A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

harmatkabát csúcspontjain, északon és délen

ökörnyál szárad két ujjam közé

papírmasé bújik üveghíd mögé

zug a tél, elbújok, mögöttem a bánat

a barlanglény szemezve magára várat

keresztfa reccsen, kismadár riad

szétnézek, mégis eltalál nyilad

szörny, te örök oltóanyag, nem hagysz békén

öntudatlan áldozatod szúrós, félénk

tüskéd ragad belé s beléd vére

szédülsz s megtorpansz a hegyre érve

nem láttam, elestem és elért a bánat

ruhaujjamba kapott a szörnyű állat

kivájta magának szebbik énem

falevél rezzen az őszi télen

(Illusztráció: Niki Bowers: November Starlings)

hulló vícseppek
kottáznak tiszta hangzást
hajnali erdőn

–

lombok zenéje
egyszólamú a széllel
a többi már csend

–

már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem

–

ködből, levélből
elevenedő sóhaj
késő őszi szél

(Illusztráció: Váradi Gyöngyi: Exoplanet)

Messzeterülő Vadvirág visszahat – – –
Mint Föld és az Ember párja – – – –
( Mert a Föld az Ég párja ! )
Járásának nincs nyoma Az Ember a l h a t
/ Miniszterelnöknek tekint egy tuskót
Vagy Mount Everest (!)
( Mert nem aprítja ) Hát naggyá teszi – Jót
ékesítést ítéletet kritikát elereszt – – – /
( példa ) – De egy m é l y vers megértése
még kiásottabb értetlenség – – –
Minden talány talányba nyílik be
Főleg ha lány-idegenség
Mert selyemleheletét ú g y lélegzeni
csak az újszülött tudja – – – és ’VALAKI !’ – – –
És az Ég-adta kapuk őrzés-fénye
csak a nőstények erénye – – –

(Illusztráció: Rachel Newling: Satin Bowerbird (linocut))

szojuz-11

csillag milliárdok
belefúródnak karok, lábak
hang nincs, hullám nem
rezeg
sűrű lebegés az anyagban
kitölt, de szememet
csukva tartom
földről sötétség
mégis látom, hogy egyedül
vagyok

karácsony

utcán a faragott fák
már nem állnak be sehova
ünnepet növesztettek magukon
meddő hónapban
csillogó gömbök csüngnek
rajtuk gyerekek
benne az egész család
24-25-26-27
vége

(Illusztráció: Rob Gonsalves)

Ólmos fények, fekete árnyak,
meghajlik alattuk az ablakok íve.
Mit akarhat, hogy arcom vonásait
a ladikhoz hordja. A hegyek
hullámain úszna el? Egy szürke,
szavaimból varrt vászonba
csomagolja a locsogó vizet,
s azt is a ladikba dobja.
Ami utána marad, patak, vagy
tenger, nem látom tisztán.
Ha ott hagy, mindent
elnyel a lágyhátú iszap.
Port kavar a szél. Lehet
hogy már a tómeder is kiszáradt.
Ha eltűnnek
a víz csillanásai
eltévednek az esőfelhők.
Ő csónakázik mégis.
Fél, hogy összetéveszthetnek
bennünket. Énekel.
Énekel, akárcsak én,
s kék dalait,
mint valami hatalmas, duzzadó
vitorlát kiteregeti a part fénylő
lankáira. Vadászkutyák
ugatását utánozza, mintha
el akarna riasztani.
Vicsorgást imitál, köhögve
morog, végül belefordul a
homokfoltos levegőbe. Bár
innen már nincs messze a part,
arcom ólmos vonásaival
mégis, elnyeli a mélység.

(Illusztráció: Геннадий Приведенцев)