Kierkegaard – grádicsok
Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.
Indul a nap, bár kicsit vontatott.
Ma is kijön ebből valami részlet.
Nem virtuális, nyomtatott.
A festékpatronban por formátumban cserélnek
eszmét a lehetséges mondatok.
Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.
Vagy ölükbe veszik angyalok.
Mert nyüzsög egy egész tenyészet.
Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.
Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.
Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.
Majd háborogva behajtja a mű-egészet.
Mint egy könyvet, elnyeli a polc.
A tó és a varrás
Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,
otthon, a falujában, éppen imádkoztak érte,
az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő
a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.
A pulpitusra ráereszkedett egy pók.
A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.
A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.
S abban a minutumban, amikor megmártózott
a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,
s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak
a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város
a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.
Hogy közölje vele, marad.
