Címke: vers

Dobál az Úristen

                                  Bakos Kiss Károlynak

 

dobál az Úristen kezeket lábakat

tüdőket dob tűzre nyelveket eltöröl

szárnyat tör tollfosztó viharokban bujkál

városokat teremt örvénylő középbe

 

utcasarkokból lesz kutyák temetője

véres és üszkös csontok halma: város

inat tép fölsebzi fiának ágyékát

vérével mos le vért elevent ebédel

 

dobál az Úristen körömházakat tép

emberi téglákból épít tornyot:  Bábel

angyalt is megaláz teszi szolgájává

szolga és úr ő ki koldul majd kinevet

 

tetemeken lépdel át a tengereken

legvégső táncokat újra meg újra jár

föltámad szemünkre dobálja halálát

föltámad gyermeki csontból épít házat

 

dobál az Úristen kövekkel megdobál

tetemre hívja az élőt és a holtat

kimetszi belőled képét a halálnak

lábának zsámolyát hátadra szegezi

 

sírjatok egyre és egyre csak sírjatok

míg szétreped dermedt orcátokon a hús

fogakkal tépessék szét a ti testetek

mert dobál az Isten mert megdobál az Úr


/p

Költözködés; Baráti üdvözlettel; Emlékrög

Költözködés

 

Üres a szekrény,

Tele van hiánnyal.

Kiköltöztem az életedből.

 

 

Baráti üdvözlettel

 

Szatyorban viszed a szavaid,

Műanyag a múltunk.

Mint ha egy utcasarok közeledne…

Leérnek kezeid, azokon lépsz.

Kifakultunk.

 

 

Emlékrög

 

Mintás, meredt volt a kő,

felette lepedővászonnal takart

fájdalom belepte

a szobát,

s voltál itt, meg odaát.

Tagjaid ma is fehérlenek

minden gyászos ajtónyikordulás

kivitte a házból a lilás

emlékeket.

Paul Celan költeményei

Beléd fecskendezik a növényvédő szert:

ezt kell kezednek

életre keltenie,

 

oldozd el a magzatvidámakat,

szempillájuk helyén

toronytövis fakad,

 

mit soha nem hittek el,

életre kel.

 

 

 

 

Elhagyott, előre megkárosított

bordák

mögött kaptat egyre

a hivatalosan

gyászolt érzésgombolyag

a szükség után,

 

vezet téged, szaporán, önmagadból kifelé,

a vakságba parancsolt reggel

agyagosan megbénít.

 

 

 

 

Üveglépsejt, a

kőfénybe főzve,

bánattól átfújt,

vendégszerető,

 

átcsörtetsz

mindenen,

egy olajcsepp,

kanóc után kutató,

veszteséggel, csillagzattal szemben.

 

 

 

 

 

Titkok által körbetajtékozva

állnak teledben

az istenkoldusok.

 

Ahol a mellékvilág

is segíti őket,

kivándorolnak

az emlékezetsziklák.

 

 

 

A lélekküszöbön

táncoló szúnyogok jelölik

boldogságod finom díszrovátkáit.

 

Az üstdobszóra vársz,

kibiztosított szívaggyal.

 

                                                                                    

Kántás Balázs fordításai

Nagypéntekig

A Kredon patakon túl

A Gecsemáné kertben

Súlyos a pohár.

Péter, Jakab és János

Is alszik.

Nem imádkoznak.

Abbá!

Jaj, vedd el, Atyám!

 

Júdás csókol,

Papok elé gurul a

Csók ára.

Kötélért nyúl

Az áruló…

A fazekas mezeje

Lett Vérmező,

Harminc ezüst

Az Úr.

 

Péter háromszor

Tagad.

És hosszú az út.

Annástól Kajafáshoz,

Ki annak ipa.

A mirhás bor sem kell.

És ül Pilátus

Gabbatába,

Bűnt nem talál.

A Bárány hallgatag.

Záporoz a kérdés,

Válasz mégis egy:

„Te mondád”.

 

És szabad lett Barabbás…

Csúfondáros bíbor,

Töviskorona.

Egyre kiáltják:

Imé, az Isten

Fia!

 

És göröngyös az út,

Szenvedések útja,

Küréneából jön Simon,

Viszi a keresztfát,

Via Dolorosa.

Koponya-hely,

Golgota,

Ott a három kereszten

Feszül,

Latrok közé számláztatva

Kiállt: „Elói!”

Reng a föld,

Reped a szikla,

Kettéhasad

A kárpit is.

Szentek lelkei

Indulnak útra

Őt megvallani.

Illésre vár a nép,

De a sötétség mindent

Ellepett.

 

Érintetlen gyolcs,

Érintetlen a sír.

Arimátheai József

Elkéri a testet.

Nikodémus hoz kenetet,

Mirha és aloé nedveit.

És ott fekszik Jézus teste,

És bezárul a sziklasír.

 

Hús-lélegzet szó helyett

Krusovszky Dénes - A felesleges partMit tehet a költő, amikor kevés a szó, felesleges a név, a holmi? Marszüasz és Hart Crane története, valamint Chris Burden alkotásai hogyan helyezhetők egymás mellé? Krusovszky Dénes harmadik kötete összekapcsolja ezeket a neveket, összekötő eleme pedig a test, amely A felesleges part verseiben a szó fölé emelkedik.

 

Marszüasz mítosza a borító kapcsán kerül elsőként előtérbe, amelyen Kapoor Marsyas installációja látható. Hatalmas, vörös membrán kifeszítve, melyről a kötet ix. Az egész szerkezet című verse elárulja, hogy „Ha egészen közel hajoltak / hozzá állítólag látszott, hogy az anyag folyamatosan remeg.”. Az alkotás így alludál a mítosz történetre, melyben a vesztes Marszüasz lenyúzott és fára akasztott bőre szintén megrezdült, mikor aluosz hangja hallatszott. A mítosz előtérbe állítása a test és a testcsonkítás felé irányít, Marszüasz története így alaphangot ad.

 

A kötet verseit öt nagy egységbe osztotta a szerző, melyekből az első (Beljebb jutunk mégis) és az utolsó (Mégsem egészen üres) csak egy-egy verset tartalmaz, felfoghatók egymásra felelő prológusként és epilógusként. A köztük lévő három egység különböző hangokkal és testekkel játszik, megszólaltatva Hart Crane-t, az ameikai költőt, lemásolva Burden performanszait, megjeleníti Marszüasz polifón hangjait, valamint leír kortárs festményeket.

 

A Mint egy vászonzsák című egységben a Crane és Burden versek felelgetnek egymásra, hét Könnyített változat című szöveggel kiegészítve. Itt Crane utolsó hajóra szállása és öngyilkosságának története rajzolódik ki, nyomon követhető a halál felé tartó test és lélek kettőssége, illetve különválása. („Egy testnek nincsenek hullámai, egy / testnek csak mélysége, csak légszomja van.” Hart Crane felszáll az Orizabára; „Azt hiszem a lélek egy sötét / kabinban reszket, miközben a testet / véresre rugdossák a fedélzeten” Hart Crane-t összeverik a fedélzeten). A Burden-másolatok mélyítik a test anyagi jellegét („Annak a néhány grammnak, / amivel könnyebb leszek, / semmi köze a lélekhez.” Chris Burden-másolat (Shoot)).

 

A test így válik vászonzsákká az első szakaszban, a versek az emberi testet, mint tárgyat reprezentálják. A body art másolatok már csak ebből a szempontból is lényegesek, hiszen a golyóval átlőtt kar (Shoot), vagy Chris Burden egy vászonnal letakarva, mozdulatlanul (Deadman) lesz maga a műalkotás. A vászonzsák-hasonlat azzal is erőteljesebbé válik, hogy a bőr és a kabát (vászon, szövet) motívumát a kötetben sokszor egymásba játssza Krusovszky, mint a testről leválasztható réteget. Ezt teszi a Könnyített változat (1.) című szövegben is: „Ezt az átázott, nehéz szövetkabátot / valahogy nem tudom legombolni / magamról, de még így is gyorsabb / vagyok, mint bármelyik mondat”. Ugyanakkor értékítéletet is hoz azáltal, hogy a test, a mozgás gyorsabb a szónál. Ezzel az értékítélettel párhuzamba állítható a mutogatás és az éneklés kettőse is a Könnyített változat (2.) esetében, ahol előkerül a mások kedvére való vetkőzés és az üres doboz (test) motívuma is, melyet csupa felesleges holmival lehet megtölteni (gondolattal, szóval, lélekkel?).

 

A test képe – az árnyék – is visszatérő eleme a kötetnek, amely sokszor árulkodhat, „beszélhet” csonkolt testről is; „De mihez képest beszél / pontosabban egy kora esti árnyék? (…) hová rejtsem el a kezem, / hogy ne vegyék észre, / hiányzik róla a gyűrűsujj?” (Könnyített változat (3.)). Az árnyék, valamint a test beszéde a kötetben sokszor ütközik a nyelv erejével, Chris Burden Trans-Fixed performaszának másolatában pedig elhangzik a kötetet leginkább összetartó gondolat: „a hús lélegzete mégiscsak / mélyebb bármelyik szónál.”

 

A Marszüasz polifón című egység a zenét és a mítoszt, valamint a képzőművészetet kapcsolja össze, azzal a gesztussal, hogy Kapoor installációjáról is közöl verset, mely az alkotás felállítását írja le. A Marszüasz polifónban tizenegy szólam szólal meg, az első szöveg pedig alátámasztja a mítosszal a zenei kifejezések beemelését a kötetbe: „A fenyőfa ágra akasztott emberi bőr / már egészen kiszáradt, viszont, (…) a legegyszerűbb / furulya hangra is összerezdült” ( i. Akár egy fenyőléc.). A mítoszt több szöveg is felidézi, többek közt a v. Nem ez a délután. A test itt az előző szakaszban megképzett motívumrendszer szerint már expliciten vászonzsákként jelenik meg („akár egy üres vászonzsákot, / a hónuk alá csapnak”).

 

A régi jelentés versei közt találunk olyanokat, amelyek szintén valamilyen csonkításhoz köthető festményeket írnak le, mint a Fiú sebesült macskával. Ebben az egységben a leghangsúlyosabb a nyelv háttérbe szorulása, amely egyrészről a festmények ábrázoló erejének előtérbe állításában ragadható meg, de ugyanakkor visszatér a feltáró szerepű árnyék is (Nem a hiányzó). A kötet azt sugallja, hogy a test, a festmények, az árnyék mind-mind többet képesek elmondani a valóságról, mint a nyelv. A szó használhatatlanságára példa lehet a Folytatás című költemény „Mintha a / fecsegés lucskos vattája valahogy / mégis betömhetné az őszinteség réseit”, vagy az Ornemens című vers „hideg / szavak jönnek / elő, de hát minek / próbálnád is / lakatra zárni, ha / a beszédnek / nincs mit felhoznia.”. A nyelv értékvesztéséről és használhatatlanságáról azonban költőként Krusovszky csak a nyelv eszközeivel tud beszélni, így az elfordulás nem lehet problémamentes. Óvatosságra int a beszéddel és nyelvel szemben („Bármilyen óvatosan beszélsz, mire / mondatod véget ér, megsavanyodik a szád.” Régi jelentés), de mégsem válik világossá, hogy mi történik a nyelvvel, amiért elveszíti kifejezőerejét.

 

Nem a nyelv erejétől való elfordulás esetlegessége az egyetlen kérdéseket felvető terület. A fent kiemelt motívumokon kívül vissza-visszatér a megvetés, megalázás, a szégyen problémaköre. Hol egy Burden-másolatban („testben szétáradó szégyen”), hol Crane történetében („a távolság / egyedül a megvetéssel mérhető”), hol a Marszüasz polifón szövegei között (vi. Megfelelő szégyen), vagy A régi jelentés című szakaszban („tisztább képe legyen a megvetésről” Fiú sebesült macskával). Ez a problémakör azonban az ismétlődés ellenére mégsem egészen körvonalazható, így a szövegek némi hiányérzetet hagynak maguk után.

 

A kötetet olvasva megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi történik, ha lenyúzzuk a versekről a neveket, ha nem áll ott sem Marszüasz, sem Hart Crane, Burden? Vagy ha az olvasó nem ismeri őket. Mi van a bőr alatt? A versek egyenként ugyanis nem sokat mondanak, nem érdemes őket önmagukban, kontextusból kiragadva olvasni, mert a befogadó könnyen eszköztelenné válhat az értelmezésben. Krusovszky kötete egészben működik, háttértudással együtt, ezek nélkül azonban könnyen elveszthetünk. Marszüasz testét nem láthatjuk, lenyúzott bőre alatt üresség tátong.

 

Kérdéses, kettős eljárásnak tűnő megoldás, hogy miközben egyfelől megelőlegez háttértudást, a könyv végén jegyzetben némely intertextusról mégis közli, honnan származik. A könyv láthatólag párbeszédet kezdeményez a hagyománnyal és más művészeti ágakkal is, ugyanakkor néhol olyan benyomást kelt, hogy érdekessége ennél nem több.

 

Krusovszky legújabb könyve azon kötetek közé tartozik, amelyek még az opcionális olvasási sorrendnek is erősen ellenállnak, hiszen Crane öngyilkosságának története egymásra épülő versekből rajzolódik ki, valamint a motívumok is szorosan egymásba fűzöttek. A felesleges part szövegei ilyen módon kiválóan megalkotottak, ám nem feltétlenül mutatnak túl a megszerkesztettségen.

 

Krusovszky Dénes, A felesleges part, Magvető, Budapest, 2011.

Variációk szoborra (szobor és mester)

Úgy kell megdönteni (tengelyei mentén), hogy

 beleláthass: nem a saját életemet élem

 – visszanyitja egyik kezét a mester.

 elmerül a samponos vízben.

 horpadt combjai a kád belső falát súrolják.

 idő: négy óra múlt. a fehér falra döbben a friss mész.

 holnap – fürdőköpenyéből vizslat, kinéz –

 szobor lesz ez is, gömbölyű esőcseppek tömbbé

 visszamarják,¹´²´³ s a liftben,

 csípőre szorított izmos karjába

 fogózva dönti meg két bútorszállító. hogy elférjen.

 az egyensúly belső falát súrolja. kimászik. kádból

 a mester. szétfröccsen néhány csepp-darab

 a szobron vastagon lerakódott fénysugár

 ívén, s a hosszú ív alatt.

 a szobor közben súlytalanul be-be alkonyul,

 sűrűn összetapad ropogósra a térben –

 hűlt helyem lesz a teste – ül a mester –

 alkarja az ebédem.

 

¹a mozdulata, ahogy nem hajlik csak törik,

 akár egy kiszáradt, forró szobanövény szára.

 zöld márványtömbből felbukó lába

 szorosan összezár. ha távolodom – úgy látom –

 mégis elindulni készül.

 a combjából kimeredő duzzadt izomköteg

 szinte rándul. remegsz vagy rugalmas vagy

 mint az ujjvégen falhoz nyomódó sejtek.

 pedig csak az ajtórésen átömlő fény vonul

 végig rajtad. indulni készülsz. sejted? 

 

²alvás közben elvékonyul a szemhéj. s azt

 látom közeledik, a befeszítetett függönyök

 mögül az utcafront. homlokteréből a szobor.

 egy későbbi időben, korra reggel, egy másmilyen

 –lengőajtón túli– térben határozott pályát írsz

 le, azt gondolod. akár a nyaki verőér a bőrből,

 kidudorodik a földbe döngölt levelek közül

 egy érdes, piros gázcső. pedig csak ezt követed,

 s ha kettéágazik, bizonytalanul megállsz, mint

 mikor gerendahídon szerelvény fut át, s a haladás

 ütemtelenül változik. kitágul. egy pillanatra a tér.

 s mikor lassulva átér:

 rácsukódnak felpuhult, göngyölt levelekkel

 a lombok. 

 

³S-alakot ír le tested középvonala, mint a gyertya

 lángja, egyre vékonyabb: megöregedtél. beléd

 ülepszik a por, hosszú rétegekben, évgyűrűk

 a fa törzsére.

 kezdesz leválni rólam, mint a kéreg,

 lelassulok én is, mint hidegben a méhek.

 itt állhatott a parkban! – rád mutat egy elmenő. itt áll,

 mondom én, apró tömbként befedve ismét. valami,

 ami nagyon innen.

 kezdesz leválni. mintha egy elrepedt vezetékből folyna szét

 a hang a magnó és konnektor közötti térben.