vége. Budapest, Századvég Kiadó, 1993. 79.
  11. Derrida, Jaques: i.m. 1993, 80.
  12. Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. In: Uő: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram, Pozsony, 2008. 232.
  13. Steiner, George: The hermeneutic motion. In: Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. Routledge, New York, 2000. 187.
  14. Barthes, Roland: A szerző halála. Ford. Babarczy Eszter. In: Uő: A szöveg öröme. Osiris, Budapest, 1996. 51.