lakrészünket béreljük és lakásnak
hívjuk ablakai vannak az egyikhez
verebek járnak akik ugye nem vetnek
galambokat szeretnénk
etetni a konyhai morzsából
az ágakat nézegetjük
és a függönyök meglebbennek
szeretjük ha bejön kintről
a szell-
ő vagy legyen az vihar és hallgatjuk sokáig a csendet
a lombok és a csillagpor hullámzását
figyeljük meg bár messze a tenger
idehallatszik a zene
mint csigaház spiráljának egyik végéből a másikig

(Illusztráció: Dima Filatov: An Altar of Birds. The Sparrow is static)

kerekre nyílt égi légben levelek keringnek
palástomat magam varrom tetemre terítem
a tetem nyúlik érzékel
megragadlak két kézzel

felcsap a csuklya vészre várva a lyukból kinéz
nem feledlek hozzád érek sebed megigéz
véres járat kettőt koppan
rád fátyolozok a porban

csillog a bőr az erek fölött halkan csordogál
két híd között átlátszóan könnyem útja folydogál
mocsaras út szeles verem
tékozló lét saját erem

áthat várat váratsz megint mikor lesz már elég
bírom várom áthatsz váratsz figyelmed az enyém
visszaadom nehezen
pillantásod ellesem

két híd között fennakadva égi jelt keresek
háttal szállok csillagfényben mozdulatlan elesek
üvegszemem mereven néz
arcom mellett idegen kéz

(Illusztráció: Kimberly Conrad)

Hogy végleg nyoma veszne, s tovább
angyalszárnyon lebegne, a pincetorkokhoz
tömörül még a végsőnek maradó emlék:
a nyár szürete előrehaladt, a lapuleveleken

sebek térképe; a kőkeresztnél váltak
szét az utak, a távolság lappangva elégiát
szült, ballada kísérte a lovakat. A gyász
fényeivel kezdődik a reggel, a szerencsét

nem osztogatják szabadon; az ablakredőnyök
muskátli-szaga az előkertek ágyásait
öntözte, vonultak a szenesek; a gyermekkor
égésnyoma könyörületre szomjazott.

(Illusztráció: Julia Watkins: White Swan Energy Painting)

Ma a csöndek űrjéről írok. Ahogy kitépted belőlem. Ahogy nemhagyod nekem.
Nekem születési előjogom,
hogy nem kell beszélnem.

Én nem tudom, ki csinált engem ilyenre.
De folyton halott macskákat emeltem fel a járdaszélről,
hogy megöleljem őket.
Ezt nem kérheted tőlem,
hogy elbeszéljem.

Én nem tudom, engem mi rág. A tied nagyjából tiszta.
Könnyebb lenne úgy szenvedni, hogy valaki tényleg bántott.
Így csak fehér vagyok, lány és fiatal.
Néha rettegek, hogy megerőszakolnak, félek, hogy elhízok, fáj a létezés. Más nők bántanak.
Mindennapi kínok, semmi elfelejthetetlen.

Néha eltörölnék mindent, aztán annyira imádom. Annyira szép, hogy sírok.
Néha furán néznek rám a buszon.
Semmi elfelejthetetlen.
Néha annyira fáj, hogy lebénulok.
Tehetetlen és erőtlen vagyok. És irigy.

Add nekem, ami neked van.
Az úgy lenne fair, ha olyan lennék, mint te.
Akkor próbáljon ki a világ, amikor már minden vagyok.
Ilyen csöndekről nem lehet beszélni.
Tartalmatlanok.

(Illusztráció: Xuan Loc Xuan: Dark Night)

A cselekedet megszólal

A sikeres olvasat
magának az olvasásnak a halálát jelenti.
Nem kell tovább keresni a magyarázatot.
Előáll a kulcsmozzanat.
Elméletileg minden az életért van.
Hogy a hit cselekedetei megszólaljanak.
Előírta receptre az Úr.
Mert a hit tettek nélkül olyan,
mint a test szellem nélkül.
Egy üres zsák.
Puszta forma. Ami vénül.
Minden tudás, ügyesség a létet tolja.
Be a bevásárlókocsit, a boltba!
S abba rakja az árut az ész.
A gyakorlat.
Koncentráció. Elhomályosult háttérrel.
Üvegben a méz.
A szöveg nyelven túli igazság-
értéke. Nedvdús bibék.

(Illusztráció: Chris Ofili)

1. Hű

Hű!
Hű!
Hű!
Hű!
Hű?

2. Kék az ingem.

Kék az ingem.
Zöld a vágyam.
Piros az arcom.
Fehér a kezem.

3. A sorok csak sorok

A sorok csak sorok.
A szavak csak szavak.
A kocsma csak sarok –
Csókodba szalad.

A fejem, a szívem
a vesztedbe rohan,
utánuk szalad
ajkaddal a szavam.

(Illusztráció: Stanley Donwood)