Mint könnyű csészék

Nyakát a sornyi ház behúzta,
de lámpánk sárga fényt vetít,
elmúlt az est, az éhes utca
felfalta kongó lépteit.

A csillagok, mint könnyű csészék
lebegtek városunk fölött,
az állatok nyüszítve nézték,
ha egy lehullt és eltörött.

Az éj: ezernyi csöndből ágbog,
és átfúródik mindenen,
újságpapírba göngyölt álmok
szaladtak széjjel hirtelen.

Akár a pőre éj vadásza,
mint, aki prédát nem talál,
izzó szekéren nyargalászva
rohant felénk a vén halál.

*

 

Esőerdőben

Földünket Isten szíve s álma tartja,
megérzi ezt itt minden sejt, ideg,
mennyként körülfog, boldogan piheg,
a lelkem mintha lelkéből fakadna.

Dalos folyóból szökdösnek magasra
a rózsaszínű karcsú delfinek,
mesés nagyon, de mindent elhiszek,
buján virít a zöld a fán s alatta.

És minden éjjel apró majmok bőgnek,
méz-mandarinfa csüng az ablakon,
eső zuhog, zihál a lomha tőzeg,
zokog velünk a végtelen vadon.

Hogy mennyi árnya s mélye búg a csöndnek,
szavakkal vissza azt nem adhatom.

*

 

(Illusztráció: Henri Rousseau: Exotic landscape, 1910)

 

irodalmi félreolvasások 54.

Öreg néne ősz szikéje
(őzikéje)
*

Hadik András lova felderített
(felnyerített)
*

online textuális kizsákmányolás
(szexuális)
*

felismered a Jókai-regényeket a szereplők alján?
(alapján)
*

és akkor jött a TEK-es kapitánya
(Tenkes)
*

A vihar apujában
(kapujában)
*

Egy szál haragvirág
(harangvirág)
*

tón a lúd flatus
(tonaludátusz)
*

Az elagyabugyáltság angyalai
(elhagyatottság)
*

Hal áll Velencében
(halál)
*

elvitték a helyéről a többször átfestett Tompa Mihályt
(Tompa utcai padot)
*

Petőfi költői öregsége
(öröksége)

 

irodalmi félreolvasások 55.

Petőfi költői őszentsége
(öröksége)
*

hosszú kirándulást tettem a parton a berber legyek lábáig
(hegyek)
*

szót ejt a mocsarakban lebzselő tűzoltókról
(túzokokról)
*

ez az út olyan mint a döglött padló
(döngölt)
*

nem biztos hogy jól lopjuk el a kulturális pénzeket
(osztjuk el)
*

isiász
(Iliász)
*

Hordtam a marhámat
(irhámat)
*

Vesta Hungarorum
(Gesta)
*

a nagytemplom kórusában kontárkodott
(kántorkodott)
*

a trianoni reuma
(trauma)
*

Nemzeti Patreon
(Panteon)
*

a szajha köszönti hős fiát
(tajga)

 

(Illusztráció: Munkácsy Mihály: Poros út, 1874)

 

Hátterek

keresem
almához a kertet
gyerekhez a szülőt
felhőkhöz a homályt
– rajtad műanyag:
testeden plasztik a föld –
dinnyéhez a napot
véremhez a tengert
derekamról kezed
fáradsághoz álmot
csaphoz a patakot

enélkül nem érzem hogy otthon vagyok

nem kell az ami mögött nyomor
nem akarok gépet amiért robotol
olcsó ruhát amit elnyűtt kezek varrtak
rizset félelemből amiért majdnem éhenhaltak

✨

van nekünk kertünk – hova lett?
a gereblyéhez ünnepek
kapun belül zöld magány
biztosakhoz volt talány

fenyők közt tisztáshelyen
szél járt és állatok, mi nem;
medve körme vájt sebet
lehulltak a pikkelyek
fa kérgéről ezt neked
ezt az almát adhatom
amit növeszt otthonom:
vadon
amiért felleget
ha villámlik sem kémlelek
s ha köd üli is az ághegyet
az erdőn úgy is átmegyek

majdnem földig süllyedt homály
a füveket éri – ne csodálj
most felfelé, réten át ne menj
hívlak inkább, itt pihenj

✨

azt a borsót hozd a kertből
amihez van Keresztanyám
aki a tányért kezembe nyomja
„kóstolgasd csak szaporán!
mondd ha összeért, ha jó
sok vagy túl kevés a só?”
van hozzá udvar macska is
fáskályhából jó meleg
sütőbe menekült legyek
kifogott ló, horkanó

 

 

olyan paradicsomot
amilyet a piacról
Édes szatyorban hozott
érett édes-pirosat
fele ütődött-rohadt
és a másik mennyei:
– megszánt ott egy öreget,
ácsorogni estelig
tudja, fárasztó nagyon
ő lett hát az alkalom
és a vásárról apót
gyorsan hazaengedi.
kirakva áttetsző tálon
mielőtt enném csodálom
fény felé tartom húsát
alattam nyávog a macska
majd felszökik dorombolni
váltogatva ritmusát

téblábol Édes lágy szavak
ömölve széthangzanak
s a konyhában illattal
keveredik a holmi
pattogó sercegőkkel.
kinyújtom a lábam
szekrény fogantyúján
támasztom mert soványan
mérték itt a sávot
és amikor Édes
a kagylóhoz lépne
vámhivatalt játszom
át nagylelkűségre –
engedem, ő marék
vízzel körbehint
aztán nyújtózom és
sorompó megint

✨

 

 

ilyen ebédet adj ahol
hegy a vízre válaszol
kint vagyunk, óriási a tér
otthon vannak benne a fák
vannak szavak és van személy
– ilyenkor étel a világ
s ez még nem lenne elég
add azt amiről megtudom
az éneket a hangomon
hogyan lépek hogyan veled
juttasd eszembe sejtemet
minden cseppnyi vonalon

ne azt amit itthagyott
a perc és felejthető
mondd meg hol van ételem
légy ebédem, éltető

add azt aki én vagyok
szavak nélkül mondd nekem
magaddal. így jóllakok.
többé sosem éhezem

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Szikla-paradicsom; narancs hold, kék szív; Telekság, tisztás; pekándió vörössel)

 

lény

lopakodsz?
úgy jársz, hogy alig érinted, kíméled magadtól a földet?
a hang (a szó) alig ér ki belőled, mintha valójában félnél, hogy meghallják,
de azért minden mondat végén – te se érted – nevetsz
mindenért engedélyt kérsz, de nem adod meg magadnak
és mércének veszel mindenki mást
miközben látod, mekkora barmok, de mégis, mégis
EZ AZ Ő FELSÉGTERÜLETÜK
betolakodtál
valójában nem lehetnél itt, ez nem legális, akárki hívott, nincs alapja,
ez:
JOGTALAN ITT-TARTÓZKODÁS
a szekrényből a poharat, a tányért, hát nem is tudod,
most az asztalra le, vajon jó ez így?
próbálod palástolni, ha átmész a szobán
néha el akarod terelni a figyelmüket, ilyenkor valamit mondasz
senki nem érti, hogy te TISZTELETBŐL nem takarítasz és FIGYELMESSÉGBŐL nem csinálsz semmit
az mind a csodálattal övezett és értő TÖBBIEK, az a sok tevés
Ő-tevésük, Ő-mocskuk, Ő-rendetlenségük
persze ők ebből visszafele annyit látnak, hogy önállótlan, gyakorlatiatlan, antiszociális
leszarja a közösség dolgait
pedig éppen ellenkezőleg
a közösség, és minden tagja egyenként: az egekben trónol
hogy is jönnél te ahhoz, hogy felülírd az Ő rendetlenségüket?!
eszedbe nem jutna megérinteni
behúzva tartod nyakad, fejed, vállad
na és a mellkas, hát arról ne is beszéljünk
legszívesebben belesüllyednél a mellkasodba, beleszívódnál és eltűnnél a másik oldalon
hol van, hova lett? keresnek
ember nélküli üres köpeny, mint a filmekben
kéne egy helyettes, valami dublőr, alterego, báb, aki helyetted itt van addig, amíg ezek is
de ilyen nincs, még nem találták fel, így hát, szükségmegoldás, muszáj neked saját magad helyettesítened
előreküldöd magad a tűzvonalba, ki az aknamezőre, magad elé, míg te hátramaradsz
mereven ülsz és halálos rémületben töltesz el minden vacsorát
fohászkodsz, hogy minden különösebb esemény nélkül múljon el
valójában arccal a földnek fekszel
csak ne kelljen felnézni, kinézni,
sehova se nézni
semmit se mondani
összetákolt mosolygás-kísérleteid csak még feltűnőbbé teszik, amit el akarnak fedni
(ez ugyanaz, mint a beszéd)
mintha kényszerből ennél
senkivel a kapcsolatot nem találod
kéne?
akarod?
valahogy kéne
ilyenkor még szólnak hozzád, próbálkoznak
kérdeznek ezt-azt
SEGÍTENI akarnak
mintha nem látnák
vagy ellenkezőleg, mert nagyon is látják, és épp azért, épp sajnálatból – ez még rosszabb
hagyjanak már békén
hagyjanak nyugton végre már
zárvány vagy, hozzáférhetetlen
arcodat, hajadat csak úgy rádtette valaki, a kezed valahogy rajtad lóg, mozog
lábaid járnak és valamiből nézel
ez már a helyettesítés magasfoka
zavart tekintet, mintha nem látna
ki vagy hát tulajdonképp, ki ez itt, aki megy, valami összerakott cucc
egyre zárványabb vagy, egyre mélyebbre húzódsz
és a valószerűtlenségben előrehaladva akkor egyszer csak valahogy megtörténik
lénnyé válsz

de vigyázz
ha lénnyé válsz, az túl van az egymásköztiségen
ott már magad leszel csak, nem lép közbe senki
nem lesznek támadások – kivéve, ha azon nyomban elpusztítanak
ugyanakkor a szánalmi gesztusoknak és a jóindulatú mentőakcióknak is vége lesz
leveszik rólad a kezüket és nem nyúlnak utánad
a lényt sorsára hagyják
összegömbölyödve egyetlen rémületgörcsbe
halszálkától fuldokolva
rohadt almával megdobálva
felfordított lábakkal feküdve mereven
hagyják elkeringeni

 

öreg gyerek

a gyerekkorból majd közvetlenül az öregkorba jutok
öreg kislány leszek, öreg gyerek
a felnőttkoromat mintha valahogy elpasszoltam lekéstem kikerültem vagy kihagytam volna
most érett nő vagyok úgymond
egy öreg lány
nagymamáim korában már huszonötévesen az lettem volna
a XVIII. században meg aztán főleg
„madame“ szólítottak volna meg
„madamoiselle“ javítottam volna ki epésen és megigazítottam volna a parókámat
a kőkorszakban meg, amit egyre jobban szeretek,
egyenesen matuzsálem lettem volna
valószínűtlen, mitikus öregasszony
sőt ezt a kort meg se értem volna
felfaltak volna az oroszlánok
éhen pusztultam volna
beleestem volna a mammutverembe
megfagytam volna egy hidegebb télen, amikor nem jutok vissza időben a barlangba
minél régebbre megyünk vissza, annál öregebb vagyok
voltam
leszek
régen öreg voltam
emlékszem, milyen volt
öregkoromban gyerekszüleim vittek óvódába és ők kezdtek nevelni visszafelé

 

(Illusztáció: Sergei Chernyakovsky: Dark forest, 2023)

 

Aki a rózsát

Becsülöm aki a rózsát
gyöngéden érinti meg
s álmára kíváncsian
óvatosan hajtja szét
az alvó szirmokat

naphosszat áll a romos
kertben, hogy megértse
a virág túlkomplikált szerelmét,
méhzümmögés-nászindulóra
rovarszárnyakon
miként érkeznek meg-
termékenyítő porok

becsülöm, aki gyöngéden
puhatolja a rózsa lelkét
lényegemben és hipnózissal
könnyít fájdalmamon.

 

DILEMMA

Hogy szökni meg a közös múltból?
Mihez kezdene hirtelen szabadságával
az aranykalitka féltett madara?
A hisztérikus rózsa elbúcsúzhat-e

örökre cizellált térválasztójától?
Hogy hagyhatni el végleg a szavakat,
így vonva meg a katarzist a szájtól?

 

Gond

hova tűzzelek
véres rózsa, ha már
a lélek törékeny
vázája megrepedt?

 

A barátság újabb stációiból

Tükröm-tükröm

Ezerszínű ősz
tálcáját nyújtja: fáradt
kaviccsal traktál.

* * *

Vörös folyadék
átlátszó poharunkban:
vérszomjas este.

* * *

Szorongásai
kíméletlenül mea-
culpáznak nekem.

* * *

Mint borzongást a
kezdet kapuján őriz:
minden mondatot.

 

(Illusztáció: Ling Strube: Rose Garden #5)

 

26

Megszámlálhatatlan napok törött élű
utcaköveit hagytam magam után,
loholtam a nappalokban és az éjszakák
gőzös, párás embertelen végtelenjében,
azt kívántam bárcsak újra.., de mégis
túljutni nem kellett ösztönözni engem
sem szép szavakkal, sem öklével a mocskos,
önző, fáradt árnyak akaratának, mik
körülfontak, bárhová is léptem, ahová
kétszáz méterenként nem akartak
fénykörök oszlopok tetejéről, sem igazak sem
igaztól rettegők magukba zárni és várni
tőlem létük az egyetlen tökéletlen megigazulását.
….Hívtak a csillagok és a szél húzott csak
mindig más irányba kellett mennem,
nem érhettem oda hozzád, sem hozzá
azelőtt hogy hozzá vagy hozzád érhettem volna,
üvöltöttél, hogy nem tudod, ki vagyok
és én vissza rád, mert nem tudtam sohasem,
hiába fogtam a kezed és ők is nekem annyi időn át
csak az anyag volt ugyanaz, a nyelv, a
rendszer, a Platóni barlang, és fogalmunk
sem volt, mi zajlik, hogy mi van odakint
és én látni akartam, látni látni látni csak!
Kezemet húztad vissza és én nem tudtam
a tiédet vagy az enyémet vágjam le: össze-
tapadtak, levágtam az enyémet vágtam le,
nem tudtad, nem is akartam, nem akartam, hogy tudjad.
És azóta egyedül járok, nem félek attól hogy
te felejtesz el, inkább attól, hogy én valaha
magamat és téged is egyszer, Mózes mögött és előtt
is bezárul a tenger, és elnyelnek végleg
ezek a pokoltalan mennytelen soha véget nem érő napok.

Pannonhalma, 2020. 06. 25.

 

Nem akarok beszélni róla

Akik úgy szeretnek,
hogy közben máshoz kötik
Akik úgy szerettek,
hogy közben máshoz
…kötötték magukat,
És közben a szemembe néztek
és mosolyogtak, nevettek
Akik úgy szerettek,
akik úgy szeretnek
Kilöktek az ablakon
és aztán visszavittek,
azok, akik úgy szerettek,
és én leültem velük szemben
és újra csak önmagamat
adtam, nem tehettem róla,
akik úgy szerettek,
megfogtak és elengedtek,
és engem nem foghatsz
meg soha, ezt üvöltöm,
ezt üvöltöm minden éjszaka,
és nem felel rá senki sem
és nem felel rá senki sem.

Pannonhalma, 2021. 08. 05.

 

(Illusztráció: Colin Ju: Starry Night)