2014-2021

 

Okkal

Vagy ok, vagy nem ok
Az, hogy vagyok
Nem vagyok oktalan
Talán egy kicsit dologtalan

Nem vagyok okos
Sokkal inkább kos
Ha bosszantanak mindig ok
Hogy Fejjel a falnak szaladok

Néha bajok okozója
Gyermekek homokozója
Magam okolom
Ha nincs is okom

Ide-oda fordulok
Olyan is akad, koldulok
S lehet ez néha sok(k)
De van, kinek pont ok!

 

Vakond

Nem kecses alakom
A föld alatt lakom
S én magam ásom
Saját önnön lak-ásom

Kényes földmunka
Egésznap unva
Kertedet feltúrva
Tűrve hideget-meleget

Szeretnek, utálnak
Nem neveznek butának
Ügyesen kaparok
A vendéged maradok

Ha kirúgsz akkor is.

 

(Illusztráció: Margaret Isobel Wright: Children in a Sandpit)

 

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

 

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)

 

A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

 

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

 

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

 

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)

 

Kisgyerek vasárnap

“Egyház? – felelém – az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!”
(Friedrich Nietzsche)

A vidéki kisgyerek
megszokja a templom szagát.
A padsorok között talán valaki felsegíti,
amikor letérdel és nyomja
a térdét az öreg deszkalap.

Nem szeret templomba járni,
de Isten mérges lesz, ha nem.
Nem szeretne csalódást okozni.
Aztán valahogy
elkezdi mégsem érdekelni a dolog.
Kinövi a jóindulatot.

Harmat, első napsugár, vasárnap:
misére hívó harangszó.
Kinéz az ablakon és látja, ahogyan
az öregek morzsolják a rózsafüzért.
A falevelek azért inognak
ilyen bizonytalanul, mert nem tudják
melyik isten melyik oltára elé térdeljenek.
A szél a templom felé fúj; öreg ő is,
de a bagzó macskák vallása már valami
egészen más, valami keleti.
A madarak csak önmagukban hisznek.
A kisajtóban felejtett kulcs magában sem.

A harang mindannyiuknak szól.
Mindannyian misét mulasztanak.
Kezdődhet a mentségimádás.
Ki miért marad ott, ahol van és
miért nem megy arra, amerre
akarják, hogy menjen.

Az illat, amit a szél hoz a másik irányból
(könnyen befolyásolható)
magával rángatja a szenteltvíztartót –
és minden összenéz a dohos,
régen nyomott ötforintosok szaga felett.

 

A nem hatalmas harmadik

„Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;
De bölcseséged nem vigasztal.”
(Reviczky Gyula)

De szép nap ez – gondolta Schopenhauer.
Átkarolta kedvesét, ahogy szokta volt
és kissé elérzékenyült a madárdaltól.

De szép pár ez – gondolta Velence,
ahogy a komor tekintetű törpe
és új fűzőjébe bújt kedvese sétálgatott.

Micsoda hölgy ez – gondolta Byron.
Szemét meresztve sántított
és nem titkoltan sandított a lány után.

Sánta bolond – gondolta Schopenhauer.
Intett Byronnak, Byron meg vissza
és a hamvas kislány kacarászni kezdett.

Komor tekintetű törpe – gondolta a lány
és ott, Schopenhauer oldalán
még hosszasan Byron bicegését bámulta.

Szuka – gondolta Schopenhauer
és elfutott, mint minden ördög a mese végén.

De szép nap ez – gondolta Velence,
amíg a lány zavartan állt egyedül
valamelyik mélyre nyúló stégen.

 

(Illusztráció: Susan Tully)

 

I. Egzisztencia

Ó, tavasz testű férfikorba járok!
Nem harsogó, és duhaj,
nem a munka, a géppark- az én világom;
Csend, a közelben kis faluval.
Erővel megtelő medrek rostjaim,
mint a dombon egy almafának,
mi tör az Égbe, s mélyed a Föld magig,
de növeszt még ezer ágat,
hogy játszhasson a széllel, mi ellazít.
Nem küzdelem, vagy vágyakból gyűlt sereg,
mi hajt, s mire forgolódva
vágtató lovamról célt érő nyilakat vetek.
Nyugtot hagy nekem a puszta,
hol gyümölcsét kínálja tündér berek,
hol nyílhatok, mint a virág, újra, meg újra
oly titkosnak hitt világokra,
melyek nélkül az ember csak tévelyeg.

 

II. Szerelem

Lám itt van tavasz testű férfikorom,
s benne bőg is szarvas,
üzekedik nyúl a nyúllal,
magányos borz üres rókalukkal,
de nekem nem kerül pár.
Ám jut nékem madár szerelmes dala.
Ezernyi fajnak vágyó sóhaja,
mi itt lebeg, s a keresés
látom kitölt egy Életet.

Tegnap villámló vihar
keltegetett,
ma nevetve hempergek
Természet, Veled.
S ha gyönyörködni vágy, bennem a Lélek
vagy örömet adó testet, mi verset szomjazik,
csipkeruhás felhőket hoznak a szelek,
S rengő mellet idéző táncba
viszik a hársfák lombjait.

Miért is jöttem én ide?
Hízni öreg fák gyökerein,
mint hernyó a barna földbe bújni be,
míg ki nem fejlődnek szárnyaim.

Mert igaz az ágyúgolyó is repül,
de nem e szebb az illatos réten a lepke,
mi a szellőre, épp csak felül,
s nem várfalon, hanem szirmon pihen le?

 

III. Motiváció

Azért jöttem,
hogy nem múló földbe ássak alapot,
és acél szerkezetemre
ne mérges anyagból rakjak kalapot.

Hogy a zongoraszó örömét,
ha az ár elviszi, ne hulljak bús pokolba.
Hogy a világ könnyei,
ha tengerré nőnek, ne fuldokoljak.

S ne tartsam majd az ítéletnapon
kényuraknak sovány markomat.
Legyek, mint a szirti barlang, vagy egy jó ebéd,
a menekülőknek, magas, fényes menedék.

Mondják, egyedül leszek,

de én azért jöttem
a pusztába, éppen így tavasszal,
hogy míg szarvasbikát harminc ünő marasztal,
én a döngő rajnak hagyjam teremtő álmaim.
S nem harminc, de ezer bibére viszi
a méznyálú raj majd, Szellemet elérő vágyaim.

Tavasz van, bennem,
a férfikor tavasza zsong,
Szívem tiszta szerelem,
tintával telt sas tollat forgatok,
és mint egy messziről jött fecske,
most úgy vagyok.
Ha engeded, Természet, szívedben
fészket rakok.

 

(Illusztráció: Karen Margulis: Renewal)