Jövendőmondóka
unalmas a szépség
a macskaköves vízesés
s a vízköves makacs út
csokoládés fánkot
árulok a nemzeti parkban,
pedig világörökség akartam lenni
sokkal drágább itt a fánk
mint a TESCO-s tömeges
de ugyanaz az íze
Címke: vers
Bilincsek
– matracfetrengő-fantáziák –
N-nek
1.
Emlékszem, mikor tíz éves voltam,
s nyáron táborba mentünk,
R-val összekötöttük magunkat
egy spárgával a buszon,
hogy ne tudjanak minket elválasztani.
Most nézlek és arra gondolok:
ezt kéne! Fogni egy erős madzagot,
kezünkre kötni, jó szorosan,
hogy húsunkba vájjon,
ha vérünk fakasztja, az sem érdekel!
Vagy hozni láncot, mely vastag és hideg,
venni egy bilincset,
s csuklónkra zárni, azonnal!
De nem teszem.
Már nem vagyok tíz éves…
2.
„Jó lenne, ha kétszer ekkora
bőröd lenne, belé bújhatnék…”
„Hidd el, nem állna jól!”
A tükör előtt állok, mezítelen.
Kezemben kés: megnyitom testem
a jobb mellem alatt,
le, egészen a lábfejemig.
Feltépem magamon, s húzom, nyújtom a bőrt:
lassan teljesen beleférsz Te is.
(Mind a nyolcvanhat kilóddal.)
3.
Szorosan egymás mellett.
„Most hívjunk valakit,
hogy öntsön le minket pecsétviasszal.
Így maradhatnánk örökre!”
Nem akartam rombolni illúzióid,
hogy eme pózban nem tudnánk
se enni, se inni,
s igen hamar halálunk lelnénk
a matracon, fájdalmak között.
Addig meg szagolhatnánk
az egyre büdösödő másikat.
Mi ebben a romantikus?
Hacsak nem hevítik fel olyannyira
a vörösszín viaszt,
hogy menten elégnénk
a forró massza alatt.
Így mindjárt jobban hangzik, nemde?
Csak negatívunk maradna meg,
mint azoknak, akikre Pompei városában
vulkáni hamu pergett.
Homokozóforma lenne belőlünk!
(Hölgyeim, s uraim:
N és L hamvadtak itt,
a nyolcadik kerület
egyik bérházának
repedő falai között.)
2006. 11. 20.
Edward Lear költeményei
Edward Lear
A LÁBUJJAVESZTETT KEKMÓC ÉS LEGYINKE KIRÁLYKISASSZONY TÖRTÉNETE
A Lábujjavesztett Kekmócnak is volt
lábujja valaha tíz.
Ha rászóltak: „Vigyázz, mert elveszted őket!” –
csak viháncolt, s azt mondta: „Csíz!”
És Cancurka néninél mindennap hörpölt
egy nagy csupor rózsaszín cickafarkszörpöt,
szem előtt tartván e közismert elvet:
„A Kekmócok lábujja ettől lesz fejlett.”
A Kekmóc egy jó nagyot úszott
a Bristoli Öbölön át,
de előtte gondosan orrára húzott
egy pamutzoknit, lilát.
Mert Cancurka néni is azt javasolta:
„Lábujja ép, kinek védve az orra,
s míg orrhegyük melegszik pamutba bújva,
nem szenved hiányt a Kekmócok ujja!”
És szelte a Kekmóc a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
egy ügyes kis csengővel csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
És mikor a túlparton kiért a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Ez horgászni indult, mert éhes a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”
És indult volna tovább is
szárazföldi irányba,
de ott ült a part ormán áfonyát majszolván
Dzsemuszkár király leánya.
Nagy piros céklából készült a kalapja
(fejének középütt nyílás volt faragva),
zöld volt a kesztyűje, sárga az inge,
köntöse tarka, s a neve Legyinke.
„Ó Legyinke királykisasszony!” –
szólott a Kekmóc tüstént. –
„A szépsége előtti áhítat betölti
szívemnek legmélyebb csücskét.
S mert jól mondja nagynéném, Cancurka néni,
hogy fabatkát sem ér egy magányos férfi,
hát boldoggá tenne e megfontolásból,
ha ön lenne hitvesem most, avagy máskor.”
„Ó hogyne!” – felelte Legyinke. –
„Az Öblöt is átszelem önnel,
ha enyém lesz most lila orrvédő zoknija,
hitvese leszek örömmel.
S ha érzelme őszinte, nekem ajánlja,
hogy berakjam apuskám múzeumába,
hol önzetlen vonzalma jeleként bámulják,
orrának díszén túl mind a tíz lábujját.”
A Kekmóc hát lekapta tüstént,
a szép lila zoknit, mely épp
a királykisasszony fejére passzolt,
átvéve a cékla helyét.
És lábai ujját is mind letekerte,
melyeket Cancurka nagynéni kertje
növesztett gyönyörű tupszikus fáin
kurtuló napoknak hűs éjszakáin.
„Ó Kekmóc, én Kekmócom!” – mondta Legyinke.
„Örökké öné a szívem!
És hűséges nej módján, én édes Kekmóckám,
követném mindvégig híven!”
És így szólt a Kekmóc: „Ó Legyinkém, nem úsznánk
együtt el máris, a maflancos Dzsemuszkár
apuska-királytól búcsút se véve?” –
És Legyinke boldogan felelte: „Mért ne?”
És átszelték rögvest a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
ügyes kis csengőjük csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
S ha fölbukkant Legyinke, s vele a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Most rengeteg halat fog kapni a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”
És laktak nagy lakodalmat,
áttáncolva vidáman
hegyet és völgyet és várost és falvat
a Velszi Tartományban.
S a néni az ifjú párt ebéddel várta
(sült hal volt, egér, meg porított mályva),
„hisz mindnyájan tudhatjuk – imígyen szólott –:
egy Kekmóc csak ujj nélkül valóban boldog.”
Havasi Attila fordítása
Edward Lear
A SEPRŰ, A LAPÁT, A FOGÓ MEG A PISZKAVAS
Fogta magát a Seprű, a Lapát,
a Fogó meg a Piszkavas egyszer,
és nagy vidoran, dada-bimm didi-bamm,
a Ligetbe fiákerezett el.
Meredezve feszített Piszkavas úr,
Fogó úr szüntelen izgett;
Lapátkán mélylila csipke (azsúr),
Seprűnén kék ruha díszlett.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
mentek dudorászva, bizony.
„Lapátka, magácska legyőzte szivem!” –
a Piszkavas ezt dudorászta. –
„Az volna öröm, dada-bimm didi-bömm,
ha velem ma pitét vacsorázna!
Amidőn a szenet kaparássza kegyed,
az a hang gyönyöröm netovábbja!
Füle ó be ragyog! Feje ó be kerek!
Megigéz az az éteri bája!
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
nos, tetszik-e, mondja, dalom?”
„Seprűcske, hajaj! tudom én, mi a baj” –
duruzsolt a Fogó. – „Kegyed immár
halálosan un, dada-bimm didi-bumm,
mivel alkatom annyira cingár!
Mikor oly gyönyörűen söpri a port,
mért nem veszi észre, ha esdek?
Hát mondja, hogyan lehet ennyire zord?
Csak mert a kegyed nyele festett?
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
ezt nem teszi jól, aranyom!”
Seprűcske, Lapátka duettre fakadt:
„A daluk badar és lehetetlen!”
Így szólt a Lapát: „Leverem magukat!”
„Én” – mondta a Seprű – „leseprem!”
Észlelte a vészt a Fiákeres is,
hajtott haza, vissza, sietve;
de teát iszogatván persze, hogy aztán
jobb lett mindnek a kedve.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
itt véget is ér a dalom.
Havasi Attila fordítása
Edward Lear
A KUMMERBUND
(indus költemény)
Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.
Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.
S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.
A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.
Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:
Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.
Havasi Attila fordítása
prózavers
Regényt kéne írni, nem verset,
a regényben van most az üzlet.
Leszek az új, énekes Para-kovács Imre,
bölcsészlányok buknak majd szövegimre.
Ha könyvemben pop csajok, meg szexus:
Henry Milleres – Hornby-s kontextus.
Jó seggű csaj is kell bele: minimum dark-gothic:
ki fölvágja ereit és roppant haldoklik;
egy fém fatál, aki nagyon fura –
ő lesz a mű központi figura.
de minden mondatban éreztetem
Hogy egységes történet elmesélhetetlen
sok-sok elődnek adózva tisztelettel,
s kellő mennyiségű idézettel
Neoposztmodern keretben
leszek kritikailag veretlen.
S mivel már nagyon sokan veszik
megfilmesítés is lesz itt
s akkor majd semmit sem veszít
az, ki olvasni lusta
de azért célközönség, akár tudta
nélkül is. (Lesz Rendező, valami húzónév,
akihez mindenki vonzódnék
mondjuk: Pálffy György vagy Antal Nimród.
és nem kell többet rímeléssel kínlód
ni.)
Kisváros
„az észleltekről haladéktalanul
értesíteni kell a felvonó kezelőjét”
„Tiétek az az üres 389-es?
Akkor hozzátok előre”.
Csöndszag, lombsusogások.
A vámvizsgálaton hamar túlesünk:
egy-két erősebb szívdobbanás,
erősebb fájdalom, hogy fáj most visszalépni itt –
mást nem hozok haza, a többi ott maradt az úton;
két puhadobozos Marlboro még, másnap reggelig.
Hamar elosztogatom.
A kamionossal Belgrád mellett ismerkedtem össze
egy csupahomok éjszakázós-parkolóban, este tíz felé
néhány sör mellett elhülyéskedünk.
Nem kérdeztük meg egymás nevét
(az útlevele tele van egzotikus
határátkelő-helységnevekkel),
de azt mondja, másnap elvisz, az Üllői útig,
kiegyezünk a Népliget-metrómegállomásban.
Állapotok, helyek csupán ezek:
én az érzésekre lennék inkább dühös:
az elvesztett, fakuló jelentésekre,
a bizalom végső utolsó-cseppjein,
mindjobban egyre csak magány.
Olyan nehéz megválni tőlük! mégis ők taszítanak
távolabbra, azonos-azonos töltésűt:
emberek, fogalmak, úsznak el, összegombolódva,
régóta halhatatlan, kipusztíthatatlan, fárasztó szó: haza.
Én őszintén mondhatom neked: kis kényelmetlenséget,
mást semmit nem jelentett ott, ahogy beléptem
kamionok és egyenruhák között –
nyájmeleg, egymás szaga, arcunkban egymás segge van,
kiáltozások és szorongatások, bizonygatás: ki inkább,
ki jobban és kinek kevésbé. Kinek ez, kinek az:
hogyan találkozhatnánk önmagunkkal?
Még nyár volt, délelőtt, sütött a nap, és ez történt meg ott velem.
Dél felől érkezem.
Amit találok: Kistelek. Kisváros,
határátkelő, unalmas fasorok,
zöldek búzamező és napcsobogás, kisszerű
komposztba-hallgatás. Fáj az is, hogy ennyi csak. De mi más lehetne itt?
Nem igazságos vagyok, csak összerendezem.
Újságpapír-foszlányok, üresség, dombok között.
Ezt most a Rózsadomb oldalából írom:
akarjam? nem mond el semmi titkosat,
túl könnyű térkép, néhány szelíd vonal,
egyszerre látkép és szégyenlős takargatás.
Én mégis szeretem, habár csak múltidő,
itt mostanra minden
üres vagy poros vagy megbízhatatlan,
itt nincsen megállás, itt nem tudok megállni
gyerekkor van itt, kötődés, gyűlölet.
Akárhogy is, most érzem az ősz szagát,
nem mintha bajom lenne tőle:
kicsit jobban fel kell majd öltözni,
tanulmányozni hulló leveleket, a felhők rohangászát.
Állapotok, helyek csupán ezek.
Ég veled, Budapest!
Hová tűntek el álomszép lányaid?
És hová lett a rengeteg idő?
Az elpazarolt fényes délutánok? Még nyár volt.
Káprázó, ódon fogalmak keringenek.
Ég veled, Isztambul! [mecsetek, fejkendők,
Galata-híd, kandalló, Taksim, Fatih, Tömer,
tengerek parkok lahmacun,
török nyelv otthon autóstopp!]
Nem igazságos ez, csak összerendezek.
Mindig csak arcképek, tájak és helyek.
Kérdezzek? Kérdezek.
Ha lett volna esélyem megmaradni itt,
mondd meg, jobb lenne úgy?
Ha még egyszer elmegyek, már ne innen jöjjek el?
Mondd meg: ki vagy te? Kihez beszélek?
Mondd meg: kit kezelsz? Minek?, mondd meg:
mi történt így velem?
Ne csak hallgasd az értesítéseket!
Megint: csak arcok, tájak és helyek.
Mozdíthatatlan függönyök.
Ha jó kezekben tudhatom, az megnyugtatna mégis,
ha elhagytam is valahol csillanó álmaim felőle.
Kezeld a liftet, repíts magasra,
a mozgásban volt a csillanás,
kisváros: így vagy úgy, tiéd marad, talán formálhatod,
tégy belátás szerint: tiéd az ország.
Irgalmasvérnő
Irgalmasvérnő
mert néha vágyból is (kár hogy nem többször!)
de gyakran mint szülő a gyerekével
úgy voltam velük abból az örömből
hogy megadhatom amiért úgy kérlel
szegény beteg (mert nem beteg kívánság
birtokolni a lélek rongy ruháját?)
néha lenézően mert milyen kevés
imádkozás helyett egy szeretkezés
vagy pazarlásból: tudom drága játék
de nálam bőven van ha akarjátok
vagy belefásultan és megadóan
mint tarhásoknak az aluljáróban
menekültem öltöztem zsákruhába
megtértem férjhez mentem mindhiába
hát játszottam magamnak is a vampot
szívtam a vért ha sokszor nem is ízlett
betliztem mint a kártyában: vigyáztam
hogy mindig én húzzam a rövidebbet
csupaszra rágtak nem hagytak csak torzsát
de kaptam tőlük pár transzcendens morzsát
úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban
mint sárkunyhó a buldózer útjában
ha mást épít mért baj ha engem rombol?
szóval én leginkább csak irgalomból
XX
Hányszor nyíltál már meg a nőgyógyászati székben az orvos előtt, aki úgy kotorászott
benned, mint ki a tárcájában keresi az aprót, s hányszor fogsz ugyanígy kifeküdni előtte?
Mosolyogsz, amikor a mélyedre hatol az ujjaival vagy szörnyű fémszerszámaival, majd
megerőszakolod magad a kenőcsökkel meg a kúpokkal, bár feltör benned az undor
valaki iránt, aki megbetegített, és ugyanúgy fordulsz tisztátalan önmagad ellen.
Irtózattal tölt el a hely, hova bármi bejuthat, mindegy, orvosi néven hogy nevezik meg:
gomba, clamydia, bakteriális fertőzés, mert odalenn egy neve van csak – a szégyen.
S gyűlöletes lesz az a végtelen, az a védtelenül feledett alagút, hol a kínt kitanultad.
Mi lehet védtelenebb egy nő hüvelyénél? Nem a szív, hiszen az erősebb mindennél, ám
odalenn az a mély alagút titkokat őriz, megbúvik a megalázottság a redőkben,
ott a sötétben, a nedvességben, mint mélytengeri, elmenekült szeretők magjából
hajtott erdő, burjánzik a fájdalom emléke: a szerelem nélküli együttlétek
lenyomata, ezer egyedül töltött éjszaka lenyomata, amikor csak magadat simogathattad.
Már úgy érzed, a lábad közt forgalmas aluljáró, hol pénteki csúcs van,
és a szemét meg a szétszórt csikkek, a szenny kiszorítja, mi szent volt, vagy szent lehetett volna.
S a méh, ami életet adhat, hallgat, hallgat, akár a halottak.
A tél közelít
Rosszkedvünk tele jön. Nem melegít a nap,
nincs most bennem erő még gyakorolni sem.
Nem küldök levelet, már nem is olvasok,
önsajnálni ez épp elég.
Fázom, mert nem ölelsz. Vagy vitaminhiány?
Az sem volna csoda, hisz nem eszünk elég
friss zöldséget, amint elközelít az ősz,
s hosszabbodnak az éjszakák.
Karcos bort harapok vagy buja Martinit,
az majd felmelegít, s annyira ellazít,
hogy cédét keresek, szóljon Edit Piaf,
s végignyúlok az ágyamon.
Kissé illumimált és csöpögős vagyok,
mint egy békebeli francia sanzonest,
s addig dúdolok egy régi melódiát,
míg szétolvad a nyelvemen.
Így már semmi se fáj, átmos a kábulat,
hétköznap divatos hallucináció
szépnek hinni a mát, míg a halál belép,
s megcsókolja a homlokunk.