Ha valami a levegőben lóg, az nem sok jót jelenthet. Amikor ezt a fordulatot használjuk, teret nyer a félelem, veszély közeleg. A saját érzéseinkről beszélünk, amikor azt mondjuk: valami a levegőben lóg. Ami a koponyánkban keringett és feszült, egyszerre odakint van, mérhetetlenül megnő, mindenhová szétterjed és beszivárog, és nincs már hová lennünk előle, egyetlen hely sincs, ahol ne találnánk magunkat szembe vele. A saját sejtéseink, gyanakvásaink azok, amikre ezt a kifejezést, a levegő képét használjuk. Az ember ilyenkor saját magáról beszél, anélkül, hogy önmagát említenie kellene.
A levegőben ugyanis semmi nem lóghat, legfennebb maga a levegő. És amikor megmozdul, szél lesz belőle. Megemelkedik, és beleköltözik abba a vidékbe, ami éppen az útjába kerül, kitölti a saját környezetét. És csak a dolgok mozgásából látni, hogy a szél birtokába vette a környéket. Magát a szelet nem látjuk, csak az általa megérintett tárgyak lebbenését, verdesését. Ezek a tárgyak némán vagy jajveszékelve megtelnek széllel, szelesek lesznek. A nyughatatlan, megbízhatatlan, kapkodó-csapkodó vagy alattomosan lebegő emberről szintén azt mondjuk: széllelbélelt. Itt bezárul egy kör: ha valami a levegőben lóg, annak az emberből kiinduló veszélyhez van köze.
Számomra soha nem volt mindegy, és most sem az, hogy valaki egyszerűen az égről beszél, aztán hozzáteszi a többes számot, és, immár a poétika tartományában, „egeket” mond – vagy a félelemről beszél, amit valakiben más emberek keltenek, mások teremtenek meg. Azt hiszem, a félelmet is többes számba kellene tenni, és félelmekről beszélni. Mert az a félelem, ami a nap nap után megtapasztalt elnyomásból táplálkozik, és amit állandóan új, frissen kitalált – átlátható vagy rejtett – módszerek tartanak fenn, lefoglalja a nap minden óráját, rátelepszik a hónapok heteire, kitölti az évek idejét. Megszállja az óra ketyegését, birtokba veszi az utcák nappali lármáját és éjszakai csendjét. A félelmet talán érdemes volna két egészen különböző fajtára osztani: az egyik a rövid, váratlan félelem, ami nyomtalanul elillan, amint az oka megszűnik. A másik a hosszú félelem, amit azáltal ismerünk meg, hogy át- meg átjár, átsző gyökereivel, és amiben csak a naponta változó és szüntelenül megújuló eszközök meglepőek, amikkel előidézik. A politikai üldöztetés esetében a hosszú félelem van jelen, olyannyira, hogy már lassan az emberhez magához tartozóvá válik, belopakodik minden szempillantásba, szemérmetlenül elnyúlva végigkísér mindent, amit csak el lehet gondolni. Ez a hosszú félelem, az alapfélelem különböző félelmekből tevődik össze, amikben egyvalami közös, mégpedig a forrás, ami kitermeli őket: az örökké egyforma széllelbélelt alakok, akik kézműves türelemmel kidolgozott terveikkel azon munkálkodnak, hogy a hosszú félelem nehogy kilyukadjon valahol, és hogy nagyobbá váljon, mint az ember maga. Hogy az ember hozzá tartozzon, ne legyen többé valaki, aki fél, akinek félelme van, hanem olyan valakivé váljon, akit magához vett és magába zárt a félelem, aki a félelemé.
Amikor a félelmet többes számba tesszük, és félelmekről beszélünk, a nyelv nem ragyog fel; számomra ez annak a bizonyítéka, hogy a nyelv nem engedi, hogy bármit elkövessenek vele. Ellentétben az „egekkel”, a „félelmek” távolról sem poétikus kifejezés. Tompa, fülledt, nyomasztó, nem nyit fel semmit; lezárja a látóhatárt, a külső dermesztően hideg lesz, a belsőben pedig nyüzsgés támad: mániákusan felkaparja, felhorzsolja, felőrli magát, és égetően forróvá válik. Ceauşescu Romániájából ismerem a saját félelmeimet és a mások félelmeit. Ezeket számomra „széllelbélelt” emberek készítették elő, mégpedig a szó legszorosabb értelmében (vagyis papíron megtervezték, megbízásokként megfogalmazták, a külön e célból alkalmazásban álló állami személyzet pedig tényekké változtatta). Lehet, hogy a hosszú félelem olyan, mint a levegő: láthatatlanul kitágul, és mindenhová beszűrődik. „Félelemrágóvá” lettem – nem emlékszem, hol olvastam ezt a találó szót még évekkel ezelőtt. A széllelbéleltek ennek megfelelően „félelemcsinálók” voltak. Rendesen dolgoztak, és ezért rendesen megfizették őket.
Tudom, hogy a széllelbéleltek közül ma sokan tisztes, derék polgároknak adják ki magukat, és ártatlanságukban tetszelegnek. Tiszta szerencse ez nekem – de nekik maguknak is, mert nem saját belátásból váltak civilekké, hanem egyszerűen civilebb idők jöttek, noha ők ezt mindenáron megpróbálták megakadályozni. Most tehát civilebb megbízatásokat kapnak. A félelemcsinálók azonban a maguk számára mindig is szétszóródó, szétterjedő természetűek voltak, és csak olyan cél érdekében hajlandóak összeszedni magukat és összegyűlni, amire kötelességük szorítja őket. Ha éppen humánusabb célról van szó, nekik attól nem lesz több skrupulusuk, viszont kevésbé veszélyesek: titkosszolgálati ügynökök, rendőrök, katonák, börtönőrök, ügyvédek, orvosok, újságírók, iskolai és egyetemi tanárok, papok, mérnökök, postai alkalmazottak. Folytathatnám a felsorolást, amíg el nem érnék a háziasszonyokig és a nyugdíjasokig, de még így is benne maradnék a keretben, vagyis végighaladhatnék a széllelbéleltek rangsorán, akiknek a munkaköre felöleli a lehallgató-készülékek beszerelését, a szcenírozott közlekedési balesetek megrendezését, a szoros barátságok hamisítását – és mindezzel mások félelmén dolgoztak. Ők ma Romániában, ahogyan Kelet-Európa összes többi langyosított diktatúrájában is, arra várnak, hogy végre beengedjék őket a „kapitalizmus mocsarába” – ahogyan Nyugat-Európát a diktatúra bukásáig utálkozva és irigyen nevezték. Európa, ami most számukra jutalmul van kitűzve, valamikor belső összeomlást és hatalmuk elveszítését jelentette. De összeszedték magukat, és elhatározták: mindent megtesznek, amit csak megkövetel tőlük az „Európa” nevű megbízatás. Megint működésbe léptek, mint a vonatok, amiket más sínre állítanak. Elérkezettnek látják az időt, hogy végre saját otthonukban és saját országukban olyan jól élhessenek, mint évtizedekkel ezelőtt ellenségeik „a kapitalizmus mocsarában”. És mint államuk ellenségei, akiket bebörtönöztek, vagy tönkrement idegekkel kiutálták, kiűzték őket az országból.
A félelemcsinálók és én mára egészen egyenlővé lettünk; ezt közülük legtöbben – rám vonatkoztatva – kudarcként élik meg. És ennek a csúfos vereségnek az anyagi kárpótlását látják abban, hogy beszabadultak Európába. Szétszaggatja őket ez az ellentmondás, de én is szinte megszakadok: nekem egyrészt eléggé gyanús, hogy hirtelen maguk is kívánják és igénybe veszik azt, amit évtizedeken át kriminalizáltak és drasztikusan tiltottak fenyegetések egész lajstromával, házkutatásokkal, kínvallatásokkal, azzal, hogy az embereket elmegyógyintézetbe zárták vagy menekülés közben lelőtték, a soha véget nem érő letartóztatásokkal, gyilkosságokkal. És nagyon dühös vagyok, mert a barátaimat addig zsarolták, míg örökre eltávolodtunk egymástól, vagy egyenesen a sírba kergették őket, belőlem pedig szabadon lelőhető vadat csináltak, és aztán kiűztek az országból. Még ma is azt kérdezem, hogyhogy soha nem rettentek meg saját maguktól, hiszen nagyon jól tudták: emberek ezreit teszik tönkre, akiknek az ország ugyanolyan otthonuk, mint nekik. És milyen jogon, hogy voltak képesek más ezreket száműzetésbe kényszeríteni, mikor világos volt, hogy a föld a lábuk alatt ugyanúgy az övék is, hozzájuk is tartozik. És biztosak lehettek benne, hogy a kirekesztettektől mindörökre megszabadulnak, mert senki nem térhet vissza a száműzetésből úgy, ahogy elment. Másrészt viszont megnyugtat a félelemcsinálók vágya, hogy bűneikkel beszennyezett otthonukban úgy akarnak élni, mint azok, akiket tegnap még ellenségeiknek tartottak. Mert az, amire most törekszenek, egyszer és mindenkorra megtiltja nekik, hogy az én félelmemen dolgozzanak. Amikor kivándorlásomkor felültem egy éjszakai vonatra, már a vasúti kocsi lépcsőjén álltam, és egy rendőr azt mondta nekem: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.” Németországba érkezésem után még három évig éltem halálos fenyegetések között, amik névtelen levelekben és telefonhívásokban értek el hozzám. Indákként kúszó hurkaik utánam utaztak, semmit nem lehetett ellenük tenni. A szkeptikusság még most is megvan bennem, csak a félelmet veszítettem el. Azzal, miután a száműzetésbe utánam csúszkáltak a kötelek és a hálók, már nem számoltam. A félelem elvesztése számomra hatalmas nyereség, a legnagyobb, mióta az eszemet tudom.
Mióta az eszemet tudom, a szülői házban ott függött egy átjárószoba falán egy rettenetes kulcs. Feketére lakkozott fából készült, a szegélyét megaranyozták. Amikor járni tanultam, a lábujjaimtól a torkomig ért – és égi kulcs volt a neve. Nem annyira a formája, mint inkább anyagának csillogása miatt kulcsformába öntött koporsóra vagy oltárra emlékeztetett. Amikor az ember elhaladt az égi kulcs mellett, az meglapulva leselkedett. Láttam az aranyszegélyű fekete lakkot magam mögött hunyorogni, és azt fontolgatni, hogy rögtön megragadjon és az égbe küldjön-e, vagy még várjon vele. Az égben volt az összes halott: akik hiányoztak, és akik a háborúban elestek, és akiket az Úristen meghalásra kirostált, és akik saját magukat rostálták ki, mikor öngyilkosok lettek. A faluban mindenki ismert mindenkit. A kikerülhetetlen, inkább túlságosan szűkös négyzetméterekre, semmint vonzalomra és ragaszkodásra épülő intimitás miatt az elhalálozások okainak vajmi kevés közük volt a betegségekhez, amiket az orvos megállapíthatott. A halált előidéző események alá voltak vetve a jó és a rossz, az erény és a szégyen szabályszerű működésének. Erre rárakódott egy réteg babonaság, és egész bozót nőtt ki az „érvekből”, amik mind azt bizonyították, hogy az elhunyt megérdemelte a halálát. Kiderült, hogy a halott az Úristent olyan mértékben provokálta, hogy neki végül is szükségszerűen cselekednie kellett, és átbillentette őt az életből a halálba. A katolikus Atyaúristen képes volt az összes hibát betegségekké változtatni. Ő volt a koronatanú – és ugyanolyan falusi ember, mint mindazok, akik hozzá fohászkodtak. A porfészek mennyországában lakott, onnan osztogatta az életmintázatokat. Olyan volt, mint a falu rangidős gazdája, aki a többi lakosnak is kölcsönzött tekintélyéből, hogy ők nyugodt lelkiismerettel jutalmazzanak és büntessenek. A hazugságért, a lopásért, az irigységért és a házasságtörésért ez a falusi Isten veseköveket, asztmát, lágyéksérvet, zöld hályogot, gutaütést és rákos daganatokat osztogatott.
Mivel a mi átjárószobánkban ott lógott az egek kulcsa, a figyelmetlenség nemcsak mások jelenlétében volt végtelenül kockázatos, hanem otthon, egészen egyedül is. „Ne nézz olyan sokat a tükörbe”, mondta nagyanyám, „ne légy hiú, ott van az égi kulcs a falra akasztva.” Biztos, hogy igaza volt, mert a házban az összes tükör megtelt foltokkal, máris diónyi felhők úszkáltak bennük. Az ég eljött a tükörbe, hogy felfalja az arcomat, amikor magamat nézem. És én beengedtem a hajamba, hagytam, hogy végigjárja a homlokomat, az orromat, a nyakamat. De mindig óvakodtam, nehogy a szememet és a számat is meghorzsolja. Amit édesanyám mondott, még fondorlatosabb volt: „Nem úgy mostad fel a padlót, ahogy mondtam: először vizesre, aztán nedvesre, aztán szárazra kellett volna törölni. Tele van nyomokkal, csíkokkal, mert csak nedves ronggyal törölted fel, elfuseráltad, hogy hamarabb elkészülj. Azt hiszed, nem látszik? Hát te nem gondolsz az égi kulcsra?” Nyilván nagyon is sokat gondoltam rá, különösen, mikor nem végeztem el tisztességgel a munkát. De mégis elfuseráltam, mert azt gondoltam: az Úristennek úgysem lehet mindenben kedvére tenni, akárhogyan cselekszünk, soha nem lesz megelégedve – máskülönben nem halnánk meg. És ha úgyis mindig becsúszik valami hanyagság, akkor az ember igazán megterhelheti a saját rovását még néhány további hibával. Az Úristen akkor is rostál, ha alaposabban takarítok. És ha egyszer engem is kirostál, legalább addig időt kell nyernem, ki kell szakítanom a saját időmet a játékra.
Meg voltam győződve róla, hogy az égi kulcs tud beszélni. Hogy minden este jelenti a nap hibáit, amint a levegő körös-körül olyan fekete lesz, mint ő maga. Hogy amikor az ég éjfeketén a földre száll, a felnőttekkel sugdolózik, és titkos egyezségeket köt, mert a falu az övék. Minden az övék: az utca porától egészen a faágak csúcsáig, ezt gondoltam. A házak és az állatok, a kutak, az állomás, a kocsma, a táncterem, a templom, a temető. És mindenekelőtt övék a gyerekek. Azt tudni, hogy vannak szüleim, azt jelentette: az övék vagyok, hozzájuk tartozom (talán úgy, ahogy felnőttként később azé a félelemé voltam, ahhoz a félelemhez tartoztam, amim volt). Soha, egyszer sem próbáltam meg az égi kulcsot saját oldalamra állítani. A hosszú évek alatt kétszer tettem meg, hogy a széket a falhoz állítottam, felmásztam rá, és ujjaim végigszaladtak a kulcs hátán. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy vajon a fekete lakk alatt tényleg csak fából van-e. Lüktetett a halántékom, az érverésemet és a szívdobogásomat minden porcikámban éreztem, a lábujjam hegyéig. A szobában dörömbölt a csend, a kulcsnak olyan érintése volt, mint a kiskutyák bőrének, akiknek a szívük a hasukban dobog, ha a levegőbe emeljük őket az alomból. Vizsgálódásom megerősítette azt, amitől rettegtem, a kulcs eleven volt.
Amikor a városi iskolába kerültem, és már nem volt folyton a nyakamon az átjárószoba, a szüleimet pedig hétvégenként úgy látogattam meg, mintha vendégségbe mennék – ők pedig igyekeztek minél inkább szemmel tartani, mert más levegő illatát vittem haza, és már nem tartoztam egészen feltétlenül hozzájuk –, az égi kulcs olyan volt szememben, mint egy kiakasztott csecsebecse, giccses, elnagyolt kézműves munka a legolcsóbb fajtából. Egészen magától értetődő volt, hogy megkérdezhetem: honnan is van ez az égi kulcs. És éppen ideje is volt, mert kiderült, hogy a származása valami átkozottul lapos, kicsinyes dolog, ami megszégyenített korábbi alávetettségem miatt. Ez az eredet a kulcs merészen szcenírozott különlegességének szétbomlása, összeomlása volt. Az égi kulcs egy bécsi kereskedelmi kamara ajándéka volt nagyapám számára. Ő a második világháború előtt gabonakereskedő volt, Bécsben üzletelt. Hogy miért is kapta, arra már pontosan nem emlékszik, mondta. És amikor megkérdeztem, hogy az égi kulcs miért vált annyira fontossá a házban, ha már úgyis elfelejtette, miért ajándékozták neki, azt felelte: „Amikor kaptam, akkor egyáltalán nem égi kulcs volt, hanem egy gabonaraktár jelképes kulcsa. Égi kulcs azért lett belőle, mert a szomszéd egy kártyaparti közben leitta magát a sárga földig, aztán hazamenőben felnézett a falra, és azt mondta: Nocsak, a mennyek kulcsa.” Eredetileg gabonaraktár-kulcs volt, valószínűleg egy különösen jó termés kitüntetése, mondta nagyapám.
Ez a kulcs semmi jót nem jelentett, mert az ég sem volt soha semmi jó. A birtoklói azzal foglalták le és úgy töltötték ki a jelentését, amivel és ahogyan csak akarták. A kulcs minden olcsósága ellenére hajlandóságot mutatott a szerepe iránt. A gabonaraktár-kulcs nem hasonlított semmiféle gabonára, mérete és az aranyszegélyű fekete lakk miatt mintha egyenesen őrült átcsapásokra és túlkapásokra teremtették volna; égi kulcsnak volt a legalkalmasabb, amivé egy részeg ember megcsúszott pillantása tette. Számomra ettől kezdve csak szánalmas volt. Az eredete, úgy tűnt, a lehető legostobább dolog, amit csak el lehet képzelni. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg be tudtam vallani magamnak: bármilyen más történet is ugyanilyen nevetséges lett volna, mert nincs az a darab fa a világon, akármilyen cifrán ki lenne is cicomázva, amit megilletne, hogy a sors hatalmának szerepét játssza. Úgy éreztem, hogy a babonaság és az Atyaúristen jelenléte által ez az egész falu ijesztő egyszerűséggel nyugszik bele két dologba: nemcsak púpos egyetértésben él saját jelentéktelenségével, hanem ráadásul hízelgő cinkossággal adja meg magát a földhözragadtságnak. Valójában arrogáns sorsnak-alávetettség volt ez az állapot, ami az összes lehetséges halálnemet nemcsak eltűrte, hanem egyenesen kikönyörögte, koldult értük.
A faluban úgy mondták: „Zajlik az ég.” Hiszen minden nap másként volt ugyanaz. És azt gondoltam, hogy ez a zajlás fel és alá üldözi a halottakat, szüntelen rohanásban tartja őket, mint egy őrmester a frissen besorozott katonákat a gyakorlótéren. Azt hittem, holtában sem szabad senkinek elveszítenie félelmét az égtől, és úgy képzeltem, nem felejthetik el, hogy az életben elkövetett összes ballépésük summája miatt kapták büntetésül a halált. Az égben sem könnyebbülhetnek meg, és nem alakulhat semmi sem jobban, hiszen máskülönben a halál sem volna nagyobb büntetés, mint a makacs mezőkön, izzó forróságban vagy fagyban végzett munka.
A városban töltött első években nem foglalkoztatott az ég: túlságosan szétdarabolódott, én magam pedig nagyon örültem, hogy végre megszabadultam egy olyan gyerek képzelgéseitől, akinek egyetlen mesekönyve sem volt, az égi kulcs viszont elég kárpótlást biztosított, kíméletlen pótlékot, mert semmit nem volt képes az irrealitásba száműzni, és nem húzott semmi hasznot a valós és a valótlan közötti különbségből. A mesék, minthogy nem különültek el a papíron, hanem az egész házban szanaszét szóródtak, az életben mindennaposak voltak. A félelem képei végigdübörögtek az egész falun. Később aztán, a városban töltött tizenegy év után, a három úgynevezett „toronyház” közül a középsőbe költöztem. Egy betondoboz ötödik emeletén laktam a város szélén. A szoba ablakaiból a stadion látszott, a konyhaablakból a körzeti kórház, amit leginkább arról volt ismert, hogy az életunt emberek kiugranak az ablakából. A kettő között a mező lassan felkúszott az utolsó aszfaltozott útra. Fölötte az üres ég. A gyárak miatt szürkés-borostyánszínű volt. Az ablak magasabban volt, mint az ég, a síkföldhöz szokott szemnek ez valami fonákság volt. Úgy néztem az égbe, mint egy tócsába. Mivel a lakás éppen a közepén haladt keresztül, az ég közvetlenül az ablaknak támaszkodott, evés közben beleesett a tányérba. Mindezek valószínűleg eszembe sem jutottak volna, és soha nem látok magam körül ilyen képeket, ha a széllelbélelt szomszédok, az irodai kollégáim, a titkosszolgálati ügynökök nem munkálkodnak olyan buzgón a félelmemen. Ami az ablaknak dőlt és a tányérba hullott, nem az ég volt, hanem az elbizonytalanítás. Az ég hasában nyitottam és csuktam a hűtőszekrényt, a ruhásszekrényt, benne mosakodtam és fésülködtem, benne ettem és aludtam. Úgy éreztem, túl magasan vagyok a levegőben, mert mire hazaértem, gyakran megváltoztak a lakásban a tárgyak. Amikor nem voltam otthon, a titkosszolgálat ellenőrzéseket tartott, és a falon lógó képek az ágyamra kerültek, a székeket máshová állították, a szekrényajtóra ragasztott plakátoknak hiányzott a sarkából, a cigarettacsikkeket a vécébe dobták. A toronyházban úgy éreztem, hogy az égi kulcstól való korábbi félelmem begyakorlása volt annak, ami mostanra elkövetkezett. Csakhogy később soha nem remélhettem, hogy a titkosszolgálat egyszerűen gabonaraktári szolgálat, ami teljhatalmat játszik. És nem is volt fából, nem lógott a falon. Én voltam feszesen odaszögezve.
Amikor a „kulcsszó, kulcsjelenet, kulcsélmény” kifejezéseket hallottam, ezek zavaróan találónak mutatkoztak olyan szavakra, jelenetekre és élményekre, amik meghatározóak, és döntő következményekkel járnak. A „kulcsos” szavakban nem volt semmi jelképes: én is tudtam, és ők is tudták, hogy az égi kulcs felfuvalkodottságával bűvészkednek. Kerültem ezeket a kifejezéseket. El voltam képedve, amikor először hallottam a „kulcsos gyerek” szót. Megdöbbentem, és úgy éreztem, tetten értek. Egészen más értelemben ugyan, de én is inkább a kulcsé voltam, mint ő az enyém. A „kulcsos gyerek” szóra szükségem lett volna a faluban, de akkor még nem ismertem.
És amikor a „szabad ég alatt” fordulatot hallottam, fejben azonnal ki kellett javítanom: „nyílt ég alatt”. A faluban soha nem beszélt senki szabad égről. Minden munkát kint végeztek, szó sem volt fel- vagy megszabadulásról, mert a munka nehéz volt. A falusi égről gyakorlatias kijelentéseket tettek, megállapításokat, amik az időjárásra vonatkoztak. Ha odahallgatunk ezekre a szavakra, igazán szépek, de nem szándékosan, hanem gyanútlanul szépek: Zajlik az ég. Most fordul az ég. Az ég összehúzza magát. Súlyos lett az ég. Az ég felkavarodik. Szomjas az ég. Azt, hogy „a szabad ég alatt”, csak a városban mondták. De az ég egyetlen napig sem volt szabad, hanem csupán nyitott. Mai napig azt mondom: „nyílt ég alatt”.
Egyik kihallgatáson a titkosszolgálati ügynök halkan azt mondta nekem: „Aki tiszta ruhát ölt, nem érkezhet mocskosan az égbe.” Nyár volt, új blúz volt rajtam, és különösen gondosan ki voltam sminkelve – mint mindig, amikor megaláztatásra beparancsoltak. Azt akartam, hogy jól nézzek ki. De most is csak találgatni tudok, hogy miért volt ez számomra annyira fontos. Akkoriban automatikus mozdulatokkal készülődtem, sokat álltam a tükör előtt. Talán bőséges tartalékot akartam felhalmozni a támaszból, a szilárdan-megállásból, ami a vallatásnál olyan hirtelen tűnt el, mint az állomásról az ellopott csomag. De csinosan megjelenni a kihallgatáson olyan volt, mint tromfot adni a tehetetlenségtől való undoromnak. Még büszke is voltam, amikor a vallató ezt mondta. „Aki tiszta ruhát ölt, nem érkezhet mocskosan az égbe.” – ez volt a legszebb halálos fenyegetés, amit valaha megfogalmazott. Mert legalább egyvalamit érvényesülni hagyott belőlem, elismerte, hogy a félelmemen végzett gondos munka ellenére még eléggé ép maradtam ahhoz, hogy a saját megjelenésemen dolgozzak. Egy szempillantás alatt megértettem ennek a mondatnak minden el nem hangzott zugát, az összes rejtett szegletét. Hiszen ismertem megtört embereket, akik valamikor kínosan pedánsak voltak, s akik mostanra nem voltak képesek összeszedni magukat, és akár csak a ruháikat is rendben tartani. És ő, aki tönkretette ezeket az embereket, egészen biztosan számtalan olyat ismert közülük, akiknek semmi erejük sem maradt ilyen külsőségekre, mert már régóta meg voltak fosztva saját maguktól.
A kivándorlós vonatállomás a magyar határ közelében volt, egy kicsi határállomás. Úgy húszan lehettünk, egy homályos, eldugott teremben rendőri felügyelet alatt vártuk a vonatot. A várótermet tilos volt elhagyni, a peronra csak a rendőrök parancsára szabadott kilépni. A vasúti kocsi lépcsőjén elhangzott az utolsó fenyegetés: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.”, és aztán úgy ültem azon a vonaton, mint egy üres kabát ember nélkül, mintha csak újra lépre mentem volna, és csak újabb trükkje volna ez a félelemcsinálóknak. A vonat zúgott, mintha dúdolt volna, február volt, korai sötétség ereszkedett a késő délutánra, a hópelyhek lopva végigcsúsztatták a síneken fehér fényüket, a vonat igazán egy vonat volt, és mi igazán utaztunk. De nem hittem el egészen az utazásnak, hogy igazán ki is visz engem ebből az országból.
De aztán a vonat átért Magyarországra. A sínek mellett téliesen kifakult magyar fű szaladt, magyar hópelyhek szálltak, magyar lámpaoszlopok sora vonult el. És mire kivirradt: osztrák ég, osztrák varjak, osztrák sövények, osztrák nyárfák. Az utazó vidék nem akarta megkaparintani a szabadságot. Minden földhözragadtan románul burjánzott. A vonat távolodott onnan, a táj a távolság ellenére mégis önmagába zárultan maradt, esze ágában sem volt különbséget tenni diktatúra és szabadság között. A határok az embereket a táj, a saját agyuk és józan eszük ellen fordították. De ez alkalommal először volt jó, hogy mégis vannak. Másképpen soha nem juthattam volna egy másik országba ebben a folytatólagos tájban, gondoltam. Hogy valamit használ-e mindez, bizonytalan volt. És ezek az immár osztrák nyárfák átvonultak a szememen, és a koponyámnak ebbe az első szabadságába mégis szeles éneket hegedültek: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.”
Egy napon – már egy éve Berlinben laktam akkor – beidéztek az állambiztonsági hivatalba. Egy számomra ismeretlen román ember nevét említették, megmutatták a fényképét és a jegyzetfüzetét, amiben benne volt a nevem és a címem. Az volt a gyanújuk, hogy az ember a román titkosszolgálat megbízásából jött Berlinbe, mégpedig gyilkolni. Figyelmeztettek, hogy óvakodjak a gyanús román személyzetet alkalmazó kocsmáktól. Romániában, Temesváron, ahol kivándorlásomig éltem, működik ma egy hatalmas gyümölcslégyár. A tulajdonosa az az ember, akit akkor gyilkossági tervek miatt Berlinben letartóztattak. Az egykori széllelbélelt ma egyike a vállalkozóknak, pontosabban a számtalan vállalkozónak, bankárnak, politikusnak, professzornak, akiknek a diktatúrában elfoglalt pozíciójuk lehetővé tette, hogy tőkéjüket és befolyásukat a piacgazdaságban való indulásukhoz felhasználják. Az akkori félelemcsinálók viszik át Európába az országot.
Azt mondják, a temesvári gyümölcslé nagyon ízletes. Soha nem fogom megkóstolni, különben magamba iszok egy olyan félelmet, amit már régen elveszítettem.
(Müller, Herta: Wenn etwas in der Luft liegt, ist es meist nichts Gutes. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2010. 227-243.)
