Címke: vers

Kierkegaard – grádicsok; A tó és a varrás

Kierkegaard – grádicsok

  

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.

Indul a nap, bár kicsit vontatott.

Ma is kijön ebből valami részlet.

Nem virtuális, nyomtatott.

 

A festékpatronban por formátumban cserélnek

eszmét a lehetséges mondatok.

Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.

Vagy ölükbe veszik angyalok.

 

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.

Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.

Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

 

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.

Majd háborogva behajtja a mű-egészet.

Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

 

 

 

A tó és a varrás

 

Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,

otthon,  a falujában, éppen imádkoztak érte,

az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő

a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.

A pulpitusra ráereszkedett egy pók.

A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.

A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.

S abban a minutumban, amikor megmártózott

a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,

s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak

a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város

a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.

Hogy közölje vele, marad.

 

 

 

 


 

 

 

 

Bújócska

Már sok-sok
álomból ismersz:

láthattál bohónak,

csacskának, naivnak,

durcásnak, nyűgösnek

kedvesnek, szépnek,
tündérnek, lepkének,

kígyónak, virágnak,

kavicsnak, tengernek,

szélnek, váltam

füstté, buborékká,

rejtőztem fészekbe,

falombba, ágbogak

csúcsáról tépetten

kotoródtam szélfútta

rozsdaszín alomba,

voltam már törpeorr,

üveggolyó, viharban

csíkosan dagadó

vitorla, görbültem

kifliként vaj alatt,

cuppantam ébresztő

csókként homlokodra.

 

Bár párnádról

hajnali ködként

illanok reggel –

mégsem tűnök

el végleg,

néhány gondolat-

foszlány s csöpp

égi nedű elegyéből

újrateremthetsz,

s ha nem, hát én

álmodlak téged.

Lewis Carroll: A vén William

(Father William)

 

A fiú szólt: „Vén vagy, atyám, William,

         az idő hajad őszre befesti,

de azért te töretlenül állsz fejeden:

         helyes ebben a korban ilyesmi?”

 

„Régente” – felelt az öreg William –

         „féltem, hogy kárt tesz az agyban,

de mióta tudom, hogy nincs ilyenem,

         szoktam fejen állani nagyban.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „koros, éltes, idős,

         s újabban ritka kövér is,

de az ablakon át szaltózva vetődsz:

         ennek mi az indoka mégis?”

 

„Régente” – felelt a deres haju agg –,

         „hogy megruganyítsam a porcom,

krémmel kenegettem a tagjaimat;

         kérsz egy fiolát? Adok olcsón.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „nem ehetsz egyebet,

         csak olyat, minek állaga pempő;

a libát csőröstül azért benyeled:

         e bravúr oka hol keresendő?

 

„Régente” – felelte az agg – „ha sokat

         piszkált valamely jogi ügylet,

tárgyaltuk anyáddal a kázusokat:

         állkapcsom erős, tudod, így lett.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „fene gondolná,

         hogy most is jó a szemed még;

de te orron tartod az angolnát –

         mondd, honnan e ritka tehetség?”

 

S szólt atyja: „Nem adtam imént teneked

         alapos háromszori választ?

Mit akarsz, te gyerek, még nincs eleged?

         Takarodj, vagy farbarugást kapsz.”

 

 Havasi Attila fordítása

C. jegyzeteiből

(9.)

 

Hosszas bolyongás után megleltük a házat ahonnan

idő előtt száműztek minket vár bújócskák helyszíne halál

is volt ott valaki hosszú kötélről lógott le egykor egy ingben

 

A sekély posványos vizű tó fodrozódása jelzi most

hogy nem az élet feltétele a mozgás s amikor

bújtunk akkor fedtük fel magunkat leginkább

Leszámoltuk az időt ami nem fordul felénk többször

 

A vágyhoz sötétet rendeltünk a szélhez szabadságot

az asztalnál is ha ültünk mindig úgy hogy a tájat lássuk

ami sárgás volt délután a finom szemcsés lösztől

 

Nem tapintottunk a dolgok lényegére csak figyeltük

őket hosszan ahogy átfordul a homokóra és megáll

egy pillanatra s hogy minden ugyanolyan abban a pontban

 

Így teltünk be aztán lecsuktuk szemünket

A délután álmot hozott minden testrészünkre

arcunkra kezünkre –

 

és nem jutott eszünkbe hogy akár gyilkolhatunk is egyszer

 

 

Federico García Lorca: A boltos fiú dalocskája

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Gallego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

Botár Attila fordítása

Ne szólj

Kitátott árnyék

Ne szólj a számból

Tudom hogy hal vagy

S megannyi horgok

Artériámtól

Kíméld a pengét

A szájpadlás alatt

Egy világot hordok

Oldott oxigénnel

Terhelt a tárna

Az oxigén méreg

De e méreggel áldva

Mégiscsak élek

Mint baktériumok

És ősrégi férgek

Úszok és növesztek

Töretlen gerincet

A szárazra lépek

Tüdőket veséket

Csinál az Isten

Szénvázas izmokat

Kálciumcsontot

Kitöltő rostokat

S Önnön felszínéhez

Lapít egy bolygó…

 

Artériámtól

kíméld a pengét

Tudom hogy hal vagy

S megannyi horgok…

Kitátott árnyék

Ne szólj a számból

 A szájpadlás alatt

Egy világot hordok