/Krúdy Gyula emlékezetére/

egyszer az angyal
meglátogatott téged
nem voltál otthon

–

ahol mosoly van
ott semmi más nem fér el
az árnyékodban

–

nézem arcodat
nem hervadó nőszirom
közelítő télben

–

pohár boromban
bokád borostyánfénye
táncoló emlék

–

ó, asszony, asszony
kitartásod keresztje
vízre íratott

–

hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Moonlight)

Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)

A méz egyetlen cseppje, mint elgondolt örökkévalóság.
Isten pillanatnyilag egy hanghoz köthető.
Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.

A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály.
A reggel írja a verset. A mondatokat fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.

Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész.
Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.

Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet behálózzák az erők.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.

S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.

(Illusztráció: Whooli Chen: illustrations for Apple Today Tab)

Szellemes versek szerelmemnek születésnapjára:

30

Ha… ha…. HARRMINCC!!
– tüsszented ki rögtön.
És a huszonéved? – Az nincs.
Három x közt a börtön.
Mostantól amiket mondasz:
„ősz”, „kopasz”, „prosztata-panasz”.
Ami eddig állt, az mind lekonyul.
Nem tehetsz semmit – bealkonyul.

31

Huszonkilenc, harminc, HARMINCEGY!
Aki bújt, aki… nem megy!
Fogam lazul, lábam remeg.
Egyszál hajam lágyan lebeg.

Lágyan?!
Talán határozottan, vagy valami.
Vagy Valami.

(Illusztráció: Charley Harper: Luna Moths)

Fa tetején ül a Hold,
Anyaarc mosolyog ki
Füst és köd alól, távol
Fűzágak hajladoznak.

Paptalan, cipruság nélkül,
„Messzünnen közelg” valaki –
Árnyalak vagy én vagyok az?
A válasz veremben csücsül.

Vágytalan, mély zsibongás reng,
Megtelik vele szív, tüdő,
E világ vétkek komája,
Farsangra gyász, feltámadás.

(Illusztráció: Christian Schloe: A Bluebird’s Song)

A langy-meleg víz hajnali ködében vettem észre:
halvány barna csillagrendszer a fehér vállövön.
Néhány csepp egészben megállt rajta,
azokon keresztül néztem bőre mikro-rendszerét.
Miközben nevetett, mellkasára hajtottam a fejem,
közelről néztem a csillagokat,
hallottam az élet halk lüktetését.
Csak ekkor döbbentem rá,
este egy egész univerzum ölelt körbe engem,
és olyan közel volt,
hogy az egyik holdja lettem.

(Illusztráció: Jiwoon Pak: Lunar Eclipse, 2016; Your Shadow)