Címke: vers

Estefele; Sorsfordítás; Parton; Este

 

Estefele

Azt hiszem szeretem az augusztust
Késő nyári elmélyülés
Magamba bele-belenézés
Szeretem a távoli világítást
Az ég színét
Az este zajait
A kutyák ugatását a rollerek gurulását
A salak csikorgását a beton alatt
A bepótolt kertipartik
szálló illatát a házak felől
A könnyűséget,
hogy még tart a nyár
Poroszkálok a homokos utcán
Fehér fémkerítés,
Sorbanőtt névtelen virágok között barázdáin
Vontatom végig kezem
Szeretem, amikor a tejüveg sárga erkélyen egy gömbbácsi kikönyököl
Egy fáradt anyuka rágyújt
Bong a harang, száll a por
A szemetet már mindenki levitte, egy autó tolat majd kis ívben kanyarodik
Hét óra múlt
Ideje hazamennem

 

Sorsfordítás

120 sorsfordító tipp
lenéztem amikor kibontotta a könyvet
Hülyeség, nem szeretem ezeket az önjelölt megváltókat
Azok, akik ösztönből, füzetecske nélkül élik az életük, azok az igaziak
És ma, négy évre rá, annyi bosszúság után kinyitottam a 120 sorsfordító tippet
Amit ő kért, de sosem olvasott

 

Parton

Olyan kicsi vagyok és annyi mindent nem értek
Megbújnék egy hullámod alatt
Egy kővájatban egy sziklán
lassú szívverésed nyugalmán
Dobbanását hallgatom

Este apró fényeidben csöndben elveszem
Elgörög a táj
A repülő belseje, a fülledt levegő
És a mesterséges világítás csak
ami az ember alkotta biztonságra emlékeztet

Olyan mulandó vagyok és kevés
Félszeg, szeretet nélkül
Zörgő üresség
Akit a föld mégis légkörébe zárt
Kicsi vagyok, gyenge vagyok
Szeress kérlek, hisz minden ember
Szeretetre vágy

 

Este

Forog körülöttem
Párnára hajtom fejem
Ha lehunyom szemem
Peregnek a sötét pontok a szemem előtt
Ha lehunyom
Feketén fényes foltok csüngenek benne
Szófogadóan
Előhunyászkodnak az
emlékek,
Meleg a párna, friss huzat illatára hajtom rá frissen mosott hajam és friss szemeim
a jelen
Csak csukott szemeim előtt hever az életem

 

(Illusztráció: Szabó Eszter: Pillows on the sofa)

túl sokszor érzem azt, hogy bántasz

 

az első szálat fordítva visszatettük a dobozba,
utoljára szívtuk el, hogy szerencsét hozzon,
hogy másnap is tudjuk a garázsoknál hajtani a semmit,
már akkor is így hívtuk: a semmit hajtani, ez jutott eszembe,
amikor kibontottam azt a piros lucky strike-ot,
kihúztam belőle egyet, megfordítottam, s ahogy csúsztattam vissza,
egy szirénázó mentőautó húzott el mellettem,
mintha a természet lehúzódásra kényszerítette volna civil érkezéseinket,
a városi temető mellett bandukoltam már percek óta,
na, mondom, helyben vagyunk, annyira életszerű, mert
hol máshol lehet még találkozni egy ennyire banális, de mégis hiteles utalással,
persze igazából nem hiszek a jelekben, ez számomra inkább egy játék,
amivel szórakoztatom magam, mint például a tizenhárom,
amit már hosszú évek óta mindenben meglelek, hogy
aztán különböző transzcendens összefüggések kialakítására használjam fel,
pedig csak a sok koncentrálással kiéleztem rá az idegpályáimat,
az vagy, amit észreveszel, a figyelmed vagy,
ha figyelmes vagy, hálás tudsz lenni a jelen valóságában,
ezt mondogatom itt is mindig a fiúknak, hogy lehet élvezni azt is,
amikor a komposztot rostálva báránycsontokat szortírozol ki a nyüves földből,
miközben a félszemű macskád komplett egércsaládokat végez ki körülötted,
és szép lehet az a szemétdomb is, amire úgy tűz a nap,
ahogy csak a régió legmagasabb pontjára tud tűzni,
s a közvetlen közelében lévő erdő fáin fennakadva lengedező több száz nejlonzacskó is,
ezzel csak magadon segítesz, ilyen egyszerű, közhely,
de már pont a közhelyek hiányoznak,
hogy iróniát mellőzve kimondjunk bizonyos szavakat, megkockáztatni,
hogy lehetünk szentimentálisak, hogy lehetünk sebezhetőek,
hogy lehetünk nevetségesek, hogy lehetünk naivak,
én már olyan szintre jutottam, hogy
bármilyen egyjegyűnél nagyobb számot ha meglátok, ami nem tizenhárom,
addig végzek el rajta különböző matematikai műveleteket, amíg ki nem jön,
ráerőszakolom a valóságra az akaratomat,
vagy az akaratom valósággá erőszakolom,
régen, ha megismerkedtem egy aranyos lánnyal,
az volt az első, hogy összeszámoltam a neve betűit, s ha úgy nem jött ki,
akkor tovább számoltam úgy, hogy a neve egyes betűinek értéke
az ábécében betöltött sorrendjének a számával volt azonos,
így már egyből határtalan lehetőség nyílt a beteljesülésre,
itt sokszor megkérdezik tőlünk, hogy itt és most hogy érzed magad,
mintha egy filmet néznék, ámulok és a mondandót keresem,
saját magam metaforájaként létezem,
gyakran címeket is adok bizonyos élményeknek,
talán emiatt, ahogy ilyeneket megélek, fedeztem fel már korán,
hogy a legjelentéktelenebb inger is lehúzódásra kényszeríti a természetemet,
bocsánatot kértem a zsírkrétáktól, amiért csonkítom testüket,
a kövek ordítását könnyű volt megérteni, de azt nem,
hogy miért csak engem szólongatnak,
az a leszakadt mancsú partra vetett plüssoroszlán,
az a nyáron ottfelejtett piros trikó
egy elszökött kamaszok által épített erdei bunkerben az első talajmenti fagykor,
az a kivilágított próbababa a sarki butikban, aki felé csak azért fordulnak,
hogy az előtte lévő kirakat üvegén saját tükörképüket vizsgálhassák,
azon a szilveszter éjjelen ennek az eszkimós babának magyaráztam a tűzijátékszagban,
hogy a szabadság az nem az, amikor belebújsz egy gyapjúval bélelt puha bőrkesztyűbe,
hanem amikor leveszed, hogy a markodban szétolvadó jéggel
lemoshasd a rénszarvasvért az arcodról,
a belvárosba érve egy házaspár figyelmeztetett, hogy vigyázzak,
mert a sarkon túl egy részeg agresszívan tombol,
elmosolyodtam, hogy rólam is beszélhetne, mert olykor előfordul, hogy
részegen a környezetemre vetítem ki, hogy nem tudom elfogadni,
hogy képtelen vagyok megélni azt a fajta szeretetet, amit nyolc évesen,
amikor végigolvastam a máté evangéliumát,
pusztán csak azért, mert a testvéremet is úgy hívták,
a gyógyulás a fájdalmon keresztül történik, mondják sokszor,
amikor kenjük magunkra az önsajnálatot,
mint a gyanta alapú gyógykeveréket egy joghurtos dobozból
az udvari szomorúfűzfa kérgére, aminek levágták a lombjait,
mert belenőtt az arra futó villanyvezetékbe,
feltételezem, mert emlékezni nem emlékszem rá,
hogy már nem volt kényelmes az ablakban ülnöm,
és hogy ami azon túl volt, vonzóbbnak tűnt,
mint egy fertőtlenített hullámmedence gyereknap után,
ahová a zsibbadt lábammal léptem volna vissza,
itt gyakran mondogatják, hogy minél többet adsz, annál több marad,
az a szerencseszál megmaradt arról az estéről, eltettem emlékül, hogy
majd elszívom, amikor majd képes leszek ennek egy elfogadható címet adni,
de aztán itt odaadtam egy srácnak, nem volt neki,
a csikkeket szedegette fel utánunk, még csak most lett tizennyolc,
amikor rám néz, tekintetéből mintha egy mentőautó szirénázna,
aminek már nincs hová megérkeznie,
mintha a rideg valóság kényszerítené lehúzódásra jelentéseinket,
ritkán mond bármit is, állandóan csak a könyökén ráncigálja a bőrt,
ám ha túl sokáig csend van, lehajtott fejjel, remegve,
ajkát nyaldosva és kényszeresen grimaszolva könyörög,
csak énekeljetek, és minden rendben lesz, csak énekeljetek tovább, énekeljetek!

 

(Illusztráció: Alexandra Kršňáková: Shopwindow, The best bad choice)

A kihűlt, üres nézőtér; A leglágyabb örömök szövete; Gravitáció excellenciás úrnak

 

A kihűlt, üres nézőtér

Szerző nélküli textus

Nem megíratlan. Apokrif.
Valamikor a történelem feltételezett kezdete előtt.
És még annak is az elején.
Ami természetesen egy korszak vége volt
Lezárása az időnek. Újrakezdés.
A régi elsüllyesztését követően
Maradt azért néhány mag, csíra.
Vannak dolgok, amelyek soha
Nem pusztulnak el.
Kompatibilis nyelv és világ.
Az örökkévalóság felosztása területekre.
Rongyszőnyegeket vagdalt a felhőkből
A grémiumok tamburmajor kurátora.
Majd krumplicukorból és fahéjból
Mozgólépcsőt jó és rossz között.
Azután egy áldozati oltárt.
Azon égették el a múlt nevű eretneket.

 

A leglágyabb örömök szövete

Talált érzések szöveghelyei

A tér és idő nélküli lét
A bármikor és a sehol húr-rácsai között
Egy általános test legeldugottabb odújában
Zajlik a huszonegyedik század
Mint álom a fej magzatburkában
Genealógiák kusza szövevénye
Darálja és köpüli, szövi és horgolja
Azt az új világrészt, ami a holnap.
Sok elvarratlan szál áttüremkedik a voltba
És átvilágítja az idő angyalának korpuszát
Mint múltat
S egy tekintetben összegződik a sorsok
Írásos üzenetekkel átszőtt szőnyegmintája
Történelem, ég, föld, háborúk és vágyak.
S mind ezek egyetlen értelem küszöbén állnak
Mint figyelmeztetés: szeretet és alázat
Hihetetlen, de a korszak végén a jók megállnak
Látják, hogy az ítélet szele kiárad.
S egy mindent felülíró szellem jóízű esővel áztat

 

Gravitáció excellenciás úrnak

Hajós Eszternek
A Hol a Nap Textus apropóján

A tömegvonzás melléktermékeként
A téridő görbületét álmában kikalapálja
A Fehér Törpe, neutroncsillag néz rá.
Te most megváltoztatod a világegyetem sorsát.
Igen, csak a Nap galaktikán kívülre gondolkodta magát.
Az égbolt-íróasztalról a szőnyegre szállt.
Visszatennéd, Excellenciás Uram?
Főtisztelendő Kubista Mágnes.
Igen, igen. És keresni kezdte a célszemélyt.
Az Ágenst.
De a szőnyeg bolyhai szétnyíltak egy helyen
Éltek a ritka alkalommal, hogy megmutathatják
Háttérsugárzásuk domesztikált hatalmát,
S ez az uralom most kiterjedt a fantázia
Világára és a lírai erudícióra is.
De a képzelet visszabeszélt.
Már amennyire lehetett, gyorsan rajzolt
Egy Másolat-Napot a hologram-irónnal.
Akkor a Gravitáció felkiáltott: szórakozott
Voltam bizonyára, hogy nem észleltem,
Hogy megszegték a törvényemet.
Most az egyszer nem büntetek.
Nem tehetett róla a Nap, hogy leesett.
S akit előléptetek, az a képzelet, meg az emberek.
Akik elrejtik, amit féltenek.

Hol a Nap? (Holnap)
Egy könyvlap nyeli el a Holdat.
A mágnes a vesztegzárat feloldja.
A gravitáció most csónak.
A Napot a partra kitolja.
Lám, a kitolás olykor orrvitorla.

 

(Illusztráció: Sharon Koppel: Sun design quilt)

Okkal; Vakond

 

Okkal

Vagy ok, vagy nem ok
Az, hogy vagyok
Nem vagyok oktalan
Talán egy kicsit dologtalan

Nem vagyok okos
Sokkal inkább kos
Ha bosszantanak mindig ok
Hogy Fejjel a falnak szaladok

Néha bajok okozója
Gyermekek homokozója
Magam okolom
Ha nincs is okom

Ide-oda fordulok
Olyan is akad, koldulok
S lehet ez néha sok(k)
De van, kinek pont ok!

 

Vakond

Nem kecses alakom
A föld alatt lakom
S én magam ásom
Saját önnön lak-ásom

Kényes földmunka
Egésznap unva
Kertedet feltúrva
Tűrve hideget-meleget

Szeretnek, utálnak
Nem neveznek butának
Ügyesen kaparok
A vendéged maradok

Ha kirúgsz akkor is.

 

(Illusztráció: Margaret Isobel Wright: Children in a Sandpit)

São Roque; A kötéltáncos

 

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

 

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)