Tandori Dezsőnek

Kígyózik az utcakő,
Város zaját dünnyögő.
Félkörben a Vár alatt
Tabán szőnyege szalad.

Nyáron zöld színben hever
Télen mérges színt kever.
Tavasz lélegezteti,
Őszi hideg befedi.

Lépcső metszi kétfelé:
Kitaposott az éle.
Apadt égről hajol rá
A jegenyék szegélye.

Nincsen sok járókelő,
Hullámzó, emelkedő.
Rekedt szelet morzsoló,
Sötétbe ereszkedő.

Csak ő! A rézsűbe
Sírkertet telepítő!
Napsütötte fű alatt
Verebeknek temető.

Itt feküszik mindahány
Ki szíve táját érte.
Négy égtáj keresztjében
Az öröklétnek fészke.

Éhes voltam,
azt mondta gyorsan hoz nekem reggelit.
Aztán az ablakban elindult a többi vonat,
a fák hirtelen sétálni kezdtek,
elhaladt mellettem a vasútállomás.

Le akarok szállni.
De nem tudom, hogy kell csinálni,
és azt sem, hogy mikor szabad.
Egyedül láthatatlan vagyok
a koszos ülésekben.

Egy hang azt mondta:
a vonaton elhagyott értékekért
nem vállalnak felelősséget.
Én nem tudom mi az a felelősség,
de elhagytam az anyukám.

Sírok.
A sálját szorítom.
Már nem vagyok éhes.
Ha visszajön,
nem is leszek többé.

képek: Yuta Onoda

Yuta Onoda

„Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam és abból a Magányos cédrus bontakozott ki.” (G.G.)

írhatná ezt
a magyar mondatot egy angyal is,
aki bukdácsol két pecsét
feltörése között, és a végszavazásért felel.
de hiába vele
történik meg,

most épp
a zsidó szavai jönnek németül a passióban:
vollbracht,
es ist vollbracht.*

a Példa maga a mondat. fiúalt.
a teremtettségnél nagyobb tér
-kiszorítással.

ezért arra bízza, ki két g-vel
zuhanva is életben marad.
lám, minden eredettörténet apokaliptikus.

s hiába, hiába törlünk mindent,
sosem lesz már üres a tárhely.

*Es ist vollbracht. (Elvégeztetett.)
2016. nov. 6.  Kocsis Zoltán halálának napján.

(A fotó a szerző műve.)

Kéklő hangokat küldött a tenger.
Mutatta mosolyát rózsaszín halaknak
S ott, a sziklacsúcs mögött, egy
sirály szemébe rejtve mohó dalom,
minden, mi örök, minden, mi végtelen.
–

Baglyok repültek odvas szárnyakon.
Fázott a szív, a bőrömön deres szikrák
vacogtak. Mindenütt maradtak késnyomok,
s a tőrökön hallgatott az alvadt vérdarab.
Még élt, még sírt benne a szenvedély.
Egy leölt test volt az ég,
s alatta heréltek hangján dalolt a szél.

–
Kértem, halkabban azt a szaxofont,
szerelmem szavát szeretném hallani.
S míg arcunk közt vergődve pirosló fogollyá
lett a szó, éledt a tánc, s az ajtón át pincér árny
osont. Bent vasra verten jajgatott.
Nem mert a táncosok ellen vallani.

–
Sirályszínű kövekként hullt a hó,
s a Szinva nyelvű kis folyó partján
dudorásztak a sziklák. A Hold mögül,
vagy még távolabbról,
röpültek átkaink gágogó csapatban.

–
E föld, mind az én országom.
Homoktengerben fahajó roncsa.
Előtte hatalmas, szárnyas kígyó lebeg,
szájában viaszos vásznon áttetsző arcom,
nagy, tányéros, égre néző sárga virág.
Holtak adósságát hajtják be rajtam.

lélegzetnyi egyenletes szárnyszabadság
szoros-keskeny áramvonalán ütemtelen megbillenő,
szájszélt harapva felfeszített
szemernyi atmoszféra-lebegés
fesztelen ereit hideg-gátlástalan felszakítva átfogazó
istentelen-amorf-összeszorított
testnyi-pszichén –
zuhanórepülés:
a fent realitása.

a lány kötényben kezdte halálának első napját
majd megöregedett
baromfibelsőségek között egy vitrinben
kezdődhet elölről az egész
teste paraffin testszőre mint leégett kanócok
mosolyog
válla körül salátalevelek
belsőségeit még tartja a jég
mint elcsapott macska az út mellett
díszeleg
örülök hogy rátaláltam és
nem vagyok szerelmes

(kép: Tomos Tünde)