Azt hiszem, az iskolában találkoztam vele először. Késő délutánig bent ültünk, készültünk az angol érettségire, amikor megkörnyékezett minket a kopasz kandúr. Először igyekeztem megfelelni neki, az első pillanattól kezdve elfogadott, és nem karmolászott össze, ahogy arra először számítottam. A többi diák mindig mosolygott, amikor kéjesen, újra és újra odadörgölődzött a lábaikhoz, még ha nem is igazán szerették. Velem ezt nem csinálta, pedig többször is megkörnyékezett, az ellenérzéseimet csak szép lassan, módjával adagoltam felé. Később, ahogy egyre jobban kénytelen voltam megismerni, rájöttem, hogy az okosabbak közül való, félig holland, félig magyar kandúr, aki, ha szóba kerül a foci, szereti a hátát kidomborítani.
Egy ilyen csütörtök délután láttam, amire akkor azt gondoltam, hogy egy macska sem képes. A kopasz kandúr az óra közben csattogtatni kezdte az állkapcsát, és percekig engem nézett. Mikor ezt megunta, és az angol tanár épp nem vette észre, villódzó szemekkel, a padon elnyúlva, halkan egy indulót zengett felém:
– A tutti, avanti, Benito Mussolini!
Mikor az óra véget ért, a kopasz kandúr felugrott az ablakra, és kislisszolt a rácson keresztül. Akik a budapesti utcákon látták, mindjárt szimpatizáltak vele. Egy-egy útkereszteződésnél, amíg a lámpára várt, meg is dicsérték, a nők simogatták, a férfiak helyeslően biccentettek felé, a kopasz kandúr pedig ravaszul dorombolt, amíg a lámpa zöldre nem váltott.
Útközben elgondolta, hogy változat a tervén, ma nem találkozik a többi kandúrral, akik egyébként egytől egyig mind fekete macskák voltak. Igazán marta a gyomrát az éhség, és a Szent István körúton somfordált egy cukrászda előtt, amikor hirtelen éles hangokat hallott. Közelebb lopódzott a kint ülő jól szituált férfiakhoz és asszonyokhoz, akik közül egy középkorú nő, élesen bírálta az asztaltársasága aggodalmát. Büszkén fejezte ki, hogy, ami a Magyar Gárdát illeti, őneki igenis nincs mitől félnie, és agresszíven felelősségre vonta azokat, akik nem osztották a véleményét. A kopasz kandúr kéjesen a lábához bújt, majd egy hirtelen pillanatban felugrott, majdnem lerántva az asztalterítőt, és a társaság többi tagjára dühösen morgott. Mikor elzavarták, beleértve az ismerőseivel vitatkozó nőt, a kopasz kandúr már kevésbé érezte magát olyan éhesnek.
Ahogy a Szent István körútról lefordulva, a táblákat nem nézve az egyik utcában csavargott, belépett a Blaha Lujza térnél egy kocsmába, hogy körülszaglásszon. Elbújt a söröző pultja alatt, szívesen ivott volna, de pénz szűkében sem hívatta volna meg magát soha. Két bárszéknyire ült egy szemüveges, kopasz férfi, vele egy másik szemüveges, szakállas, zsíros, barna hajú ember. Arról az esetről beszélgettek, amikor az egyik nagyobb magyar városban kitiltották a szurkolókat a meccsről. A kopasz mesélt, a szakállas pedig helyeselve ismételte a kopasz utolsó szavait, kifejezéseit. Közben beesteledett, egyre többen lettek, a kopasz kandúrnak, aki leplezetlenül figyelte ezt a kettőt, a tömeg miatt percekig olyan érzése támadt, mintha péntek este ülnének ott. A kopasz, szemüveges azzal fejezte be, hogy egyszer megkérdezték tőle, nemzeti érzelmű-e, mire ő azt válaszolta, egy nagy káromkodás kíséretében, hogy nem, csak kihullott a haja. A szakállas az utolsó két szót nevetve ismételte, és tovább bólogatott.
A kopasz kandúr már hazafelé tartott, amikor két idős nénit vett észre. A Falk Miksa utcán jöttek végig, majd a Szent István körútra értek. Az egyikük, akit Marinak hívtak, elmesélte mellette sétáló régi barátnőjének, Keselyű Istvánnénak, hogy az utcában egy szobor lesz, mégpedig Peter Falk szobra. Peter Falk ugyanis, ahogy ő hallotta a televízióban, Falk Miksa rokona volt. A másik erre megkérdezte, hogy, ha ez Falk Miksa utca, akkor miért nem Falk Miksának emelnek szobrot, és ahogy egyre többet megtudott, azt sem értette, hogy miért a sorozatbeli Peter Falknak, azaz Columbo-nak emelik, de már kezdett egyre inkább dühbe gurulni. Szörnyű ideges lett, amikor végighallgatta a szoborról, Falk Miksáról és Peter Falkról szóló beszámolót, alig látott a méregtől.
– De hát, a Columbo az zsidó! – rikácsolta Keselyű Istvánné, mire az őket követő kopasz kandúr megállt, és félig lehunyta a szemét. Elégedett és nyugodt volt.