Címke: vers

Nemzetségem

— Torzszülött — mondták rájuk,
amikor levetkőztek a körzeti orvosnál, és a kopott ruha alól
előbújtak a hófehér tollakkal borított, óriás, büszke szárnyak,
amelyek, kiterjesztve,
nemhogy az orvost, de még a pecsétes köpenyű, orrát piszkáló
asszisztensnőt is betakarták volna (pedig ő aztán nem volt kis darab).
— Beilleszkedésre alkalmatlan.
Így nem házasodhat, nem kaphat munkát — mondták.
— Kezeltesse magát.

Ők egytől egyig aláírták a papírt.

Fénylő arcuk fájdalmas, örök grimaszba torzult.
Lassan, kínlódva, sántikálva járnak.
Két véres csonk csillog a válluk fölött.

Én előre szólok:

bámulhattok
mutogathattok
köpködhettek

gúnyolhatjátok
ügyetlen totyogásomat a földön,
karanténba zárhattok
madárinfluenza gyanújával,
vadászhattok rám
hálóval és ezüstgolyókkal —

Én nem adom nektek a szárnyaimat.

Megrendelőim és üzletfeleim

Megrendelőim és üzletfeleim
(én megértem őket)
pillanatnyilag úgy látták jónak
ha inkább vedernyi pépes masszává zúznak össze
és így raktároznak el

Én megértem őket.

Ez számos szempontból praktikusabb.
Jóval kevesebb helyet foglal,
könnyebb szállítani, tárolni,
mint a bonyolult, kiszámíthatatlan, nagy helyigényű
izgő-mozgó
organikus rendszert
ami vagyok
(Az energiatakarékosság szempontjáról nem is beszélve.)

Így aztán fogták a csillogó gépeiket
Jól irányzott mozdulatokkal
Beadagoltak
és pépesre klopfolták húsomat
Szilánkokra zúzták a koponyámat
És addig préseltek, gyömöszöltek, gyúrtak
amíg az utolsó idegszál, izomrost és csont is
homogén masszává nem állt össze

Most itt vagyok
a hűtőház aszfaltján
gyalulatlan raklapomon
Jól záródó dobozba csomagolva
Várom, hogy mikor ragadnak meg
Mikor pakolnak fel egy kamionra
És szállítanak rendeltetési helyemre

Parkok

Nincsen park legalább egy játszótér,
s legalább egy, vagy több emlékmű nélkül.

Ha lefekszel a földre, homlokadat
csiklandozzák a fűszálak,
s ez vagy idegesít téged, vagy nem.
Illetőleg látod, hogy a fák koronái
beleakadnak a felhők rojtjaiba,
s e kép tetszhetik is neked, meg nem is.

Ha jó az idő, kutyát sétáltatnak
fiatal párok, vagy özvegyek, öregek,
s hogy odaszaratják őket akármindenhová,
ez zavarhat téged, de nem feltétlenül.

A hősöket a föld alá elásták, vagy
tömegsírba tették, vagy eltűntek örökre,
de nem baj, mert a nemzet hű fiai
följegyzik és magasztalják őket.

A gyerekek ebből még semmit sem értenek,
a kutyák úgyszintén szarnak az egészre,
az öregek pedig rendre mind elhülyülnek,
vagy viszik feküdni az elfekvőbe őket.

Közben a szerelmesek lefekszenek egymással.

Ha fejedre mászik egy bogár, amíg fekszel,
csapd jól agyon a kezeddel, oszt jól van,
s ha szarszagot érzel, feküdj kicsit odébb.

Ha ott is büdös van, tehetsz még egy próbát,
de ha az sem használ, lehet, te vagy büdös,
mert öreg, vagy gyermek, vagy eb, vagy halott vagy,
s ez ellen már úgysem tehetsz semmit.

Ha tetszett a séta, máskor is gyere ki,
ha nem tetszett, akkor maradj inkább otthon.

R. S. Thomas versei

„…Egy bizonyos: világszerte kevés manapság az a vallásos versszerző, aki Thomashoz (és az egykori vallásos tollforgatókhoz) hasonlóan a deus absconditus, a rejtőzködő, illetve a metaforák csipkebokrába rejtett Isten költőjének vallja magát. A. M. Allchin *Imádság mindenek fölött* című könyvében meggyőzően fejtegeti ennek az elhallgatásokban gazdag képes beszédnek az erejét a hagyományos walesi költészetben, s elsőként éppen R. S. Thomast nevezi meg a legszentebb név ki-nem-mondásával, illetve a szüntelen kételyek és vívódások közepette is a Teremtő létét bizonyító és igenlő alkotók sorában.”

(A fordító, PETRŐCZI ÉVA előszava R. S. THOMAS verseihez)

(Kötetben:  R.S. Thomas, Egy pap, népéhez, ford. és előszó: Petrőczi Éva, illusztrálta: Békési
Sándor, Szenci Molnár Albert Egyházművészeti Intézet és Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2007, Bolti ár: 1500 Ft)

 

A TÁVOLLÉT
(The Abscence)

E jelenlét-szerű

nagy hiány kényszerít,

hogy megszólítsam, a válasz

remény nélkül. Olyan szobába lépek,

amelyből éppen eltávozott

Valaki, fogadócsarnoka ez Annak,

Aki még meg sem érkezett.

Nyirbálgatom a nyelv

ódon ellentmondásait, de ettől

még nem lesz jelenvalóbb. Őt felidézni

a gének és molekulák se kaptak

nagyobb hatalmat, mint a választott nép

oltárairól felszálló tömjén. Minden párhuzamom,

szavam esendő. Erőm ugyan mi másból származhatna,

mint Tőle megfosztott, üres lényemből,

az űrből, amely Benne aligha kelt iszonyatot?

 

A SZÓ
(The Word)

Egy tollat nyújtott valaki, s így szólt hozzám az Úr:

„Írd le, mit jelent embernek

lenni”. És hosszasan habozott

kezem az üres papír felett,

míg végül, akár egy eltévedt

utas lábnyomai, betűk

jelentek meg a papír

haván, s olvashattam

a szót „magányos”. Mozdult kezem,

hogy kitöröljem; de a lét

ablakában várakozók egy emberként

kiáltották fülembe: „Így igaz.”

FARIZEUS – HUSZADIK SZÁZAD
(Pharisee – Twentieth Century)

Uram, más voltam, mint a többség.

Amíg ők dolgoztak, nyüzsögtek, iddogáltak,

A vadonban tanyáztam én, s a töprangés

A csontomig hatolt. Tollamon átfutott

A szív költészete, miként a vér.

Amíg sokan az autóikban pöffeszkedtek,

Én térdrehulltam, megköszönve

Az ama percre jutó kegyelmet.

Észlelték mindezt, persze. Bivalytüdejük,

Hordómellük és erős testük felém

Sok alig-észlelt tréfát megeresztett.

Megnyúlt arcom, hosszú hajam

Felingerelt őket: röhögtek nagyképűen,

A sír szelében dőzsölő megannyi lélek.

 

NAGYPÉNTEK

(Good Friday)

Nyugalom volt. Az őrszem ugyan mi

mást kiálthatott, mint hogy a kilencedik

óra ez, s hogy közeleg a vég? Fölszállt a

sötétség lassan, de meg

senki sem világosodott. És ácshoz

méltó módon tette

dolgát az ács: a kereszt mesterből

művésszé emelte őt.

 

 

HEGYI KARÁCSONY

(Hill Christmas)

Megérkeztek a havon át, a kenyér

még tisztább havához, hatalmas mancsukkal

meg-megtapogatták, úgy kóstolgatták,

mint az állatok, belenéztek a kehelybe aztán,

ahol felragyogott a bor, úgy érezték,

karcolja nyelvüket, megremegtek, akár

bűnre-emlékezőben és kiéhezett szívük

kevés időre meghallotta a szeretet szavát.

Felállván visszatértek szegényes

hajlékaikba, a sivár decemberi fénytől

leleplezetten. A horizonton felrajzolódott

a kicsiny, kőfal-kerítette mező,

a fával, amelyre a zord idő felszegezte

az e világra könyörgött, megrémült testet.

EGY FALUSI TEMPLOMBAN

(In a Country Church)

Egy szót se szólva térdepelt,

Csak a szél dala húzta még szomorúbbra

Az üvegablak komoly szentjeinek ajkát,

Vagy láthatatlan szárnyak suhogása.

Nem angyalok, csak denevérek, a tető alatt.

Térdepelt hosszan, a csöndre ügyet se vetve,

S meglátta, amint a sötét töviskoronában

Felizzik a szeretet, s a száraz fán

Egy emberi test gyümölcse felaranylik.