Címke: Martin Buber

Martin Buber a nevelésről

 

„Nevelni”

 

Paul Geheeb kilencvenedik születésnapjára

Arra hajlok, hogy a nevelés [Erziehung] fogalmán belül egyfajta „előhozás” [Hervorziehen] jelentést tartsak meghatározónak. Eszerint az egész folyamat célja és értelme – ellentétben azzal az elterjedt és közkedvelt tevékenységgel, hogy észrevehető vagy észrevehetetlen módon előírjunk és másoknak megszabjunk bizonyos, már meglevő véleményeket, viselkedésmintákat, pl. egy párthoz tartozó beállítódást, amit propagandának neveznek – az, hogy a gyermekből vagy a fiatal emberből valami benne rejtetten jelenlevőt előhozzunk, kiemeljünk és tovább képezzünk [ausbilden], kibontakoztassunk.

De mi az, amit elő kell hoznunk? Az ilyen kérdésekre adandó választ általában néhány elnagyolt etikai kategóriával szokták elintézni. Ez azonban nem elég! Megengedhetetlen leegyszerűsítés volna azt feltételezni, hogy minden gyermekben az Általánosan Jó rejlik. Mindannyian, összes közös adottságunk mellett is, végső soron egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, és az a Jó, ami minden gyermekben ott van, valami redukálhatatlanul személyes. Az anyaméhtől az iskoláig, és rajta kívül később is számtalan és sokféle szörnyű károsodás érhet minket – bármilyen erősek is ezek a hatások, sérülések, teljesen biztos vagyok minden személy eredendően pozitív rendeltetésében és meghatározottságában. Újra és újra megtörténhet, hogy rossz helyen keressük ezt valakiben, vagy tévesen ítéljük meg – de ez soha nem hiányzik.

Mit jelent tehát, ha ilyen értelemben beszélünk előhozásról, nevelésről, felnevelésről? Ez nem egy kijelentés tartalma, hanem a beszélő hang; nem kioktatás vagy betanítás, hanem pillantás, mozgás, a tanító jelen-léte – ha mindezekbe beleíródik a nevelői hivatás. A kapcsolat, a viszony nevel, az nevel fel és az hozhat elő – feltéve, ha valóságos nevelői viszonyról van szó.

 1960.

A feladat

A nevelés – legalábbis jelenleg uralkodó meghatározása szerint – egy nemzedék értékeinek átadása egy következő generációnak, mégpedig úgy, hogy az ezeket ne pusztán elfogadja, hanem olyanokként ismerje el, amelyek sajátjai, hozzá illeszkednek, maga is megmutatkozik bennük, és képviselni szeretné őket. Ez a felfogás működik – különféle burkokba vonva – a jelenlegi társadalmi berendezkedés bizonyos szervezeteiben.

Mindez visszavezethető az embert emberhez fűző egyik alapviszonyra, amit politikainak nevezhetünk. Ebben az esetben egy személy az őt körülvevőket teljesítmény- vagy szolgáltatás-központoknak tekinti, amelyeket képességeik, alkalmasságuk szerint rendszerezve kell használni; számára senki nem több kiismerhető, befolyásolható, irányítható és kihasználható tulajdonságok kötegénél. Számára mindenki egy Ő,[1]ésbárkiről összefoglalható egy listában, hogy ilyen és ilyen adottságokkal rendelkezik, ilyen és ilyen lehetőségeket hordoz magában, amelyek közül azoknak a kibontakozását kell támogatni, amelyek egy bizonyos fajta használat, alkalmazás szempontjából célszerűek és hasznosak, egy adott elvárás teljesítését szolgálják. Ebből az alapviszonyból nő ki korunk közélete, a nyilvános szféra szerkezete egyes közösségeken belül vagy akár csoportok, népek között. Ez mélyen érinti a személyes életünket is, és ezt csak néha szakíthatja meg a szeretet, a barátság, a bajtársiasság egy-egy pillanata a Te kinyilatkoztatása által, amelyeket követően az ember, mintha mi sem történt volna, újra felveszi a megszokott gyakorlat szálát. Ennek a beállítódásnak a  rávetítése a felnőtt és a gyermek, illetve felnőtt és a fiatal ember viszonyára eredményezi azt, amit manapság általában nevelésnek neveznek.

A modern ember ezen eredendő betegsége már-már azzal fenyeget, hogy megsemmisítse őt és egész világát. A gyötrelem, a kérdezés, a forradalom e percében ezzel szemben emelkedik a menekvés és gyógyulás lehetőségének szava – azok előtt, akik szenvednek és gyötrődnek, mert világuk biztonsága megingott, akik kétségbeesetten kérdőjelezik meg világukba vetett hitüket, akik egész világuk szeretetével lázadnak.

Ez a szó: a téged körülvevő lények mindegyike számodra nem „Az”, hanem „Te”; nem áttekinthetőek és nem elhelyezhetőek, hanem végtelenek mindig folytatódó, kibontakozó és mégis mindig egyedinek megmaradó lehetőségeikben; ők neked nem használatra, hanem feltárulkozásra és megváltásra adattak, mindenkinek mindenki; ha kihasználod és céljaid szolgálatában alkalmazod őket, romlásba döntöd őket, és elpusztítod saját magadat.

A nevelés is így emelkedik elénk, mint ez a szó: nem a politikai viszonyok szolgálatába állítva, hanem azzal a szándékkal, hogy a politikai természetű ember-birodalmat szétolvassza és átváltoztassa – sietség nélküli szilárd elhatározottságban, vak rajongás nélküli állandó készenlétben, várakozásában türelmesen, és mégis kezdeményezőként. És szüntelenül elmélkedve annak titkán, ahogyan a csillagos ég, az erdő, és minden önkényesség nélküli erő megfoghatatlan pillanatokban nevel minket – ebben az elgondolkodásban és szemlélődésben az ember már benne is áll új művében.

A nevelés feltárás és feltárulkozás. De kezdettől fogva tudomásul kell venni, hogy ez többet jelent annál, mint a fiatal lényt magából kiemelkedve kibontakozásában létrejönni hagyni és önmagává válásában oltalmazni. Hiszen az érintkezéseinkben, találkozásainkban – még ha oly kevéssé akarnánk is beavatkozni, mint a mennybolt vagy az erdő – elkerülhetetlenül jelen van valami hevesen, már-már erőszakosan felkavaró: az, hogy Te-t mondunk.

Itt kezdődik titkos hatalmunk és felelősségünk. Az ember még legkevésbé hatalomra törő pillanataiban is, teljesen önkéntelenül – és önkény hiányában is – erőszakot tesz. Minden azon múlik, hogy tudja-e, mit cselekszik, és képes-e ezt feladata törvényének alávetni. Mi is volna a szeretet, ha nem volna egyszerre felelősség is mindenért, amit hatalma által okoz és megindít?

Akár tervezzük vagy akarjuk, akár nem, mindig valamire, valami felé nevelünk; rajtunk múlik, hogy ez olyasmi-e, amit nem akarunk, vagy olyasmi, amit akarunk – amit önkényesség nélkül akarunk. Jogszerű azonban csak egyvalami lehet, mégpedig az, amit mi magunk nevelve, a nevelésben teszünk, hiszen az embert mint a velünk szemben álló Te-t éljük meg, és számára így élünk: őt nem kitapasztalva és ebben végleges, megállást jelentő ítéletre jutva, hanem szüntelenül, vég nélkül szemlélve, nem kihasználva, hanem kibontakoztatva, megvalósítva.

Hogy ő a vele szemben álló lényeket így élje meg és számukra így éljen, valódi jelenlétükben és számukra valóságosan jelenlevőként, Te-t mondva nekik, felébresztve bennük a Te-t, a mindenséget bizalmasan ismerve, és a mindenség bizalmát kiérdemelve; hogy hozzá való kötődésünk a mindenhez-kötöttséget hozza működésbe benne: ezt akarjuk, ha nevelve önkényesség nélkül akarunk.

Nevelni csak az tud, aki az örök jelenlétben áll; nevel, amint ebbe valakit bevezet. Ennek egyik területe, a vallásos nevelés szükségszerűen egyre problematikusabbá válik – de a nevelés csak összefüggő egész lehet, és egy összefüggő egész csak akkor nevelés, ha egészként és egészében áthatja a vallás. Láthatóvá válik az az elv, ami a megsemmisülés ellen lépni tud. Ha az ember szétolvadt és átváltozott, csak akkor jöhet létre, akkor bontakozhat ki az ember-birodalom.

 1922.

 

 

Vallásos nevelés

Ha a hit nem puszta meggyőződést vagy bizonyosságot jelent, ami Valami, hanem magunknak-Valamihez-kötését, saját személyünk belevetését, egy mértéktelenül elkötelező merészséget – akkor nem létezik hitre nevelés.

Van viszont olyan nevelés, ami rávezethet annak belátására, hogy mi hit és mi nem az.  Senkit nem lehet a valódi hithez elvezetni, de meg lehet neki mutatni a valódi hit arcát, mégpedig olyan tisztán és kivehetően, hogy soha többé ne tévessze össze a hitet annak mutatványokra betanított majmával, a „vallásos” érzülettel.

És még azt is meg lehet tanítani, hogy mivel hiszünk, amikor igazán hiszünk: a megélt pillanattal és mindig újra csak a megélt pillanattal. De ha valami, akkor ez a fajta nevelés egészen biztosan a legmélyebb önvizsgálat tartományában kezdődik: ott, ahol magunkat kérdezzük, magunk döntünk és magunkat tesszük próbára.

 1930.

 

 

Buber, Martin: Nachlese.  Heidelberg: Schneider, 1965.

 

„Erziehen”, 88-89.

Die Aufgabe, 90-92.

Religiöse Erziehung, 123.

 

[1]Martin Buber Te és én című szövegében megkülönbözteti az Én-Te és az Én-Az alapviszonyt. Ez utóbbihoz tartozik az Én-Ő viszony is: valakire nem Te-ként, hanem Ő-ként tekintünk, nem lépünk vele valódi kapcsolatba, hanem csak elhelyezzük valahol a világunkban, mint egy tárgyat – pl. meghatározás, statikussá merevedő leírás, ítélet által. (Ford.megj.)