nincs hely.                                                                   

annyi sincs,

mint szemhéjaid közt a hasadék, vagy

ahol ruhád ráncában nyugtot lelhetne egy szakadás,

mert azt is bevarrja titokban

 

ez az angyal. szeleburdi fehérvarrónő,

kétségbeejtően jóindulatú,

minden perc rését kitölti mosolya.

éjt nappá téve orsózza a szálakat,

és örökké fércel, és szeg, és megakasztja a bomlást,

nincs maradása foszlásnak, feslésnek.

egy angyalkéz is elvásott volna már ennyi munkában,

ha suhogásában kopna a levegő.

 

de színes lélegzetéből ad magára gyűszűt,

és azzal bélel ki minden öltést,

hogy ott se legyen szúrás, se ütés, se hézag,

ahol épp az imént merült el a tűje;

és van úgy, hogy siettében

nem fordítja fonákjára a szövetet,

de irgalmatlan gondossággal dolgozik akkor is,

áthatolhatatlan fehér hegeket hagyva az anyagban.

 

keskenyednek,

vékonyodnak a napok,

hogy a szűkülő réseken,

stoppolások fátyolból sűrűsödő rétegein

valahogy mégis átférkőzzenek:

azért nyúlnak a fényes órák lassan, karácsony után,

és szentivánig annyit feszülnek,

míg végül szétpattannak,

mint a vékony húr, mint a buborék fala.

 

északi nyárban ül

a varrónőangyal,

nincs több haladék, se éjjel, se nappal,

se hasadék:

nem issza fel a fényt ez a kigyérült, rongy levegő.

 

amíg élsz, nem alszol többet,

sűrű háló fogja fel álmod, lepattogzik rólad a tekintet,

szelídre gombolyodik a fény, béléshomályba csorbul szavaim éle,

és nincs rés, amin át beférne egy sugár

folt hátán folt szemeidbe,

nincs hely.