Van egy barátom, százszor végigélte,

Hogy ezerszer meghalok, s éltetett.

Minden egyes rohadt sorsfordulómnál

Hátat fordítottam volna magamnak,

De ő buszra ült, s a fejemet fogta

Mindig, mikor újra tizenhat éves

Lettem, mint egy megbolondult tizenhét.

Neki mondtam délután: minden úgy van

Kigondolva, hogy mindezt végignézze.

Nem ijedt meg, megengedte, hogy fázzon,

Lehúzzam az ablakot, és rágyújtsak,

S félálomban vezényelte le éppen

Fejembe vett költözésemet, míg én

Zenét hallgattam, s egy félliteres

Pálinkát öleltem, úgy van, helyette,

Aki félálmában egy senkit ünnepelt.

Australis, az évek gyűlekeznek

Megmaradnak az akasztanivalók

Már hamva sincs az égetett sebeknek

El nem követtem semmi várhatót

Adél nevét már gond nélkül leírom

Bár hiányában a napfény, mint a lámpa

S ha még maradt az égett sebhelyekből

Egy késő korszak új Adélja bánja

A fény különben éjjel látható

Csakhogy minálunk félévig tart az éjjel

Száműzve állok mezítláb és a hó   

Elveszt magában színével, termetével  

Halálkupon

Ha kiérdemelted, kapsz egy halálkupont

(és értékeld, hisz félnapnyi sorbaállás)

Társaság csapódik majd hozzád féluton

Habár amíg bejutsz, nem árt a magázás

Kislány, ha jó leszel, kapsz egy halálkupont  

Rejthetem drazséba, babába is akár

S ha tán megtorpannál, például féluton

Vigyázz, meg ne fordulj: itt minden visszavár

Ha már ezt is megúntad, kapsz egy halálkupont

Akkor majd diszkréten, egy zöld ballonkabátba’

(Nem feltűnés, csak épp a földet bámulod)

Köszönsz, s elsomfordálsz csendben a halálba

 (Az ágy fölött tömött asszony hever…)

Az ágy fölött tömött asszony hever

Jó magasan, hogy fel ne érje senki

A tettes gyújt egy ízletes pipát

Nem retteg már, hogy bárki feljelenti

A bőrlenyúzás pillanat-varázsa

Nem tart soká, csupán az áldozatban

Ez tudja jól a gyáva tettesünk

És csendben vár, míg újabb áldozat van

Az asszony képén áltatos mosoly

Takarja azt, hogy hulla voltaképp

S míg szót tennénk az elhúnyt asszonyunkról

Pipának  füstje árad szerteszét

IV. (a védés öröme)

a stadion időkapszulájában, a légi felvételről, ami lemarad:

elomló, porhanyós, pácolt fűcsomó a partjelző lábai alatt,

a labda íze változik, a tréner szintaktikája,

ahogy áthalad a tér prizmáján a Másba,

s a perem szűk torkolatában imbolyog a ’passz’.

az oldalvonal dátumválasztó. higiéniája

lemetszi a szektorok bűzét. centikkel a gyep felett

lebeg a tizenegyes pont harsány bája,

s a hang előtti diszkrét lappangás a sípban.

az ajkak lágy íveinek eróziója, a nyelés koreográfiája

leblokkol egy sóhajt. s a kapus mielőtt elveszti az eszét,

egy rövid vizitre visszahull testébe. mint alkoholba

a szonda. térgyűrűjébe a pecsét.

IV. (a Vuvuzelához)

/1

a Vuvuzela nem demo:

a légcső kilógó váza,

az el nem ismert téradat-

on a hangok vonulása

már donorként. gyűlik én-ed.

azt, hogy csobbanjon, kivárja

a kürtön. a Vuvuzela a

szemüveg protézistársa:

hűs oldalhajtás az arcon –

és a száj web camerája.

/2

a Vuvuzela hűs demo,

mit elfog az én-em hurka

– vagy puszta irritáció –

s az ajkak dagadt húrja

mint vaskos komor szájkosár

most összehúzva hallgat

– kísér a szem, a szembogár –

a sűrű-esti varjak.

Berlin, 2010

Láp az erdőkerületben

a pont (körmei gondosan ápoltak

sárga flanelinget visel) közeledik lassan

a partszegély és gyepágyak közti síkon –

áthalad – egyesével pattannak fel a fűszálak

(a testből ha kioldódik a kalcium

olyan lesz mint egy puha nyálas

bőrig ázott levél  az őszi szinkronúszás után)

a múlt perc acélpallóján két vékony

sávból gyökereznek a padok leül

talán mint egy fekete billiárdgolyó

végiggurul a kempingasztalon

jegyet vált a hajnali buszra

a motorháztető éppen merőleges

a nádligetre ekkor

(miután kiemelték

cétézni fogják a pontot

még délelőtt azonosítják a vércsoportot

öntőformát készítenek

a haj teljesen vörös a felbomló tőzeglápból

áradó sav miatt)

ha már földet ér keskeny hídon

a város felé tart a busz

indexel a vízből felbukó párán túl a fény

s a pont a tó rezgő felszínén

holnap ilyenkor

ismét áthalad

AKI FÉL AZ ÁTHALLATSZÓ

A jövőből beszivárog valami,

mint leengedett roló alatt

a nappali fény, ám csak

formák mozognak, fénycsíkok,

de hogy az autó éppen,

lovas, vagy magányos sétáló,

nem biztos. Biztos viszont maga

a mozgás. A túlvilág alakjai

ablaknyira vannak tőlünk. Két

perc múlva bekövetkező önmagam

egy angyallal ráz kezet most,

és aki két perce voltam,

egy ördöggel szkanderozik.

Aki egy év múlva leszek,

aki egy éve voltam, úgy

hajolnak fölém, mint bölcső

fölé a szomszéd, aki fél

az áthallatszó sírástól.

A TÁVOLI SUGÁRZÁSA

Mi Atyánk, ki vagyok

a mennyekben? Van-e

ott hely? Ki leszek?

Lesz-e menny, ha majd

szükségem lesz rá?

Ha majd nem leszek.

Amíg vagyok, mindegy,

hogy van-e. Ki vagyok

tehát most ott? Senki

– ő van vagy nincs?

Úgy tapasztalom,

sehol máshol nem

vagyok, csak itt.

Vékony rétegben víz

borítja a tájat. A nap

tükröződik benne, és

minden fehér. A távoli

jelenlét sugárzása.

EGY ISMERETLEN G. MELLETT

A temetésen ő Goldstein havas

vállán nyugodott. Akkor

derült ki számára, hogy

van halandóság, de ettől

tényleg földerült, mert a

nap is épp előjött a felhők

közül, akkor derült ki

a számára, hogy van halhat-

atlanság, nem a puszta lét dagad,

nyúlik, mint a vizes liszt,

ha kovászt dobnak bele.

Van tehát vége itt, ami

jól láthatóan kezdet ott,

mert az ott másképp nem is

létezhetne. Előbb a hó annyira

esett, hogy megülte a gyászolók

sötét kabátját. De a sok száz

ember nevét honnan is tudhatnánk?

Ez is királyok földje. Megszegetlen

vörös-kék fényekkel teli messzeség.

Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt

Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.

Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd

fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön

a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,

a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,

mint nagyanyám térdeit.

És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!

Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem

ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam

benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után

megláttam végre a végtelent.

Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú

kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,

az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés

aggódásával…

De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián,

ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,

minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól

elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly

makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól

az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,

ahogy alulmarad ő is.