András Orsolya összes bejegyzése

1991-ben születtem Szatmárnémetiben. Mindenek: nővérek, levelek, süni. Semmik: Paul, tenger, Strada Fericirii.

Sötétről sötétre – András Orsolya új Paul Celan fordításai

 

The Castle Mountain of S. 1930 by Paul Klee 1879-1940

 

 

Sötétről sötétre

 

Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.

Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:

ott is az enyém, és ott is eleven.

 

Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?

Kinek a fénye követ most engem a parton,

ki ez, hogy révészt is talált?

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

Erős vár

 

Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:

a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.

Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász

zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.

A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.

A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,

és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,

már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.

De amint abban házban a tükör elé lépsz,

mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.

És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.

 

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 

Késővörösben

 

Késővörösben alszanak a nevek:

egyet

felébreszt világtalan éjszakád,

és elvezeti, fehér bottal végig-

tapogatva a szív déli falát,

a fenyők alá:

egy embernövésű fa

elindul a cserépvárosba,

ahová az eső is betér,

a tengeri idők barátjának adva ki magát.

Kékben

mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,

és szerelmed nevei közt

tartja számon saját szótagjait.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

Fénylés

 

Hallgató testtel

fekszel mellettem a homokban,

fölötted a csillagok.

 

Talán egy sugár hasadásából

pergő fény szakadt rám?

Vagy pálca volt,

amit fölöttünk törtek,

az ragyog úgy?

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

A vendég

 

Még alkonyat előtt

betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,

aki a köszöntést titokban homályra cserélte.

Még hajnal előtt

felkel,

és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,

a lépésektől visszhangos, kongó álmot:

hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,

és odaveted elébe lelkedet.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

Változó kulccsal

 

Változó kulccsal

nyitsz be a házba, ahol

az elhallgatottak hava kavarog.

A vér szerint, aminek

forrása szemed, szád, füled,

változik, cserél, csal a te kulcsod.

 

Változik a kulcs, igazodik a szó,

hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.

A szél szerint, ami tovább űz,

gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

A távolba

 

Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:

jöjj, lakoznod kell.

 

Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:

elérhető közelségben a menedékhely.

 

A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,

lélegezned, magadnak lenned.

 

(Sprachgitter, 1959)

 

Egy nap, egy másnap

 

Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.

A csend repült elénk

egy második, világos életet.

 

Győztem, legyőztek, hittünk

a szikár csodákban, az ág,

amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt

a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,

leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk

szétporladva a fények után, és minden

zuhant, omlott,

senki kezébe vetettem.

 

(Sprachgitter, 1959)  

 

András Orsolya fordításai

 

Illusztrációk: Paul Klee

 

 

Nelly Sachs költeményei

 

Az ablaknál ülsz

és havazik.

A hajad fehér

és fehér a kezed,

de fehér arcod két tükrébe

mozdíthatatlanul befészkelt a nyár:

ott a hely, egy egész ország a láthatatlanba emelkedett réteknek,

a csermelyeknek, hol éjszakára meghúzódnak az árnyékszarvasok.

 

Jajgatva hullok fehérségedbe,

zokogok, amint beborít havad:

belőle az élet oly halkan távozik,

mint a végigmondott imádság nyomán.

 

Ó, belealudni a te havadba,

a világ tűzlélegzetének minden kínjaival,

 

míg az arcodból eredő ráncok,

a hajadból húzódó vonalak

mélyebbre merülnek a tengeréjszakába

az új születés gyökere felé.

 

(Sternverdunkelung, 1949)

 

Nelly Sachs

 

 

*

Amikor a szürkületben

kiürül a nap,

és megindul a képtelen idő –

amikor összefonódnak a magányos hangok,

és az állatok már csak vadászók

vagy csak űzött vadak –

amikor a virágokból csak az illat marad –

amikor minden elhagyja nevét,

és megnevezhetetlen, mint kezdetben volt:

akkor alászállsz az idő katakombáiba

(megnyílnak azok előtt, akik a véghez közel járnak),

ahol a szívcsírák tenyésznek,

a sötétség mélye felé

merülsz,

már túl a halálon,

– hisz az csak huzatos átjáró –,

s a kilépés szelében fázva

nyitod fel szemeidet:

ideghártyájukon már új csillag

hagyta ott visszfényét.

 

(Sternverdunkelung, 1949)

 

*

 

A szemhéj mögött

kék erek

az idő holdkövein.

Kakasszó

üt sebet

a próféta koponyáján.

 

Csigavonalban

lobbannak el a karok – a lábak

boltívein kívül hervadnak el,

a törzs csak szakad, hull,

pornak gyümölcse,

jeges vetésében

halálos őrlésnek.

 

(Und niemand weiß weiter, 1957)

 

*

 

Másként futnak, ágyazódnak

vérereid, már az anyaméh derengésében

visszafelé olvasnak fényed rügyei.

Nagy kerülővel jelek és képek útvesztőjén át:

vissza a homokba, a porba.

Az idő árnyékaira

szívverésed kalapálja rá

az éjszakák szétszaggatott tagjait –

 

A gyerekkor zöld rétjein

betűket rajzol ki a sírokat lélegző

örökzöld sövény.

Alóla kiáltasz, hazahívod

a szavakba tévedt új ábécét,

te építőmester, városok alapítója, kertek gondozója,

levegőfestményekbe dermedt vérző szőlőhegyek

bűvölődnek szemed alkímiájába –

 

Húgom, húgom,

arcok kártyajátékán

ébenfa rémülettel,

katonák lángköpenyeinek lebbenő ostromában –

zuhanásokkal szemben merülnek imáid,

amint a hajnal felizzó köve elárvul –

 

(Noch feiert Tod das Leben, 1959)

 

*

 

a fény gyökereitől átjárt homokszemek

a sírok előtt levetik és a szélre bízzák titkukat

próféták haját fűzik a lángnyelvek rejtvényeibe

és a halál fehér máglyarakásában

az igazság minden vakító fényével szikráznak fel

a test ott hever

a levegőben a lélegzet maradéka

és zizzen a visszatérés

és csörren a vasmagány

minden szem előtt elfeketül a sötétség

 

(Noch feiert Tod das Leben, 1959)

 

Nelly Sachs (2)

 

 

András Orsolya fordításai

Paul Celan költeményei

Húsvéti füst gomolyog, árad

közepén tőkesúly húzódó, hegedő nyomával:

betűkhöz hasonló hasadás a vízen.

 

(Soha nem volt égbolt.

De tenger még most is van, égővörös

tenger.)

 

Mi itt, mi itt vagyunk,

az átkelés fölötti örvendezésünkben állunk a sátor előtt,

ahol sivatagkenyeret sütöttél

a vándorlásban mellénk szegődött nyelv szavaiból.

 

A látás szegélyén, a tekintet legszélső peremén: tánc,

két penge

szívárnyék-kötél fölött.

 

Alatta a háló,

gondolat-

végekből csomózva – milyen

mélységben?

 

Ott: a szétharapott

örökkévalóság-garas, amit

hozzánk köptek fel a háló résein át.

 

Három homokhang, három

skorpió:

a vendégnép, velünk

a csónakban.

 

 

 

 

 

Kút-

ként

mélyülnek az átkozottba, a megigézettbe,

és fölöttük nappali álmok

íves zsindelyei;

 

minden lélegzetvétel

kockakövek

gyűrűjében:

 

ilyenek a kamrák, ahol téged hagytalak, gubbaszkodva,

a kamrák, amikre bíztalak, hogy téged megtartsanak.

 

A szív parancsol:

az elvált

frontokra küldi ki

a minket halkan körbecsipkéző fagyot,

 

és te nem leszel virág

az urnamezőkön,

és engem, az írás hordozóját,

nem emel ki a vályogházból

sem az árok-, sem az arkangyal.

 

András Orsolya fordításai

 

 

 

Varrás

foltozásnincs hely.                                                                   

annyi sincs,

mint szemhéjaid közt a hasadék, vagy

ahol ruhád ráncában nyugtot lelhetne egy szakadás,

mert azt is bevarrja titokban

 

ez az angyal. szeleburdi fehérvarrónő,

kétségbeejtően jóindulatú,

minden perc rését kitölti mosolya.

éjt nappá téve orsózza a szálakat,

és örökké fércel, és szeg, és megakasztja a bomlást,

nincs maradása foszlásnak, feslésnek.

egy angyalkéz is elvásott volna már ennyi munkában,

ha suhogásában kopna a levegő.

 

de színes lélegzetéből ad magára gyűszűt,

és azzal bélel ki minden öltést,

hogy ott se legyen szúrás, se ütés, se hézag,

ahol épp az imént merült el a tűje;

és van úgy, hogy siettében

nem fordítja fonákjára a szövetet,

de irgalmatlan gondossággal dolgozik akkor is,

áthatolhatatlan fehér hegeket hagyva az anyagban.

 

keskenyednek,

vékonyodnak a napok,

hogy a szűkülő réseken,

stoppolások fátyolból sűrűsödő rétegein

valahogy mégis átférkőzzenek:

azért nyúlnak a fényes órák lassan, karácsony után,

és szentivánig annyit feszülnek,

míg végül szétpattannak,

mint a vékony húr, mint a buborék fala.

 

északi nyárban ül

a varrónőangyal,

nincs több haladék, se éjjel, se nappal,

se hasadék:

nem issza fel a fényt ez a kigyérült, rongy levegő.

 

amíg élsz, nem alszol többet,

sűrű háló fogja fel álmod, lepattogzik rólad a tekintet,

szelídre gombolyodik a fény, béléshomályba csorbul szavaim éle,

és nincs rés, amin át beférne egy sugár

folt hátán folt szemeidbe,

nincs hely.    

Paul Celan: Fehér és könnyű

Sarlódűnék, számolatlanul.

 

Szélárnyékban, ezerszer is: te.

Te és az a kar,

amivel meztelenül hozzád nőttem,

te elveszett.

 

A sugarak.

Rakásra fújnak minket lobogó jajgatásukban.

Hordjuk a látszat mázát, hurcoljuk a fájdalmat, viseljük a nevet.

 

Fehér,

ami nekünk rezdül,

és súlytalan

a csereberénk.

Fehér és könnyű:

hagyjad kóborolni.

 

Holdközeli messzeségek: akárcsak mi. Építenek.

Építik azt a szirtet, amin

ez a kószálás megtörik,

egyre csak

építenek:

fényhabbal, porzó hullámokkal.

 

Ami vándorol, a szikláról integet. Homlokainkkal

incseleg, a homlokokkal, amiket nekünk kölcsönöztek

a tükröződés akaratából.

 

Homlokzatok.

Velük gördülünk oda.

Homlokpart.

 

Alszol?

 

Aludj.

 

Tengermalom őröl

jégvilágosan,

senki nem hallja,

tengermalom őröl

szemünkben.

 

 

 

Eső elmosta csapások, hófödte nyomok fölött

a csend kis szemfényvesztő szentbeszéde.

Olyan, mintha hallanál,

mintha szeretnélek még.

 

 

Kristály

 

Ne az ajkamon keresd a szádat,

ne a kapu előtt az idegent,

ne a szemben a könnyet.

 

Hét éjjel fennebb talál vörösre a vörös,

hét szívvel mélyebben dobban a kéz a kapun,

hét rózsával később buzog fel a kút.

 

András Orsolya fordítása