(yellow mittwoch); (házsongárdi temető – november)

 

(yellow mittwoch)

– én úgy
vagyok
hogy az emberek nekem minden-
féle színűek – ja
de nem arra gondolok
hogy feketék vagy ilyenek
hanem vegyük az esetét
például a legjobb barátomnak
meg barátnőmnek nekik
olyan színeket adok amilyeneket a nyom-
tató kever az alap-
színekből
így ez a barátnőm szinte falfehér
de úgy inkább a szürke felé a színe ha elér
ja a színe egész világos és a –
mondjuk –
quasi dark között van
de komolyan
ez a barátom is meg olyan kakaóbarna
és kávébarna között
hogy pontosan miért azt nem tudnám
megmondani
csak arról beszélek hogy van pl. egy szín
amit felold ami
történik közöttünk
akkor már ami régebben igazibbnak tűnt
az hirtelen eltűnik
ilyenkor – akár a gép – lefagyok
és az átlátszó hangulatban
keresem vagy pontosabban
keverem
az új színeket
így jönnek: a fekete péntek és
a blue monday mellé mint valami színes mundér
– tehát e mellé a yellow mittwochok és
a magenta sábeszek
és velük a key emberek és
azúr úrhölgyek
már nem is tudom hogy én színezek
vagy ők maguktól ilyen színesek
felütök egy beszélgetést mint könyvet
s a színtévesztéstől röhögve könnyez
a barátom s azt mondja: a barátnőd
fekete humora itt visszhangzik
akár valami réges-régi anziksz
mesterkélt színei a rossz ízlésben
s végleg feledésbe merül éppen
– és mire jutottál végülis?
– hogy lehet nekünk színek nélkül is
csak egy kis humor meg hogy képzelőerő
és máris készen áll a színkeverő
te hátradőlsz és szépen csak várod
hogy kijöjjön a gépből a hű másod
yellow mittwochban magenta sábeszben
hét közepén vagy sosemvolt ünnepen
mindent elfogadsz és mindent felülírsz
– a színskálára jól figyeljünk – please

 

(házsongárdi temető – november)

fekete levelek
feledésbe hulló erezettel
fehér-sötét feliratok sötét-fehér
kövek
halványodó fényein
kihunyóban a nap a lombok között
a ködben a
sárga-fehér ködben
felgyúlóban a fehéres-sárgás gyertyák
és vérvörös kihunyt gyertyák
mint elhulló hajszál –
és ütőerek
rajzolgatják az ös-
vények erezeteit
dőlnek a fák az ösvények fölé
szégyenkezve és
levelek nélkül
meztelenül az ágaik
rajzolgatják a dől-
ést düledezést
sápadt kövek dőlnek a sár felé
mintha szégyellnék az alá-
hullásukat most pár pillanatra megálltak
de lekerülnek a fekete levelekhez egy-
szer s ahogy megkeserüljük a kripta
előtt kiderül egy lombhalmaz titka
és a fa-
levél értelmetlenül száll
amíg a sírásóknál áll a bál
ruhájuk piszkos és fekete
amilyen a fák földre hullt levele
csak a sárga és vörös falevelek táncba
hullása látszik s megtelik valami szennyel az ösvény sánca
s meglátszik megjelenik némán a homlokod ránca
mi beszélgetünk mert némák vagyunk
a szemünk
fekete mint a nyugalom
a vörös napszentülte után

 

(Illusztráció: Remedios Varo: Allegory of Winter)

Virágkor regénye (részletek)

Részletek a Virágkor regényének Füvek-fák tövén vízcsepp
című kötetéből

(Japán, XI. század)

A járványok, amint a középkori Európában, a premodern kor Japánjában is újra és újra felütötték fejüket, komoly csapást mérve a társadalomra. Alább a japán irodalom és kultúra egyik virágkora, a Heian-kor (794–1192) jelentős történelmi elbeszéléséből, a Virágkor regényéből közlünk két olyan részletet, amelyek éppen ezer éve, 1020-ban és 1021-ben pusztító járványokról szólnak.

Fejlett orvostudományi ismeretek híján a kor embere – ahogyan minden más betegséget, szerencsétlenséget vagy természeti csapást – a járványok kitörését felsőbb hatalmaknak, ártó démonoknak tulajdonította. A betegségtől való megszabadulás érdekében buddhista szútrákat recitáltak, valamint Buddhához, illetve a japán ősvallás, a sintó isteneihez imádkoztak, továbbá buddhista szerzeteseket kértek fel, hogy szertartásokat és ráolvasásokat tartsanak a gyógyulás érdekében.

Feltehetően tapasztalatból ismerték az immunitás jelenségét. Megfigyelték ugyanis, hogy amennyiben valaki egyszer már elkapta az adott betegséget, másodszorra már nehezebben betegszik meg. Erre utal az alább közölt első regényrészlet elején olvasható leírás: „mivel az előző járvány óta több, mint húsz év telt el, ebben az időben igen sokan voltak, akik még nem kapták el, mindenki rettenetesen félt és aggódott”. A Heian-kori társadalom középpontjában egy szűk réteg, az udvari arisztokrácia állt, az irodalmi művek, a történelmi feljegyzések és a személyes naplók az ő életüket örökítették meg. Az arisztokraták mindennapjainak fő színhelye az akkori főváros, Heiankjó (a mai Kiotó) volt, mindent ahhoz viszonyítottak. Ahogyan a regényrészletekből is kiderül, a járványokkal kapcsolatban is először szóbeszéd útján tájékozódtak, még mielőtt a betegség terjedni kezdett volna a fővárosban.
A tömeges megbetegedéseket a történelmi feljegyzések és arisztokrata naplók is megemlítik, de a klasszikus japán irodalom igen sok alkotásában is megjelennek a járványok, amelyekre „az egész város jajveszékelt” eufemisztikus kifejezéssel utalnak az egyes művekben. A korabeli vaka-költésztben a járványok az amúgy is népszerű mulandóságlírának adtak táptalajt, míg az elbeszélések, vagyis a monogatarik (物語) esetében előfordult, hogy a cselekmények mozgatórugója lett egy-egy járványos megbetegedés. Jó példa erre a kor reprezentatív prózai műve, a Gendzsi regénye (Gendzsi monogatari, 源氏物語), amelyben a fiatal Gendzsi herceg egy maláriaszerű megbetegedés miatt utazik az Északi hegyekben lakó szerzeteshez, hogy az imájával és gyógyító erejével segítse a megszabadulást a kórtól. Gendzsi pedig a szerzetes templomában találkozik későbbi legkedvesebb szerelmével, Muraszakival. A szóban forgó szerzetessel kapcsolatban a regény megjegyzi: „Tavaly nyáron, amikor kitört a járvány,[1] és mindenki hiába végeztetett ráolvasásokat, ez a szerzetes sokakat azonnal meggyógyított.” Vagyis ugyancsak egy járvány útján szerzett tapasztalatokról van szó.

 

  1. A Virágkor regénye

A XI. században keletkezett történelmi elbeszélés, a Virágkor regénye (Eiga monogatari, 栄花物語) a IX. századi Uda császár uralkodásának idejétől a XI. század végéig tartó mintegy kétszáz év történéseit mondja el kronologikusan: udvari eseményeket, a közélet alakulását, de az egyes korszakok fontos személyiségei és hozzátartozóik magánéletébe is betekintést nyerhetünk a mű által. Igen sok szertartás, ünnep leírását olvashatjuk, a jelentős személyiségekkel kapcsolatos anekdotákból és kritikákból pedig megismerhetjük a korabeli közvéleményt az adott személlyel vagy eseménnyel kapcsolatban. Noha a történelmi feljegyzések és arisztokrata naplók a kor hivatali nyelvén, azaz kínaiul íródtak, a történelmi regényeket – így a Virágkor regényét is – japánul, irodalmi igénnyel alkották meg.

Jelen mű negyven kötetből (a mai kiadásokban fejezet) áll, amelynek első harminc kötetét szokás főrésznek nevezni. Ebben a közéleti szál mozgatója a Fudzsivara klán északi ágának politikai hatalomszerzése, azaz a régens-főtanácsadói rendszer kiépítése. Ez a X–XI. század fordulóján teljesedett ki, Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) személye által. Az utolsó tíz kötet cselekménye elsősorban a XI. századi császári udvar eseményei köré szerveződik. Bár a mű címe virágzásra utal, és középpontjában a Micsinaga által megteremtett társadalmi és kulturális jólét áll, tragikus események is újra és újra megjelennek.

A Virágkor regényének szerzőjével kapcsolatban több eshetőséget vetettek fel. A XIV. század óta elterjedt vélekedés, miszerint a főrészt a jelentős X–XI. századi költőnő és udvarhölgy, Akazome Emon (赤染衛門) írta, az utolsó tíz kötettel kapcsolatban pedig felmerült, hogy XI. századi császárnék mellett szolgáló udvarhölgyek alkothatták. Valószínűbb azonban, hogy – a főrész esetében – egy több udvarhölgy és esetleg más személyek által írt anyagot szerkesztett egybe Akazome Emon, azaz többen írták a mű egyes részleteit.

 

  1. A Füvek-fák tövén vízcsepp című kötet

Jelen kötet (fejezet) a regény tizenhatodik kötete, amely az 1019 negyedik hónapjától 1022 hatodik hónapjáig tartó három év és három hónap eseményeit taglalja. A Füvek-fák tövén vízcsepp (Moto no sizuku, もとのしづく) cím a híres IX. századi szerzetes költő, Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭) több korabeli versantológiában is megtalálható közismert vakájának egyik sora.

 

                        Levélen harmat,
                        füvek-fák tövén vízcsepp:
                        tán a világnak
                        mutatják meg, milyen az,
                        később vagy előbb múlni?

 

A mulandóságot megéneklő költemény második sorát a Virágzás regénye jelen fejezetének elején idézik abban a jelenetben, amely Koicsidzsó visszavonult császár (Koicsidzsó in, 小一条院) gyászát írja le, miután értesült szeretője, Fudzsivara no Ensi (藤原延子) haláláról. A verssor mint a mulandóságra utaló hívószó egyben summázza az egész fejezet hangulatát, ugyanis – noha néhány örömteli eseményt is elbeszél – fő témája a halál, az elmúlás. Igen sok halálesetet említ a fejezet, különösen sokan vesztik életüket az itt lefordított részletekben szereplő, 1020-ban és 1021-ben tomboló járványokban. Hendzsó vakáját a második részletben szereplő „Út túlvilágra…” kezdetű költemény negyedik sora is megidézi.

            Az alább bemutatott első részlet az 1020-as feketehimlő-járványt és az azzal kapcsolatos szóbeszédeket említi, valamint utal arra, hogyan változtatta meg az emberek gondolkodását. A második részlet az 1021-es járványról szól, középpontban a jeles tudós és kalligráfus, Fudzsivara no Kózei (藤原行成) akkor tizenöt éves lányának halálát, siratását és búcsúztatását elbeszélő megható epizóddal. Ez az esemény feltehetően megrázta a közvéleményt: az ekkor tizennégy éves Szugavara no Takaszue lánya (Szugavara no Takaszue no muszume, 菅原孝標女) is megemlékezik róla későbbi visszaemlékezésében, a Szarasina naplóban (Szarasina nikki, 更級日記).[2]

 

  1. Az idézett részletek fontosabb szereplői

Mivel a korabeli japán szövegekben a szereplőket többnyire tisztségnevükön, esetleg rangjukkal együtt szokták megnevezni, ezt a fordításban is követtük. A főbb szereplők nevét és egymáshoz való kapcsolatát az alábbi listában közöljük, a szövegben olvasható megnevezésük ábécésorrendjében.

  • a Dazaifu első rangú vezetője, a középtanácsos: Minamoto no Cunefusza (源経房). A Dazaifu (大宰府) a Japán déli részén található Kjúsú sziget tartományait irányító, illetve az ország Kínával való külkapcsolataiért felelős hivatal. Központja a Kjúsú északi részén található Csikuzen (筑前) tartományban (a mai Fukuoka prefektúra) volt, az akkori fővárostól, Heiankjótól nagyjából 620 kilométerre délnyugatra (a regényben Csikugo és Csikuzen tartományok összefoglaló neve, Cukusi (筑紫) szerepel).
  • a Dazaifu korábbi másodrangú vezetője: Fudzsivara no Takaie (藤原隆家). Fudzsivara no Micsinaga unokaöccse.
  • a horikavai bal felőli miniszter: Fudzsivara no Akimicu (藤原顕光). 1021-ben, hetvennyolc évesen érte a halál.
  • anyacsászárné: Fudzsivara no Kensi (藤原姸子, 994–1027). Micsinaga másodszülött lánya, Szandzsó császár (Szandzsó tennó [三条天皇], uralk. 1011–1016) felesége.
  • a nyugati templomrész másodrangú szerzetese: Fudzsivara no Kinszue (藤原公季, a Kan’in jobb felőli miniszter [Kan’in no udaidzsin, 閑院右大臣]) fia, Nyogen (如源) szerzetes. Az ezoterikus buddhizmus egyik nagy irányzata, a Tendai központjában, az Enrjaku templomban (Enrjakudzsi, 延暦寺) tevékenykedett, annak nyugati részén lakott. 1021-ben, negyvenöt évesen érte a halál.
  • a Palotaőrség harmadrangú vezetője, Munekata: Taira no Munekata (平致方).
  • a Palotaőrség néhai első rangú vezetője: Fudzsivara no Kanehira (藤原懐平).
  • a tan útjára lépett Uraság; Uraság: Fudzsivara no Micsinaga. A X–XI. század fordulójának politikai vezetője. 1019-ben lemondott hivataláról és búcsút mondott a világi életnek, szerzetesnek állt. Erre utal ekkori megnevezésében a „tan útjára lépett”jelző.
  • kamarás nagytanácsos; nagytanácsos: Fudzsivara no Kózei. Korának jelentős politikusa és tudósa, a kalligráfia mestere. Másodszülött lánya Fudzsivara no Nagaie felesége volt.
  • középrangú parancsnok; harmadik rendfokozatú középrangú parancsnok: Fudzsivara no Nagaie (藤原長家). Micsinaga fia, Kózei lányának férje. 1021-ben tizenhét éves volt.
  • magasabb rangú szerető: Fudzsivara no Gensi (藤原元子). Fudzsivara no Akimicu lánya, Koicsidzsó visszavonult császár magasabb rangú szeretője (nyógo, 女御).
  • Ononomija felső rangú parancsnok: Fudzsivara no Szaneszuke (藤原実資). Jelentős politikus, Micsinaga egyetlen kritikusa. Az Ononomija (小野宮) a Heian-kor egyik jelentős politika- és szertartástörténeti irányzata, amelynek megalapítója Szaneszuke nevelőapja, Fudzsivara no Szanejori (藤原実頼) volt.
  • Ovari helyettes kormányzója: Fudzsivara no Josicune (藤原良経). Kózei fia, az elhunyt lány féltestvére.
  • visszavonult császár: Acuakira herceg (Acuakira sinnó, 敦明親王). Szandzsó császár fia. Micsinaga hatalmi politikája miatt nem került trónra, de mivel megkapta a névleges visszavonult császár (dzsun daidzsó tennó, 准太上天皇) címet, Koicsidzsó visszavonult császárként emlegették.

Virágkor regénye, Füvek-fák tövén vízcsepp (részletek)

            Telt-múlt az idő, mígnem eljött a következő év. Az egész várost belengte a vidám hangulat, minden olyan üdének és pompázatosnak hatott, ám azt beszélték, fel fogja ütni a fejét a fekete himlő nevű betegség. Cukusi környékén ugyanis állítólag rengetegen megbetegedtek az óévben, és mivel az előző járvány óta több, mint húsz év telt el, igen sokan voltak, akik még nem kapták el, az udvari hivataloktól a családokig mindenki rettenetesen félt és aggódott. A tan útjára lépett Uraság egy Amida-csarnokot emelt templomának nyugati részén, melybe kilenc Amida Buddha-szobrot készített, és úgy tervezte, hogy a harmadik hónapban ajánlja fel Buddhának. Sürgött-forgott hát az előkészületekkel. Mondván a felajánlási szertartáson a császárnéknak[3] is részt kell venniük, lelkesen készítette elő a fűzfavessző, cseresznyevirág, lilaakác és boglárkacserje színű[4] szőttes ruhákat.

            Ahogy az várható volt, a fekete himlő eljutott a fővárosba, és rengetegen megbetegedtek. A Dazaifu korábbi másodrangú vezetője arra gondolt, jó volna még az Amida-csarnok felajánlási szertartása előtt hazamenni, majd fel is utazott, és sok-sok gyönyörű kínai brokátszőttest ajándékozott a tan útjára lépett Uraságnak, hogy azokkal díszíthesse a csarnokot. Milyen örömteli és csodálatos volt a felajánlási szertartás – lelkesedtek a nagy sürés-forgás közepette, ám a mostani helyzetben az emberek többsége a fekete himlőn kívül semmi másra nem tudott gondolni. Még olyan szóbeszéd is lábra kapott, hogy a másodrangú vezető hozta a betegséget Cukusiból. Meglepően sokan voltak, akik rettenetesen szenvedtek különféle fájdalmaktól, mígnem azonmód meghaltak. Rengeteg borzasztóan szomorú dolog történt akkoriban.

[…]

            Így teltek a napok, és mivel úton-útfélen híresztelték, hogy idén az egész város igencsak jajveszékelni fog, a Dazaifu első rangú vezetője, a középtanácsos, bár készülődött, hogy a harmadik hónapban leutazzon megbízatási helyére, nem érzett mást, mint gyámoltalan magányt, és nagyon bánta már, hogy elfogadta a hivatalt, gondolatai teljesen összezavarodtak. Ostobaságnak tartotta azonban, hogy ezért ő is lemondjon, még a végén úgy tűnne, mintha utánozni akarna másokat,[5] rábízta hát magát a sorsra, és a leutazás mellett döntött, de rengeteget könnyezett. Az Uraság évek óta gyermekeként szerette, szabadon bejárhatott leányai lakosztályába, közülük az anyacsászárné hivatalának helyettes vezetőjeként évekig szolgált egy helyen, így most is, amikor tiszteletét tette az anyacsászárné őfelsége előtt, gondterhelt volt és magányosnak érezte magát. Őfelsége meg is kérdzete: mi lelte, hogy ilyen búval bélelt. Az első rangú vezető felesége, aki sok évig nevelte gyermekeit, a néhai palotaőrségi vezető lánya, ez utóbbi pedig az Ononomija felső rangú parancsnok rokona volt. Miután ez a feleség meghalt, az első rangú vezető úr egyedül nevelte fel gyermekeit, ám most, hogy ilyen messze utazik, arra gondolt, miért is menne egyedül, elvette hát néhai felesége húgát. A harmadik hónap tizenvalahanyadik napján indultak nagy sietséggel. Az egész város jajveszékelt, rengetegen haltak meg, az itthon maradtak közül sokan mondogatták is aggódón: „Mi lesz most velük?” Milyen szánalomra méltóak, hogy most kell leutazniuk!

            A kamarás nagytanácsos leánya a hónap eleje óta nagyon rosszul volt, már-már úgy tűnt, itt a vég. A nagytanácsosnak és feleségének nyugtalanul telt minden napja. A harmadik rendfokozatú középrangú parancsnok úr fiatal szívét is egészen elöntötte a bánat. Látszott rajta, milyen rettentően reményvesztett, zilált gondolatait az töltötte ki, hogy bizony, ez már a vég. Különböző dolgokat gyűjtött össze, hogy szútrák recitálása mellett felajánlja Buddhának és az isteneknek. A nagytanácsos úr és felesége, a leány édesanyja is magukon kívül voltak.

            – Ó, magasságos Fudó[6] és Ninnó szútra,[7] akikben évek óta benne minden bizodalmam! Segítsetek most meg! Segítsetek most meg! – imádkozott a nagytanácsos úr zaklatottan, homlokát a padlóra hajtva.

            A középrangú parancsnok úr a belső szoba oszlopa előtt könyökölt és keservesen gyötrődött. Ekkor a leány ránézett, és úgy tűnt, mondani akar valamit, az udvarhölgyek meg is jegyezték:

            – Máskor mindig olyan félénk. Mi járhat most a fejében? Menjen csak közelebb hozzá! – mire a középrangú parancsnok úr sírva-ríva közelebb húzódott, megfogta hölgye kezét és megkérdezte:

            – Mire gondolsz most? Mondani szeretnél valamit?

Bár szólni kívánt, nem jött ki hang a leány torkán, csak könnyei hullottak, az úr ezért arcát ruhája ujjába temette és keservesen zokogott. A leány édesanyja, látván e fájdalmas jelenetet, egészen magán kívül volt. Félrevonult, hideg vízzel megtisztította magát a bűntől és a szennytől, és bár elvesztette ítélőképességét, sírva könyörgött a tíz irány buddháihoz és isteneihez.

            – Hol van, hol van anya? – kérdezte ekkor a leány, mire az asszony nyugtalanul sietett vissza hozzá, magához ölelte, és egyre csak mondogatta:

            – Kannon! Kannon![8]

Eközben a leány arcszíne pillanatról pillanatra rosszabb lett.

– Jaj, mi tévők legyünk most! – szólt kétségbeesetten, zilált gondolatokkal az asszony. Baljósan szomorú percek voltak ezek. Az udvarhölgyek keserves zokogása is fájdalmas, baljósan szomorú légkört teremtett. A leány dajkája ölelte a beteg lábát, és együtt sírt a többiekkel. „Hogy hagyhatnánk így…?” – tanakodtak szülei, előkészültek hát a fogadalmi szertartáshoz.[9] A nagytanácsos úr maga mondta el a szavakat leánya mellett: „Megtartom! Megtartom!” – és közben önkívületben zokogott, de minden hiábavalónak bizonyult. Egészen magán kívül volt, és az járt a fejében, hogy hosszú éveken át semmi másra nem gondolt, csak őrá, most pedig ráeszmélt, hogy mind hiába. „Mihez kezdek ezután?” – őrlődött tanácstalanul. Szánalomra méltóan szomorú volt látni, amint a középrangú parancsnok úr, ez a fiatal, igen szép arcú férfi hosszú, csúcsos fejfedőben és hétköznapi ruhában keservesen sír.

Fájdalommal látta be mindenki, hogy már semmi sem segíthet, mégis reménykedtek benne, hogy talán csak elaludt, mint bárki más. Szerettei nem tágítottak mellőle, sírva kívánták vissza. Hallottak olyan szóbeszédeket, miszerint volt rá példa, hogy valaki hét nap múlva támadt fel, sorra küldték hát az embereket imádkozni valamennyi templomba. Egymás után jöttek a levelek az Uraság templomából és a Takamacu-házból,[10] annyira aggódtak a középrangú parancsnokért. Hiába mondták neki, hogy felesége még visszatérhet, nem hallgatott rájuk. Így telt el néhány nap, mígnem az elhunyt színe végül elváltozott. Milyen szívbe markolóan fájdalmas volt beletörődni!

Hét-nyolc nap múlva az Északi hegyekben egy lélekház[11] nevű épületet emeltek, és hogy este odavihessék, kora reggeltől sürgették az embereket, de egész nap nem szűntek könnyeik. Ki is lehetne nyugodt, amikor arra kerül a sor, hogy elkísérjék utolsó útjára? A középrangú parancsnok úr is velük szeretett volna menni, de mivel a tan útjára lépett Uraság aznap éppen tisztulási idejét töltötte,[12] a nagytanácsos úr lebeszélte róla, és csak ő maga ment el. Minden kelléket odavittek az Északi hegyekbe, előkészítették a helyet a szertartáshoz, a leányt pedig nyugalomra helyezték. El sem lehet mondani, milyen fájdalmat érzett a nagytanácsos úr. Minden apró részletre odafigyelt, a templom szerzeteseinek pedig meghagyta, hogy a gyászidő végéig imádkozzanak. Még az ehhez szükséges eszközöket is odavitette nekik.

A leány tizenkettő, a fiatalúr tizenöt éves volt, mikor egybekeltek. Aztán alig telt el négy év, és ennek kellett megtörténnie! Milyen szívbe markolóan sajnálatos és szomorú vége lett! A leány korához képest igen szép volt, a nagytanácsos úr ezen kívül nem tudta feledni a képet, amint gyöngyörűen ír. Akkor is szörnyű lenne belegondolni, hogy elment, ha nem lett volna ilyen szép és tehetséges, de így még kínzóbb a fájdalom. Az eltávozott nővére, az elsőszülött leány a nagy felfordulás közepette, még a sajnálatos esemény előtt elköltözött az otthonuktól délre lévő Kamoi asszonyság házába.[13] A gyász miatti tisztulás ideje alatt minden olyan szívszorítóan keserves volt.

A középrangú parancsnok úr csak rá gondolt, e gondolattal tért nyugovóra,[14] éjjel meg is jelent neki álmában szeretett hölgye, így hát ezt a verset költötte.

                        E rémálomban
álom szállása nyújtott
menedéket. Hogy
velem mi lesz, nem tudni,
csak őérte epedek!

            Majd ezt.

                        Még meg is halnék,
annyira szeretem őt!
Hiszen úgy hiszem,
Túlvilág folyójánál
netán találkozhatunk.

            A leány anyja így válaszolt.

                        Bár elcserélném,[15]
s úgy megmutatnám neked!
Alig láttam őt,
s már ébredtem álmomból
sírván. Mily nagy fájdalom!

            Ez eljutott Ovari helyettes kormányzójának fülébe, aki ezt a verset költötte.

                        Út túlvilágra:
jól tudom, rajta végül
mind elindulunk,
de ki később, ki előbb.
Ez az, mi olyan fájó!

            Eközben letelt az idő,[16] megtartották tehát a leány búcsúztatását a Szeszon templomban. A középrangú parancsnok és családja mindent gondosan előkészített. A gyászidő utolsó napján az Uraság házában ajánlottak fel szútrákat és Buddha-szobrokat. Ezen a napon azokat a szútrákat is felajánlották, melyeket a leány az évek során írásgyakorlatként másolt. Most, hogy letelt a tisztulási idő, távoztak a szerzetesek, ezért a leány anyja – úgy látszott – még mindig képtelen volt megnyugodni.

            Ezalatt az egész város jajveszékelt, az ötödik hónap huszonötödik napján a horikavai bal felőli miniszter úr eltávozott az élők sorából. Milyen szívszorítóan szomorú, hogy magunkra hagyott bennünket! A visszavonult császár őfelsége, bár nem látogatott el az elhunyt házába, mindent megszervezett. Azért valóban sokat jelent egy ilyen magas rangú rokon. Milyen szánalomra méltó lenne a helyzet, ha nem volna a visszavonult császár őfelsége! A magasabb rangú szerető hiába gondolt mindenre, aligha tudott volna sokat tenni. A hercegeket és hercegnőket[17] őfelsége a Palotaőrség harmadrangú vezetője, Munekata házába költöztette. A további teendőket a visszavonult császár maga intézte.

            A Kan’in jobb felőli miniszter fia, a nyugati templomrész másodrangú szerzetese is eltávozott az élők sorából, elmondhatatlanul kesergett hát a miniszter úr. A szerzetesek között is különösen csodálatos ember volt, oly sokan dicsérték… Mennyire szívszorítóan fájdalmas dolgok ezek! Milyen borzasztó már csak az is, hogy olyan sokan szenvedtek akkor a betegségben!

 

 

Fittler Áron fordítása

 

 

A fordítás az alábbi kritikai kiadások felhasználásával készült:

  • Nihon kotenbungaku taikei 76., Eiga monogatari 2. (日本古典文学大系76『栄花物語』下) Ivanami Soten, Tokió, 1965, 29–30. o. és 36–41. o.
  • Sinpen nihon kotenbungaku zensú 32., Eiga monogatari 2. (新編日本古典文学全集32『栄花物語』2). Sógakkan, Tokió, 1997, 213–214. o. és 224–232. o.

Borítókép: A kiotói Északi hegyek (a fordító felvétele)

[1] Ti. maláriajárvány.

[2] Vö.: Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló. Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018, 109–110. o.

[3] Micsinaga lányai, Sósi (彰子), Kensi (姸子) és Isi (威子) császárnék. Közülük 1021-ben Isi volt az akkori uralkodó, Goicsidzsó császár (Goicsidzsó tennó [後一条天皇], uralk. 1016–1036) felesége.

[4] A korabeli ruhadarabok színösszeállításának elnevezései. A fűzfavessző kívül fehér, belül halványzöld, a cseresznyevirág kívül fehér, belül piros vagy világoslila, a lilaakác kívül halványlila, belül halványzöld, a boglárkacserje kívül halványbarna, belül sárga színű ruhát jelentett.

[5] Nem sokkal korábban Fudzsivara no Kózei a Dazaifu másodrangú vezetői megbizatását mondta vissza, elsősorban lánya betegeskedése miatt.

[6] Japánul Fudó mjóó (不動明王, szanszkritül Acsala vagy Ācala). Az öt bölcsességkirály vezére, a hívságok és minden rossz legyőzője, illetve a buddhizmus és híveinek védelmezője. Lángokkal a háta mögött szokták ábrázolni, amely arra utal, hogy elégeti a hívságokat és az ártó démonokat.

[7] Japánul Ninnókjó (仁王経). Az országok védelmezője. Aki megtartja e szútra tanításait, nem érik katasztrófák és szerencsés lesz.

[8] Szanszkritül Avalókitésvara, japánul Kanzeon boszacu (観世音菩薩) vagy ismertebb nevén Kannon (観音). A könyörületesség bódhiszattvája.

[9] A szerzetessé váláshoz. A korabeli szokások szerint halála előtt mindenkinek szerzetessé (illetve szerzetesnővé) kellett válnia ahhoz, hogy a buddhista paradicsomba juthasson.

[10] Az Uraság temploma az első részletben szereplő Amida-csarnok, a Murjódzsuin (無量寿院), ahol Nagaie apja, Micsinaga tartózkodott szerzetessé válása után, a Takamacu-ház (Takamacu-dono, 高松殿) Nagaie anyja, Minamoto no Meisi (源明子) lakhelye.

[11] Kis épület, amelybe a hamvasztás vagy temetés előtt viszik egy időre az elhunytat.

[12] Monoimi (物忌み). Valamilyen szerencsétlen esemény vagy tisztátalanság miatt egy bizonyos időt otthon töltöttek, és nem mentek emberek közé.

[13] Kamoi no ue (鴨院の上). Kózei nagynénje.

[14] A regény itt Ósikócsi no Micune költeményét idézi a Régi és új dalok gyűjteményéből.

                        Csak rád gondolok,
e gondolattal tértem
nyugovóra. Lám,
álmomban hogy láttalak,
miattam van: szeretlek!

(Szerelmes dalok második kötete, 608.)

[15] Szokás volt a korban az álmok elcserélése, illetve a rossz álmok megvalósulásának megakadályozása. Ez utóbbival ezoterikus csillagászok, onmjódzsik (陰陽師) foglalkoztak.

[16] A negyvenkilenc napos gyászidő.

[17] Akimicu 1019-ben elhunyt lánya, Ensi és Koicsidzsó visszavonult császár gyerekei.

Illegális elmebaj

 

itt épül előttem az egész gettó —
döglegyek hordják össze a
téglavörös

rothadást — virágnyílás követi,
káposztafejű áldás, búgó
forróság —

mintha máglyán ragadnának hozzám
a lángnyelvek — utolsó
fehér percek után testet ölt a

sárgulás — a bőröm,
a csontfogak, a hajhullás.
jaj, hogy tisztaság? nem, ez nem

egy templom — de mit ítélkeztek?
hiszen ti is épp úgy szeretitek a drogokat,
mint én,

mint Júdea, mint Salamon király.
és ti is követtétek a bomladozó
hullák szagát, és sosem

mondtátok, hogy ez pszichózissal jár —
dehát ezt az árat meg kell fizetni.
az én tüdőm

úgyis mindent befogad —
junkie, junkie, nikotin-
junkie — az anyám is

mondta, az a folyton vemhes macska,
az szült meg engem.
már meghalt —

az autók kilapították az úttesten.
azóta etetem a csigákat
fűvel, magamat

fűvel,
a temetőket rokonokkal.
szívesen meghallgatom a prédikációkat,

én tényleg istenfélő ember vagyok, én
tényleg félek az apámtól.
te nem félnél a helyemben? —

ott lebeg az égen: hatalmas és
nagyon forró — mintha
máglyán

ragadnának hozzám a lángnyelvek.
a combomat vérvörösre
vakartam — nem én

irányítom.
mióta lehetek itt? talán tíz perce?
egy órája? — kényelmes

a keresztem, két
rabló közé feszítettek:
bal fül, jobb fül —

suttogások.
a bolti lopások és a hazugságok,
a tévképzetek, a

családi átok.
itt épül előttem az egész gettó —
feketerigók hordják

össze az azbesztet,
a gázkonvektort, a martinsalakot.
körülöttem

minden mérgező és
törvénytelen — tudom, hogy
lehallgatnak a rendőrségen, ezért

halkan gondolkodom — adomaszerű
doxazmák duzzadnak a
koponyámban,

illúziókkal
töltöm fel a bennem rejlő
szellemvárost.

itt nem akarok élni, itt
nem —
ragaszkodnak hozzám

a lángnyelvek, az
afgán álmok, apró robbantások —
a halál, a halál most

megváltás volna, de a halál
nem létezik — puszta
öntudatlanság:

Golgota-óra, titok-
világ — az egész úgy válik semmivé,
fekete ponttá, akár

az óriás bűzvirág — fel sem épül,
máris elhervad, megég a
tűzben, és

elszárad.
hát nem mondod, hogy máris húsvét van?
sosem tanulok —

újjáépítem, ami jár nekem.
én mindig kapok egy új esélyt, hát én
miért ne adhatnék? —

ahonnan kitörök, oda
vágyok vissza — saját közegem:
délibábok, börtönszürke

angyalok, hazug
prédikátorok, hálás hullazsákok.
hadd kapjam vissza az egész gettót —

újra és újra
kísértem a sorsom — ordítok
a hús színű nap felé,

újra és újra és újra.

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Viscosity)

Adagio 33., 67., 93., 104., 109., 111., 121., 122.

 

Adagio 33.

Az idő nem gyógyít,
csak kérgesíti a seben a vart.

Kinek nagy szívétől súlyos melle,
mind magányos.
Színek végtelenjét látja
a monokróm világban,
kimondott helyett
a félrenyelt szót érti jobban.

Sovány vigasz a segítő isten,
ha mázsás teher töri
csontról csontra vállunk,
ezerszer mázsásabb a felismerés,
hogy isten nincsen:
egyedül kell lábra állnunk.

Mert lábra kell állnunk.

 

Adagio 67.

boldogság

anyja lábát ölelő
gyermek a boldogság:
magán érzi biztonságát

hiszékeny és ártatlan
– védtelen együgyű

panelházak közt
kevés lelke
viszonzatlan szétosztja a kérhetetlent

benne a tiszta
világ reménye: a mennyek országa:
a boldog ország: a Semmi országa

magadban
teljesebb, ha túl
magadon

 

Adagio 93.

Nyers vagyok és tiszta,
egyszerű, mint létrán a fok.

Befejezetlen:
eredmény nélküli törekvés,
válasz, mit nem kér számon kérdés.

Lopok és hazudok,
ahogy követel a szükség
– de nem színlelek s nem tévesztek:
amennyit látsz belőlem,
több nem vagyok neked.

Elnyelem a viszonylagosságot,
hajszálnyi forrássá duzzadok,
mértéktelenségem kezét szorítva
szellemvárosból örök életet csalogatok.

 

Adagio 104.

Botladozva hangol
a reggel
keresztülfecskendez

átlátszó vagyok
üres utcán tolakodok

nem ugat meg a kutya sem
pont úgy hogy alig
rúgok be és lerúgom magam a sámliról

kötél vége csiklandoz

 

Adagio 109.

Nyolcadik látomás:
Éberek a 18-as kavicsnál

Látlak
családtalan álmokra maszturbálni,
potyázni az ingyen konyhán,
kihalt nyelven prófétálva
heroint kaparni a sebes falakról,
koldulni, betörni, fényképekre köpni.

Kisiskolás fogalmazás maradtál,
és igen: tényleg kiradíroznak,
akikre hasonlítani akartál.

(…)

Velem maradsz, ugye?
bedeszkázzuk a vészkijáratot,
ponttal zárjuk a kérdést,
és hagyjuk kiégni a várószoba
poros villanykörtéjét…

A hátsólépcsőn találkozunk.

 

Adagio 111.

Teljen a nap csöndességben.

Ne gyújts ma világot,
ne gyakorolj s ne lelkendezz,
ne számold a jövőt.

Ereszkedj mélybe.
Szembesülj vállalni
s gyászolni, mi elmaradt,
ünnepelni az ajándékokat.
Veszítsd életed a születőkbe.

Ragyogj, akár a gyermek:
gyönyörűn, védtelenül.

 

Adagio 121.

Csönd és szünet.
Rossz helyen bekezdés.
Korrekció a megfelelőn.
Lelkiismeretünkön ujjlenyomat.
Defektes a busz kereke, ami Isten országába vinne.
Nyalogatom tükörképem.
Látvány-repedés szemhéjam alatt.
Összevarrtam a számat, nem tudlak elárulni.
Menjünk, lekéssük a zárórát!

 

Adagio 122.

Ismeretlen ember,
nincsen hangod.

Névtelen ember,
elfordul múltad.
Boldogságod íztelen: megtűr.

Alvajáró az ecetszagban…

2014-2017

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Birch Bark)

(Vers és próza között)

Elmondta

 Elmondta, hogy. És, hogy szeretné, hogy. Körbenéztem, kitaposott úton álltam, leveleket láttam magam körül, zsebkendőt szorítottam a zsebemben. Némán elköszöntem tőle, szoborként hagytam hátra, majd elindultam hazafelé. Az ösvény mentén minden a megszokott volt, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Ötvenhatos villamos Hűvösvölgy felé. Bézs fák. Felhívott a főnököm, beosztott a jövő hétvégére, igeneltem és nevettem.

Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a lakásig. Anyám a konyhapultnál állva eszik, és teli szájjal kérdezi, hogy milyen napom volt. Azt mondtam neki, hogy.

Fosztó 

Nem süt be a szobámba a fény, pedig nem pincében lakom,
van saját ablakom, de leengedve felejtettem a redőnyt.

Beakadt, nem megy fel, ki kell mennem,
a lépcsőházban nem találom a villanyt,
kint pedig már rég éjjel van.

Lehetetlen mozdulni, valaki befogja az orrom,
nem kapok levegőt a sötétben.

A boldogtalanság fekete,
egy elveszett kapcsoló a folyosón,
a fosztóképző valami jó végén.

Angyal 

Antidepresszánst találtam a postaládában, már érzik, hogy valami nincs rendjén. Kulcsunk rég nincs hozzá, úgyhogy visszateszem, becsukom és nem zárom vissza.

Sétálni mentem. Zenét hallgatok. A fülhallgatóm egyik fele elromlott és néha megráz. A hajléktalanok a Jászain nem vigasztaltak meg. Angyalföld. Van még bárki, aki ezt elhiszi?

Visszafelé végigmegyek a Pozsonyin, majd leülök és elszívok egy cigit a Ruttkai Éva parkban. Soha nem dohányoztam még. Nyelem a füstöt, már így is fuldoklom.

Reggel 

Esőcseppek domborodtak a terasz székein, hoztál törlőrongyot, pokrócot és kávét. Elkented a vizet a műanyagon. Forró a bögre, várok még. A barna lé tetején tejhab-foltok színesen visszatetszenek. Édes gőz csapja meg az orrom. Szétcukrozod mindig.

Hideg van, rágyújtunk.

– Finom lett, köszönöm.

Körbetekerem magamon a pokrócot és felállok, lépek kettőt-hármat, ügyetlenül egyensúlyozom az egyik kezemben a szivarral, a másikban a bögrével. Csöndben figyelünk.

Este mikor megszólalt a kapucsengő, mást vártam. Más választ magamtól, nem szorosan összezárt állkapcsot. Kialudt a dohány. Odaadod a lovacskás öngyújtót, amit a Hajdúszoboszlói nyaralásunkon vettünk.

Elfogyott minden a szánkból, szótlanul folytatod a reggelt, majd mikor megfordulok, lazán intesz felém. Csörgés, kattanás és már itt sem vagy.

Egy éve veszítettem el a lakáskulcsom.

Dánia, Csapda, 2021.10.03. 

Nem tudom, mióta lakom itt. A vízórát jöttem leolvasni és azóta itt vagyok, mert nem tudom felvenni a kapcsolatot a portással, aki a kulcsot tartja magánál. A teljes épület betonból van és egy ikerpár követ mindenhová. Kopaszok és nagydarabok. A folyosóknak és az emeleteknek nincs vége, a számozás a végtelenségig tart, mindig másik szobában alszom, mert hiába haladok, nem érek semminek a végére. Lépcső nincs, hogy ne lehessen megszámolni az emeleteket, viszont a liftek működnek. Az ablakokon mindig fény jön be, a napszakok rendjét már a bekerülésem ötödik napján elvesztettem. A ruhám átvette a beton színét. Az idő kinyúlt, vesztett a sűrűségéből, és fogalmam sincs, hol jár. A folyosón sétálok, az ajtókon bármikor benyithatok, hogy megnézzem a szobákat, melyek pontosan ugyanolyan méretűek és teljesen üresek. Az egyikbe benyitok, benézek, belépek és bent vagyok. Benézek, belépek és bent vagyok. Belépek és bent vagyok. Bent vagyok.

(Illusztráció: Paul Klee)

A nagy-nagy szövegháború

Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

 

 

Tettamanti Ádám festményének részlete

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info