Bodrogi Csongor és Enesey Diána ezúttal öt folyóirat tartalmából válogatott. Csongor a Székelyföld és a Tiszatáj szövegeiből, Diána pedig az Alföld, a Kalligram és a Látó írásaiból állította össze az ajánlóját.

2022. június 3.

A TIZEDIK: Ingrid de Jong: A határ túlsó oldalán (tanulmány) [Székelyföld]

Legújabb számát a Székelyföld folyóirat Czetz Jánosnak szenteli, a kalandos életű kiváló magyar katonának, hadvezérnek és katonai földmérőnek, aki szolgált a ’48/49-es szabadságharcban, majd 1860-ban kiköltözött Argentínába, ahol tevékenyen részt vett az argentin állam indián őslakosokkal szembeni területfoglaló hadműveleteiben. Ingrid de Jong argentin történész tanulmánya ez utóbbinak a gazdasági-politikai hátterét világítja meg; írásában Czetznek csak epizódszerep jut. Az írás egy számomra és alighanem sokak számára alig ismert eseménysort dolgoz föl, azt, hogyan szorította vissza az argentin állam a XIX. század második felében az indián őslakosok életterét, mai fogalmaink szerint kvázi népirtást hajtva végre. Azért különösen érdekes és aktuális a cikk, mert minden birodalomépítés jellegzetes toposzaira ismerhetünk rá, a „barbár”, „konfliktusos”, „kulturálisan elmaradott” indiánokkal a fejlett és felvilágosult állam – önértelmezése szerint – voltaképpen csak jót tett, amikor integrálni igyekezett őket saját politikai-gazdasági rendszerébe. Mindenkinek érdemes végigolvasnia az írást, aki nagy birodalmak és „elmaradott népek” viszonyát valamivel összetettebbnek látja, mint a szokványos politikai publicisztikák és Facebook-vélemények. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Kocsis Alexandra: Akvarell a természetes bomlásról. Állókép Margittáról (vers) [Látó]

A romlásban is az otthon szeretetével találkozhatunk Kocsis Alexandra versében. A szülőföldhöz kötődés és a társadalmi kötődés összeér. Kettős összetartozás lapul a sorok között, amely a természethez kapcsolódás révén hármassággá növi ki magát. A kötődés ellenére, vagyis inkább a kötődésbe bennefoglaltan a bomlás, az enyészés központi motívum lesz, stagnáló állapot, ahogy a költő írja:

az idő sárga fogai közt a rés:

az én városom. 

A csend a városon ülő  „generációs zsibbadás”, mégis megmarad a hazavágyódás, s a városban is hiány ébred, ha lakója távozik:

ha elmegyek,

a fák között reped a vakolat. 

[E. D.]

A NYOLCADIK: Kovács Bea: Vannak emberek, akik szerelemből költöztek ide (rövidpróza) [Látó]

A Látó júniusi száma az erdélyi városok, az otthonosság és otthontalanság témáit helyezi a főszerepbe. Kovács Bea Marosvásárhelyről szóló írása e tekintetben is reprezentatív. A szerelemhez hasonlítja a városhoz fűződő szoros viszonyt, s ez az analógia közelebbi, mint elsőre gondolnánk. Valóban élénk a városunkhoz, a lakóhelyünkhöz, otthonunkhoz kapcsolódó intimitás. Miközben minden teljességgel külsőnek tűnik, magunkba szívjuk a várost, akár csak egy séta alkalmával is, belénk épülnek illatok, látványok, hangok (még a zajok is). De honnan ismerszik meg a város iránti szerelem? Talán onnan, hogy a szerelemben a taszítás is vonzás — vagy átalakul, vagy felülíródik. Akiket a város iránti szerelem költöztetett oda, ők nem bánják, ha nem érkezik meg az autóbusz, ha dugó van, ha köztereken cigicsikk hever. Harcolnak ellenük a maguk módján, mondja Kovács Bea, s ez a harc, úgy tűnik, a szerelem harca. Eközben mit tesz, akit nem fűt a város-szerelem? Nos, ő mindenre közönnyel felel. Ám semmit sem tesz hozzá a város mozgalmas pezsgéséhez. A város a mozgalmasságot csakis szerelmeseinek elért vagy lekésett buszai, a nyitva talált vagy bezárt kiállítások adják, a mindennapok apró indulásai és megérkezései. [E. D.]

A HETEDIK: Csikós Gréta: „Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek” (tanulmány) [Tiszatáj]

Nagyon izgalmas, több szempontból is földolgozható témát érint Csikós Gréta tanulmánya: Ady Endre egyik versciklusának, A Halottak élén hetedik részének szerelem-képét. Ez a ciklus a Ceruza-sorok Petrarca könyvén címet viseli, ami persze nyílt utalás a nagy reneszánsz költő életművére. A petrarkai szerelemfelfogás ugyanakkor – előítéleteink szerint – igen távol áll Adyétól, Lédával, vagy akár Csinszkával aligha vagyunk képesek az elérhetetlen, isteni, szűziesen tiszta nő képét asszociálni. A tanulmány éppen attól válik érdekessé, hogy nemcsak e ciklus jellegzetes eltávolítási technikáit vizsgálja meg (vagyis hogy miben tér el Ady Peetrarcától), hanem hogy az Ady-költészet szerelmi szálának új aspektusaira világít rá. Talán az Ady-líra sokkal önreflexívebb és „csináltabb”, ironikusabb, ilyen értelemben „posztmodernebb”, mint képzeljük? [B. Cs.]

A HATODIK: Kiss Dávid: Óraátállítás (vers) [Tiszatáj]

Mennyiszer átéltük már mi is, és mennyiszer ki is mondtuk: vesztettünk egy órát, nyertünk egy órát. A költészet egyik alapvető funkciója az is, hogy e kimondott szavaknak valóságos, ténylegesen átélhető, egyszeri és megismételhetetlen jelentést adjon. Épp ezt teszi Kiss Dávid költeménye. Éjjel kettő és három óra között történik meg március végén és október végén az a csodaszerű esemény, hogy hosszabb vagy épp rövidebb lesz egy-egy napunk; a vers képeket mutat egy nagyvárosból arról, hogy mi történik éppen ebben az elvesztett vagy megnyert időben. Az utolsó sor azonban csattanót tartogat, kiderül, hogy nemcsak órákat veszíthetünk vagy nyerhetünk, hanem többet is: akár egy egész évet, és ha már egy egész évet, akkor persze akár – de ez már teljesen kimondatlanul lappang a vers sorainak kicsengésében – egy egész életet is. [B. Cs.]

(Az illusztráció forrása a Tiszatáj júniusi száma; Szirtes János Oxigén című, Várfok Galériában rendezett kiállításának anyagából)

AZ ÖTÖDIK: Konkoly Dániel: A funkciók kérdőjelei. Telefon és rádió a 20. század első harmadának magyar költészetében (tanulmány) [Alföld]

Igazán különös elgondolkodni azon, hogy milyen kölcsönhatásba kerülhet egymással az irodalom és a technika, ebben Konkoly Dániel tanulmánya nagy segítségünkre van. A szerző — több forrásra hivatkozva — felveti a lehetőséget annak, hogy a telekommunikációs eszközöket, de legalábbis azok igényét már az ókori irodalom is előrevetítette. A tanulmány fókuszában mégis a 20. század magyar irodalma áll: kiemelten a líra. Déry Tibor „Telefon” című verse a telefonnak hangot továbbító és rögzítő tulajdonságot is tulajdonít. Mi több a költészetben is fellelhető a telefonhuzalokkal analóg szerep, ám itt a másokkal való kapcsolódás összetettebb kérdés. Juhász Gyula „Telefon” című verse a tér dimenziója mellett az idő-dimenzióval is számol, az összeköttetés központi elemként szerepel, s a kagyló zúgásának a tenger morajlását felidéző élményét is rögzíti a vers. A telefonon át hozzánk érkező hang a szívig hatol, befészkeli magát, megőrződik. Ezzel szemben Babits Mihály „Haláltánc” című verse épp a hang múlandóságát emeli ki. Ellenben a „Rádió” címet viselő írás a rögzítés funkcióját mutatja be, Babits tehát a rádiónak tulajdonított ilyen szerepet, s az időben távoli pontokat is a rádió fűzi össze. A rádióhullámok dekódolása pedig analógnak mutatkozik a költő ihletett állapotával. Ebből vezeti le a költő és a technikai eszközök „csereviszonyát”, amelyben a technikai és a transzcendens kapcsolódási pontjai válnak a fő kérdésiránnyá. A szerző felmutatja a transzcendens-technikai problematikáját, többek között Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Déry Tibor, Tamkó Sirató Károly és Balázs Béla írásaiban is. Ebből hármas viszonyrendszer bontakozik ki: a költői tapasztalat és a transzcendens tapasztalathoz hozzáférés, illetve e kettő relációja a technika mozzanataihoz. A tanulmány ezen a horizonton veti fel újra a külső és a benső viszonyának kérdését. [E. D.]

A NEGYEDIK: Czesław Miłosz: A kilencvenéves költő dedikálja könyveit (vers, fordította Csordás Gábor) [Tiszatáj]

„Végül mégiscsak elbírtam veletek, ellenségeim! / Nevetek mostanra benőtte a moha.” Ezzel a fölöttébb ironikus, ugyanakkor persze mélyen igaz felütéssel indít a nagy lengyel író, költő verse. Csakugyan, ha valaki az átlagosnál sokkal hosszabb ideig él, akkor annak van egy kétségtelen (persze ritkán hangoztatott) előnye: túléli ellenségeit, vagyis megéli az egykor veszélyesnek és rémes hatalmúnak tartott dolgok és személyek elmúlását, eljelentéktelenedését. Az ironikus hangvétel, mely olykor pátosszal keveredik (a kettő: irónia és pátosz egyébként is édestestvérek), végig kitart. A mindent túlélő ember számot vethet minden emberi történés kicsinységével, és ennek a belátásnak a magasztosságával (számunkra különösen érdekes érzés nem lengyelként olvasni a lengyel nyelvnek tett vallomást). A végső követeztetés az, hogy az igazi tanúskodás immár az „élők szemének láthatatlan” tanúk előtt történik. [B. Cs.]

A HARMADIK: Dimény H. Árpád: Úgy akarom szeretni Dimény H. Árpádot (vers) [Székelyföld]

Olyan verset kiemelni, amelynek lírai énje kijelenti, hogy „a rímeket viszont nem szeretem, / még a sorok között elbúvókat sem”? Én akkor meg ezt a lírai ént nem szeretem (lehet szeretni olyan embert, aki nem szereti a rímeket?), mondhatnám visszavágva – de ez nem volna igaz. Dimény H. Árpád költeménye nyílt rájátszás Nazim Hikmet egyik remekművére, a Nem is tudtam, hogy szeretem című versre, melyben a török költő egy vonatúton döbben rá, mennyi mindent szeret, és hogy ennek felismerésére hatvan évet kellett várnia. Dimény műve is szerelmi vallomás, még részletesebb és szerteágazóbb is, mint az eredeti, a képek közé emlékek keverednek, az emlékek pedig metafizikai izzású képekké bomlanak.

soha nem gondoltam volna
hogy szeretem az utakat
az aszfaltozottat különösképp
veled a kormánynál
gyerekek mögöttünk és a megpakolt csomagtér
amikor issza a benzint a lüktető motor

Ám a szöveg végén van még egy csavar: a szeretet egyik legfontosabb vonása, hogy általa a szeretett lény még több méltóságot nyer; ha szeret minket valaki, akkor ezzel feladatot is kapunk: megtanulni szeretni önmagunkat éppen annyira, amennyire a minket szerető szeret minket. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Pénzes Tímea: Határmódosulások (elbeszélésrészletek) [Kalligram]

Pénzes Tímea a családon belüli női kapcsolódásokat a határok elmosódásaként ábrázolja, a különböző generációk folyama tárul elénk, amelyben a határelmosódások felülírják az elmúlást, sőt a még-meg-nem-születettséget is. A várandósság és a születés hangulat és élmény formájában jelenik meg, majd az idő és a csönd relációjában. A határ egyedül a testi létezés határa, ám olykor ezt is jó volna felszámolni, eggyé válni. Aztán persze szükségessé válik az eltávolodás, kellenek a saját kontúrok. Ám az eltávolodás nem jelent elválást, a gyermekek is írják tovább az anya történetét, az anya pedig mintegy új szemüvegen keresztül nézi a világot, a gyermekekkel együtt fedez fel. Mindvégig ott az összefonódás, az óvó tekintet, olyanok ezek, mint a „hasbéli állapotok”, vagyis „örök időkre szólnak”.  [E. D.]

AZ ELSŐ: Horváth Florencia: Előnyeim (vers) [Alföld]

Horváth Florencia Alföldben megjelent versei az egzisztenciánk mélyére hatolnak, önmagunk megértését hívják elő bennünk. Az „Előnyeim” című vers központi témája az érvényesülés, annak is az a módja, amely másokat tiszteletben tart, nem söpri el őket lendületével. A költői én a szavakban a helyesség, és nem a gyorsaság elvét hangsúlyozza. De mi van akkor, ha a szavakat megfontoló „késők” hangját a gyorsabban felszólalóké elnyeli? Marad-e idő begyakorolni szavainkat, mint egy szavalásra szánt verset? Hogyan lehetnénk elsők, akiknek nevét örökre megjegyzik? Talán elég csak szavainkban tükröződni, s arra törekedni, hogy kimondhassuk a kimondhatót, majd „hallgatni a csendet”, hátha neki is vannak fontos szavai. [E. D.]

Állandó szerzőink ezúttal hat lap anyagából állították össze tízes listájukat, a Prae, a Tiszatáj, a Székelyföld (Enesey Diána), illetve a Kalligram, az Alföld és a Látó (Bodrogi Csongor) számukra legfontosabb szövegeiről írtak.

2022. május 8.

A TIZEDIK: Darvasi László: A legrövidebb vidám költeményem (vers) [Látó]

Darvasi Lászlót nem elsősorban költőként ismerhetjük, Látóban megjelent költeménye azonban vérbeli lírai mű. A szavak mintha szabad asszociációkat követve cikáznának témák, ritmusok és hangulatok között, ám e cikázás valahogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Gondoskodik erről a szerző parádés nyelvi kreativitása, mely folyamatosan facsarja, tekeri a szókat és rongálja a szintaxist. Mi körül forog a terjedelmes költemény „tartalma”? A vidámság, a boldogság és a létezés hiábavalósága körül, a megélt élet elmondhatatlansága, bősége, vidámsága és „ádázsága” körül — élmény végigolvasni. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Ferdinandy György: Önbizalom és hazaszeretet (rövidpróza) [Székelyföld] 

A történeti tények és a személyes sorsok különös elegye ez az írás. Manuel Gilberto Medina Escalera Versos a la Patria (Versek a szülőföldről) című kötetének eszméi a történelem kiszámíthatatlan mozgásainak ellenálló szilárdságot jelentenek. A költő fő üzenete az, hogy „hit és remény nélkül nem élhetünk”. Bármit hozzon is magával a történelem sodrása, a hazaszeretet és az ehhez kapcsolódó önbizalom és remény a gyarmatosítást is túlélték Escalera hazájában, Puerto Ricóban. Escalera üzenete pedig túlélte a 2002-ben elhunyt költőt: Ponce de León, a spanyol gyarmatosító szobrát ledöntötték.

Ferdinandy soraiban szinte tükröződni látjuk a jelen történéseit. Kelet-európai köntösbe bújik a hit, a remény és a hazaszeretet. [E. D.]

A NYOLCADIK: Győrfi Viktória: Vajon miért viszi haza a hullákat? (novella) [Alföld]

Egy krimiírónő mindennapjaiba nyerünk bepillantást Győrfi Viktória novellájában. Miközben készül a pszichopata sorozatgyilkosról szóló regény, az írónő saját magánéleti válságát igyekszik kiheverni. A szöveg minden pontján, ahol csak megszúrjuk, dupla fenekű; szól a gyilkosról, a kapcsolatot meggyilkoló egykori társról, és persze az írónőről, aki talán maga sem volt e gyilkosságban egészen ártatlan. Ám az egész fantasztikus történet a leghétköznapiasabb valóság hátterén épül, megtudjuk, az írónő hogyan szőrteleníti magát, kivel telefonál, látjuk, ahogy beindítja a mosógépét, és a Nők Lapja Pszichét olvasgatja. Az alkotás folyamatába olyannyira belekúszik a szerző mindenféle ügye-baja és lelki sebe, hogy már az is kétséges marad, elválasztható-e mindezektől maga a regény; sőt: van-e egyáltalán regény, nem a képzelet játéka-e csupán, hogy egy elhagyott nő a férfi alakját pszichopata bűnözővé stilizálja?… [B. Cs.]

A HETEDIK: Pataky Adrienn: A marginalizációtól a fiatal magyar „női líráig” (tanulmány) [Prae] 

Időről-időre felmerülnek bennem a női irodalom kérdései. Beszélhetünk-e ilyenről? Ha igen, mi tartozik ebbe a körbe? Hogyan ragadhatjuk meg? Az bizonyos, hogy sajátosan női témák vannak, a női költői vagy írói „hang” kérdése már összetettebb. Pataky Adrienn a fiatal, kortárs női költők versein keresztül közelít a női irodalom mibenlétéhez. A nő és az írás viszonyát Derrida és Freud nyomán igyekszik tematizálni, míg a nő-kép és írás relációjának bázisát Georg Simmel gondolatai jelentik.

A női irodalom felé haladás emancipációját Pataky Adrienn Virginia Woolf Saját szoba című regényétől számítja, amelyben Woolf a női irodalom rövid történetét és a női irodalom lehetséges kibontakozási tereit vizsgálja. Felmutatja a Hélène Cixous képviselte feminista irányvonalat is, amely szerint a nő írása a női testhez visszatéréssel azonos. A testiség elemi megnyilvánulásai viszont sokszor (és sokáig) tabuként szerepeltek/ szerepelnek. A női test kiszolgáltatottsága és az anyaság tematikája kapcsán Polgár Anikó Régésznő körömcipőben című kötetét emeli ki Pataky Adrienn. A beteg test szintén tabusított témájára Katona Ágota, Szabó Imola Julianna és Horváth Veronika verseit hozza példaként. Horváth Veronika költői bátorsága a meddőségre utalásban is megmutatkozik. A kiszolgáltatott női testtől induló és azzal összefüggő „traumacentrikus irodalom” szintén a női témák közé tartozik. Somogyi Aranka jeles képviselője ennek az irodalomnak, az íráskép töredezettsége is a traumák széttörő hatását mutatja be. A szövegtesten nyomot hagyó, emberi testre tett erőszak közötti kapcsolatot Fenyvesi Orsolya ábrázolásában láttatja Pataky Adrienn. Csupa fájdalom, merő feltépett seb lenne a női líra? Korántsem. Az irónia ugyanúgy ott mozoghat benne, miként Vida Kamilla „Konstruktív bizalmatlansági indítvány” című kötetének egyes verseiben. Persze a nemek és társadalmi nemek (szexuális) hatalmi játszmái is elmaradhatatlanok.

Pataky Adrienn a nők elnyomása elleni harcot is hangsúlyozza, s egyúttal irodalmi küldetést is kijelöl. E feladat magva, hogy egy erővel rendelkező nyelvet és hangot adjon a nőknek, s mindazoknak a témáknak, amelyeket nem szabad elfojtani. Ily módon terelheti a „női irodalom” a marginalizált témákat a figyelem centrumába.

Emellett persze nem feledkezhetünk meg azokról a női költőkről sem, akik bár nem (vagy nem csak és nem tipikusan) női témákról írnak, de mégis a női irodalom körvonalait erősítik. Ilyen például Terék Anna (a Prae új számában szereplő) verse az utunk elvesztéséről, a bennünk élő világok kiszakadásáról és a lehetőségekről. Vagy éppen Élő Csenge Enikő „kimarad” című verse a végeláthatatlan tanulásról, annak nyereségeiről, s a végül domináló veszteségéről.  [E. D]

Petőcz András: Szomorú vers

A HATODIK: László Liza: Világatlasz (versciklus) [Alföld]

László Liza tíz részből álló versciklusa első megközelítésben egy világ körüli hajóút leírása. Közelebbről szemügyre véve a szöveget, kiderül azonban, hogy ez az utazás sokkal inkább az én belseje felé halad, mint a Föld másik vége felé. Az egyes részek lazábban kapcsolódnak egymáshoz, mint a versszakok, de az összefüggés köztük nyilvánvaló. Számos kulturális utalás lelhető föl a szövegben, számomra főleg persze az irodalmi allúziók voltak sokatmondók. Mindenekelőtt A világ fölmérése című elképesztő Daniel Kehlmann-regény, amely (Gaussé mellett) Alexander von Humboldt életútját követi végig, akinek mániája volt, hogy a világ igenis fölmérhető, megismerhető, számszerűsíthető — e költemény persze némi szkepszissel viszonyul a természettudós csodálatos kísérletéhez. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Czilli Aranka: Amikor a kapuban (vers) [Székelyföld]

Vajon az együtt töltött idő öröme közös öröm-e? Az én boldogságom a szeretett másik boldogságával összefonódik? — kérdezgetjük, vagy legalábbis kérdezhetjük. Czilli Aranka verse a szerelem otthonteremtő, sőt új, saját világot teremtő erejét ábrázolja. Amelyben persze ott mozognak a valóság felé támasztott kétségek. A non-verbális jelek üzeneteit és non-verbális értelmezésüket igyekszik verbalizálni a költő. Az érintés szárnyalássá válik, a szeretett másik felé fordulás pedig hazatalálást jelent. Talán ilyen a másiknál önmagunkra lelni? [E. D.]

A NEGYEDIK: Kállay Eszter: az egyedüllét határai (vers) [Prae] 

A Prae friss száma, amelynek tematikája a kortárs magyar női irodalom, igen nehéz döntések elé állított. Kállay Eszter „az egyedüllét határai” című versét emelném ki, s ennek nem pusztán az az oka, hogy egészen magával ragadott a vers szókészlete és képi világa. Kállay Eszter verse az egyedüllétet egészen különös kontextusba ágyazza. Az „egyedüllét határai” itt egybeesnek az „én” és a test határaival. Ahol leválunk a másikról, talán ott kezdődik az egyedüllét. Az anyaság tematikája központi szerepet kap a versben (de a határok meghúzása éppúgy érvényesülhet egyéb élénken intim viszonyokban, legfőképp a szerelemben). A hiány szokatlansága egybeforr a hiány értelmezésével és az anyai szeretet fő céljával: hogy jó legyek.

A hiány értelmezéséből pedig kibomlik az elszakadást szükségképp követő egymásra tálalás. Mintha a téridő új dimenziója születne, amely párhuzamos a külső világgal, a forgalom zajával, az „egymáshoz bújó buszok” útjával, de mégis elemi módon saját. [E. D.]

A HARMADIK: Molnár Flóra: Égőáldozat (vers) [Látó]

Ez a költemény egy roppant súlyos és felkavaró témát érint: a bántalmazásét. Hogy mennyiben szexuális jellegű a bántalmazás, azt a szöveg homályban hagyja, de úgy sejtjük, éppen azért hagyja homályban, hogy ne nagyon kételkedjünk benne. Ugyanakkor a vers motívumhálója fölidézi a bibliai Izsák történetét, akit apja, Ábrahám égőáldozatnak szánt Isten oltárán. A lírai én számára ez a láng azonban a szégyen lángja és az arc pírja. Mégsem csak ezzel a megrázóan szép metaforával kapcsolódik a szöveg a bibliaihoz: az Isten jóságába vetett hit hasonló próba alá kerül a bántalmazott gyermekben, mint Ábrahámnál; és hogy ezt a próbát ki tudja-e állni, azt a költemény nyitva hagyja:

arcom elsötétül,
majd kigyullad,
mint a láng.
Fénylő arccal, elfátyolozva,
sétálunk némán, évekig.

[B. Cs.]

A MÁSODIK: Gyenge Zoltán: Az emlékezés hiánya. Avagy a felejtés boldogsága (próza) [Tiszatáj]

A Tiszatáj májusi száma több, szívemnek kedves filozófiai írást kínál az olvasók számára. A 2021. szeptember 23-án, Esterházy Péter emlékére tartott Írók-filozófusok est „születésnap” témájára írott szövegek közül kiemelném Vajda Mihály ironikus írását, amely ráébreszti az olvasót a „születésnap” jelentés-torzulására, amely a Facebook-korszakban következett be, Laczkó Sándor szócikk-folyama pedig remek orientáció a születésnap jelentésrétegei közötti eligazodáshoz. Gyenge Zoltán írása a felejtés és az emlékezés közti feszültséget ábrázolja. Az igazság — mint a filozófia egyik kulcsfontosságú fogalma — a felejtés megszűnéseként jelenik meg itt. Gyenge Zoltán elhatárolja a felejtés két válfaját: az időbeliséghez kötődő empirikus és a tapasztalatot kikerülő, intelligibilis felejtést. A felejtés hiánya a boldogtalanságba vezet. Talán ezért könnyebb az állatok boldogsága — gondolhatunk Nietzsche szavaira. Valójában a feledés az „emberek kicsiny boldogsága”. Vajon sikerülhet-e kicselezni az időt? Hogyan fonódik össze a létezés felett érzett kétségbeesés az elmúlással?

Az idő lehetőségeink felől nézve más színezetű, mint a valóság irányából, ahonnan a szükségszerűség „tétova” szülőjének tűnik. Az elvesztés a „még élők” elvesztésében is magában hordozza a visszahozhatatlanságot. Mit kezdjünk hát az idővel és a lehetőségeinkkel? Hogyan juthatunk el általuk a világ megteremtéséig, s milyen világ lesz ez? [E. D.]

AZ ELSŐ: G. István László: Hasonlat helyén (vers) [Kalligram]

Az ukrajnai háború, vagyis a tény, hogy Európa területén újra második világháborúshoz hasonlítható hadicselekmények dúlnak, megdöbbentette a hosszú békéhez szokott európai közvéleményt. Egyelőre még korai, túl nyers az esemény ahhoz, hogy irodalmi feldolgozását várjuk, G. István László költeménye azonban az egyik legkifejezőbb kísérlet arra, hogy mégis mondjunk valamit — ha nem is a háborúról, de arról a döbbenetről, amit kiváltott. A vers maga egyetlen hasonlat, pontosabban hasonlatok sora, melyek hasonlítottja a mondásra való képtelenség. A leírt, félúton megálló, tétovázó cselekvések már megjelenítésükben is a kimondhatatlanság, az elképzelhetetlenség határát súrolják. Ezek a képek önmagukban is döbbenetes erejűek volnának, a záró sor azonban olyan kontextust teremt hozzájuk, amely a szöveget hovatovább elfelejthetetlenné teszi.

(A Kalligramban nemcsak ez a nagyszerű vers olvasható, de nagy örömünkre szerkesztőtársunk, Hacsek Zsófia roppant aktuális problémákat feszegető novellája is, mely a brit bevándorlási hivatalban játszódik, és új szemszögből, megrázóan mutatja be a „beengedhetünk-e mindenkit Európába” kérdéskörét.) [B. Cs.]

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hét irodalmi lap színes kínálatából állította össze az áprilisi lapajánlót.

2022. április 9.

A TIZEDIK: Stijn Vervaet: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció (tanulmány, Hovanec Zoltán fordítása) [Tiszatáj]

A Tiszatáj legfrissebb száma külön blokkot szentel a „jugoszláv” irodalomnak. Az idézőjel használatát mindenki azonnal megértheti: vajon lehetséges-e beszélni egy ilyen heterogén nyelvi közegben egységes irodalmi tudatról? És mihelyt föltesszük ezt a kérdést, rögvest ránk borul sok másik is; mígnem rájövünk, hogy hétköznapi fogalmaink egy „nemzeti irodalomról”, „nyugati és periférián levő” irodalmakról, „egynyelvű szerzőkről” finoman szólva is megkérdőjelezhetők. Ennek a problémahalmaznak igyekszik néhány fontosabb aspektusára rávilágítani Stijn Vervaet tanulmánya. Nem éppen a legkönnyebb olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom, aki árnyaltabb képet szeretne kapni arról, hogy milyen az a kelet-közép-európai irodalmi világ (és annak a nyugathoz való viszonya), amely bizony sok tekintetben a sajátunk is. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: „Egy nyugalmazott szarvasbogárpásztor” (Fekete Vince beszélgetése Szilágyi Istvánnal) [Székelyföld]

Ez a beszélgetés voltaképp több beszélgetés, melyek jó tíz évvel ezelőtt készültek a nagyszerű erdélyi, partiumi íróval. Nemcsak műhelytitkokat tudunk meg ezekből (például hogy mennyire alakult ki írás közben egy-egy regény cselekménye, hogy mennyire „kísérlet” az írás, vagy hogy miként választ a szerző nyelvet egy szövegéhez), és nem is csak visszaemlékezések gyerekkorra, Zilahra, diktatúrára, történelmi időkre, de (és mindenekelőtt) bepillantást nyerhetünk a szerző különleges gondolkodásába, melyet történeti szemlélet itat át. A legtöbb szó persze a csodálatos Kő hull apadó kútba című regényről esik (még ha külön kiemeli is Szilágyi, mennyire örült, hogy nem vált az irodalmi köztudatban „egykönyves szerzővé”). Ez a remekmű máig ható problémákat szólaltat meg női létről, társadalmi különbségekről, bűnről és bűnhődésről, és kifejezetten érdekfeszítő megtudni, mi minden jár a szerző fejében, amikor e regényre visszapillant. Nekünk pedig, akik folyóiratokat olvasunk, az is roppant figyelemre méltó, hogyan gondolkodott Szilágyi irodalmi szerkesztőként a cenzúráról: cenzúrázott mindent, ami „hovatartozás alapján” bánthatott valakit is. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Lapis József: Az igazi kritikus (vers) [Eső]

Az Eső tavaszi számának központi témája a kritika, a kritikusi élet nehézségei és ennek összes vonzata. Emellett — a lapszám első szakasza— az élet és a halál tematikájára a fókuszál. Most a lap második felére koncentrálok, különös tekintettel Lapis József írására, ám eközben kitekintek a többi, kritikáról szóló szövegre is. Lapis József verse remek felütés a kritika témájához, a kritikus életének alapvonásait ábrázolja, benne az olykor patetikus komolyság több ponton ironikus végpontra jut. Azonban a vers megfogalmaz néhány lényeges, mondhatni, hermeneutikai elvet a kritikusok számára. Jelesül az igazság prioritását, amely a szerzői auktoritáson is felülkerekedik, a történelem és a tapasztalat mozzanatait és az aktualitásra való fogékonyságot is kiemeli. Ezek a mozzanatok a lapszám többi írásában is megbújnak vagy épp felszínre törnek. Pillantsunk bele néhányba:

Zalán Tibor verse a kritikus félelmeiről, gyötrődéseiről és döntésének súlyáról szól. Láthatjuk, a „fogalom nélküli tapasztalat” gátat vethet a kritika megszületésének, a gyávaság és a „borítékolt halhatatlanság” kerül itt összetűzésbe.

Bazsányi Sándor a szégyen szegletei felől ragadja meg a kritikusi (és az írói) létet, egészen a világirodalmi horizontig tágítva a perspektívát, személyes élményekből (is) táplálkozva. Ugyancsak hangsúlyosak a személyes élmények Bánki Éva „Ne írj kritikát” című szövegében, ahol a kritika írása hídépítésként jelenik meg, amellyel a kritikus a más társadalmi helyzetű emberek megszólítását célozza. Az írásban számos példa szerepel — különböző megvilágításba helyezve a kritikaírás gyakorlatát — a trubadúrköltészettől egészen Tar Sándorig. Azonban a kritika reális oldalához a határfalak felhúzása is hozzátartozik, amelyet számos társadalmi tényező erősít fel, ennyiben pedig a kritika elválaszt, s ezért int a szerző:

Hát jól gondold meg, ha kritikaírásra adod a fejed.

[E. D.]

A HETEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Végtelen nyolcas (vers) [Alföld]

A hétköznapok rejtett metafizikája — ez volt az első gondolatom erről a versről. Ám a metafizikai rétegen kívül társadalomkritika és a kor kórképe is megjelenik. A hétköznapok szorongatásából, rohanásából, öncsalásából olykor ki kell szakadni, meg kell állni:

„…teret adni a térnek. 

Időt adni az időtlenségnek.”

Utat kell nyitni a valóságnak is, vagyis annak, ami a vélt, megszokott valóság alatt lapul, az igazságnak. Igaz, ez a látvány gyakran fájhat. Fájdalom és igazság tárul fel, ha a hétköznapok tünékeny pillanatainak a mélyére látunk. Ebből kiviláglik, hogy mit értettünk félre, hogy nem irányíthatunk mindent, hogy az életet és a változást hagynunk kell „megtörténni annak rendje és módja szerint”. [E. D.]

A HATODIK: Mária Ferenčuhová: tévedni sem volt ideje (vers) [Kalligram]

Nem csupán a Kalligram műfordítás kínálata állított nehéz döntés elé, de Mária Ferenčuhová remek versei is, Merva Attila fordításában. Hosszas tűnődésem eredményét nem is tudom alaposan indokolni. Talán az a széles és különlegesen szemléltetett időhorizont szolgálhat magyarázatul, amit a vers elénk tár, mégpedig a múlhatatlan, de hiábavalónak tűnő szerelem által kifeszített síkon. Gyermekkori emlékek, mint a tantestület hűtőjéből kidobásra szánt sütemény, amelyet végül közösen fogyasztott el a szeretett személlyel. Valami romlott köti össze őket. Fizikapéldák és a másik által megnyerni vágyott úszóbajnokságok — megannyi apró kapocs. Az életen át tartó szerelem zálogai. Ám nem csak győztese van az úszóbajnokságnak, s nem csak az úszóbajnokságnak van győztese (és vesztese is). A szerelem bajnokságát — úgy tűnik — a lírai én elvesztette, mert túl sok maradt benne az álom, túl hosszan kíséri őt az emlékezés. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Fekete Vince: (Ikarosz) (vers a Halálgyakorlatok című ciklusból) [Tiszatáj]

Hogy mennyire értelmezhető különálló versként ez a mű, azon el lehetne vitatkozgatni, hiszen az utána következővel egy közös cím alatt jelent meg. Magam önálló műként is értelmezni tudom (nem tagadva, hogy ciklusrészként tekintve bizonyos további jelentések rakódhatnak rá). Ikaroszról azt tudjuk a közismert mítoszból, hogy nagyon vágyott a fény felé röpülni, de olyan közel merészkedett a naphoz, hogy végül elégtek a szárnyai. Nagyon különleges, szinte példátlanul egyedi átirata ez a vers az eredeti történetnek. A „repülés” itt ugyanis az emlékezés munkája, melyet egyre szárnyalóbb nyelven jelenít meg a szöveg egy idősödő női (?) főszereplő arcát a képi világ középpontjába helyezve:

tágra nyílt szemmel,
eltátott szájjal karjai felfelé lendülnek, ahogy visszanéz
régi, egykori arcaira, mintha sokan, rengetegen lennének
ott vele együtt, és mennyien el is porladtak nyomtalanul! [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Etela Farkašová: A forgatókönyv (regényrészlet) [Kalligram]

Egy hirtelen és a tervezettnél hevesebb ajtónyitással lépünk be a szobába, s egyúttal Etele Farkašová regényrészletébe is. Az időskor kiszolgáltatottsága egy újságcikk kapcsán bontakozik ki. Az olvasó egy betűt sem lát a cikkből, nem látja, hanem érzi. Az idős pár hangulatából olvasunk. A becsapottság dühe és tompa fájdalma húzódik meg kettejük rövid, utalásszerű mondatokból álló beszélgetésében. Kezdetben  olyan hajlíthatatlannak mutatkozó női szigor gondoskodó gyengédségbe fordul. A történetre rávetül a betegség árnyéka és az álmatlanság is, de felülkerekedik a felfedezés öröme. Mennyi észre sem vett vagy elfeledett holmi lapulhat egy házban? Mennyi fel nem tárt csoda bújkálhat a másikban? Hogyan szállnak szembe az utódok génjei a szülői és nagyszülői álmodozásokkal? Ezekre keresi a választ Farkašová írása, mégpedig az éltető és talán megfiatalító zene útvonalán. [E. D.]

A HARMADIK: Piros Vera: Randevú (novella) [Látó]

Az áttűnések novellája ez. Konrad és Éva életének, főleg reggeleiknek apró mozzanatai egymásba kapcsolódnak. A térbeli elválasztottság az idő révén egységgé változik. Az egységet a múlt emlékei is erősítik, csak azokban épp a térbeli egység győzi le az időbeli elválasztottságot. Az egy-egy elkapott reggeli pillanatból élettörténeteik lényegi elemei bontakoznak ki — szinte úgy érezzük, ismerjük a karaktereket. A pillanatok és a múlt néhány mozzanatnyi foglalata ilyen árulkodó. Az élettörténeteik hátterén pedig megjelenik az átfogó, történeti kontextus: a vasfüggöny „átvágása”, ez az ő jelenük, túl a cigaretta füstjének és a kávé kortyolásának pillanatain. Piros Vera novellája remek érzékkel mutatja be, miként hathat az egyes emberek életére a történelmi szituáció, s hogyan szakadnak szét, majd fonódnak össze az egyéni élettörténetek a makroszinten zajló, mondhatni, világtörténelmi események hatására. [E. D.]

A MÁSODIK: Taródi Luca: Futás (vers) [Apokrif]

Taródi Luca verse olyan problémát szólaltat meg, amely rohanó világunkban alighanem valamennyiünket érint: hogy nem tudunk megpihenni. Leülhetnénk persze, de az „ennyi ember előtt” szégyen lenne. (E sorokat olvasva nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire telibe talál, hogy mennyire ilyen az életünk: szégyenbélyeget ütnek arra, aki akár csak egy pillanatig is kivonná magát a körforgásból, a kényszerek, megfelelések, szokások, morális elvárások szövevényes hálójából.) Pedig tényleg csak egy pillanatot szeretnénk pusztán önmagunknak! És ez annak ellenére lehetetlen, hogy a folyamatos rohanásért soha nem kapunk igazi jutalmat, a „futás”, bár nyilvánvalóan nem magunkért van, az derül ki, hogy másokért sem:

rég nem nézi senki, hogy ez most kinek hasznos,
van, akinek még tetszünk-e? 

[B. Cs.]

AZ ELSŐ: Tamás Dénes: Ha túl gyorsan (vers) [Székelyföld]

Tamás Dénes verse szinte észrevétlenül alakul át a szemünk előtt egy hétköznapi biciklizés élményének elmeséléséből előbb rapszódiává, majd ódává, végül filozófiai tankölteménnyé. A nagyívű kompozíció legfontosabb motívumai a dögök. A bicikliző lírai én egyre többet lát belőlük, és ahogy egyre gyorsabban halad, egyre gyakrabban is ütköznek látómezejébe az elhullt állatok. Bár már a szöveg elején is sejthetjük, a végére nyilvánvalóvá válik: átfogó metaforáról van szó. Az egyre gyorsuló világ egyre több halottat termel, ez pedig, ha úgy tetszik, a tömegtermelés kritikája, ha úgy tetszik, fölgyorsult életünké, az egész modernitásé; ha úgy tetszik, akkor pedig az érzékelésünké, amely nem képes elidőzni a csend és mozdulatlanság szépségein. [B. Cs.]