Mintha lövés érte volna, pedig csak csípőficama van és néha utálja magát, mert a fiúk észre sem veszik, hogy mégis kontyba tűzve viseli a haját. Párás buszablak mögül figyelem, milyen elszántan biceg a gyémántfoltosra taposott ösvényen, löki lassan előre magát a buszról lezúduló kamaszok között, meglökik
megtorpan
felhőszürke kabátot feszít a viharos erejű szélnek, halad, dobog tovább, felszegett fejjel az elcsendesedő, szikrázó, havas úton és őzike
szeme — rebbenő / láng — szaggatott vonal a / térben — sebzett hang
Mégis az a legrosszabb,
Hogy nem tudok írni Neked.
Nincs mit. (Köszönöm?)
Békatalpon ugrál az idő,
Csak föl, csak le.
Befőttesüvegben nyarak.
Még 10 kilóval kevesebb,
Hosszú lábú lánygyerek.
Te ezt nem ismered már.
Még. Ez nem levél.
Széljegyzet búzakalász fölött.
Rókavörös vágyódás vagyok.
Nem ismerlek, megszelídítettél.
Széles csípőm, vastag combom,
Kerek karom csak elhordoz,
Nincs semmi levélnehezék.
Füst vagy. Hol vagy?
Inkább visszaszaladok még
A gyerekkorba, játékból színes
Postabélyegre gyűjteni.
lakrészünket béreljük és lakásnak
hívjuk ablakai vannak az egyikhez
verebek járnak akik ugye nem vetnek
galambokat szeretnénk
etetni a konyhai morzsából
az ágakat nézegetjük
és a függönyök meglebbennek
szeretjük ha bejön kintről
a szell-
ő vagy legyen az vihar és hallgatjuk sokáig a csendet
a lombok és a csillagpor hullámzását
figyeljük meg bár messze a tenger
idehallatszik a zene
mint csigaház spiráljának egyik végéből a másikig
Hogy végleg nyoma veszne, s tovább
angyalszárnyon lebegne, a pincetorkokhoz
tömörül még a végsőnek maradó emlék:
a nyár szürete előrehaladt, a lapuleveleken
sebek térképe; a kőkeresztnél váltak
szét az utak, a távolság lappangva elégiát
szült, ballada kísérte a lovakat. A gyász
fényeivel kezdődik a reggel, a szerencsét
nem osztogatják szabadon; az ablakredőnyök
muskátli-szaga az előkertek ágyásait
öntözte, vonultak a szenesek; a gyermekkor
égésnyoma könyörületre szomjazott.
