Címke: vers

A rakodópart alsó kövén; Vérnarancs és tölgymoha; Álompohár

 

A rakodópart alsó kövén

Petar Matović etűd 

Prozopopeia

Mennyi minden nincs
Kész. Uram, Isten,
Hol a pihenő a válságok között?
Megnyugtatja a kanapé bársonya
Egyetlen pillanatra, ahogy fekszik
Az ember. Milyen rég nem aludta ki
Magát a világ.
Bár nem kívánom a halált,
Jó volna elhagyni ezt a dimenziót.
Igaza van Petar Matovićnak.
A kandallóban bükkfa hasad ketté,
Akár az idő, a kontinens is.
Persze, a patinás szorongás szépnek tűnik,
A melankólia divatjából kilépünk rögtön,
Csak belekóstolunk a búfelejtő hurrikánba.
Ami a bikavér ízét illeti.
A metamorfózisok keresztezik egymást.
Kilökődik a vérbe egy kis boldogság-
Hormon az érzések agoráján.
A haszon, mint istenség,
Álmában fagylalt lesz.
Meggy és szőlő.
Kit érdekel a kánon, meg az utókor?
Kontextus és fenomén.[1]
A megfontoltság rítusai.[2]
Könyvek tematizálják a sorstalanságot?[3]
És minden csak mostanra igaz, holnapra
Aligha.
Brávó! A vers legalább megvan.

 

Vérnarancs és tölgymoha

Teremtés-pillanat

Kiömlik a fázós anyag.
Összehúzzák magukat az ánizsmenták.
A gyöngyvirágok mosolya a jácintokat birizgálja.
A frézia a fantáziát ébreszti.
A kankalinnak az árvácska bólintása jut.
Akármilyen gond aggaszt,
Megvigasztal a hajnali kert.
Elér Isten szava.
Az illatokban verssorok cikáznak.
Élek többé nem én.[4]
Aki utánam jött, előttem lett.[5]
Az Ige magjából bújt ki a lét-csíra.
Isten szájából származik az ég.
A felhő, a rét. Az ima.
S a szavakban ugrál a fény.
Atomok, gének, sejtek.
Íme, az ideális fenomén.

 

Álompohár

Égből kipottyant én

Soha nem szokott hiányozni
Aki vagyok
Most mégis úgy éreztem
Kicsit távolabb áll
Egy kellemes valaki
Égből kipottyant individuum
Vagy magból kikelt lelet
Valami ilyesmit ízlelek
Ha váratlanul álomba zuhan az egóm
Mintha ő volna a tesóm
Elmozdulás történik
Ugyanaz a festmény
Arc
De más a keret

 

[1] Marosán Bence Péter kötetének címe.
[2] Hévízi Ottó.
[3] Kertész Imrére utal.
[4] Galata 2. 20.
[5] Keresztelő János mondja Krisztusról. János ev. 1. 30.

 

(Illusztráció: AGASTACHE rugosa Purple Giant Hyssop (Korean mint))

Lélekben a kert – I.

 

Nyelvem alatt hordom az igazságot,
a nyelvem pedig szúr és ég és megbotránkoztat.

Közhely lett a fekete-fehér szivárványból –
hát persze, hogy lázadok mindaz ellen, amit tisztelek.
Semmibe veszem magam.

Kétszer élek, ha másért élek:
túl haszontalanságon,
valódi dicsőségre képesen –

hiszen nincs is olyan, hogy idő;
idő maga a létezés.
Heidegger tévedett, ha már igaza van.
Mahlert elkapkodják, hiába kötözte magát a csöndhöz.

Hinnünk kell, hogy tökéletesek voltunk,
míg el nem kezdtek megtanítani rá –
mindig magányos, ki soha nincs egyedül.

Isten jó. Mert ez a jó isten
lemondásban tanít gazdagodni.
Jákob voltam, Izrael lettem –
s míg Ő harcom, lesz az ember is

– legnagyobb kiábrándulásom.

 

(Illusztráció: A szerző alkotása)

MAGÁNYBAN; MOST KELLENE GYÖKERET ERESSZEK

 

MAGÁNYBAN

A magány csepeli tornatermekben született.
Egy lány sokathordott pulóverben várt,
elfedte a térdeit a műszálas anyag.

Könnyek nélkül sírt a kiégett
neonlámpák alatt. Úgy fulladt.
A nő magányban jött világra.

 

MOST KELLENE GYÖKERET ERESSZEK

most kellene gyökeret eresszek
itt, ahogy egymás mellett fekszünk
szembefordulva, hátunk a falnak vetve,
talán tudjuk mit jelent a másik.

most kellene gyökeret eresszek
ebben a daloló sötétben
mielőtt rádöbbenek: elhagytak
ifjúság és szerelmek.

most kellene gyökeret eresszek
amíg itt ez a ritka rend,
mielőtt felkel a nap,
megjön a zaj és az élet.

 

(Illusztráció: Susannah Paterson: A Surreal Transformation)

Szélcsend

 

SZUVENÍR

/Középiskolai tanáraim, Pukkai László és Mórocz Károly emlékére/

A tanítvány szomorú, mivel csak fél
négydecis pohár életvizet kap
a Mesterétől. Aztán gondol egyet,
és színültig megtölti a kétdecis

borospoharat. Szinte már repülni
tudna a boldogságtól, amikor e-
lővesz négy féldecis stampedlis feles-
poharat, mindegyiket teletölti.

Három régi barátját megkínálja, s
ő maga is lehúzza fenékig az
életvizet. Mire az egyik ordít,
nem hal ő, nem él vízzel, a másiknak

meg az a baja, hogy allergiás rá,
a harmadik sopánkodik, sok benne
a kalória, idő előtt elpatkol,
eldugulnak a koszorúerei.

 

MIKOLA ANIKÓ 50. SZÜLETÉSNAPJÁN

A költő, ha az erdőben keresgél,
egy fával biztosan többet számol, mint
amennyi ott valóban található.
A fák nem tudnak belenyugodni a

ténybe. A költőt is fának tekintik,
annak a fának, amitől a baljós
favágók majd nem látják az erdőt. Hadd
érvényesüljön a matematika.

 

Grendel Lajos, aki olvas a sínek között

Nem a ruha teszi az embert, mondja
a meztelen király, miután a nép
leleplezi őt. A nincs bizony nagy Úr,
bólogatnak a szolgái, orcájuk

eltakarva, patakból lesz a folyó,
cseppekből a tenger, levegővétel
nélkül hallgat a világ végezetéig,
ami nem múlik el, örökkévaló.

 

GYURCSÓ ISTVÁN EMLÉKÉRE

A halál fagyos hidege veri ki
a balhét, hogy végül, elcsendesedve,
valamennyien összebújjunk egy jó
halomba, mint rokonokhoz illik.

 

BAGATELL

/Koncsol László emlékére/

Belevesztem legszebb álmom vermébe,
ágakkal, gallyakkal jól letakart, mély
csapdába, amit az édes ébredés
állított nekem, szelíd őzikének.

 

HÓBA VIZELÉS

/Németh István fejfájára/

A legelső ötlet mindig a legjobb,
nincs kivétel, még akkor sem, hogyha a
második, a harmadik, a negyedik,
az ötödik, vagy a hatodik jön be.

 

(Illusztráció: BildermacherStudio (Klaus): Luminous Forest Landscape)

Mások lakta részeid; Tévedések; Időutak

 

Mások lakta részeid

Hazatérni, az nehéz,
levetni a nap szennyesét,
önmagad után kotorászni –
fiókok mélyén, könyvek
között. Majd a zuhany alatt
úgyis kiázik minden,
ami benned nem maradhat.

Mintha napközben hozzád tapadnának
mások, illatok, hajszálak,
idegen ujjak rajtad felejtett
nyomai, a rád száradt érintések.
Mintha sokan laknának rajtad,
olykor fészket is építenek
múlhatatlan szavaikkal benned.

Ha szó vagy tekintet akad beléd,
az kitörölhetetlen, lemoshatatlan,
nem fakul, mint egy folt,
folytonos jelenedbe költözik a múlt.
Hiába érsz haza utána százszor,
végleg megtapadt lelkeden,
mint az a szőke hajszál egy fekete kabáton.

 

Tévedések (Hevesi Judit Mostantól mindig című versére)

Eltévedni – ez én vagyok.
Az útkeresés, a járhatatlan ösvény,
a szótlanságra hallgatás, a ki sem mondott
szavak mögé ülő ragok.
És a tévedésem, a vonzás-törvény –
hát így maradtál itt – belém nyomott
egy utat, követve tenyered
vonalát.
Járkálva várok, míg a Moirák sorsom
fonalát
szövik szavaidból.

 

Időutak

Mire kimondanád,
már mindig késő –
elengedett kéz,
elhajított kő.
Az élet sugárútjain
száguldó érzések
folyton megelőznek.
Mire érezni kezdenéd
őket, rég elvesztek.
A jelen útjain nincs leállósáv,
ahol várhatnál a múltra,
csak örökké zúgó
forgalom, minden perc
zakatol.
És ha az idő mégis
lelassít, te éred utol.
Múltat sietsz a jövőből.
Mert csak arra gondolsz,
hány pillanat alatt telik
el egy évezred
az életből.

 

(Illusztráció: Jacek Yerka: My Valley (Pradolina))

NÓRA DALA

 

Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
csak el ne álljon hirtelen
Tegnap korán feketült az ég –
ma észre sem veszem.

Szimbiózisban a körhintával –
nem jól mondom, de nem zavar.
Megkezd a hét. Gombolt kabátom
alatt is átjár a vihar.

A lámpagyújtó késik – odatalálok
sötétben, behunyt szemmel is.
Szavak nélkül követve azt
ki bennem benne hisz.

Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
Csak el ne álljon hirtelen –
‘hatvanhárom. Március.
Dúdolgat. Hallom. Bob Dylan.

 

(Illusztráció: Richard Jules: Blowing in the Wind)