örökké

esőcsepp hull egy teknős hátára,
a gravitáció az óceánba zuhan,
én pedig mindig ugyanarról beszélek.

a törött páncélból talizmánt faragok;
sós súlyú, sötét obszidiánok
a megszeghetetlen ígéretek,

abban fogom a nyakam körül tartani őket.

 

szent hely

a tájakon, ahol én járok, nem szüretelik az almát.
sötétben gyorsabban erjed az ősz,
az avarba hullott imák maguk fölé emelik a talaj súlyát.

bal kézzel követem a bokrok vonalát, egyenes agancsredőkben tévedek el.
hiába nyílik meg előttem az út.
törékeny párát lehel egy őz, körötte több száz csipkebokor előlem menekül,
töviseiket széttárva menetel.

csak az én léptem könnyű.
talpamon jóslat, fénytelen fél szem, vágott magja vándorok szent helyévé süllyed el.

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Morning Grove)

 

Ez lesz az első Karácsony,
hogy nem avatsz be újra és újra
a jazz-gasztronómia gyönyörűségeibe.
Hogy nem láthatom többé,
ahogy szívességet teszel a dohánynak,
mikor parázsra ébreszted.
— Holnap már téged kell parázsra ébreszteni. —

Már nem láthatom a szemeidben
a napról napra hosszabbnak és hosszabbnak tűnő sétákat a sarki boltig,
az egyre… kisebb… falatokat… és az egyre…
rövidebb… ébrenléteket.

Ez lesz az első Karácsony,
hogy nem találgatunk,
vajon hány Karácsonyunk lesz még.

Nevetni fogsz,
de amikor úgy tűnt, hogy a hajszárító,
amit tőled kaptam (talán épp karácsonyra),
végleg elromlott,
be akartam hajtani az ígéreted,
hogy majd megjavítod.
Az ajtón töltöttem ki a mérgem,
amiért itt hagytál – megjavítatlanul.
Hogy tudsz ilyenkor is nevetni?

Ez lesz az első Karácsony,
hogy rám marad a halászléfőzés.
És ez lesz az első Karácsony,
amikor nem kérdezed meg, tudom-e,
Mi a különbség a szegedi és a bajai halászlé között?

 

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Two Trees)

 

Újabban hanyatt,
nyitott szemmel alszom.

Kívülről látom magam, szemgolyóm
rozsdabarna, ébredéskor magukhoz
szorítanak az álmok.

Tejfehérre meszelt gödörben
betongömbhöz simulok,
érzékeim átgurítom a látóhatáron.

Fehér és sárga szirmok terítik be
az agyagba simult, sáros testeket.
Barnulni kezdenek a bőr melegétől.

A földalatti réteget kifordítjuk,
magunkra vetkőzünk,
levágjuk testünkről gyökereinket.

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Organizmo)

 

Transzparencia

Sok itt az adatrög,
sose rágod át mind,
éneked aranyrög,
innen oda átint.

Szavakat élvezni:
szellem kábítása,
kéjt, csatát dalolni:
unott szappan árja.

Csak, mi átviláglott,
azt érdemes dallni,
s gyűjtsd be a világot,
mire meg kell halni.

Áttetszően, fényként
mindenné sűrülni,
szétáradó lényként
a Túlba ürülni.

 

Felfelé

Mit számít tudástok,
ha csupán anyagi;
mit belőle kivástok,
Istent nem vallja ki.

A teljes rálátás
benne meg nem jelen,
ha nem látja, bár ás,
a kiterjedtelent.

Hajolj az anyaghoz,
de rabja ne légy;
tagadva csalatkozz:
nem puszta cseléd.

Tudom jól, hogy ocsmány:
falás és falatás;
ám születtünk – most már
tűrni kell e csapást.

Végül is egész jó
móka e csúf létlánc,
szabadság és béklyó,
örök anyag-fénytánc.

Előbb, ím, e Földet
olvaszd magadba,
majd föl, egyre följebb,
oldódj a magasba.

Odafent egybevész,
mi lent ezer eset,
s lelked, ha szertenéz,
megleli Istened.

Ezt, ha eléred,
a végső titok;
örök lett lényed,
az anyagi tok.

 

Pontok, vonalak, síkok, terek

Távol tértől és időtől,
minden tény s adat felett:
   isteni pontba zárulsz.

Ezer lény keres-kutat,
te járod csak az Utat.

Térbe és időbe forrva,
ősi áramok nyomán:
   kozmikus énbe tágulsz.

Kapszuládon üss lyukat,
hadd illanjon a tudat.

Térbe és időbe vésett
földi lényed messze már:
   isteni létbe ájulsz.

 

Triversum

Isten: Alant járnak a lények,
             nem értve, mi a lényeg.
Lények: Azért süllyedtünk lénynek:
               feledni téged, Lényeg.
A Semmi: Még nem tudják e létlen lények,
                   hogy nincs sem isten, sem lényeg.

 

(Illusztráció: Gloria Loughman: Sunset Desert)

 

Csingacsguk körös-sárréti
Rokona, Szilaj Őstulok,
Menekültem volna innen,
E kies rezervátumból.

Kóstoltam, de a nagyváros
Ledarált és megemésztett,
Már csontjaimat kívánta
A feneketlen nagybendő.

Egykor a nyers tejet vitték,
A sajtot meg hozták (Mackó),
Ma már a kész tejet és a
Sajtot is kamion hozza –

Akaratom és türelmem
Elfogyott, mint a holdvilág,
Felzabált a zabolátlan
Száj, átölelt provincia.

 

(Illusztráció: Marcin Kołpanowicz)

 

Milyen volt…

– Juhász Gyula verse alapján –

Milyen volt szőkesége, megtudtam már,
Azt is tudom, hogy szőkék a mezők,
De egy ponton nagyon betelt a pohár,
Diagnózis: „lelki haszonlesők.”

Milyen volt szeme kékje, megtudtam már,
Majd ha kinyílnak ősszel az egek,
Nem fog érdekelni e „csodás” szempár,
Mert rájöttem, hogy őszintétlenek.

Milyen volt hangja selyme, bár ne tudnám,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Sóhajtok én is, azt megtanulván:
Ne hidd el szép szavak üzenetét!

 

Mosolyálarc

Minden a legnagyobb rendben,
Rossz állapotban a Lelkem.
Mégis azt mondja a nyelvem:
„Minden a legnagyobb rendben.”
Mert amikor felébredtem:
Mosolyálarcot felvettem.

 

(Illusztráció: René Magritte)