Halott. Már két órája. Halott. A köveken. Marad kő és halál. És por. Porból lettünk – és halott. Megölték. Elvitték. Sikítva szaladt,
és kiszakadt
amikor kitépték-
és elvitték, elrángatták, kirángatták, kitépték
kitépték, kitépték, kitépték
kihányták az utcakövekre, halottnak hagyták ott csak,
mert meghalt.
Elvitték ami volt. Kontyába vért tűztek
a sötét utcán késekkel űztek végig baglyokat
de vége már.
Csak halál terül rá, csak halál,
csak négy nagy szoknyája terül rá,
feje fölé az éjszaka terül, alá
alá csak a föld
beissza vérét beissza mohó vérét
kristályokat könnyezett, amikor kétrét
és eldőlt zsák volt már. Benne krumplik közt a krumplibogár
redős lábaira tapadva a halál.
Ennyi volt. Fekszik. Már csak fekszik. És ennyit
tehetett, ennyi volt, ennyi lehetett, é s m o s t m á r
halott. Nincs vers, nincsenek ajtók, ablakok
amik várnák, csak hideg és sötét tárnák
amik mélyére lesve
már sosem láthatod meg, mert az este
örökre csukott szájába zárta
a föld mélye lesz számára zárda
de nem. Ábránd csak,
mindez csak mese.
Nincs már Ő. Sem föld mélyén, sem fönn, sem máshol nem vár
rá már semmi. mert nincs már rá ,
csak ennyi: VOLT .
Végleg halott már.
