Van-e értelme kis nyelven vagy kisebbségi helyzetben anyanyelvi irodalmat művelni? A fiatal, akkor még ultraliberális Kosztolányi meglehetősen radikális választ ad erre a kérdésre az egyik I. világháború előtt közölt esszéjében: a kis irodalmak mind nevetségesek, provinciálisak, “röghöz kötik” a szárnyalni tudó és akaró tehetségeket, akik könnyebben kibontakozhatnának egy nagyobb nyelv, egy nagyobb kultúra árnyékában. Minek örményül írni – példának okáért –, ha írhatunk olaszul is? (https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/2012/08/26/az_ormeny_paradicsom)

Persze gyakorlati és hatalomtechnikai okok is szólnak a kis irodalmak létezése mellett. Egy kis nemzet vagy nemzeti kisebbség túlélési esélyei anyanyelvi írásbeliség nélkül minimálisra csökkennek. Egy kisebb közösség elitje az anyanyelvi irodalmon keresztül is megpróbálhat (és többnyire meg is próbál) normát közvetíteni. Ráadásul egyetlen „szárnyalni akaró” költő sem tud könnyedén egy másik nyelven (azaz nem az anyanyelvén) verset írni.

Elgondolkodtató, hogy a felvilágosodás képviselte univerzalizmus   sem vezetett automatikusan a kis nyelvek felszámolódásához. Meglehet, minden nyelv képes megmutatni valamit, amit a másik nem, a világirodalom nem képzelhető el eme sokféle „másság” egymásba tükrözése nélkül. Nagy kérdés, ha csak egyetlen nyelv lenne a földön, létezne, létezhetne-e irodalom? Ama nevezetes „nyelvzavar”, a különféle nyelveken rögzített tapasztalatok sokfélesége nem feltétele-e az irodalmi kifejezésnek?

Izgalmas kérdések ezek – és különösen határon túli magyar szemszögből: hiszen azt sem tudjuk, hány vagy hányféle magyar irodalom létezik. Ám a magyar irodalmi kritika nem igazán segíti ezeknek a kérdéseknek az árnyalt kibontását. A kilencvenes évek divatja (minden provinciális, ami nem illeszthető bele a nyugati trendekbe) csak látszólag hasonlít a fiatal Kosztolányi állásfoglalásához. Kosztolányi ugyanis nem beszél „felzárkózásról”, a kritikusok és más közvetítők útmutatásairól, ő a fiatalok szabadságvágyával indokolja a „nyílt tengerek” iránti vonzódást. A kétezres években persze már nem hátrány, ha egy író ún. kisebbségi tapasztalatokat is rögzít. De vajon minden tapasztalatot szabadon rögzíthet…? A politikai korrektség irodalmi kritikákba beleszűrődő elvárásai az irodalom autonómiája szempontjából nem sok jót ígérnek.

 

Polgár Anikó figyelemre méltó esszékötete, A másik tekintet a költő, műfordító, irodalomtörténész szerző másság-tapasztalatokkal kapcsolatos kritikáit gyűjti össze. A költői igénnyel megfogalmazott előszó és Az allegorizált kisebbségi tér a kötet egyik legérdekesebb írása, itt a szerző elméleti alapossággal boncolgatja a kisebbségi irodalom, egyáltalán a „kisebbség” a publicisztikákban és a politikai közbeszédben annyiszor elcsépelt kategóriáit. A szerző nézőpontja nemcsak azért különleges, mert másoknál árnyaltabban, ügyesebben érvel, és mert nem törekszik kizárólagos válaszokra, hanem mert a műveltsége is unikális: itt egy latin és görög irodalmon nevelkedett klasszika-filológus beszél a finn, észt, szlovákiai magyar irodalomról vagy a feminizmust vagy a zsidóságot tematizáló írásokról. A különféle problémakörök, nyelvek, tapasztalatok egymás mellé helyezése a legkevésbé sem öncélú: Polgár Anikó elemzéseiben a különféle „tekintetek” egymást értelmezik. Ilyen perspektívaváltásokra nyelvtudás, műveltség híján kevesen lennének képesek.

Egy ennyire varázslatosan sokszínű kötetnek akár a szerző szándékaitól függetlenül óhatatlanul van némi ismeretterjesztő jellege, hiszen az itt felsorolt alkotók egy részéről (finn költők pl.) nem is hallott a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó. Természetesen egy esszékötetben lehetetlen költői életműveket vagy akár versciklusokat idézni. (Ám mikor az elemzés egyetlen, a nagyközönség számára ismeretlen vagy nehezen fellelhető versre fókuszál, azt talán érdemes lenne legalább jegyzetben közölni.)

Egy kicsit a kötetbe nem illőnek érzem Tőzsér Árpád nőképének elemzését. Hiszen A másik tekintet felépítése kicsit egy arcképcsarnokra emlékeztet: amikor továbblépünk, mindig egy új nézőpontot, másságot, kisebbséget ismerünk meg. De a Tőzsér naplóiból áradó nőmegvetés tekinthető-e egy elnyomott (elhallgatott, háttérbe szorított) kisebbség álláspontjának? Természetesen nem, ezt a szerző sem sugallja, ámbár a hímsoviniszták jellemzően tényleg áldozatként tekintenek önmagukra. Vagy a Tőzsér-féle kriminális nőkép a kisebbségi léthelyzettel függ össze? Én alig hiszem. Persze nem csak ideológiai alapon, a saját önmeghatározásukkal egyetértve érdeklődhetünk emberi csoportok iránt (én például nagyon szívesen elolvasnék egy, a militáns incelek zárt világát belülről láttató novellát). Ám Tőzsér patriarchális attitűdje oly közhelyes, hogy tulajdonképpen nehezen érthető, hogy mért pont őt választotta a szerző a női identitás és a férfitekintet viszonyának bemutatására.

A kötetben tárgyalt másságok legnagyobb része beilleszthető valamiféle politikai diskurzusba: elnyomó-elnyomott, kisebbségi-többségi. A kései Kertész Imre-életműben kifejeződő identitásválságok viszont nem vagy nem mindig illeszthetőek ezekbe az alá-fölé rendeltségeken alapuló kategóriákba – ami nem jelenti, hogy az identitás(ok) történelmi-politikai kereteitől akár az ő esetében is eltekinthetnénk. Ám a „másiknak”, miképp azt a szerző a kötet talán legfilozofikusabb esszéjében („Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében) nemcsak nyelvi, szexuális, politikai, hanem metafizikai dimenziói is lehetnek. Hiszen az „én” csakis azáltal létezhet, hogy valaki, a „másik” megfigyeli. Ez az életünkben leginkább jelen lévő „másik” legtöbbször nem az elnyomó, nem az idegen, hanem életünk társa, a férjünk vagy a feleségünk. A „másik” halálával az identitásunk, az emlékezetünk is csorbát szenved, hiszen elveszítvén a „nézőnket”, mi magunk is meghalunk.. Ezek az identitás-roncsolások (-roncsolódások), ezek az elkerülhetetlennek tűnő agóniák mennyiben tekinthetők az élet természetes részének? Létezhet-e irodalmi kifejezés ezek számba vétele nélkül?

A kötetben közölt Kertész Imre-esszé oly sokrétű és oly megragadó, hogy bízunk benne, hogy ezeket a szempontokat egy,  a kései Kertészt átértelmező (mondhatjuk, rehabilitáló) monográfiában is sikerül majd a szerzőnek kibontani.

  

Polgár Anikó: A másik tekintet. Kisebbség, mítosz, idegenség a finn, magyar és a szlovákiai magyar irodalomban. Nap Kiadó. Dunaszerdahely. 2021.

 

Illusztráció: Paul Klee: Gruppe macht Augen

Az Utószó a magyar költészethez egy kisvárosi vagy városszéli, jellegzetesen kelet-közép-európai kertbe kalauzol minket: cseresznyefa, körtefa, hóvirágok, orgonabokrok, kerítés mögött sötétlő erdő és hegyek. De ez mégiscsak különös hely, nemcsak amolyan elhagyott „haza”, vagy kicsit ósdi, az emlékeink mélyén melengetett-becézgetett „otthon”, hanem az ég (a felhők) írásjegyeiből létrejött alkotás. (Vízfestmény)

A kert elmosódó vízfestmény,
aki idelát, az látja:
egy felrebbenő felhő-árny
szűrt-fényű kalligráfiája.

Írott, vagyis a szemünk láttára íródó alkotás – ám nem a paradicsom, hanem a magyar költészet, egyáltalán a magyar nyelvű irodalmi hagyomány (és ez azért nem egyenlő a magyar magas költészettel) „kertje”. Ösvényein élő és halott olvasók járnak. Régi verssorok, dallamok, ritmusok éltetik. Minden fa, minden bokor, minden virág „újjászületés”, idézet vagy inkább újraolvasás (újrateremtés). Micsoda irodalmi kavalkád! A Mohai-féle természetfelfogás egyfelől posztmodernnek tűnik, másfelől nagyon hasonlít a trubadúrok felfogásához: az ő tavaszi nyitóképeikben még latinul énekelnek a madarak—az „új idő”, a tavasz dallamai, motívumai megidézik az összes régebbi tavaszt, az udvari líra majdnem minden rétegét, a teljes irodalmi hagyományt. Mohai kertjében egymás mellé (fölé, alá) rétegződnek Weöres, Arany, Nemes Nagy, Kosztolányi tájélményei, verssorai, dallamai.  A kert tulajdonképpen egyfajta örökös újraolvasás vagy szellemidézés, a Borges által oly sokszor emlegetett Könyv és Természet egymásra kopírozódása. De a hagyományhoz nemcsak az írott vagy magas irodalom tartozik. A Nyugat és Kosztolányi Dezső avatott ismerőjétől a legmeglepőbb a magyar népdal- és nótakincs, sőt a gyerekköltészetet idéző rigmusok átemelése.

Ebben az ütött-kopott, „megbántott” (magára hagyott?), hangsúlyosan kelet-közép-európai kertben a legmegrendítőbb a pátosz emlékezete. Márpedig magyar irodalomról nehéz annak patetikus, romantikus, „hősi” vonulata nélkül beszélni. Ám a Mohai által többször megidézett évszak-tematika (elmúlás és újjászületés) mintha ellentmondana a tragikus veszteség-érzésnek. De a „megbántott kert” cseresznyefái mintha nem érdemelnének meg több tavaszt, csakis egyetlenegyet. Az ő „hősi haláluk” Mohai lírai univerzumában végleges és jóvátehetetlen (A nyár halottja):

A cseresznyefák: habos lovak.
Remeg sörényük a Nap alatt.
Egyedül vannak. A fejek éle
körcikkelyt vág az ég szemébe,
fény herseg a fogak alatt –
cseresznyefa, habos ló:
a nyár halottja vagy!

A cseresznyefa a nyár halottja – de vajon kicsoda a kert „halottja”, a magyar költészet legutolsó „birtokosa” és olvasója? A kérdés még az idő ciklikusságát felmutató verseskötet kapcsán sem értelmetlen: Mohai verseit, „újraolvasását” mindvégig átjárja a személyes halál és vereség balsejtelme. A költemények végén a versritmus gyakran megbicsaklik, mint a magányosan bóklászó öregember térde. Ezek a „bicsaklások”, drámai kifordítások a kötet számos remekében tetten érhetők – és nemcsak a metrikát érintik.

Egészen különösen siklatja ki Mohai V. Lajos a Soproni virágének, a legelső magyar szerelmes vers (vagy inkább szerelmes vers-töredék) lírai alaphelyzetét. Az elválás egészen más értelmet nyer itt – a magára hagyott a „virágot” a beszélő halála teszi kiszolgáltatottá és magányossá (Tavaszi gyönge ág).

Márciusi ajándék, tavaszi gyönge ág,
Ha elhagy a szerelem, terád ki vigyáz?
Ki kísér szemével, ha tőled kell válnom,
S fekszem majd fehéren a halottas ágyon?

Az ágy nem a beteljesülés, az egymásra találás, hanem az elválás színhelye. De ez az elválás mégiscsak egymásra találás, hiszen a halál fehérré, azaz virággá változtatja a költői ént is. Szerelem és halál, boldogság és gyász, miképp a középkorban, ma is egymásba tükröződik. Csak épp a halál a cserben hagyás metaforája is.

Lesz-e még magyar irodalom, ha többé nem fogja szeretni senki?

Ezt a veszteség-érzést nem a magyar líra hanyatlása vagy valami ködös világvége-sejtelem implikálja, hanem a személyes magára hagyottság érzése. Aköltő rendszeresen visszautal a szerelmi költészet dilemmájára, alaphelyzetére: „én” akkor létezik, ha van kihez beszélnie. Ennek a fényében formálja  át a magyar betyár- és bujdosó-hagyományt is Mohai: a kiszakadás, elmagányosodás az én széttöredezettségét és pusztulását implikálja.

Hiszen nemcsak az írás, hanem az olvasás is valamiféle eleven kölcsönösséget feltételez. Az „utolsó olvasó” már csak a saját halálát olvashatja ki a kert /a könyv lapjairól.

És ez lesz a kert (a kultúránk, a tulajdonképpeni természetünk) végzete is. Olvasók híján semmibe vész. Ezért is indokolt Mohai V. Lajos remek kötetének címében kiemelt utószó.

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez.
Prae.hu. 2021.

Illusztráció:
Rembrandt Tájkép az irgalmas szamaritánussal

Nem gyakran találkozunk izgalmas visszaemlékezésekkel a határon túli magyar irodalom nyugati diaszpórájában, így különlegesnek mondható a Megpróbáltam címmel 2021-ben megjelent könyv, melynek írója, Sütő Gyuszi több mint harminc éve él és dolgozik számítógépes mérnökként az Amerikai Egyesült Államokban, ahol három gyermeküket nevelték fel közösen feleségével, Ildikóval. Felnőtt fiainak, Szilárdnak, Áronnak és Attilának ajánlja a könyvet. Gyuszi megőrizte magyar anyanyelvét és napi szinten használja is: „Harminc év emigráció után is magyarul gondolkodom és magyarul álmodok. De a gépelés gördülékenyebben megy angolul” írja (p. 444).

A szerző a visszaemlékezést nemzetközi közönségnek szánta, angol nyelven írta és jelentette meg először I tried címmel. Az eredeti kötetet önkéntes fordítással fordították magyarra rokonok, barátok, ismerősök, összesen tizenhatan, név szerint Eck Péter, Felföldi Zita, Goóz Marianna, Incze Emma, Jurecska Attila, Kiss Misi, Liszkai András, Márkus Krisztina, Németh Zsuzsa, Schaffer Erika, Somogyi-Mann Márta, Sütő Ibolya, Sütő Ildikó, Szirbik Andrea, Tóth Erzsébet, Tóth József, Várallyai Csanád. A kötetet díszítő nagyszerű rajzokat a Budapesten élő Danila Liza grafikusművész készítette. A kötet két nyelven történő megjelenése, a magyar változatnak az önkéntes csoportos fordítással való elkészítése és a benne előforduló speciális lexika miatt a könyv akár összehasonlító fordítástudományi kutatás korpuszaként is felhasználható volna, mivel alkalmas a kulturálisan specifikus elemek fordítása során alkalmazott fordítói stratégiák vizsgálatára.

Az elbeszélés harminchat fejezetet, harminchat történetet tartalmaz. Sütő Gyuszi történeteit tíz éves korától követjük nyomon egészen a romániai forradalomig és a szerző Amerikába távozásáig, közel két évtized kalandjait felölelve, melyek helyszínei Szamosújvár, Kolozsvár és Brassó, valamint Brassópojána és Bukarest. Nem egy teljes életrajzot tartunk a kezünkben, hanem nagyon izgalmas sztorikat: minden történetnek van íve, mindben egy-egy kalandot mesél el.

Kíváncsian vettem kézbe a könyvet. Magyarországon nőttem fel, nagyon keveset tudtam és tudok a Ceauşescu vezette diktatúra mindennapjairól, a magyar kisebbség életmódjának részleteiről, szépségeiről és nehézségeiről. A könyvet olvasva gondolkodtam el azon, hogy mennyiféle egyéni sors, egyéni történet zajlott abban az időszakban is, és mennyire különböző történeteket és élményeket éltek meg a diktatúrában felnőtt fiatalok.

A könyv bevezető részében az író röviden összefoglal néhány személyes és történelmi tudnivalót: egyrészt, hogy magyar kisebbségiként nőtt fel Romániában, másrészt, hogy Erdély gyönyörű, sokszínű, soknemzetiségű régió: „éltek ezen a vidéken magyarok, románok, örmények, szászok és romák” (p. 1), „gyerekkoromban az utcán játszottam magyar, román, örmény, cigány, sőt, még német gyerekekkel is” (p. 2), „román, magyar és cigány népzenét egyaránt hallgattam” (p. 2). A romániai nehéz politikai helyzet, Ceauşescu személyi kultusza, a kétségbeejtő gazdasági helyzet és élelmiszerhiány, és a lezárt határok ellenére boldog gyerek- és fiatalkora volt, ahogy az a kalandos történeteken is mindenhol átüt a szövegen, és ahogy a szerző megfogalmazza: „Ennek ellenére elmondhatom, hogy jó gyerekkorom volt, mert olyan emberek vettek körül, akiktől melegséget és szeretetet kaptam, és akik nagyon komolyan vették az oktatásomat. Formálták személyiségemet, s akivé váltam, azt nagy részben nekik köszönhetem” (p. 2).

Ahogy olvastam egyik történetet a másik után, úgy szippantott be egyre jobban az olvasás izgalma, alig tudtam letenni a könyvet, és alig vártam, hogy újra kézbe vehessem. A történetmesélés stílusa megragadott, olyan érzést keltett bennem, mintha téli estén ülnénk a ropogó tűz mellett és hallgatnám a mesélőt, aki fordulatosan, gondolatban újra és újra átélve mondja el a történeteket, az apró részleteket is nagyon pontosan és hitelesen előadva. Ezek a részletek azok, amelyek számomra hitelessé teszik a történeteket, és ezek azok, amelyek miatt a gyerekeink korosztályának is nagyon ajánlom ezt a könyvet.

A disznóvágás szertartása legtöbbünk (különösen a vidékiek) gyerekkorának természetes része volt, de ma már a civilizált világból jövő, a húst a boltban feldolgozva vásárló, esetleg a húsevéstől tartózkodó városlakók számára – az élethű részleteket olvasva – barbár mészárlásnak tűnik. Az egyszerű játékok: a bújócskázás, a focizás, a parittyázás, a bicskadobálás mellett megjelennek a veszélyes játékok: a robbantások, a foszfor lekaparása és összegyűjtése a gyufaszálakról és robbanóanyagként való használata, vagy a géppuskatöltények felrobbantása, a háborúból ottmaradt német lövedékek összegyűjtése a nagyszülők kertjéből. A félig üres boltok, az élelmiszerhiány és a szegénység, a húshiány, hogy előfordult, hogy az édesapa által adott matematikaórákat a vágóhídról csempészett disznóhússal honorálták, ahol az, hogy valaki jóltáplált és „nagy hasa van” azt jelentette, hogy köze lehet a Securitatéhoz.

Ma, amikor a klímaváltozás és következményei miatt aggódunk, különösen megindító arról olvasni, hogy a környezet tönkretételét hogyan tapasztalták meg közvetlen közelről: amikor a lakásokban csak időszakosan van folyóvíz, és a város határában folyó Szamos vize – amelyben a szülők, nagyszülők generációja még fürdött és mosott, és amelynek a vizét itta –, már tele van szennyezéssel a mellé telepített környezetszennyező üzemek miatt, és a városban már csak egyetlen iható vízforrás van, ahonnan minden nap vödörben hordják haza az ivóvizet a lakók.

Az író és barátai többször kerültek életveszélybe, amelyből maguknak kellett kilábalniuk. A hatalmat gyakorlóknak minden korban kedves szórakozása a vadászat. Az író tanúja volt, amikor a falu melletti erdőben a vadászat során megsebesített vadkan a falu irányába menekült, és az író szeme előtt rontott neki egy falubelinek, aki vasvillával vette fel a harcot a vadállattal. Gyuszi sokat sportolt: síelt, sífutott és vízisíelt édesapjával és a barátaival, gördeszkázott, megpróbálkozott a sárkányrepüléssel és motorozott. Sok történet kapcsolódik a sportkalandokhoz, és szinte minden sportágban került a szerző vagy egy barátja életveszélyes helyzetbe. A nehéz körülmények között a sport nem csak hasznos és szórakoztató időtöltés volt, de esetenként kiemelt helyzetet is biztosított, például a katonaságnál; illetve pluszkeresetet is jelentett, amikor síoktatóként tudott dolgozni a Brassói hegyekben.

Tanulságos történet szól a méhészkedésről, amely egyszerre hobbi és komoly keresetkiegészítés volt az író édesapja számára. Elképesztő az a szemléletesség, precíz részletesség, ahogyan a méhészkedés folyamatát és fortélyait leírja, például ahogy kerékpárral és gyalog, éjszaka mentek el a méhkasért, kifüstölték és befogták a méheket, kivágták és kicsorgatták belőle a mézet, majd hazaszállították, vagy amikor az erdőben fogtak be egy méhcsaládot. Ezen a ponton gondolkodtam el azon, hogy milyen nehéz dolga lehetett az írónak és a fordítónak is: ezek a szakszerű leírások speciális terminológiát tartalmaznak, amelyet sem angolul nem lehetett könnyű megfogalmazni, sem magyarul nem lehetett könnyű pontosan visszaadni.

A legmegrendítőbb történetek talán azok, amelyek arról szólnak, hogy a középiskolás korú írót fiú osztálytársaival együtt három hónapos munkatáborba küldték a Duna-csatorna építésére. A Duna-csatorna Ceauşescu egyik megaprojektje volt, a Dunát a Fekete-tengerrel összekötő víziút, melyet évtizedeken keresztül, embertelen körülmények között építettek az oda kirendelt politikai foglyok, rabok, katonák, középiskolás és egyetemista diákok. Mégis, ezeken a történeteken is átüt az életszeretet és a humor, az író a rendkívül nehéz körülmények és a hiábavaló embertelen rabszolgamunka közepette is képes megmutatni az élet szépségét.

A diktatúra embertelenségének elviseléséhez humorra, valamint nagy adag manuális készségre és ezermesteri tudásra is szükség volt. Gyuszi édesapjától megtanulta, hogyan tud a jég hátán is megélni. Ilyen történet volt a méhészkedésről szóló, de ide sorolhatjuk azt is, amikor 1986-ban a bukaresti Steaua futballcsapata bejutott az Európa-kupa negyeddöntőjébe, de a mérkőzést csak rádión közvetítették. Így aztán ők – és sokan mások is – antennát építettek, és a mérkőzés idején az antennákat, televíziókészülékeket, székeket és a szurkoláshoz hozzátartozó sört felcipelték Kolozsvár legmagasabb pontjára, ahol fogni tudták a magyarországi TV-adást. Egy későbbi történetben Gyuszi azt meséli el, hogyan épített ágyat fiatal felesége és kisfia számára. Mai világunkban, amikor a boltok tömve vannak áruval, szinte elképzelhetetlen, hogy mindent saját magának kellett elkészítenie, megépítenie. Mégis könnyű átélni az olvasottakat, mivel a történetek fonala egyszerűen magával ragadja az olvasót.

Az 1989-es román forradalom Brassóban érte az írót. Számomra nagyon érdekes volt olvasni ezt a történetet egy „helyi” szemszögéből, aki személyesen élte át az eseményeket. Eszembe jutott, ahogy ebben a karácsonyi időszakban mindenki a televízió előtt ült Magyarországon, mert élőben közvetítették a román forradalom eseményeit. Mindannyian tudtuk, hogy történelmi időket élünk. De hogyan lehet túlélni a helyszínen, amikor előkerülnek a fegyverek, nincs fűtés, áram és ennivaló, és azt is nehéz megállapítani, hogy ki melyik oldalon áll? Minden nagyon gyorsan zajlott, és tíz nappal a forradalom után Nyugat-Európa megnyitotta a határait, a románok pedig útlevelet kaptak. Az író pedig már januárban Bukarestbe utazott, hogy vízumot szerezzen az USA-ba. Nagyon sokan folyamodtak vízumért ebben az időben, a nagykövetségek nyitvatartása pedig változatlan volt. Megható olvasni azt az embert próbáló igyekezetet, kitartást és túlélőösztönt, amivel az írónak végül – a rendkívüli hidegben, több napos sorban állás után – sikerült a vízumot megszereznie.

Az elbeszélés több története is foglalkozik a fogorvosi kezelésekkel (pontosabban azok hiányosságaival és módszereivel), természetesen az író ezekben is a saját élményeit osztja meg az olvasókkal. Érdekes módon a könyv keretét is egy fogkezelés adja: a könyvet indító történetben az író fogából kiesik a tömés; a könyv záró történetéből pedig megtudjuk, hogy az USA-ba utazás előkészületeként megcsináltatta a fogait, kicseréltette a töméseket, mert figyelmeztették, hogy ez Amerikában nagyon sokba kerülhet. Megtudjuk azt is a történetekből, hogy mi szimbolizálta a nyugati kultúra gazdagságát és a szabadságát: a repülőn elfogyasztott narancslé és banán, a Kent cigaretta, a nyugati márkájú sportszerek és ruhák.

A merész kalandok mellett az is kitűnik a történetekből, hogy mennyire fontos volt az író életében a családja – különösen kedves és megindító történeteket oszt meg édesapjáról és nagymamájáról –, valamint az a minőségi oktatás, amelyet formális és informális keretek között szerzett meg gyerek- és ifjúkorában az általános és középiskolában és az egyetemen, valamint családjától, barátaitól, környezetétől, kiemelten édesapjától, aki egyúttal matematikatanára is volt a gimnáziumban.

Sütő Gyuszi: Megpróbáltam. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2021.
ISBN 978-606-9091-42-5, p. 445.

A 19. századi gyermekirodalmi sajtóban az adott lap szerkesztőjének koncepciójától függött, hogy milyen mértékben vannak jelen a történelmi tárgyú munkák, illetve a néhai, valamint a jelenleg is élő híres történelmi személyiségekkel kapcsolatos cikkek aránya. A korszakban a mindent átható nacionalizmus eszméje miatt elmaradhatatlan része volt ezeknek a lapoknak az ilyen tárgyú és jellegű munkák szerepeltetése. Ez mondák és mítoszok meseszerűsitését, közzétételét, és feldolgozását, a nemzeti emlékhelyek, emléknapok ismertetését, életrajzi portrék, folytatásos, ifjúsági történelmi regények és történelmi tárgyú rejtvények közreadását jelentette. Azt figyelhetjük meg, hogy az ilyen jellegű szövegek arányát nem határozta meg a választott célközönség kora, ez a szempont sokkal inkább befolyásolta a választott nézőpontot, a narrátori hangot, az elbeszélés stílusát. A kisebb gyerekeknek szóló lapok ebben a tekintetben jobban különböznek az ifjúsági lapoktól[1], mint az ifjúsági lapok az általános, népszerűsítő irodalomtól.

Jelen esszémben egyrészt arra keresem a választ, hogy miért kerülhetett bele a kisgyermekeknek szóló Méhecske folyóiratba egy olyan a Lánchídról szóló cikk, mely túl van zsúfolva adatokkal és finanszírozással kapcsolatos információkat is tartalmaz. Másrészt pedig, egy példán keresztül azt mutatom be, hogy a híd névadója miként fogadta a felé irányuló figyelmet, személye iránti lelkesedést, amely minden generációt, köztük az ifjúságot is érintette. Harmadrészt ezen jelenségeken keresztül pedig, hogy milyen lehetőségeket láttak a kortársak, illetve az utókor Széchényi alakjának és sikeres kezdeményezéseinek propagálásában.

A reformkor egyik legjelentősebb eseménye a Lánchíd alapkőletétele volt[2]: Ezt mind a magyar, mind az osztrák vezetők kiemelt alkalomként kezelték. Az ünnepség reprezentatív szempontból mindkét fél számára rendkívüli jelentőséggel bírt, ám a benne rejlő lehetőséget mégis egészen eltérő mértékben használták ki az érintett személyek. A Lánchíd megépítését kezdeményező Széchényi Istvánt[3] például kifejezetten zavarba hozta a rá irányuló élénk figyelem, szemben Kossuth Lajossal. Már az is egészen beszédes, ha az eset kapcsán az ifjúságnak a két politikussal való kapcsolatteremtési kísérletére tett reakcióikat vesszük figyelembe. Amikor Széchényi megtudta, hogy erőfeszítéseit a városi fiatalság aznap este fáklyás-zenés felvonulással szeretné megköszönni, szándékosan távol maradt otthonától.

Nem a nyilvános szereplés ellen volt kifogása[4]: ahogy naplójának szemérmesen megvallja, egyszerűen nem volt kedve ahhoz, hogy őt ünnepeljék. Amíg a fiatalok csoportja tovább állt Kossuth Lajos otthonához, addig ő szó szerint hazalopakodott. Kossuth Lajos azonban, aki aznap ünnepelte névnapját, örömmel fogadta a társaságot, és a hozzájuk intézett beszédben arra ösztönözte az ifjúságot, hogy a hidat kezdjék el Széchényi hídként emlegetni: ezzel a gesztussal pedig menedzselte az ötlet ellen egyébként hevesen tiltakozó Széchenyit is.[5]

Sok más esetben is maga Kossuth kezdeményezi, hogy központi szerephez jusson,[6] felismerve, hogy az, aki a legkevésbé vágyik erre a szerepre, remek szimbolikus figurája lehet a magyar ügynek. Kossuth jócskán hozzájárult a Széchenyi kultusz kialakításához, alapvetően saját politikai érdekének is tekintette ezt: a gróf által növelte saját népszerűségi indexét is.

Az, hogy maga Széchenyi kultuszának építése, a Széchenyiről való megemlékezés milyen lehetőségeket rejt magában egy politikus, egy politikai ideológia számára, s Kossuhoz hasonlóan miképp ismerik ezt fel és aknázzák ki az adott korszakban, azt jól mutatja azt a gróf születésnapjának 150. évfordulójára kiadott gyűjteményes füzet, amely az évforduló alkalmából az ifjúságot megszólító írásos dokumentumok közül válogat.[7] Itt több az 1941-es évet érintő, hasonló párhuzam felállítása között szerepel egy olyan ünnepi beszéd is, amelyben a szerző a dicső ősökre való megemlékezést összeköti a mai magyar vezérfiak alakja iránti tisztelet jelentőségével. Azaz ennél is konkrétabban: a Széchenyi évfordulót használja fel arra, hogy Horthy Miklós alakját népszerűsítse.

„Kedves Gyermekek!

Ifjú lelketek tökéletesen talán meg sem érti még gróf Széchenyi István születésének jelentőségét és élete munkásságának fontosságát és nagyságát, de ifjú szívetekben bizonyosan visszhangra találnak az ő okos szavai: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben Magyarország kifejtésére. A magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.”

Ezt érezzétek ti is ebben az ünnepélyes pillanatban és szíveteket hassa át az egész nemzettel együtt édes magyar hazánk lángoló szeretete; dicső őseink iránt való kegyelet és az a mélységes ragaszkodás és hódolat, amelyet minden igaz magyar érez a ma élő magyar vezérférfiak, de legfőképpen a mi szeretett Kormányzó urunk, vitéz nagybányai Horthy Miklós iránt!

Nemesítsétek szíveteket és a lelkesedés szent tüzét, amely lelketeket ebben az ünnepélyes órában hevíti, folytonos élesszétek ti, a magyar jövendő egyetlen reménységei! A magyar haza fényét, a nemzet nagyságát és dicsőségét tettekkel emelni soha ne szűnjetek!

A magyar nemzet büszkesége pedig, gróf Széchenyi István és a nemzet annyi dicső, nagy fia, küldjenek áldást édes hazánkra; árasszanak örökké tündöklő fényt szép Magyarországra!”[8]

 

De pontosan mely konkrét törekvéseket is emeli ki Széchenyi számtalan kezdeményezése és gesztusa közül a gyereksajtó?  Ahogy a Méhecske előfizetőinek felhívása is jelzi, a gyerekek érdeklődési köréből, a gyermeki látásmódból kiindulva igyekeznek összeállítani a sajtótermékeket. E koncepcióba pedig Széchenyi alakja számos kezdeményezésén keresztül megragadható lehetne, a legnépszerűbb téma mégis a Lánchíd, ezt követően pedig a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására tett felajánlás.  A Méhecskét szerkesztő Kalocsai Róza sok más gyermek- és ifjúsági lap szerkesztőjéhez hasonlóan iskolai keretek között is foglalkozott a gyerekekkel.[9] Tanítónőként tehát egyrészt maga tapasztalta meg a mindennapokban, hogy mivel és hogyan tudja felkelteni a különböző korú gyermekek érdeklődését, valamint a tananyag ismeretének fényében pontosan tudta, hogy mikor mivel érdemes kiegészíteni az iskolai ismereteket, és milyen előzetes tudásra lehet építeni a cikkeket. Mégis ebben a cikkben azt tapasztalhatjuk, hogy az adatoló jellegű információk mértéke túlmutat azon, ami a mű által elméletileg megcélzott korosztályú gyerekek számára a korabeli tudományos diskurzusban kifejtett tapasztalatok alapján elfogadható lehet.

„Egyik képünk a Buda-Pest közt lévő remek lánczhidat mutatja, melynek lételét gróf Széchényi Istvánnak köszönjük, ki külföldi utazásaiban sok nagyszerű dolgot látva, azon eszméje támadt, hogy Budát Pesttel egy rendkívüli építményü híddal hozza kapcsolatba. Eszméje a hazában viszhangra talált, mert belátták hogy mint kereskedelmi úgy társadalmi szempontból országunknak nagy előnyére válik.

Az 1836-iki országgyűlés elhatározta tehát a lánchíd felépítését és 1839-ben az előmunkálatok megtétettek. 1842-ben letétetett az alapkő: 1849-ben a forradalom alatt, a már majdnem készenlévő hidat egy császári hadseregbeli tiszt megkísértette légbe repíteni, mi azonban nem sikerült, s még saját életével is lakolt e merényletért. – 1849 november 20.-án bocsájtatott a lánchíd a közönség használatára. A híd építésének összes költsége mintegy hét millió frt-ra megy.

A híd tervét Tierney Clark, angol építész készítette, az építést pedig Clark Ádám vezette.

A láncz és egyéb lényeges részek Angolhonban, a vas rudak és apróbb részek pedig gróf Andrássy György, Gömör megyében lévő vasgyárában készültek.

A Duna szélessége, hol a híd áll 1230, és mélysége 50 láb.

S itt áll 20 év múlva, daczolva a jégtorlaszok és szélvészeknek, díszíti nem csak Buda-Pestet, hanem a Dunát is, mert nem csak e folyam, hanem sokak véleménye szerint Európa nem mutathat fel ily hidat, mint lánczhidunk.”[10]

Mielőtt azonban megpróbálnánk meghatározni, hogy miért is jelennek meg olykor a gyermeklapokban ehhez hasonló kivételek, térjünk vissza az adott lap általános jellemzőire. A stílus, a szókincs, a mondatszerkezetek mind megpróbálnak imitálni, leképezni egy gyermeki nyelvet. Ezért sokszor a keretet is akképp alakítják ki, hogy a gyermek könnyedébben, mintaként tekinthessen egy olyan vele egykorú elbeszélőre is, aki a hozzá hasonló módon csodálkozik rá a szűkebb és tágabb környezetében zajló eseményekre, érdeklődik, informálódik, tesz fel kérdéseket. A Méhecske lapjain is megjelenik egy fiktív kislány, aki folyamatosan beszámol a lap egy rovatában az őt ért kulturális hatásokról. Ez a rovat az Ilonka szünórái, amely bátorítja, ösztönzi az olvasót arra, hogy elolvassa a vonatkozó részt, s esetleg tovább érdeklődjön a témában.  Különösen érdekes a Lánchíd cikk az Ilonka szünórái rovat keretei közt közölt, különböző monarchiabeli élménybeszámolók kontextusában. A fiatal lány bécsi látogatásáról szóló cikke mintha Széchenyi századelei tapasztalatának ismétlődését tükrözné vissza: a szerző megjegyzi, hogy a városhoz köthető benyomások egyrészt csodálatra méltóak és izgalmasak voltak, másrészt elszomorítóak: hiszen Bécsben egy gyermeknek is feltűnik, hogy a különböző élménybeszámolókon alapuló, előzetes ismeretek ellenére mennyivel fejlettebb ez a hely, mint maga Pest.

„Sok különféle ítéletet hallottam én már Bécsről, nem egytől olyanféle nyilatkozat is jött: ”Nekem nem tetszik Bécs, régi építésű város.” vagy „Pest annyira épül, hogy maholnap meghaladja Bécset. ”Én tehát némi büszke önérzettel tekintettem szét.

(…)

 -Csak külsejét tekintsük meg Bécsnek most gyermekem, mondá apám, majd múzeumait, műkincseit visszajövet, ha több időnk leend.

-Oh nagyon jó lesz, válaszolám örömtelve; de ezen örömemet lehangolta kissé azon tudat, hogy a régi városnak házai, utczái, szebbek mint a mienk, azaz Pest utczái és házai, a városban bent két ágra oszolva folyik a Duna, ha még nem oly hatalmas folyam is mint Budapestnél, de a várost nagyon szépíti; csinos hidak vannak rajta. Bécs utcái tisztán tartva, palotái nagyszerűek és az ó és új építészet remekei, melynek épentartására nagy gond van fordítva. Hát még a belvárosban a császári palota, melynek régiségét aranyos vas rácsozattal kerített igen jól karban tartott nagyszerű park ifjítja meg.”[11]

Emellett persze a maga nemében páratlannak számító Lánchíd annak a bizonyítéka, hogyha a magyar nemzet tagjai összefognak, akkor képesek bizonyos dolgokban megelőzni Bécset: hiszen, ha van is, ami összeköti a Duna két oldalát Bécsben Ilonka beszámolója szerint, az ismeretterjesztő cikkből tudhatjuk, hogy az osztrákoknál nincs párja hasonló hídnak. Az, hogy az osztrákokat mennyire érzékenyen érintette ez a különbség, az a tény támasztja leginkább alá, hogy eleinte a bécsi udvar döntéshozói gátolták az építkezés haladását,[12] mert presztízsveszteségként fogták fel, végül azonban felismerte a benne rejlő, számára is előnyös gazdasági és reprezentatív lehetőségeket, s ezért változtattak az álláspontjukon, majd az ügy mellé álltak.

A hídnak önmagában nemcsak a közlekedés fejlődésében, hanem esztétikai szempontból is jelentősége van: a cikk szerzője ezt ki is kiemeli. Ám Ilonka számára ezzel a vitathatatlanul impozáns látvánnyal együtt elmaradott a városkép, ami azt sugallja az olvasónak, hogy szükség van új fejlesztésekre. Bécs fejlettségét egy közösségnek köszönheti, ezért is a szövegben szereplő többesszám, ami jelzi, hogy egy ilyen jellegű városkép megőrzésére és fejlesztésére nem elég néhány kivételes, reprezentatív építmény, amely a nemzet nagyjainak erőfeszítése révén jött létre. Néhány kivételes személyiség képes rendkívüli eredményeket elérni, de egy átfogó megújuláshoz szükség van a teljes közösség megmozdulására, a kollektív felelősségvállalásra.

Mi lehet hát a Lánchídhoz hasonló cikkeknek a fő, közvetett üzenete? A reformkor jelentős eredményei komoly változást hoztak az ország számára, ám ezt a fejlődést megtörte a szabadságharcot követő, megtorló időszak. De a kiegyezést követően  most újra van lehetőségünk a fejlődésre. Ezen politikai viszonyok keretei közt pedig minden hazafi és honleány kötelessége lenne a szebb városkép kialakítására tett törekvés. A kiegyezés után szabad az út, az állam érdeke is az, hogy Pest és Buda fejlődjön, felzárkózzon a nyugati színvonalhoz. Ez az igény fokozódik az ezredévi évforduló közeledtével, amelyet az épített környezet szempontjából nagy elvárások és jelentős fejlesztések jellemeztek a magyar nemesség és értelmiség körében, de a császár személye felől is.

Ez a cikk mintegy iránymutatásként is szolgálhat a millenniumi időkre, amikor a ma kis olvasói középkorúak lesznek, s talán ők maguk is kerülnek olyan pozícióba, hogy fejlesztések tekintetében kezdeményezzenek, gyűjtést szervezzenek, anyagi támogatást nyújtsanak, illetve kiszólhat a lapot megvásárló, s esetenként a lapot gyermekének felolvasó szülőhöz is, akit hasonló tevékenységre buzdít ezáltal. A Lánchídról szóló cikk – amellett, hogy a Széchenyi kultusz érdekes adaléka is lehet – a többi, a nagyvilágban, Európában és hazánkban látható építmények, épületek kapcsán írott cikkekkel együtt alapvetően kettős funkcióval bírhat: egyrészt a magyar nemzet történetével, kultúrájával, művészetével akarják megismertetni az olvasót, másrészt fogékonnyá akarják tenni arra, hogy ezekre a későbbiekben áldozzon: nemcsak időt a felkeresésére, hanem anyagi hozzájárulást az állapotmegőrzésére, felújítására.

Ez utóbbi szándék, ami legalább annyira szól a szülőkhöz, mint a gyermekekhez, részben indokolhatja az adatolóbb jellegű munkákat. Ezek az adatok rávilágítanak arra, hogy egy impozáns látvány ú építmény létrejötte és fenntartása valójában milyen mértékű és jellegű erőfeszítéseknek köszönhető, mennyi energiába és pénzbe kerül. Ezen szándék állhat amögött is, hogy az ilyen jellegű cikkek mindig jóval több adatot tartalmaznak, mint minden más olyan esetben, ahol a tények, adatok, számok kapcsán figyeltek arra, hogy azok a korosztályi sajátosságoknak megfelelő mértékben legyenek jelen a szövegekben. Ezt a szándékot erősíti a folyóirat cikkei között szereplő József nádor szobráról írott ismertető is, amely nem csupán a szoborra, mint fontos köztéri alkotásra hívja fel a figyelmet, hanem a megörökített személy jelentőségére is, aki számára elsődleges fontosságú volt Buda és Pest városképének szépítése.  József nádor és Széchenyi István tevékenysége számos ponton összeér Buda és Pest ügyében a különböző kezdeményezések és financiális támogatás terén, melyek között szerepel a Lánchíd ügyének segítése is.[13] Ez a minta tehát tovább erősíti annak a szándéknak a feltételezhetőségét, hogy a lap koncepciójában központi szerepet játszik az olvasóvá nevelés mellett az ideális honleány kritériumaiba tartozó jótékonykodásra való hajlam erősítésének gondolata is.

Az emlékezethely, a kultusz kutatás mellett irodalom- és gazdaságtörténet kapcsolatait vizsgáló kutatások számára is fontos adalék lehet az, hogy jelenik meg a Széchenyi Lánchíd a gyermeksajtóban, s hogy miként lehetséges ezeknek a cikkeknek a közvetett üzenetét ezen politikai események, társadalmi folyamatok, változások keretei közt értelmezni.

A tanulmány létrejöttét az EJKK-NKE 2021-es ösztöndíj tette lehetővé.

[1] Jellemzően 12, illetve 14 év a korhatár a két kategória közt.

[2] „Illusztris társaság gyűlt össze Pesten, öt méterrel a Duna szintje alatt 1842. augusztus 24-én délután 5-kor a Lánchíd alapkőletételére. Itt volt az ország, a megye és a város összes számba jöhető egyházi és világi vezetője, élükön Habsburg Károly főherceggel, aki unokaöccse, V. Ferdinánd magyar király képviseletében érkezett Bécsből. Az alapkőletétel kis híján botrányba fulladt, mivel – mint Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hírlap beszámolt róla – „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”. Ezzel szemben a híd átadásának ünnepsége, a forradalom-és szabadságharc bukása miatt, már egy egyoldalú, sokkal kevésbé népszerű eseménynek számított: 1849. november 20-án délben lezajlott átadási aktusán éppen a sok nehézség után révbe jutott vállalkozás feletti öröm és felhajtás hiányzott. Habsburg főhercegeknek, érseknek és országnagyoknak nyoma sem volt; a hatóságok részéről megjelentek inkább ártottak az eseménynek. Ott volt ugyanis a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Karl von Geringer, akit a köznyelv Geringsternek, vagyis legcsekélyebbnek, Széchenyi pedig Silányinak gúnyolt, valamint báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári hadsereg parancsnoka. Ők – mint előző nap egy újsághirdetmény beharangozta – a hídtársaság „alázatos meghívására a lánczhíd-vállalatot azzal méltóztatnak kegyesen megtisztelni, hogy a megnyitandó hídon elsők[ént] menendnek keresztül”.” Lőrincz László, Különös Lánchíd ünnepek, HVG, 41. évf., 2009/7.

[3] Vajda Pál: A Lánchíd története. Budapest, Szikra, 1947. 67, Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak. Bp., Műszaki, 1984. 146.

[4] Széchenyi egyébként nem zárkózott el a nyilvános fellépésektől: vehemensen kiállt minden olyan reformkori ügy mellett, amely valamilyen módon érintette a társas élet különböző színtereit. Ha kellett, fellépett ezeken a helyeken, hogy különböző mértékű és jellegű közegek nyilvános alkalmain szerepeljen. Ilyen eset például az éves jövedelmének felajánlása a Magyar Tudományos Akadémia megállapítására. Sőt, ami a Lánchíd alapkőletételének ünnepségét illeti, maga is megjelent magán az eseményen.

[5] https://pestbuda.hu/cikk/20201007_a_vilag_egyik_legszebb_hidja_sokaig_nevtelen_volt

[6] Például a Gőzhajózási Társaság élére is az ő javaslatára nevezik ki, ő „csinál belőle a köztudatban” legnagyobb magyart.

[7] A gyűjteményes kötetben érdekes ezekben a szövegekben annak a korabeli gyermek- és ifjúsági lapokban általánosan megfigyelhető jelenségnek az egyes példái is, hogy milyen szerepet, jelentőséget tulajdonítanak a családi évfordulók megünneplésének abban hogy a gyerekek, fiatalok miként kötik össze ezeket a különböző emlékünnepélyekhez való viszonyával.

[8] Ünnepi beszéd a népiskolák növendékei előtt Széchenyi István születésének 150 évfordulójára, részlet = szerk. G. Takács József,,”A legnagyobb magyar” emlékezete: gróf Széchényi István… születésének 150-ik évfordulójára: ünnepi versek, beszédek, előadások, társadalmi, ifjúsági egyesületek és iskolák Bp., Ábrahám, 1941,  13.

[9] Kalocsai Róza 1838-ban született. Tanítói végzettséggel a Pesti ev. ref. felsőbb leányiskola tanítónője volt, de tanított Szatmáron, Debrecenben, Cegléden és Újpesten is. Fordításai, nevelési, kertészeti írásai, meséi a kor ismert írónőjévé tették. Könyveinek száma megközelítette a negyedszázat, de írásai jelentek meg a Családi Körben, Hölgyfutárban és más lapokban is. A Méhecske utolsó száma 1869. október 30-án jelent meg, feltételezhetően anyagi gondok miatt. A szerkesztő ezután új folyóiratot indított Leányvilág címen.

http://epa.oszk.hu/01200/01245/00034/jl_0702.htm

[10] Sz. n. , A Lánczhíd= Méhecske 2 évf. 1868/3. 42.

[11]

[12] A vállalkozás kezdetben ingatag lábakon állt. Az 1841 augusztusától kibocsátott részvények 60 százaléka nem kelt el, ezek árát Sina maga állta. Még maga Széchenyi is megpendítette a meglepett Sinának, hogy mégsem fogja megvenni a beígért 150 ezer forint értékű részvényt (az összes 3 százalékát), mert, mint naplójából tudható, attól félt, hogy elbukná. A problémák egyik oka a megváltásokkal és vámokkal kapcsolatos tárgyalások nehézkessége volt. Először is kárpótolni kellett Pestet és Budát, lévén hogy a két város a híd miatt elesett az addigi hajóhídon átkelők hídvámjától, valamint a hajósok által a folyami utat elzáró régi híd alkalmankénti megnyitásáért fizetett összegtől. Ennél is több gondot okozott az állam kárpótlása, mivel az építkezés igénybe vette azokat a budai parti területeket, melyeken a hadsereg raktárépületei álltak. A hadsereg packázásainak feltételezések szerint nem anyagi okai voltak: a bécsi kormány egyszerűen el akarta szabotálni az építkezést, elkerülendő a presztízsveszteséget, amit egy óriási magánhíd felépítése jelent egy keleti „tartományban” (miközben még Bécsnek sem volt állandó átkelője). Mindezt anélkül, hogy nyíltan vállalták volna az álláspontjukat, mivel azzal Széchenyi pártjára állították volna a terv konzervatív és Bécs-gyűlölő ellenlábasait is.

https://tte.hu/kulonos-lanchid-unnepek/

[13]