nem számít

vacog a kezedben a telefon… elfáradtak
akadoznak a szavak – az a másik semmit sem
ért belőled – mostantól másképp esik az árnyék
elfogytak a mindent felélő feladványok
és a megfejtés-mező is üres marad
ahogy te is amikor fojtott hangon elköszönsz
s ha pár másodperc múlva halk búgással
mégis remegni kezd zsebedben a készülék
már nem számít – úgysem hiszed el

kisvasút

volt itt egy erdei kisvasút
egyenetlen volt és girbegurba
mint szú üregei a fában
ám a végtelenült erdei út
menedékházait fölélték
a paraziták

emlékeinken
sűrűsbödnek a ráncok
mezítlábas álmaink
végképp kiüresednek
s már nincs ami ébren tarthatná
a tompuló zakatolást

levetkőztetjük magunkat is
mert hiába próbáltunk
együtt lélegezni
a kanyarba szűkülő ösvénnyel
idegen test maradtunk
– visszazuhantunk a didergető
jelenbe hogy tanúi lehessünk
a múlt idejű mondatok
végkiárusításának

bebábozódva

valami durva megszállottság kell ahhoz
hogy önmagad ellen szövetkezz
s ha mégis megkönnyebbüléssel ébredsz
zavarodban arrogánsan és utálkozva
majd mindent letagadsz
hogy aztán a létezés legalsó peremén
azért izgulhass hogy önvádakba
bebábozódva valamiről nehogy lemaradj

kevesek maradtunk

köd lepi a kertet – hazugság az ember –
itt leltünk magunkra felszögezett testtel

hiába kínáltak színes játszóteret
s ígértek igazat – a világ mégsem kerek –

számít ránk a halál pedig nem is vagyunk
jövőnket feladtuk és már nincs több adunk

az emberi szívben sosem lesz világos
kevesek maradtunk a feltámadáshoz

bújócskát játszunk de a hunyó halott
kereszt lett a fából amit Isten adott

(Illusztráció: Vidyut Singhal: Little Stream in the Woods)

AMIKOR

Erőm a meghittségből származik
átsegít egy új és nehéz napon –
Amikor menni készülsz,
még ne, – mert szeretlek – jelenti kezem
félszeg válladon.

MELLETTED

A nyugalom árnyékában veled.
Éljük a csendet. Kezed a hajamba markol,
ez a mozdulat több a vágynál, az elszakadás
ellen tüntető érzés mozdulata.
Nézzük egymást űrbéli szomjjal,
tested keresztjére feszít a vágy

vagyunk a szintetizált paradicsom
utolsó emberpárja,
öröm és riadalom némaságban.

AZÓTA IS

Csöndglóriában ikonarcod
csigaház-magányom falán.

Mit számít az idő pallosjoga,
ha átütsz rajtam, mint kötésen át a vér,
míg eljön értem mediterrán
éghajlatod langy szele,
hogy kívánjam vissza emberfölded,
hol türelmed tömjénfüstje véd.

(Illusztráció: Kevin D. Miles & Wendy Sue Schaefer-Miles: A Day in Paradise)

Nem mindig vagyunk istenképmás. Méreg
és malaszt együtt a közép kora.
Fegyelmezett terekből szél világlik.

Rendelt játék a rend. A kegyelem
gyermekké lett, hogy örvendjünk az őszért.
Földút visz űrön át a kék felé.

Csoda az is, ha csoda épp nem zajlik.
Bűn teremt tanút moccanatlan úton.
Összelassulnak áramlati rendek.

Ki szól: nyomokat hagy a levegőben.
Az igazság füllenteni is képes.
A síkság rétértelmű szavai.

Nincs nélküli van. Örömlési jog.
Aki a szöget fején simogatja.
És pipacsnyáj terel elébe tisztást.

Áldás ejti szerünket szerelemképp.
Az Úr csak, aki nem uralkodik.
Egyenes pont légy! és rejtelmezett szív.

Test keresztjére feszítve a lélek.
Mert eleve trauma: eleven
tau a test, ha lélek iránt fordul.

Vigyázz az érvekkel, cáfolhatatlan
az öröm. Szépeink csendéletrajzán
átüt kenyér és rózsa rokonsága.

Tiszta jelenlétben a tisztaság
van jelen. Nem mi. Szentségimádásban
a szentség is imád: imádra hallgat.

A tékozlás katedrálisai
ablakaikat elhullajtják, átzúg
rajtuk a felejtés vak irama.

Fák csúcsára óceán úgy telepszik,
abban úsznak vágyaink, vétkeink;
s béke hercege nem tart igényt névre.

Vizekhez vezet erdő, sivatag,
karavánúton jár ezeregy ösvény,
csapáson tűz emléke, megbocsátás.

Optikai illúzió az ég,
mégis ott laknak felhők, angyalok,
békülékeny istenek regimentje.

Ki tudja, hogy ki tudja: nem igaz,
csak az irgalom. Akim tudja, ő oly:
ha jóvoltából, úgy legjobb voltából.

Egy az Isten, mert egy a Szeretet.
A tiszta test a legbűnösebb tenger.
Megbújni, mint zsigerben az ige.

Fúvatlan varázssíp rí. A költészet
útjai kifürkészhetetlenek –
a kifürkészés útja a költészet.

Ami igazi, elmulaszthatatlan.
Idők bőre alól fényünk kiserken.
A megváltás a tisztábbik teremtés.

A könyörület oszlopai közt.

(Illusztráció: Akrosh Saxena: Beautiful Forest, Sunlit Forest Path)

/Feleségemnek, Katinak/

ragyognak-e még
szemeidben drágakő csillagok
rubin, zafír, ametiszt, smaragd szikrái
egykori szerelmes ezeregy éjszakáknak
szivárvány kapuján át vezetett bennünket
gyönyörök Vénusz barlangjába a tovatűnt
fényű tündöklő ifjúság
ragyognak-e még…

(Illusztráció: Sarah Coey: Touch The Sky)

ÁRKOK

Az árkokat gondozni kell rendszeresen tísztítani
mélyíteni a víznek sáros árnak agresszív folyásoknak
teret engedni a beszédnek ha árad lerántani
a meztelenről a leplet őrizni a csudafáját
megvetni az iszonyban a lábat.
Megfizetni a hallgatás árát.

VENATIO

Nem a belső vad.
Nem az állatviadalokra speciálisan kiképzett,
hosszú dárdával felszerelt és vadászoknak
(venetario) nevezett küzdők.
Nem is a plebs, a mindig kiéhezett.
A túlélők.
A mentek.

KÉT LATOR

Egy, ki angyal.
Egy, ki a fájdalmat szőrén üli meg.

VASTUSKÓ-TANGÓ

Ha egy városba egy céhlegény érkezett,
egy szöget vagy lemezkét vert a téren
felállított fatuskóba, amit lassan beborított
a fém. Aztán jött az első nagy verekedés,
a második virágzás. Máriás legények menetelései
és fájdalomba öltöztetett madonnák, latrok.
Aztán megláttad bennem a menekültet.
Aztán belénk költözött a város.

(Illusztráció: Alex van der Linde: Raging River)