a múló idő
tükrében látszó: csak
hamu és árnyék
–

felmarkolt porunk
szétreccsenő téridőben
porrá lesz újra
–

harmatcsengettyű
csendül most újra: ne félj
feltámad a fény
—

(Illusztráció: Sri’s Arts: Temple bell)

Van, amit nem tudsz
magadban tartani,
mert már eleged van,
mert az idő fekete
házából ki akarod
lökni a kimerültséget,
olykor lopott árammal
gazdálkodsz, s a szélsőséges
értékek közül ki akarod
lökni a magadban már
nem tartható értékeket,
kínoz az önigazolás hiánya,
s ahogy ott téblábolsz
a Tiszta Ész és a Kritikai Ész
között, nem tudod, hogyan
rövidítsd le a megmaradáshoz
vezető utat, látni szeretnéd
a Nagy Csúszda tetejéről,
még indulás előtt,
hogyan ölelkezik össze
Kelet és Nyugat.

Én meg elnézelődnék
két lélegzetvétel között
a terepen, s a megszólalás
jogán átvállalnék néhány
nemkívánatos szerepet,
s amerre haladnék a fényfalon,
égi oltárokat emelve,
porig égetném a Gyűlöletet.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: Abstract Spiral Galaxies)

prospektusok

nem volt mihez kezdeni a kiállítási prospektusokkal
amiket minden évben összeszedtél az unokáknak
a hungexpón a mezőgazdasági kiállításon szép
színesek voltak műtrágyák kombájnok vetőgépek
meg akartad osztani az élményt a föld szeretetét
vagy muszáj volt elhozni ingyen volt

a növényvédőszerek leírásait nem szabadott kidobni
hátha én fogom művelni a visszakapott földeket
mert nincs lehetetlen csak tehetetlen mondogattad
mentél rendületlenül horthy-újratemetésre körmenetre
fel akartad támasztani a múltat egy kapálógéppel
a prospektusaid a nyári konyhában hányódtak

nem voltak igazán jók begyújtani se

nosztalgia

harákolt letekerte a zsuk ablakát
kiköpött mocskos kommunisták
nevetett kivasalta az úton fekvő dögöt
számológépes kvarcórájába pötyögött
aztán mondott egy árat mindenki jól jár
két hét alatt keresett ennyit az áfésznál
de megtartotta a munkásőr újság számait
a szocikra szavazott és emlékeztette janit
aki kisgazda majd vad fideszes lett
hogy kisz-titkárként még milyen lelkes
internacionalista volt foroghatott is
a sírjában a volksbundos apja szegény
nem érte meg hogy államosítsák a cséplőgépét
aztán kitelepítsék úgy kellett batyuval visszaszökni
felvidékiektől visszavásárolni a házat a faluban
belépni a pártba békekölcsönt jegyezni engedelmesen
viszont a téeszben ingyen lehetett tankolni
a pannóniát tavasztól miénk volt a világ
az ország a népé a magunkét loptuk el
vállalkozóként mindig rendesen bevallottam
a minimálbért és most ennyi a nyugdíjam
ha nem adnánk ki azt a lakást meg nyaralót
miből tartanánk fenn a két kocsit a házat
azért a kommunisták alatt nem vettek ki ennyit
a közösből akik közel voltak a tűzhöz
hagytak nekünk is
de hol van az már
azok a régi szép idők

munkásőrkollázs 1986

másét nem kívánja magáét nem adja
igazságtalanságok voltak vannak lesznek
amit lát a létező világok legjobbika
nem szid nem ócsárol senkit sóvár
tekinteteket sem vet a milliókat érő villákra

százhetven a vérnyomásom
az orvos eltiltott minden alkoholt
büntetés ez igazi büntetés egyedül
az vigasztal hogy megittam már a magamét

legyen gazdag mindenki aki becsületes
munkával teheti de csak az elkeserít
miért lettek ekkorák a különbségek
mi akik bérből és fizetésből
ugyanolyan emberek vagyunk

nézzen körül harácsolás korrupció
pangó gazdaság növekvő társadalmi
különbségek egyre betegesebb életszínvonal
sokszor büntetlenül van híja a becsületnek

nem szükséges sem pallér sem korbács
a család a szerető a kocsmáros a közért
feneketlen kútként nyeli a pénzt
homokos volt szegény a fiújára szállt minden
de nem cserélnék vele többet ér az igazi kefélés
a nyíltság pártszerűség demokratizmus és szolidaritás

a városi ifjú gárda parancsnokhelyettese lettem
úgy éreztem ez a csúcs amit ott nő elérhet
ekkor döntöttem úgy ismerőseim unszolására
no és a tatabányai szénbányák pártbizottságának
javaslatára hogy munkásőr leszek szeretek emberekkel
foglalkozni  barátkozni ugyanakkor vonzott
az egyenruha a fegyelmezett élet is

a szocialista törvényesség érvényesüléséhez
csak akkor tudjuk megteremteni a feltételeket
a párt vezetésével konszolidálódtak a viszonyok
békés körülmények között folytathattuk munkánkat
a szocialista társadalom megteremtéséért

az alkoholfüggőség kialakulása egy meredek
csúszós lejtőhöz hasonlítható az őszintéből
fokozatosan hazudozót tolvajt farag
a belseje csúnyább lesz mint a külseje
a járőrökkel kukoricázgató diverzáns lapul
a bokrok között mint krumplilevél alatt a kolorádóbogár

a legnagyobb érték számunkra a hűség
és a köteleségtudás a sors megedzett bennünket
büszkék vagyunk hogy a nép a munkáshatalom
szolgálata tartalmat adott és ad az életünknek

(Illusztráció: Spencer Meagher: Evening Harvest)

A ránc okára

Drága fiam, amikor én ilyen legényember
voltam, mint te, a magam módján túlléptem
mindenen, és mint fiatal csikó mezei munka
után, én is csak álltam, a holnap reggelre
meredt tekintettel, a cidri hajnalt várva, hogy eke
és járom között újra és újra kezdjek mindent.
-/
A szántatlan és bevetetlen földekre gondoltam,
arra, hogy a szárasságnál csak a csecsemőhalál
rosszabb. Anyja úgy szerette, rögtön ment utána.
-/
Meg-megbánom mulasztásaim ma is.
Például, hogy Klárival esszekerülésünk követően
egyre több lett a dolog, és én egyre kevesebbszer
mondtam neki, hogy szeretem.
-/
Azóta te itt a szomszédban felnőttél.
Megtanultál bátor lenni és részegen megkérdezni,
Béla bácsi, mi az élet értelme?
Hát fiam, ha az idő oda telik, megtudod,
de jegyezd meg: Zistenke nem ingyen adja a ráncokat.

Lőrinc és Ábel

Az öreg Lőrinc és barátja, Ábel,
egy nap minden történetük a promenád
tértől számított harmadik padjára marad.

A fogságról mesélnek, hogy milyen végignézni
a szénbánya-halált, és azt hinni egy állva megfagyottról,
hogy még életben van. Szibériai tüskeváruk
szemükre korai hályogot szőtt.

Hatvan éve úgy gyújtanak rá, mintha az utolsó cigaretta lenne,
és nem az egyenruhától félnek, hanem attól, aki hordja.

(Illusztráció: Anthony D. Padgett: Wheat Fields, 2017)

LÉT-KÓD

a szerelem tó- és ég-szemű,
kéklő zápor, váratlan napfény,
fölszálló könnyű pára.
ég és tó egymásra nyílva
boldog vízcseppé
egybehajlanak:
a tó a tó egébe,
az ég az ég tavára,
s a vízcsepp, hétszín derű
a földre hull
és egy fűszál élén
a teliholdig elgurul.

A SZÍV BELSEJE

Sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.

Fekete-vörös karcok a szív barlangfalán,
körömmel vájt rajzok dárdával, nyíllal
vörös-fekete bölényekkel.
Tágul és szűkül a szív,
kamráiban alvadó mélységek ringanak
mohazöldnél, vérnél feketébben.
Ó, a félelemben gyökerezik minden:
az idő fölfalja gyermekeit,
kik lennének mind-mind csak egy.
Vagyunk elefántcsontfehér
vagyunk a világ tüköre ében,
ízzadó kezek az égi kilincsen:
rettegnek új és új heródesek,
hol születik majd az az egyetlenegy,
mert a rettegésből virágzik minden,
gyilkosság, ölés, aknamezők,
szűköl és liheg a szív, kamrái falán
véresre vakart karmolások:
ákombák véset szívünk katakombáiban.
A riadás indája befurakszik
meszesedő ereink alagútjaiba, nézd,
bakanccsal szétrúgott hangyaboly a város,
ereink göbje szagunktól bűzlő metróállomás,
sötét álmaink betonívekre vetítve
fölfeszült, elkésett látomások,
köhög, akad a szív, rejtené asszonyok
keresztre küldött magzatjait,
kik az anyaméh áldott öbleiből
küldetnek a sáros partokra boruló
ég-dobogásba s mint óriás szívharang,
magába öleli őket a lassuló csend
arcukra símul veronikakendő:

sárgán lobogó búzamező,
fölötte hatalmasan kék az ég.

A KÓDEXRAJZOLÓ

Szép, mint a boldog távolságok:
a szemhatár vonalán mozdulatlan állok
magam s a túloldal között,
míg a tél tavasszá öltözött

és fénylettek megtartó messziségek,
az idő mint porló eső fehérlett,
macska játszott egy gombolyaggal
fonalként gurítva a kezdetet s a véget.

Állok egy puszta papírlap fehérén
egyetlen rajzolt függőleges.
Egy vízszintes tusvonalnak végén

tollal írt szavak, pröckölő furcsa rajzok:
van a történet, és vagyok még én.
Minden karcolt vonalam végleges.

A VONAL

Csak a fekete,
csak a fehér.
Indulat
fojtott
fehérben:
tussal karcolt
sötét telér.

A vizek mélye
a hold
tüdejével
egyetlen
világ-
lódulással
egybeér.

Állok éjfélben
holdezüst
homokpadon:
az ismeretlen,
ki egyszer
elszámol
mindenér’.

Akiben
kérések lenti
parazsa
ízzik,
akiben fehéren
pilinckázik
a fönti dér.

(Illusztráció: Fábián István: a pacának mindegy)

összepréselődött

Juhász Zsuzsanna Akkor c. verse nyomán

sok volt az összepréselődött tulipán
mint vak könyvoldalak között
az emberujjak
a papírsárkány vigyora sárga
a villamos arcul köpi a szelet
a trafikokba besurrannak
könyvszagú teremtényeid uram
és kisurrannak az összepréselődött
papírsárkányok és a tulipánok

negyven év után

kollázs Tomas Tranströmer verseiből*

két koldus zengve
nekivágott a kaptatónak
mindketten negyven év után
léptek ki a sírjukból
az aranyozott keret
sem volt képes útjukat állni

* http://www.inaplo.hu/nv/200206/08.html

(Illusztráció: Doris Joa: Purple Tulip)