Parancsom ne félje nép sem ember,
tisztelgés nem kell, sem győzelmi ünnep.
Legyek, ahogy fenyőn gyanta dermed.
Nem vagyok cár, más család nevelt fel.
Adatott pohár bürök s fenékig,
a korty süketít és bénítja ajkam.
Nem fed szolga-gönc, vagyok magamban
s egyőtök, kinek jövője érik.
Húsotokból vagyok hús. Tolulván
magasság vagyok, tengermélyhez mérce.
Mint kagylót eltölt a világ egésze,
s a semmi harsog olimpia múltán.
(Botár Attila fordítása)
„Kicsit mintha leült volna bennem a mi történetünk”,
gondoltam, s még ugyanaznap: „leült bennem a halál”,
ami ugyan annyit akart jelenteni csupán, hogy
„dehogyis”, és legyintés, hogy nem ült itt le semmi sem,
aztán végül véletlenül egészen mást jelentett,
és leesett, hogy jé, tényleg, kicsit halálszerű ez,
ez a történet, a miénk, már ahogy beszélünk róla,
azaz többnyire sehogysem, s ha mégis, hát szanaszét
hullanak az elméletek, jól kitalált frázisok
(és szanaszét mi is benne, végülis, hát végülis),
halálszerű kicsit az is, ahogy folyton jelen van,
ha történik, jelen van, és jelen akkor is, ha nem,
(nem zavarom zavarom nem figyelem csak figyelem)
olykor mintha megértenék egy-két dolgot belőle,
hogy például kiszolgáltatottnak lenni: szabadság,
egyenlőség s ilyenek, de végül „érti a halál”,
ebben viszont tényleg lehet valami, hogy szabadság,
hogy egészen felszabadít ez a lelepleződés,
hogy nincsenek különösebb technikáim, amelyek
megvédenek az alkalmi egyensúlyvesztésektől,
vagy pláné egy véglegestől, attól végképp semmi sem,
és arra sincs technikám, hogy nyomot hagyni legalább,
nyomot hagyni itt e földön, vagy mondjuk egy emberben,
„nem akarok nyomot hagyni” – erre jutok végülis,
és belém ül ettől is egy irdatlan nagy szabadság,
hajlamosak belém ülni, úgy tűnik, a nagy szavak,
és kívülről nézegetem, hogy ez mit is jelenthet,
és ugyanez van az ilyen kifejezésekkel is:
hogy például „kicsit leült bennem a mi történetünk”,
azt hittem, hogy lecsillapult, hogy ilyesmit jelenthet,
hogy vannak már egyéb dolgok, fade out, kész, eltelt,
aztán végül véletlenül— vagyis most csak annyi, hogy
belémült és belémaludt és bennem is ébredt fel, és
nem tudom, ez mit jelent, de bennem lesz már mindhalál.
Midőn rémes homály lebeg
a Nagy Durcamező felett
hosszú, zord téli éjen,
midőn a sós hab a mogorva
parti sziklákat ostromolja,
s vad fellegek viharködében
a Héttavi Csonk-hegyek orma –
akkor a tompa és sötét
homályban izzó szikraként
moccan valami furcsa fény:
ezüst pászmája föl-le jár,
mint Üstökös csóvája száll
s tör át az éj komor körén,
magányos tűzsugár.
Lassan lopódzik, imbolyog,
illanva csillan itt meg ott,
s amint halad: villan tovább,
Piszkancsfák törzsén siklik át;
s kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
e bal jelenésre riadva sikong:
„Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!
Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!
Ez a Dong! Ez a Dong!
A Dong, kinek Orra Világol!”
Ó, volt idő,
hogy a Dong még gondtalan élt,
de megszeretett egy ponyigóc lányt,
aki ottani partokat ért –
mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,
a Smargli-fövenynél napszállat után,
ott, hol az Esztergált Osztriga nő,
és szép simaszürke a bérc.
És erdőn, völgyön, réteken át
a hős ponyigóc nép kardala szállt:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
És el nem hagyta se este, se reggel
a lányt, aki jött a vitézi sereggel
(kék keze égbolt, zöld haja tenger),
míg el nem jött ama gyászteli perc,
és a hős csapat új partok fele kelt,
rideg fövenyén otthagyva a Dongot –
s ő nézte a távoli bús horizontot,
és bámult, bámult egyre csupán
egy borsózöld vitorla után;
és kardalukat halkan dudorászván
ült csak egész nap a bucka gyepágyán:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
De mikor nyugaton már esteledett,
fölkelt a Dong, és szólt:
„A józan eszem most mind odalett,
az a csöpp, ami valaha volt!”
S azóta folyton vándorol,
át lápon-éren, és így dalol:
„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen
kis Ponyigócom hol lelem?
A partot, a réteket is bejárom,
s kis Ponyigócom megtalálom!”
És fútta ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kereste, kereste a lánykát;
és mivel éjszaka nem jól látott,
kérget a Csöngöm-fáról hántott
termőhelyén, a pitypangos réten,
és orrot font magának belőle szépen,
orrot és takaros pántot,
s e pompás Orrot pirosra mázolta,
s tarkóján átkötve magához pántolta,
s a hegyén üreget hagyott, kereket,
s egy nagy fényes mécsest beletett,
és becsomagolta
erős, puha gyolcsba,
hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;
s így kis lukakon tört által a fénye
pazar sugarával a búskomor éjbe.
Havasi Attila fordítása
várni a halált,
mint a macskát,
ami fel fog ugrani
az ágyra
őszintén sajnálom
a feleségem
látja majd ezt a
merev,
fehér
testet,
megrázza egyszer, aztán
talán
még egyszer
”Hank!”
Hank nem
válaszol.
nem a halálom az, ami
aggaszt, hanem a feleségem, ő
marad itt ezzel
a halom
semmivel.
Szeretném,
ha tudná,
hogy
az összes éjszaka,
amikor mellette
aludtam
még a felesleges
veszekedések is,
mind
csudásak voltak
és az a nehéz
szó,
amit mindig féltem
kimondani,
most már
kimondhatom:
Szeretlek.
(Farkas Kristóf Liliom fordítása)
ANYÁMNAK
Képzeld, ma eszembe jutott
az a réges-régi tél,
mikor világkörüli versenyt engedtél
játszani a lakásban:
a relből kiáradó meleg gázban
Szahara volt a konyha,
a fehér fajáncok iglujában
Alaszkát fáztuk a fürdőszobában,
s a kicsapódó pára a falon
Velencévé folyt a szobámban –
gondola volt az ágyam és.
Akkor még játszottunk.
Most tényleg ott vagy Németországban,
egy szálloda annyi sok szobájában
takarítasz; s féltelek, hogy ma és azok
már mind csak szobák.
VALAHOGY CSAK OLDALT HULL A HÓ
Hull a hó.
Fehéren és szépen
száll oldalt.
Vízszintben fekszem
a finom levegőben,
így nehéz
eldöntenem,
honnan hull és merre,
pillanatra el is hiszem:
lentről havaz
felfelé.
Aztán megértem,
én vagyok
elfordulva,
s valahogy csak oldalt
hull a hó.
A FOGALMAKBA ÍRT NYELVNEK
Beszélhetnék a fájdalomról,
de nem beszélhetnék a fájdalomról.
Mint törött álomkor, mikor
minden megesik, de semmi nem ér le.
Arról, hogy ez már kórkép,
de mégse mér le e pár morzé jele
Hosszú évek múltán újra találkoztam gyermekkori barátnőmmel, aki aztán ugyanazon az estén, a hetedik hónapban olyan gyorsan hazatért, mintha versenyre akart volna kelni a holddal, ezért ezt írtam neki:
Találkoztunk hát.
Téged láttalak vajon?
Nem is tudhatom,
árnyad eltűnt hirtelen:
felhőkbe mint éji hold.
Már nem tudom, mikor, kedvesemnek küldtem:
Útja, mint tiéd,
ragyogó! Fényben úszik,
csakhogy a holdat
nyugtalan szívvel vártam
egész este, mint téged.
A kedves válasza:
Célja, mint nekem:
messzi hegyek, otthonod
felhőkbe vesztek.
Az égbolton lelkem is
eltűnt mint a holdvilág.
Fittler Áron fordításai
