Címke: vers

Anya, apa; Sorbanállás közben; Fehérebb a kárminnál

Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.

 

Mocskos csönd; Lazúr; Mélyriport

Mocskos csönd

 

Nagyapának odaátra

 

 

Néha előfordult, hogy nem vitt magával.

Ez most pont olyan.

Ilyenkor azt próbáltam kitalálni,

vajon miben ügyködik éppen.

Valamit betesz az autóba,

valamit kivesz az autóból, 

meglesi, mit lőtt a vadász,

kigombolja ingét a nyári forróságban,

bekap egy fröccsöt,

elcserél egy körfűrészlapot két liter pálinkáért,

süteményt visz a kurvájának,

lefizeti a rendőrt,

félrecsapja műbőr kalapját,

leparkol a kocsma előtt,

megcirógatja a korosodó pultos asszonyt,

kikér egy kört a fiúknak,

majd megérkezik, kicsit részeg,

nagyit megcsókolja, viccesen fenekébe csíp,

egyúttal a lába közé nyúl,

mindketten nevetnek és én velük nevetek.

 

Aztán felül a biciklire és elhajt,

visszafelé már tolja, majd lehajítja az udvar közepén,

káromkodik, tajtékzó részeg,

nagyi is rohadt rondán beszél,

itt pofon vágja, ott visszaüt,

nagyi sír egy kicsit nekem,

miközben ő a lugas alá tántorog hörögve,

és nagy hasával, nyitott ingével az asztalra fekszik,

egyszerre énekel és bőg, ahogy a torkán kifér,

az alvilágnak nincs romantikája, az alvilágban nincsen szerelem,

majd bugyborékolva elalszik a szúnyogzendülésben,

nagyi az ablakhoz hív, szeme még könnyes,

de hangja már kuncog, ahogy fülembe súgja,

nézd, olyan aranyos.

 

 

Lazúr

 

A mogyorófa mesét terem,

a gyerekek zsebükbe rejtik,

kabátjuk steppelt orkán.

 

Mókus itt nem él meg,

minden kuka csordultig tele,

közepén egy-egy szív kalimpál.

                                                                         

A lépcsőn két mécses ég,

szanaszét üres üvegek,

megint meghaltak semmiért.

 

Milyen hónapot írunk, uram,

kérdezi valaki a trafiknál,

és arca elé teszi a kezét.

 

 

 

Mélyriport

 

Amikor a szibériai fogságból hazatértem,

sokáig nem ettem rendesen,

attól féltem, belehalok.

Többször láttam olyat, aki kénytelen volt

ujjaival kipiszkálni ürülékét.

 

Szerencsés voltam,

családom nem feledett el és visszavárt.

Viszonylag hamar sikerült újra beilleszkednem,

éjszakáim álomtalanná szelídültek.

Modorom száraz maradt és nyers,

tekintetem konok és türelmetlen.

 

Sógorom partizánnak nevezett a hátam mögött,

kicsi unokájának íját bal térdemen törtem ketté.

Ajándékaim cukorka és földre hullott körte voltak.

Sohasem szerettek a gyerekek,

és fellélegeztek, akik eltemettek.

 

állapotok

                                                            (7.)

                                                            fides

 

Először nem értettem azt a hangot.

Merev volt, idegen és szinte néma.

Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,

amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja –

és van, hogy tovább is hatol; reped,

törik a tompa váz, a láb, az alkar.

 

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit

mondott, hogy menjek és vigyem magammal.

 

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.

Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.

Szokatlanul ködös reggel terült el

a síkon. Úgy ült ott, akár egy angyal.

A fiú nem hallotta. És a szolgák

sem értették, hogy mért vagyok feszült.

Egy óra út után homokvihar

terült szét mindenütt. Vörös magányban

ültünk, fülünket, szánkat is betömve,

amíg a rajzás el nem ült.

Három napig tartott az út a hegyhez.

Alig beszéltünk – nem is volt miről.

Amíg én oltárt építettem, a fiú

csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem.

Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.

A vékony csukló egyenes maradt.

A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.

Mezítelen testéből csak az arc világított ki,

mely csontos, mint az anyjáé, kemény

és széles is, akárha kőből

faragta volna ki egy ember.

Szelíd nyugalma mintha évszakokon át

ívelt volna. Szeme, akár a tenger.

 

Aztán ráemeltem a kést. Csukott

szemhéjaim falán kirajzolódott,

hogy választás nem is volt, és nem is lesz.

Öröktől fogva vannak így a dolgok.

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.

Nem emberi nyelv volt, amin beszélt, de

hangjának tónusa metszően ismerős

könnyedséggel simított meg, akár a szél,

akár a víz – hűvös és tiszta volt.

Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,

hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

 

Hermelinda Forlan verseiből

 

 

Otthon

(Em casa) 

 

Engem keres az éjszaka. Lökdös a szél, nevet rajtam,

és én úgy vihogok, mint mikor először mentem végig

az utcán magassarkúban. De akkor még kislány voltam

– túl, alig, valamennyire –, és alig érintettem a földet.

Bár a szeleket már akkor is ismertem, hisz ők minden

este ott ténferegnek a kikötőben. Ma már csak a szívem

könnyű, a lábam fáradt. Talán a szelek is a katonát

látják bennem, a megbízható, jó, öreg bajtársat.

 

 

 

Santa Maria da Luz

 

 

Az üdvösség szigorú dolog. Keskeny lépcsők

vezetnek hozzá. És már a papok szíve is

megkeményedett a hisztérikusan zuhogó esőtől,

az örökös lépcsőktől. Megöregedett a világ:

ők tudják a legjobban, hisz a halhatatlan istent

szolgálják, de a halottak tárgyai között élnek, esténként

öregasszonyokkal néznek farkasszemet. Mint a fűben

meglapuló dió, olyan mindegyik. Öreg szavak szállnak

a mennybe, öregen, köhögősen. Hiszen a tengerek ura,

a szél nem beszél latinul, se galegóul, se spanyolul, fázni

kell, mi mindig magunk vagyunk. Néha egy-egy halott férj

segít a feleségének (megfogja az ernyőt, vagy az asszony helyett

néz bele a szürkülő esőbe), de a papot mindig százötven évvel

ezelőtti csend várja a sekrestyében. Alamuszi, tehetetlen csend.

 

Nem a december, nem az eső, csak a háború tanít

meghalni. De nálunk béke van, alamuszi, tehetetlen

béke. Magunk vagyunk – hazaérünk, lerázzuk a vizet,

meggyújtjuk a villanyt. Borostyánsárga függönyök

között alszik a Halál angyala, mint egy beteg kisgyermek.

 

 

Téli teázás egy földmélyi szobában

 

eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik

a szalmaágy a csillagteli égbolt

ha volnának képek igen ha volnának

                         ugyanaz – forgatom

a színe s a visszája

                        zakatolnak a kettétört faágak

                        valami zúg egy távoli erdő

                        egy távoli erdő reszketeg fényei

                        aprócska ég és a felületi súrlódások

hagyjatok magamra nem bírok felébredni

                         mi más lenne ez is mint erőszak

                         ha lehetne is még mondani valamit

                         kitalálni hogy szíve van az éjnek

                         az szólít szaggatni szívét a homálynak

                                   ugyanaz forgatom

                                   saját szívemet

aprócska erőszak csak kép vagyok és képek nincsenek

aprócska erőszak az is hogy mások képzelnek ilyennek

                                   ugyanaz forgatom

                                   jel vagyunk – ugyanaz

                                   értelem nélkül – nincsenek jelek

                                  testek vannak ­– fénynélküliek

                   s volt-e vajon bármilyen akarat?

                   lehetnék angyal persze

                   hámozni le magamról az időt

(eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik)

                   ó bár tettek volna lóvá

                   kutyává zöld fűvé

                   hisz most mivé legyek

                   félúton két lehetetlenség közt

hát ragaszkodnom kell hozzád szerelmem

bár tested egyre inkább mint egy lámpás

felgyújtom leoltom benne a világot

s mi hát az ősz is az áttetsző levelek

a körtefák hegyén a jövendő szédeleg

               a szalmaágy az elnyugtató homály

               ha leoltom a villanyt vagy becsukom a szemem

                                  ugyanaz forgatom

                                  az emlék ez ugyanaz

                                 nem kép csak hordalék

                                 s idő mint a tenger

                                  jaj tengernyi hordalék

               alakját veszti a szoba és nem hajol

               arcom fölé senki ismert arca

               csak lehunyom a szemem és ott vagyok

               velük kik meghaltak s arcuk elenyészett

               igen a szalmaágy s a csillagteli égbolt

               már nincsen semmi és kérdezem milyen lesz

               nevetni fogunk vagy ülünk csak bambán

               (felgyújtom leoltom bennem a világot)

               egy karosszékben a holdra könyökölve

                                           abba kellene hagyni ezt végre

                                           fölgyújtani a mécsest az asztaloknál

                                           vendégek jönnek

                                           zsivajgó szájak töltik be a szobát

                                           elfoglalják helyük az asztalok körül

                                           intek a zenészeknek az ajtóból elmenőben

                                           kezdődjön a tánc

                                           ugyanaz – forgatom

                                           s indulnék én is

                                                       kinézek: tél van

                                                                    jó hideg tél és

vércsék vijjogása

 

Horog

kilép a hajós a fényre

éber alkonyat

idegen elemben folyik

klónozott tavasz

 

ezüst paplan a folyó

hol élni érdemes

azt mondja gyilkolt s hogy újra

gyilkol majd lehet

 

hogy mindez így történik

hihetetlen s igaz

belépsz az alkonyi fénybe

kipreparál a tavasz

 

felhőszamurájok jönnek

szíved foltos kis kő

erdőtűz van vagy egy város

alkony s a fakó tetők

 

semmire nincsen szükség

a gyökérkút ragyog

s mintha szél lenne libeg

egy intenzív horog