Címke: vers

Súlytalanság; Reggeli séta Rethymnoban; Homokszemcse-világ…

 

Súlytalanság

Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő
Baj-, és tragédia-köntösök vasgyűrűit zörgőn hullajtva szanaszét a földre
És a cafatos-gyűrött rettegő lélek végre lerúgja magáról demagógia-takaróját
Megszabadulás a halál-gondolatú élettől
Elrugaszkodás az aljasságoktól…
Talán az embertől, magától?
Hát nem a madaraktól!
A kondenzcsík-tekintetek homályos hazugságaiból táplálkozó légkörben
Tudat-rácsoknak ütközve vonyít a megvezetett gondolat
Leszabályozott amplitúdójú érzelem-flitter esőben ázik a szem
Könnyek? Ugyan! Botor gondolat!
Amikor átúszik az emberen a fulladás-áram
Jól kitalált sors-ágyba lökve hörög
A kancsal remény
Szeretnél szabad lenni?
Lehetetlent ne kérj…
Szép lesz a temetés…
S különben is, tavaszra újra megjönnek a gólyák és a fecskék
Az emberek pedig ismét nagy sorokban állnak jól programozott gépekért
Vagy egyszerűen magukhoz rendelik a metamorf világokat
Hogy jókat röhögve önmagukon mulassanak
Játszanak, eljátszanak és megjátszanak
Tömeg-pofákra igazított, jól szabott maszkokban
Önelégült mosolyokkal selfie-ket pózolva hirdessék
Az igazat, csakis az igazat
És aztán?
Az nincs
Csak három pont
Ami nem más, mit három csepp fekete kávé
Lelki súlytalanságra csepegtetve
Öt, négy, három, kettő, egy…
Start!
Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban…
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál…
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő…

 

Reggeli séta Rethymnoban
(Súlytalanság helyett)

Csak össze-vissza sétálok.
……………………………….Így cikk-cakkban, mint egy reggeli részeg
Túl sok volt a szomorú gondolat, az éjszakai sötétség
……………………………….Fázom
Pedig már melengetően süt rám a nap, az áldott Nap
……………………………….De mégsem
Mégsem vagyok boldog és vidám
……………………………….A kis Heimaras utcácskában
Mázsás lelket fojtogató abroncs-terheimmel
……………………………….Szédelegve cipekedve
Túlérett banánnal a kezemben
……………………………….Egymagam
Öröktől örökig kimondás és gondolat-csendekben
……………………………….Lépegetve
……………………………………………Lassan
…………………………………………………..Lefelé

Az élet-kövek egyre lazuló és fogyó tömegein
………………………………..Egyre halkuló
……………………………………………Kopogásokban

………………………………..Egyre gyorsabban fogyó
……………………………………………Szívdobbanás-zajokban
Csendesülő megnyugvás-kétségbeesések
………………………………..Suttogó dallamai
………………….Szállnak belém
………………….Boncolják kába elmém
Felcsapkodva arcomba, szemeimbe elmúlt idők
…………………………………Megélt
…………………………………Megemésztett
…………………………………Felszabadító
…………………………………Önemésztő
Tortúra-szikláit, boldogság-zokogásait
…………………………………Nincs kegyelem
Csak egyvalami győzhet az életen
…………………………………A semmi
Az ember-világ csend-zajának ostora
…………………………………Itt most nagyobbat kellene lépni
A Valamibe, felfelé a Napba
…………………………………És Ott szénné égve nevetni
A megszabadultság egyetlen izzó mozsarában
…………………………………Mindenféle fegyver nélkül
Élni…

Aztán az ember eléri az első kis kanyart, ahol egy aranyos taverna van, volt… Az üres székeken macskák feküdtek magzatpózban. Önfeledten aludtak…

 

Homokszemcse-világ…

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
A ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

…………………………………………………………………………………………
…………………………………………………………………………………………

A parti homokszemcsék így tavasszal még nem futnak szanaszét…
Megmarad bennük a téli vizes zimankós tartás…
Görcsösen szunnyad bennük a nyár…
Víz nélkül is lehet belőlük homokvár…
Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár…
Délutánonként este felé ovi vagy iskola után…
A kalapos csaj is járt itt talán…
Vagy néhány elfelejtett „Római lány”…
Valakikkel akiket azóta elnyelt a feledés-homály…
Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány…
Életanya porlasztó karmaiban gyomrában…
Valahol Máshol de leginkább Mindenhol…
A hatalmas Föld-temető világban
Melyen halni félő halandók gyalogolnak…
Sorsuk elől sorsuk után futnak…

……………………………………………………………………………………….
……………………………………………………………………………………….

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
Ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról.

……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
………………………………………………………………………………………
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..
……………………………………………………………………………………..

 

(Illusztráció: African Sand Dune)

KÖZELÍTŐ ÖNARCKÉP; AZ EMBERFIA; AZ EGYETLENEK; ZÁRÁS

 

KÖZELÍTŐ ÖNARCKÉP

hogy távollétem átég a képen
és leírt szavam varjak lépése a havon
rajzaim mind-mind fekete-fehérek
ne szomorítson semmiképpen

ha nyelved kidugva mint a gyerek
színes krétával rajzolsz örvényeket
a színek egymást takarva-fedve
feketülnek sötét madárszemekbe

s ha vízcseppbe rejted a szivárványt
azután hagyod az égre feszülni
magától lesz ismét angyal-fehérré

mert mindenben minden benne van
a szobor nem felejti a sáros márványt
a fekete sosem akarhat kifehérülni

 

AZ EMBERFIA

a disznó némán zokog,
darabka könnye jég.
a halak odalent boldogok,
templomfényük a fönti lék.

a farkas éji futása örök,
egy az idő, a falka, az ölés,
a mezőn mélyülnek fagyos körök
és újraír mindent a hóesés.

isten legsűrűbb magánya:
fekete bivaly áll fehér havon,
bámul a hűlő világra
a sötét szem mindent visszavon:

vissza a langyos réteket,
kaszálót, lágyan elfedő sarat,
mindent, mi a nyárestből maradt.
egy rózsa-arcocska fölnevet.

 

AZ EGYETLENEK
Tandori sétál

a mindenség egy szív
alakja tervszerű véletlen
lényege a dobogás
formái összehajlanak

a teremtés sok-sok ér ahol
vér a vérrel szembe megy
nincs múlás és nincs idő
csak egybeforgó hajnalok

a világegyetem egyetlenegy
ha mégis volna belőle kettő
(akár számolatlanul végtelen)
mindig ugyanegy marad

szépsége is szépen egy
épp mint a boldog számok
ki hogyha büszke árva prím
akkor a legboldogabb

a mindenség buboréktükör
éppen egy madár néz bele
a világ egy madár szemébe
bámuló egyetlen madár szeme

 

ZÁRÁS

kertek, füvek, jégverések,
felhőárnyak égmagas nyárban.

a jászol lábához lánccal kikötött,
kapával agyonvert kutyakölyök.

a kaszából hidegvágóval
kikalapált, kireszelt kések.

mi tervezve sem volt,
már végre van hajtva hibátlan.

kacagások, ijedések,
álmodás halálraváltan.

kertaljában bóklászó disznók,
fehér bárányok merülő zöldben.

az összes bámészkodás, múlás,
miket mint magamat: megörököltem.

a hat rekvirált s a megmaradt
egyetlen tehén.

a folyó gátján megyünk
hárman a vágóhíd felé:

az ócska bicikli,
a mit sem sejtő barom

és könnyektől vakult gyerekként
köztük én.

hallgat az ürgék-tanyája mező,
hallgat a tornyadőlt templom:

végleg beszántva hallgató népe,
ízikkórót hajt a temető.

nem látom apánk arcát:
fehér inges szelekkel házal.

nem látom anyánk arcát:
virágot szed bedőlő hegyek oldalában.

azok az ingek rég szétrongyolódtak,
üres a templom kihűlt virágok illatával.

üres az a jászol és hideg.
semmi királyok nem járnak erre.

visszatartják szép lehelletüket
az erdők, füvek, a soha nem nyírtak.

röpül föléjük, mintha ígéret lenne,
fejszével hasított csillag.

 

(Illusztráció: Fábián István: március)

Téli haikuk

 

Száll alá némán
avarsárt fedő lepel
– pehelynyi béke.

*

Havon hold szikráz,
jégvirágos ablakon
lidércfény villan.

*

Téli szél süvít,
kihűlt teám felszínén
jéghártya pattan.

*

Kinn sár és sötét.
Vágyódom a télre, de
csak lapom fehér.

*

Megfagyott világ
fehér földjén tüzet csak
csipkebokor ad.

*

Tükör a járda:
jégen a pók is csúszik
– takarít a tél.

*

Hajnali havon
rőt lompos és sötét pötty
– pele didereg.

*

Ház kopár falán
aszott ágak karmolnak
az óév után.

*

Kihűlt ágyamon
ceruza s feslett füzet
várja a tavaszt.

 

(Illusztráció: Zaria Forman: Greenland no.52, 2012)

Múltbéli emlék; Mi jöhet még; (társtalan)

 

Múltbéli emlék

nagyon régen valaki egyszer azt mondta
az a közösség amely semmit nem ad
a kultúrára halálra ítéli önmagát

mégis honnan tudta hogy egy ideje már
csak úgy simán haldoklunk

nem ismerhetett minket
itt sosem járt

 

Mi jöhet még

álmodtam álmomban
álmodom hogy álmodok –

hogy bezárt a krematórium
előtte lángoló halottaskocsik álltak
rendre egymásután sorban
koszorúk és rózsák
és emlékek a földön szanaszét
menekülő lovakra szájkosaras vad kutyák ugattak
a hallottak az utcákon hevertek
tenyerükből hollók ettek

egymásra néztek az emberek
mi jöhet még – kérdezték.

 

(társtalan)

mérhetetlenül nehéz most
a szép szó

felvillan társtalan illan
elszökik mint az emlékezet

hatalmának íze
Istennél is szóbeszéd –

 

(Illusztráció: Caroline Street: Gathering of the Ravens)

a víz nosztalgiája

 

mennyire mély is a múltnak a kútja?
vízbe borulhat, senki se tudja.
fáj beleveszni, benézni a mélybe
a nyári szemekkel, mondja a mérce.

ennyit a kútról, ez meg a nyílt víz:
nem titkol, csak gyorsan elintéz
mélyet, mércét, téged és engem.
nem fáj ebben az ócska jelenben.

ócska jelenbeli ló ez a hullám,
meglovagoljuk a nyár puha húsán.
úszik a nyár-hús lassan a múltba,
így telitődik a múltnak a kútja.

nyár-jelenünket a múltba szerettem,
hússal a kútmélyt túltelitettem.
mércénk embere én sose voltam,
mégis a kútból ömlik a múltam.

nyártól teltek a kútbeli mélyek,
ócska jelenbeli fájdalom éltet:
tisztul a minden a víz jelenében,
vége a nyárnak, ússz haza szépen!

szárad az új most. fekszem a fűben.
hogy hova tűntél és hova tűntem,
nem tudom én már. nap süti seggem.
vízbe borultam: senki se lettem.

 

(Illusztráció: Johnathan Harris: Horseshoe Bend Sunset)