Címke: vers

Dissonance, Mozart

Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal?  Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.

 

 

 

Részvét

egy ponton
a fa kérgébe meredsz.

magadat látod,
ahogy a kéreg nézi lényegét.

de bárhová látsz,
Te vagy:
 
az az út ott, a léptek,
az emberek –

a rajtuk szorongó Isten,

a számlálva szemlélt halandóság.

       a Nap vagy
– de még nem tudod –

csak azt, 
ahogy most beleroppansz
magad-mételyező árnyékába
 – mint faág a vaskos hó horderejébe –

   amikor lehuppan a lét súlya 

   az eredet-erezeten
– mint Kezdet sötétségén az Ige:
         „Legyen Világosság!” –

benned is végighasad
egy sugarát épp vajúdó fénynyaláb.


(kép: Paul Trillo)

Szorít

Reggelente azt játszom,
hogy kényelmes ruhákat varrok
a kövér plüssfiguráknak.
Biztosan szorítja őket
a nadrág és a póló.
Én tudom milyen óriásként
törpék ruháját viselni,
pedig nem is vagyok óriás.
Az én nadrágom is nagyon szorít,
már a kezdetektől kicsi rám.
Talán ha a zsebeit teletömhetném
kis héliumos lufikkal,
könnyebb lenne hordani.
Nem mondtam el senkinek,
de Anya így is rájött.
Ő mindent tud.
Azt is, hogy túl sokat eszem,
és hogy a legtöbb ruha a boltban
nem jó rám.
Még akkor sem, ha azt mondom:
ez már tényleg kényelmes.
 
Anya haragudott kicsit,
hogy hazudtam.
Én is haragudtam kicsit,
mert nem szeretek hazudni.
De ha nem elég jó az, ami van,
akkor muszáj.

may-von-krogh3

Illusztréciók: May von Krogh szobrai

másodosztály//totem

másodosztály
 
hiányzol –
ahogy a rabbá tett halászok
mérföldekre a tengertől is bálnaéneket
és hullámmorajlást hallanak.
 
előjegyzem magam a porzó
napok utáni esőre. késik, mint amikor
éjjel megyek nagyapám után a létrán.
sose érünk fel, pedig ott van.
sárgán bújkál a rácsok mögött.
elmentél, ez is egyfajta terményjáradék.
kegyelemhántás.
 
hátvéd vagyok, tudom a dolgom,
térdeimen a bőr fogyatkozik.
olyan mélyen, mintha nem lenne kint.
beköltözöm a szenvedélyeimbe,
így talál rám a lábatört délután.
kilakoltat egy-egy pillanat.
 
sóval hintett, bronzbarna testek a parton.
elkent horizont, hajókürt árnyékol,
ernyők nádasa súgja meg:
egyszer vissza kell térni.
 
paplanba fonottan riadok. félidő van.


totem
 
(1)
 
mit is mondtál? búvár voltam
csak voltál? a stressz, na igen
később a lakásán
gabalyodnak egymásba.
 
a gumikerékben homok,
benne két gyerek.
oázist kaparnak anyának, tudod
ő állandóan szomjas
nem alszik, számol:
leveleket a muskátlin, repedéseket.
 
idomítja a takarót, ázott ingujjait
 
itt belül mind ismerik a tapintásom,
egyedül a vízhordók horzsolják fel:
a térdük, a szemeik.
 
(szekértáborrá hízlalják sóhajtásait)
 
engem lassan sirassatok el,
a párnahuzatot minél gyakrabban.
cseréld le a gyűrődéseket,
tenyerem, mélytengered is.
 
(2)
 
a derekad függőkert, lehet mondtam már,
de tetszik ez a szoknya.
nem érted? keszonbeteg leszek,
ahogy a hangod más nevetése
belőlem kioldja.
 
ingó cseppkövek, nékem barlang e táj
és te vagy az égbolt, a szénporos kikelet.
 
a gyerekek tegnap az összes poharat
hozzávágták a csempéhez.

Prológus

Ilyen, mikor a fogaskerekek forognak,
nagy zajjal egymásba akadnak
és nem haladnak.

És csak forog-forog a motor,
és le-letörik a fogból,
megszorul, leáll.

Bennem is dübörög a gyár,
gyárthatnám, mint egy batár
a szókat, a mondatot.

És ölném selejtbe mind
kiöntvén vas öntőformáit
a nagy szavaknak itt.

És látom, hogy akad a vas,
ahogy kitörnek a fogak,
nem haladt sokat.

Szemed izzó zománc,
ajkadon asszonánc,
nyelveden románc.

A hajnal lágyan int,
jöjj el majd megint,
Vasárnyú múzsa, te!

stp152892_1254622917_large1

Kép: Kazuhiko Nakamura