Balaton, a fekete
Balaton, a fekete
anyajegy az emlékeimben —
kikaparom,
kisebesedik —
nem is fáj, mondom,
nem is fáj, pusztán
érzékcsalódás —
mintázatában felfedezem
magam, ez
lenne a pareidolia? —
megint tizennégy vagyok,
télen meghalt apám, nyáron
megint megemlékezem róla
a Balaton partján.
ez a nyaralás
anyámmal és öcsémmel, ez
hosszú túra, vonatút,
gyászmenet,
fájdalom —
elhagyjuk a véres éveket
ezen a
zötyögő hajnalon.
ez már Siófok, igaz? —
mérgesen néz le ránk a Nap, itt
a sirályszárnyú
védangyalok cipelik a halakat,
mi alattuk, a szűk
utcákon — itt
mennyivel tágasabb volna
nekrológ nélkül.
sosem voltunk így hárman, sem
négyen — alig
férünk el
a kollektív
bűntudatunkban.
börtön az özvegynek, ez
börtön a félárváknak —
a fiatalságom
letöltöm
ebben a gyászban,
a borvörös vízben, majd
zsugorodó máj,
ránc, hajszálerek.
fekete ruhánk
magába
szívja a Nap melegét —
hamar érek, így
leszek én férfi,
így leszek családfő —
egy haldokló istenkép anyám ölében.
Hógolyók
sok halál van.
te mindegyiket láttad már.
felfedezte nagyapádat a betegágyán.
de olyan
mozdulatlan volt, mint
egy bábu.
szobor.
orchidea.
azóta sem kértek tőled bocsánatot.
azóta is minden olyan büdös, mintha
meghalt volna.
most persze csak
grimaszolsz.
de ezek a grimaszok
hógolyók:
hamar elolvadnak,
csak szeretetteljesen rád kell lehelni.
(Illusztráció: Olga Zelinskaya: Sun-colored fish Painting)
Mihály Ádám képe