Címke: vers

Születés-triptichon

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A felemelkedés iszonyú, mászni
létra nélkül, két térd között éget
a törzs bőrhorzsoló szorítása. Új ágak
V-je, sokszorozódó, fordított anyaöl, belőlük
fölfelé születni, hátha. Síkos moha,
csúszik a kéz, a zöld szeméremszőrzet
nyirkos penész, a gyanta magzatmáz, ragad.
Mászni ég felé, mintha lenne fölérni
bárminek koronája. Nem lehet gyümölcsöt
lopni, nincs virágzó lomb, elbújni
gally-sátor, nem nyílik fészek. Csak a zöld
villódzáson át a kék, inkább taszító
(mennyi kapaszkodó mozdulat marad őseim
karjában elfelejtve, mennyi kínzó izomemlék,
menekülni, élni, aludni, mászva),
csak a zöldön át a kék inkább taszító,
karcos hívása.
***
Fürdés után leengedem a fürdővizet.
A fürdőszobapadlón kicsit égeti a kő
a talpam. A kád fölé hajolok, derekam,
mint egy derékszögben letört gally,
terméketlenül fáj, az idegek elágazó
fájása mintha a csempék fugájában folytatódna.
A villámvonal a falon legalább kisimul,
derékszögű. Bal tenyeremben dörzsi van, zöld
smirglis felére fehér kádtisztító port
szórok, át kell venni a jobba, közben a vim
pereg, mint a krétaporzás vagy az az
emlék, amire görcsösen nem emlékezem.
A kád ellipszisén a koszcsík örvényes
spirál, jobb kezemmel körözök a fehér
felszínen. Mennyi surlófény szabdalja
össze az űrt, ahogy a bolygók oldják
és kötik a Napot kényszeresen. Mennyi
űrszemét áll össze élő vagy holt
anyagból. Kering a tenyerem.

***
Csak egy tyúkot figyelj meg egyszer.
Ahogy rárebben a kéjre, vagy szúrós,
fekáliaszagú szárnyait felrántja
repülésképtelen. A tojásrakás
nehézkedése, a gubbasztó elhelyezkedés,
ahogy a szárnyra hirtelen telepszik
öregség, a kloáka tágul, a fehér
csontos szorítás fordított kúp –
táguló, csöndre zárt világ, egyetlen tojás.
Mintha kőben kellene megszületnünk,
sziklából hasítva teret, fejünk nem
húsredők közül, táguló alagútból
keresne levegő-glóriát, hanem fal
feszülne életadó és élet között –
csak egy tyúkot figyelj, a szemét,
csak egyszer, s ha meglátod, ami
bent van, ami még egyszer
életre hív, befalazhatod.

 

A kérdező

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hol van az ihlet mostanában?
Füvet nyír kockás klottgatyában?
Vagy koporsót kísér érintetlen
huszonhat éve meg-nem-írt versben?
Hol van az ihlet mostanában?
Olvasatlan könyvek porában?
A földre szegzett tekintetben?
De hát élhetne sokkal szebben!
Hol van az ihlet mostanában?
Százéves madárban: nagyanyámban?
Pohárban ázó fogsorában?
A reménytelenség-altatásban?
Hogy úgy várakozik: itt a vége?,
s körbe angyal-űr lengi égve?
Vagy abban, ahogy megöregszünk?,
s iszonyodva nézzük, mivé lettünk?
Hol van az ihlet mostanában?
Keresztanyám daganatában?
A beléből kivágott halálban?
Az idő-moccanatlanságban?
Hol van az ihlet mostanában?
Az omlani kész szülői házban?
Hogy kéményei elröpülnek?,
és romjaira csöndek ülnek?
– nézi a fiú, nézi és várja,
mély semmiből Kassák szamovárja
átlobogjon zúgva a múlt fölött,
de nem lát, csak virágzó lódögöt.
Hol van az ihlet mostanában?
Újrahullt nővérem hajában?
Vagy húgaim ahogy útra kelnek,
s hol egykor én, most ők énekelnek?
Hol van az ihlet mostanában?
Gerincem csigolyasorában?,
min nem találsz tiszta dallamot,
mert billentyűje elkopott?,
talán mert mindig rossz helyen álltam?:
ihletűzők szúrós magányában?,
oda ültem, hol nem ült senki,
pitypang bolyhaiként elperegni?,
oly sikerrel, hogy már nem is látszom?
– tanítani kéne elbukásom
a test téli hadjáratában.
Hol van az ihlet mostanában?
Vasamban?, magas koleszterinben?,
puffadt májban?, roncs idegeimben?,
virágokra vak szaglásomban?,
térdem csavarjában is ott van?
A tűzfal-szemű utcagyerekben?:
mint a régi szódásló, csak verten
engedelmes… dehogy az, csak hallgat,
s belül már szövi a forradalmat…
forradalmat?, dehogy, csak a káoszt,
mit deprimált kora unottan ráoszt,
és mikor hősnek képzeli magát,
bedobja egy költő ablakát…
Hol van az ihlet mostanában?
Hogy nem jártam 56 havában?
De Attilával illan vérem
a Nyár utcai fülkefényben?,
testébe fúrt töltényből virágzom
egy semmiből rakott barikádon?,
hogy a jegeces történelemben
csak sóvár magammal állok szemben?,
hogy árulók közt botladozom,
s ködükbe csupán verseim hozom?
Hol van az ihlet mostanában?
A robbantás öngyilkosában?
Vagy abban, aki fölgyújtja magát?
– kiitta volna a Niagarát,
de szomját nem oltotta senki
nyákos bűntudatunk elviselni…
pokolgép-tetemnél bomló anya,
akit gyermeke rángatna haza
nyüszítve, sírva, mit sem értve –
perzsel a kínjuk, s nem veszed észre!
Hol van az ihlet mostanában?
Megláttam egyszer egy barna lányban?
Akit azóta is elkísérek
mindenhová, bárhogy is éget?
Vagy ahogy látott felnőni hozzá,
míg távolodott ritkuló ponttá?,
hogy egy pont-csillag-robbanásban
újra szétossza magát másban?
Vagy ahogy engem szeret, szabadon?
Hiszen hűségét is tagadom!
Fölfalna inkább vacsorára:
ne a férje legyek, csak az álma.
Próbálom őt én is így szeretni:
hogy amíg fogyatkozom – teremni:
gyümölcsöt hullató könnyű ágként
gyönyörű szemében elkápráznék…,
majd lenni eső, arcát mosdató,
míg alá-ring hűsen mind a tó,
hogy életét falevél-csónakon
röptesse a szárnyas irgalom.
Hol van az ihlet mostanában?
Mesterem izzó Rómájában?
Vagy Gí ezer-lencséjű szemében,
szétszórva varázsát Velencében?:
hogy Zanipolo kútja tövében
lányom, Anna ül s olvas éppen,
tán az én verseim: s épp megérti,
amiért érdemes volt elégni?…
vagy az Önarcképben Muranóval?:
ajtó túl-felén anyám is ott van,
s mert kíváncsi rám, hát lefényképez,
mint jutok el lassan lényegéhez?
Ahogy vízre kitolt széken sziú
fényben ül, sír egy félhomály-fiú,
múltból sejlő, nyolcéves indián:
nem angyal már – de emberhiány?
Hol van az ihlet mostanában?
Miért nem ott még, ahol láttam?
Az aranyesők illatában?
Illatokba csomagolt anyámban?
Miért csak a nyirkos föld sarában?
A füvet nyíró klottgatyában?
A koporsó-árny nem-levésben?
Amit elhagysz, amit lekéstem?
Miért mindig a túlparti tűzben?,
melybe vonat-fény-szálat fűztem
annyiszor még gyerekkoromban…
angyal-szakadás: tolla lobban;
s te ott állsz két űr közt: a mostban,
az ihletig lemosakodottban,
az istenig kifésülködöttben…
a bedűlt Gőz utca 15-ben..
Hol van az ihlet mostanában?
A legyilkolt iskolatársban?
Hogy ráköszönök, mert még látom?,
„ki az, apa?” – kérdezi lányom?
Vagy barátom apja temetésén?,
min összegyűlt az osztály, mélyén
a soha-meg-nem-alkuvásnak…
ó, dehogy: mélyén a tántorgásnak,
hogy megmosolyog minket, ha lát:
szemünkben lerombolt Ararát;
könnyebb már, akit földbe eresztünk,
nézzük egymást, milyenek lettünk:
őszülő kamasz, s csak a szája jár,
holnap botra dőlő fogatlan betyár…,
s üres a délután, semmilyen;
mivégre jöttünk hát ennyien?,
csak a szél zúg bennünk s a szégyen…
komolykodunk halálra ítélten.
Hol van az ihlet mostanában?
Az elégetett percek havában?
Gyerekben sír?, részegben oldalog?
Hogy tudom, meghalsz, s tudod, meghalok?
Hol van az ihlet mostanában?
Szétizzott József Attilában?
Netán eklogába vésték Bornál?
Elillant A földvári mólónál?
Nagy Lászlóban biceg a Holdon?,
fát metszve az égi porondon?,
csikót táncoltat szívünk hegyéig,
de szárnyait sajnos el nem érik?
Hol van az ihlet mostanában?
Hallgat a yorick-koponyákban?
Vagy falat épít Gilgamesben
az élhetetlen Budapesten?
Vagy Noah-noah lett Gauguin-ben?
Vagy még mindig követ fejt Recsken?
Hol van az ihlet mostanában?
Lelőtt emlék csöndjébe zártan?
Vagy a szú-percegés-szóközökben?
Ahogy fordulsz, s ahogy visszajöttem?…
Harsonaszóig írom a versem:
hogy míg rá nem találok, keressem!
Hogy amíg ő nem leszek: kutassam!
Adja mind vissza, amit od’adtam!
Hisz kifogytam alóla, mint a part,
a lábnyomunkból kipergő homok.
De Ulysses szomja űz, láza hajt.
Szemem tatján Columbus ácsorog.

Centrál; A vándorlegény és a vadkan

CENTRÁL
Az idő se törődik egy folyócska
Hullámzásaival, ha szép a forrás,
Hát engem se zavar, ha rossz leventék
Tartják törzshelyemet szelíd fakarddal
S divatok puha pástja lesz a Centrál.
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.

 

Itt mérődik a tiszta jog s kamatláb,
Mielőtt kikerül s dühöng az utcán;
Itt vesz mély szövetébe tűt az eszme,
Innen indul erőtlenül, beszegve,
S addig látszik erénye és a szándék,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nem rossz játszani mint a hely bohóca
Sztárok s érdemesült nagyok közt,
Festetten vigyorogni, mintha csak csodálnám
Jobb- s baltollnokok életunt keresztjét;
Kávét máshogy ihatnak itt, s ez éltet,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Centrál! Mennyi erőm veszett szerelmünk
Hullámvölgyeiben, s a zöld alapszín
Mennyi távlatot állított a falhoz!
Az egész fiatalkoromat lefogtad;
Ez a fátum: egyéb utat ne lássak,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
Merthogy mennyi divat kínált magával
Szorzódó anyagot, s kiket neveltek
(Az én orrom előtt!) ezen a pénzen!
És hogy’ híznak az én halott jövőmből,
S látszik: isteni könnyű most a rossznak,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nézd, mindaz, mivel egykoron becsaltál,
Hogy’ porlik darabokra, épp előttünk!
S bár nem kel porainkon új legenda,
Hét év testi szerelme ezt kibírja.
Már nem lesz tüzesebb – de tart az őrláng,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
A VÁNDORLEGÉNY ÉS A VADKAN
 
Hazatévedt vándorlegény
vert sátrat a hon peremén
papírból, hogy irkafirka
vándorútját versbe írja.
A sátrától messze nem ment,
de egyedül lenni sem mert,
s hívására ködalakban
megjelent a hegyi vadkan.
1.
   VÁNDORLEGÉNY
Adjonisten, híres állat,
mégse vittem többre nálad,
én is csak köd vagyok, s talán
nem ülök meg a hegy fokán,
lecsúszhatok felerészben,
s a csatári völgyben végzem
a hajnali harmatokban,
mert idegen vizet hoztam.
   VADKAN 
Fogadjisten, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
két hon között horgonya van,
s aki horgonyt dob, hontalan,
földi, mégis addig bátor,
amíg áll a papírsátor
a csatári hegyközségben –
ezért hívtál, hogy azt védjem?
  VÁNDORLEGÉNY        
Hívtalak, hogy elmeséljem
vándorútnyi tévedésem,
s hol szorítja a rá mért öv,
oldozd fel a hazatérőt.
Hívtalak, hogy védd a váram,
mert te többre vitted nálam:
azért, ami neked megvan,
én tíz évet vándoroltam.
2.
   VADKAN 
Nem leszel több, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
attól, ha most eljátszhatod
idegenből hozott dalod.
Nem kaptam én arra hallást,
tőlem nem nyersz feloldozást.
A sátradban, ott keressed,
amíg még áll, írd a versed.
   VÁNDORLEGÉNY
A versemhez béke kell és
hátország és déli fekvés,
bonthatatlan köd a tájra,
melyben vadkan áll, a strázsa,
hosszú erdők réme, őröm,
csillag alatt fészkelődjön,
s legyen dühös, ha toll gyanánt
ködbe mártom az agyarát.
3.
   VADKAN 
Nagyot tévedsz, vándorlegény,
csak téma kell neked, nem én;
a természet termékenyít?
Hogy az neked való, ne hidd:
a természet öntudatlan,
s te nem vagy az ködalakban,
álmaidon dicstelenül
idegenek hóbortja ül.
   VÁNDORLEGÉNY        
A természet mégis neszez
versemben, s jó otthona lesz!
Még neked is lesz ott helyed,
morgásoddal jelölheted,
s ami végre megszületik,
száz bajomnál is igazibb,
otthoni táj és természet
együtt ad ki csodaszépet.
   VADKAN 
Nem kell ahhoz hazajönni,
írd az elsőt, s jön a többi,
hiába szól hidegebben,
megáll úgy is idegenben,
utad előtt sosem írtál,
ha baj ért, csak félresírtál,
más vidéken tanultad ki
a bajodat eldalolni.
4.
   VÁNDORLEGÉNY        
Ha költőként nem térhetek
haza, fogadj el, mint gyerek,
itt nőttem föl, ismer Csatár,
tava mellett még házam áll,
honnan tudtam volna, vadkan,
hogy hívhatlak ködalakban?
Adom magam, csak találj rám,
hazajött egy tarka bárány.
   VADKAN             
Bárány voltál, birka lettél,
tarkaságod bőrre sem fér,
bizalmatlan a jó gazda,
más portába folyt a haszna,
aztán – nem a bölcsőd szava:
tehetséged hozott haza,
az meg, mivel máshol termett,
itt csak papírágyba rendelt.
5.
   VÁNDORLEGÉNY        
Egyet kérek, híres állat,
egy-vigaszom itt van, nálad:
mellkasomat feléd tartom,
hagyj jöttmentként itt meghalnom,
szórd szét merész papírsátram,
köd előttem, köd utánam,
s leljem végső nyugalmamat
a hazai csillag alatt.
   VADKAN             
Testedre, te nyughatatlan,
hosszú éltet mér a vadkan,
mindig más és más hatalom
jelzáloga ül házadon,
álmos ködben legelőket
láss, de tudd, hogy másnak nőnek,
körülötted nőjön honod,
sírodon se találj gyomot.
 
 

Nuno Fernandez Torneol: Vigo-i tenger habja

Nuno Fernandes Torneol: Cantares d’amigo

Dal egy barátnak

Hajók jönnek, anyám
Ott hozza a dagály:
Megöl a szerelem

Anyám, láttam őket,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a bárkám,
Mit hozott a dagály:
Megöl a szerelem

Végigjártam mindet,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a flottám
Őt  vitte a dagály:
Megölt a szerelem

Hegedüs Márta fordítása



Meendinho: Sedia-m’ eu na ermidade San Simion…

Üldögélek Szent Simon kolostorában…

Üldögélek Szent Simon kolostorában  
Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Ülök az oltár előtt a kolostorban         
Körülöttem óriásiak a hullámok           
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem óriási hullámok     
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Reményem itt múlik el most a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
S a reményem is elmúlik a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Hegedüs Márta fordítása



Vigo-i tenger habja…                                                         

Vigo-i tenger habja,                                                   
A barátom ki látta?
Istenem, ki láthatta?

Habzó tenger hulláma,
A barátom, ki látta?
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
A szívem őt siratta.
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
Bánatom nagy miatta.
Istenem, ki láthatta?

Hegedüs Márta fordítása

Szárnypróba; Hátúszó forduló; Kávézacc (versek)

SZÁRNYPRÓBA

 

Csiripelnek, lezuhannak.

Megint dalolnak.

 Titkok.

Amiket felnyitottak.

Száj tátogatva, figyeleméh…

Tétova lábak a levegőbe.

Sebtiben tapossák a légüres teret.

Kitartó kapkodás, dühödt igyekezet.

Erőtlen szárnycsapkodás.

Mégis milyen népek?

Kik ezek?

A varjú családoknak ma még privát fa jár.

Sok a gond, sok olyan kell, aki szétkürtöli:

kár.

Elszörnyülködni a híreket a világnak.

Szétfröccsennek a bánatvizek,

félelem-fenyvesek bezárják fent az eget.

Rothadoznak a fák, melyeket madarak laknak.

Nincsenek már: leginkább csak irigyek.

A többi madárnak miért nem jár privát fa?

Talán mert akkor a légüres térben

még a madár se járna

– kelne.

S a fiókák sem próbálnának fel újabb és újabb

szárnyakat,

és nem kapnánk fel a fejünk se,

hallva a huhogó télesti árnyakat…

HÁTÚSZÓ FORDULÓ

Ki kell tapintanunk a falat, már idejekorán,

az ütközés előtt, hogy meg lehessen fordulni.

Gyorsan búcsút inteni, váltani még, a medence falán,

vagy akárhol

Hogy megmaradjon egy talán.

Bármilyen kecsegtető is a távol.

Úgy kell, hogy nem látunk rá a falra, se a fal mögé.

Ki tudja, mit hagyunk ott egy ügyes hátraarccal.

Ha túl későn fordulok vissza,

megtelik az orrom, a tüdőm vízzel.

Félek, félrenyelem az életet.

Elfullaszt a bánat, a tempó hiába hízeleg.

De ha idő előtt, úgy a fallal szemben

valahol a fal és önmagam közt

ügyefogyottan, tétován megrekedek?

Nincs elrugaszkodás, kókadozó lendület.

Ha idejekorán, úgy nem lehet továbblépni.

Mert csak pont jókor lehet.

Nem a faltól falig, hanem a fal előtt kezdődik,

A fallal szemben– hogy ott ki mit kezd magával–

 az az igazi menet.

És azt is csak egyetlen egyszer, egyféle ritmusban

lehet.

 

KÁVÉZACC

Keserű a kávé,
de illatos a hajnal. (hűs Tavasz)

Ne zsörtölődj, mondd csak szépen:

Amivel éppen áltatod magad.

Mondasz valamit valami helyett:
ám az mégsem az.

Bár ideiglenes vigaszod lehet,
valami belül elhavaz.

*

És miközben egyre eltünedeznek a jelek,
a fejcsóváló, fenyegetőző szelek körbe-körbe szaladnak.

Homályos jellegek forrnak össze

a távolban, és annál is messzebb meg
pókhasú etióp gyerekek
kotornak össze pár
porszemeknek tűnő kávészemet.

Egy kislány jósolni szeretne.

Együtt savanyodik már
a kávé meg a tej is,

Letörött fülű bögrében várnak.

S mert őket lesed
te is lassan nekikeseredhetsz.

*

Ám a koszos bögrék alján egyetlen korty

mindig ott ragad,
mert már túl tömény. Vagy mert

rossz a zacc.
És talán valami remény is
megkövül vele.

Hiába, senkit nem vonz annyira,

hogy kávéját fenékig gurítsa le,

hogy a „méregpoharat” ki is igya.

Pedig van, hogy az utolsó korty

az élet sava-borsa

a zaccosabbja,

hiába van a habja

hiába hív a leve.