Szemrebbenés nélkül képes hazudni,
arcizmain nem látszik változás,
mély szarkalábak a szeme körül nem rebbennek,
szája sarkában a nyál nem csordul meg,
keze nem reszket, nem izzad,
csípője nem himbálódzik előre-hátra,
s hogyha lejjebb megyünk, se érzékelünk
semmilyen remegést vagy feszültséget,
talpán a zokni nem lesz nedves,
lábnyomot nem hagy a hóban,
nadrágja száraz, lelke vasalt,
fogait nem csikorgatja még éjjel sem,
álmában ászokat tart a kezében,
pedig csak jokerek azok,
beváltható bolondok,
amíg játszhat, létezik,
amíg hazudhat, él,
padláson kitömött vadkacsa,
holt lelkek és más kacat,
közöttük szívkirály a hazug,
huzatban gyertyaláng.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Vita Mamoriae)

1.

Párálló ég

Ahogyan ritkuló
tájaiba feledkezik,
visszahúzódik
beszakadó karsztjaiból,
a repedésből zuhogó
kapriágból.
Ahogyan eltűnődik,
a macskakövekre
gyantakönnyet ejt,
borzongó combja
lombjain felvilágol.
Ahogyan vetkőzik.
Kifekszik a roppanó
kagylóhordalékra,
tengeri fülek, fésűk
gyöngyházára:
halvány derengés
szája szegletében,
szemhéján alig
kivehető remegés.
Egyetlen párafelhő.
Darabig ott lebeg
romok és mirtuszok
meredélye felett,
mielőtt nyílt vízre
sodorná a hegyekből
lecsurgó szél.

2.

 Köztes idő

Egy illír homokpad,
hol legfinomabb
szemcséivel játszik
az ülepedő idő.
A titkos lagúna,
hol épp egy kölyök úszkál,
ezüst ivadékrajokat perget,
vibrál a levegő bögölyein.
A meztelen part
jövőre suttogó füzet hajt,
leveleiből ólmos cseppek
zuhognak, napcsőrű kócsagok
emelkednek a magasba,
a folyó tovább áramlik
az ártéri gyökereken,
fel-felvillanó testek
remegő oldalvonalain.
Mozdulatlan itt szitál.
Törik még újabb zátonyára,
villóz csurgó átereszein
a köztes idő.

3.

A visszatérő

Mikor újra ébredek
a hullámok morajával,
villámló hegytetők
mennydörgéseivel
füleimben,
s a parti üreg
mennyezetéről lezúduló
cseppek, hallgatag ásványok
szívverései mérik
egy másik életem napjait,
ugyanúgy kiismerhetetlenül,
ugyanúgy mérhetetlenül
lefogottan,
ahogy ez a hangnem,
ez a sosem érintett,
mégis öröktől ismerős
akkord is:
ideje versnyi,
szaggatott tücsökszó:
nem múló, balzsamos,
nyáresti csönd.

(Illusztráció: Eptánisza, Kefalonia, Mirtusz-öböl)

lassan szivárgott be
minden az ablak résein
évek mire elérnek
hozzám
a cseppek de én
már előre félek nem
tudok a mostra figyelni mert
félek a jövőtől a múlt miatt
rombolom a távolságot és
növelem a ragaszkodást
kötöm az időt de az
csak múlik a fonál egyik vége a kezemben
a másik mindig épp
kicsúszik belőle a cseppek
elmosnak égetnek és
rajtuk keresztül minden más

(Illusztráció: Gemi aka Gemi333 aka げみ: 色の降る日, 2015)

Mint a hústest lelke. Megborzong egy emlék.
Érezni a múlt duzzadó csendjét.
Sejtjeimben zúg a fantáziavilág.
A tudat inspirációért kiált. Eltörtek a dáliák.

Fészkelődik a talány. A bőr alatt rezeg.
Szertefoszlanak a borzas érzetek.
Valami a Galaktikában megrepedt.
S a szövet, ami meghasadt haránt.

A javára fordítja a hiányt.
Őszi tájat vetít a szem a hóba.
Mint tartozás, az évszak is leróva.

Az idő önnön szálait bontja. Göndörödik a gondra.
S a szél az éjszaka haját befonja.
Mint gombot, fölvarrja az égre a Holdat.

S mindezt a paplan alatt elmondja.

(Illusztráció: Marney Ward: Bowl of Beauty II)

11 óra múlt
Már csak lődörgő árnyékok lebegnek
a troli vezetéke alatt –
-eredetüket se lehet tudni-
Emberi együttélésre teljesen alkalmatlanok.
Igen.
Mintha az áramszedők négyzetes találkozásában
Valami hívogató lenne,
Invitáló, hogy bekattanjon egy hang
Hogy belekattanjunk abba négyzetes találkozásba
-Anélkül, hogy repülni tudnánk-
A bolt fénye már csak butítva pislákol
-Mondhatni energiatakaréktalanul-
Az üres trolibuszról már csak egy-egy láb-részlet készül leszállni
A test többi része valahol elveszik a dőlésszög miatt
Valahogy mindig olyan észrevétlenek vagyunk
Mint az utcán ilyenkor
Burkoltan továbbutazó
11 órai árnyék.

(Illusztráció: Kay Sage: Tomorrow is Never,  1955)

A vonaton még érzem magamon a tusfürdődet,
reggel azt használtam zuhanyzásnál.
Ha már folyton úton vagyok, legalább
az illatod kísérjen el néha.
Ennek a versnek is
minden sorát más városban írtam.
Hajnalban kezed, délben már
idegen szél kócolja hajam és
érintésed kihűlt nyomán most libabőr.
Nem kérdezted, mégis válaszolnék de
egyszerre csak pár szó jön.
Ha gondolkodnom kell
rajta, már nem lesz igaz.
Megint vége van valaminek
egy napnak például. November
vége van és ma láttam egy kertet tele
virágokkal. A hangod
itt van, csak te nem. Ez az amit
nem lehet megszokni. A lap szélét amire
a huszadik verset írom rólad ezen
az őszön, eláztatta egy kiwi.
Valahogy minden felhő más
árnyékmintát rajzol az arcodra, mégis
reggel egy boldog gyermek
mosolyára ébredek. Az ágyon ülsz,
kezedben bögre. Kávé. Egy másik ágy,
egy másik bögre, ülök és
ideképzelem azt a mosolyt. A levegő
picit sűrűbb ott ahol a kézfejed
és az arcom találkozni szoktak.
A szétszórt sorok most
olyanok mint azok az összekötős rajzok, ahol
ha követed a számokat
egyszer csak ott lesz egy oroszlán mondjuk.
Vagy a kezed helyén a libabőr.