Címke: vers

Fosszilis fohász

Posvány, mit a föld tektonikája nyom
Szerves anyagból szutykos akármivé…
  Léted ki tudná nélkülözni?
    Barna tejet szopikálnak élők.

Robbansz motorban, hajtod a gépeket,
Fenn égmagasban vasbuborék süvít.
  És már a gép, mely gépeket gyárt,
    Az se mozogna, ha nincs a lelked…

Azt hittük, élünk, míg olajunk se volt,
Nagy semmiségből lettek a mindenek,
  Rég földön álltunk, most a metró
    Lenn zakatol, güzülő vakondok.

Tegnap nagy ügy volt, hogyha szekér döcög,
Most versenyautók tánca zuhog vadul,
  És űrrakéták fürge nyája
    Száll, hol a kósza madár se járhat.

Megtoldni lábunk lomha futásait
Ott áll a járgány, parkol a ház előtt,
  Téged pöfög majd szerteszéjjel,
    S pótlom a kúton a földi áldást.

Majd könnyezünk, ha mind kimerül tejed,
Nem szoptat immár Földanya száz kocsit.
  Cirkónk feledve, rengetegben
    Irtjuk a fát, ragadozzuk egymást.
Majd visszasírunk, jó büdös ősanyag,
Bárcsak hevítnéd vasparipánk hasát…
  Barlanghomályban zengedezzünk,
    Tarka eposzt kanyarítva rólad.

képek: Robert Bowen

Post-mortem

1.
hétfő volt, hideg, és a kályhába nem tudtam tüzet gyújtani,
száraz fát hoztam be, kiürítettem a hamut,
akkor mondtad, már nem emlékszem a pontos szavaidra,
olyan istenszerű lehetett, mint az és akkor legyen vége.
és vége lett. bárhogy is, azt tudom hogy a fák nedvesek lettek,
és az éjszaka közepén arra keltem, hogy köröttem tenger

2.
apa azt tanította, hogy ha muszáj, bárki képes úszni.
olyan ez, mint az önvédelmi mechanizmus,
amikor fuldoklás közben a nyakadhoz kapod a kezed,
mondta. de azt nem, hogy olyankor mi a teendő,
ha két kezeddel körül öleled magad, és mindent belepsz.

3.
éppen akkor értem oda, mikor befejezték, sápadtak
voltak, fehér köpenyük tejesen ragyogott, lassan
mindegyikük rágyújtott, a hamut pedig egy
képzeletbeli tengely origójába pöccintették

4.
nem akarta, behordott mégis a kamrába mindent.
ritmikusan elzárt egy-egy ért, míg a halak
beleolvadtak a saját könnyükbe.

5.
kifordította a fákat, és hagyta, hogy
megszáradjanak a napsütésben.

6.
nem akarom, hogy így emlékezz rá.

7.

 

 

képek: Sequoia emmanuelle

Csillag

Veled álmodtam az éjjel
Elfelejtetted a kapukódot
Hatost ütöttél
csillag helyett

Próbáltam elmagyarázni,
hogyan kell csinálni
De lankadatlan nyomogattad,
míg ki nem égett
s aztán már mindegy volt,
mert véget ért a móka
a csillag túl egyszerű lett volna

Felmásztunk a libikókán
Tudni akartad, hogy
telihold van-e
Súlyodtól remegő lábakkal
felfele nyomtalak
Egyre csak kiáltoztál
Magasabbra, nem látod elég jól
Csalódottan másztál le
Nem volt elég közel
Megkértél ne menjek utánad,
neked csak a Hold kellett

Elbontották a játszóteret
S mikor valaki megkérdezi
telihold van-e
Csak rád gondolok,
hogy kiderítetted-e már

(kép: Marta Bavacqua)

Búcsú az italozástól

Messze setétedik a Guiness ereje,
Elrejti előlem busa tehén teje,
     Éltető szesz, nedvedet:
Most józan mámorban reád visszanézek.
Ó, elhagyott eszek, ó, én száraz részeg!
     Lélekben vedelgetek.

Ti láttátok az én elmémnek rengését,
Lábam botladását, ajkam nyálas rését:
     Pampogtam zöldségeket.
Ti láttátok képek dúlt kavargásait,
Tevefejű cápát, mely az égen hasít,
     Agy-dinnyét, mely szétrepedt.

Porzó gégefővel búcsúzom tőletek;
Elhagylak, de szívem alkoholban lebeg,
     Mint szerelmes vadmajom.
Szokjak rá bár sörre, mely alkoholmentes
(Nonszensz, mint vér nélkül disznót ölő hentes),
     Ki már sosem irthatom

Ínyemből perzselő konyak aromáját,
Mely zsongítja ivók fóka-forma máját
     Egy bezápult estelen!
Nem csapzik szájamra sör habja, mint bajusz,
Nem fűt az alkohol, mint lábat a mamusz,
     Nem dajkál bor-tengerem.

Oh, gyakran a testes savak virányait,
Merlot gömbölyödő, franc nyers világait
     Szertezúzza mohóság!
A bennem tajtékzott vulkán már lávakő,
Szoborrá faragom, a vésőm nevető,
     Frissebb lesz, mint valóság.

Szürcsölöm szeszeit apró részleteknek,
Szempillaszálaknak, csempült rajzszegeknek,
     Gyűjtöm fény bogáncsait.
Színjózan tudatom szédül szakadatlan,
Egyre beljebb forog örvénylő anyagban,
     S nem veszti, csak láncait.

Fogcsikorgatás

A traktorok a két szomszédos telken
a miénkkel párhuzamosan
fel-alá irtják a konkolyt.
Minden hossz után egy hozzánk
még közelebb eső területet fognak be,
elvágva utunkat a költözés utolsó lehetősége elől.
A tartályaikból szabadon szálló vegyszer íze
köhögőrohamnyi helyet kapar magának torkunkon.
Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe?
– kérdeznénk, ha tudnánk, kit tekintsünk urunknak
a termőföldek mosta puszta szigetén,
kinek kéne itt aszály idején is erősítenie a gyökereket.
Törött rózsájú, rozsdás kannáinkkal merünk
algás vizet egy repedt falú hordóból, hogy
öntözzük a gazt, amit csorbult kapáinkkal
nem győzünk elpusztítani.
A traktorok nem sokára ideérnek, s akkor mi
vagy készségesen hasra vetjük magunkat,
vagy ellenállást színlelünk, miközben
hasra vetnek.