Bodrogi Csongor és Enesey Diána hét irodalmi lap színes kínálatából állította össze az áprilisi lapajánlót.

A TIZEDIK

Stijn Vervaet: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció (tanulmány, Hovanec Zoltán fordítása) [Tiszatáj]

A Tiszatáj legfrissebb száma külön blokkot szentel a „jugoszláv” irodalomnak. Az idézőjel használatát mindenki azonnal megértheti: vajon lehetséges-e beszélni egy ilyen heterogén nyelvi közegben egységes irodalmi tudatról? És mihelyt föltesszük ezt a kérdést, rögvest ránk borul sok másik is; mígnem rájövünk, hogy hétköznapi fogalmaink egy „nemzeti irodalomról”, „nyugati és periférián levő” irodalmakról, „egynyelvű szerzőkről” finoman szólva is megkérdőjelezhetők. Ennek a problémahalmaznak igyekszik néhány fontosabb aspektusára rávilágítani Stijn Vervaet tanulmánya. Nem éppen a legkönnyebb olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom, aki árnyaltabb képet szeretne kapni arról, hogy milyen az a kelet-közép-európai irodalmi világ (és annak a nyugathoz való viszonya), amely bizony sok tekintetben a sajátunk is. [B. Cs.]

A KILENCEDIK

„Egy nyugalmazott szarvasbogárpásztor” (Fekete Vince beszélgetése Szilágyi Istvánnal) [Székelyföld]

Ez a beszélgetés voltaképp több beszélgetés, melyek jó tíz évvel ezelőtt készültek a nagyszerű erdélyi, partiumi íróval. Nemcsak műhelytitkokat tudunk meg ezekből (például hogy mennyire alakult ki írás közben egy-egy regény cselekménye, hogy mennyire „kísérlet” az írás, vagy hogy miként választ a szerző nyelvet egy szövegéhez), és nem is csak visszaemlékezések gyerekkorra, Zilahra, diktatúrára, történelmi időkre, de (és mindenekelőtt) bepillantást nyerhetünk a szerző különleges gondolkodásába, melyet történeti szemlélet itat át. A legtöbb szó persze a csodálatos Kő hull apadó kútba című regényről esik (még ha külön kiemeli is Szilágyi, mennyire örült, hogy nem vált az irodalmi köztudatban „egykönyves szerzővé”). Ez a remekmű máig ható problémákat szólaltat meg női létről, társadalmi különbségekről, bűnről és bűnhődésről, és kifejezetten érdekfeszítő megtudni, mi minden jár a szerző fejében, amikor e regényre visszapillant. Nekünk pedig, akik folyóiratokat olvasunk, az is roppant figyelemre méltó, hogyan gondolkodott Szilágyi irodalmi szerkesztőként a cenzúráról: cenzúrázott mindent, ami „hovatartozás alapján” bánthatott valakit is. [B. Cs.]

A NYOLCADIK

Lapis József: Az igazi kritikus (vers) [Eső]

Az Eső tavaszi számának központi témája a kritika, a kritikusi élet nehézségei és ennek összes vonzata. Emellett — a lapszám első szakasza— az élet és a halál tematikájára a fókuszál. Most a lap második felére koncentrálok, különös tekintettel Lapis József írására, ám eközben kitekintek a többi, kritikáról szóló szövegre is. Lapis József verse remek felütés a kritika témájához, a kritikus életének alapvonásait ábrázolja, benne az olykor patetikus komolyság több ponton ironikus végpontra jut. Azonban a vers megfogalmaz néhány lényeges, mondhatni, hermeneutikai elvet a kritikusok számára. Jelesül az igazság prioritását, amely a szerzői auktoritáson is felülkerekedik, a történelem és a tapasztalat mozzanatait és az aktualitásra való fogékonyságot is kiemeli. Ezek a mozzanatok a lapszám többi írásában is megbújnak vagy épp felszínre törnek. Pillantsunk bele néhányba:

Zalán Tibor verse a kritikus félelmeiről, gyötrődéseiről és döntésének súlyáról szól. Láthatjuk, a „fogalom nélküli tapasztalat” gátat vethet a kritika megszületésének, a gyávaság és a „borítékolt halhatatlanság” kerül itt összetűzésbe.

Bazsányi Sándor a szégyen szegletei felől ragadja meg a kritikusi (és az írói) létet, egészen a világirodalmi horizontig tágítva a perspektívát, személyes élményekből (is) táplálkozva. Ugyancsak hangsúlyosak a személyes élmények Bánki Éva „Ne írj kritikát” című szövegében, ahol a kritika írása hídépítésként jelenik meg, amellyel a kritikus a más társadalmi helyzetű emberek megszólítását célozza. Az írásban számos példa szerepel — különböző megvilágításba helyezve a kritikaírás gyakorlatát — a trubadúrköltészettől egészen Tar Sándorig. Azonban a kritika reális oldalához a határfalak felhúzása is hozzátartozik, amelyet számos társadalmi tényező erősít fel, ennyiben pedig a kritika elválaszt, s ezért int a szerző:

Hát jól gondold meg, ha kritikaírásra adod a fejed.

[E. D.]

A HETEDIK

Csobánka Zsuzsa Emese: Végtelen nyolcas (vers) [Alföld]

A hétköznapok rejtett metafizikája — ez volt az első gondolatom erről a versről. Ám a metafizikai rétegen kívül társadalomkritika és a kor kórképe is megjelenik. A hétköznapok szorongatásából, rohanásából, öncsalásából olykor ki kell szakadni, meg kell állni:

„…teret adni a térnek.
Időt adni az időtlenségnek.”

Utat kell nyitni a valóságnak is, vagyis annak, ami a vélt, megszokott valóság alatt lapul, az igazságnak. Igaz, ez a látvány gyakran fájhat. Fájdalom és igazság tárul fel, ha a hétköznapok tünékeny pillanatainak a mélyére látunk. Ebből kiviláglik, hogy mit értettünk félre, hogy nem irányíthatunk mindent, hogy az életet és a változást hagynunk kell „megtörténni annak rendje és módja szerint”. [E. D.]

A HATODIK

Mária Ferenčuhová: tévedni sem volt ideje (vers) [Kalligram]

Nem csupán a Kalligram műfordítás kínálata állított nehéz döntés elé, de Mária Ferenčuhová remek versei is, Merva Attila fordításában. Hosszas tűnődésem eredményét nem is tudom alaposan indokolni. Talán az a széles és különlegesen szemléltetett időhorizont szolgálhat magyarázatul, amit a vers elénk tár, mégpedig a múlhatatlan, de hiábavalónak tűnő szerelem által kifeszített síkon. Gyermekkori emlékek, mint a tantestület hűtőjéből kidobásra szánt sütemény, amelyet végül közösen fogyasztott el a szeretett személlyel. Valami romlott köti össze őket. Fizikapéldák és a másik által megnyerni vágyott úszóbajnokságok — megannyi apró kapocs. Az életen át tartó szerelem zálogai. Ám nem csak győztese van az úszóbajnokságnak, s nem csak az úszóbajnokságnak van győztese (és vesztese is). A szerelem bajnokságát — úgy tűnik — a lírai én elvesztette, mert túl sok maradt benne az álom, túl hosszan kíséri őt az emlékezés. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK

Fekete Vince: (Ikarosz) (vers a Halálgyakorlatok című ciklusból) [Tiszatáj]

 Hogy mennyire értelmezhető különálló versként ez a mű, azon el lehetne vitatkozgatni, hiszen az utána következővel egy közös cím alatt jelent meg. Magam önálló műként is értelmezni tudom (nem tagadva, hogy ciklusrészként tekintve bizonyos további jelentések rakódhatnak rá). Ikaroszról azt tudjuk a közismert mítoszból, hogy nagyon vágyott a fény felé röpülni, de olyan közel merészkedett a naphoz, hogy végül elégtek a szárnyai. Nagyon különleges, szinte példátlanul egyedi átirata ez a vers az eredeti történetnek. A „repülés” itt ugyanis az emlékezés munkája, melyet egyre szárnyalóbb nyelven jelenít meg a szöveg egy idősödő női (?) főszereplő arcát a képi világ középpontjába helyezve:

tágra nyílt szemmel,
eltátott szájjal karjai felfelé lendülnek, ahogy visszanéz
régi, egykori arcaira, mintha sokan, rengetegen lennének
ott vele együtt, és mennyien el is porladtak nyomtalanul! [B. Cs.]

A NEGYEDIK

Etela Farkašová: A forgatókönyv (regényrészlet) [Kalligram]

Egy hirtelen és a tervezettnél hevesebb ajtónyitással lépünk be a szobába, s egyúttal Etele Farkašová regényrészletébe is. Az időskor kiszolgáltatottsága egy újságcikk kapcsán bontakozik ki. Az olvasó egy betűt sem lát a cikkből, nem látja, hanem érzi. Az idős pár hangulatából olvasunk. A becsapottság dühe és tompa fájdalma húzódik meg kettejük rövid, utalásszerű mondatokból álló beszélgetésében. Kezdetben olyan hajlíthatatlannak mutatkozó női szigor gondoskodó gyengédségbe fordul. A történetre rávetül a betegség árnyéka és az álmatlanság is, de felülkerekedik a felfedezés öröme. Mennyi észre sem vett vagy elfeledett holmi lapulhat egy házban? Mennyi fel nem tárt csoda bújkálhat a másikban? Hogyan szállnak szembe az utódok génjei a szülői és nagyszülői álmodozásokkal? Ezekre keresi a választ Farkašová írása, mégpedig az éltető és talán megfiatalító zene útvonalán. [E. D.]

A HARMADIK

Piros Vera: Randevú (novella) [Látó]

Az áttűnések novellája ez. Konrad és Éva életének, főleg reggeleiknek apró mozzanatai egymásba kapcsolódnak. A térbeli elválasztottság az idő révén egységgé változik. Az egységet a múlt emlékei is erősítik, csak azokban épp a térbeli egység győzi le az időbeli elválasztottságot. Az egy-egy elkapott reggeli pillanatból élettörténeteik lényegi elemei bontakoznak ki — szinte úgy érezzük, ismerjük a karaktereket. A pillanatok és a múlt néhány mozzanatnyi foglalata ilyen árulkodó. Az élettörténeteik hátterén pedig megjelenik az átfogó, történeti kontextus: a vasfüggöny „átvágása”, ez az ő jelenük, túl a cigaretta füstjének és a kávé kortyolásának pillanatain. Piros Vera novellája remek érzékkel mutatja be, miként hathat az egyes emberek életére a történelmi szituáció, s hogyan szakadnak szét, majd fonódnak össze az egyéni élettörténetek a makroszinten zajló, mondhatni, világtörténelmi események hatására. [E. D.]

A MÁSODIK

Taródi Luca: Futás (vers) [Apokrif]

Taródi Luca verse olyan problémát szólaltat meg, amely rohanó világunkban alighanem valamennyiünket érint: hogy nem tudunk megpihenni. Leülhetnénk persze, de az „ennyi ember előtt” szégyen lenne. (E sorokat olvasva nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire telibe talál, hogy mennyire ilyen az életünk: szégyenbélyeget ütnek arra, aki akár csak egy pillanatig is kivonná magát a körforgásból, a kényszerek, megfelelések, szokások, morális elvárások szövevényes hálójából.) Pedig tényleg csak egy pillanatot szeretnénk pusztán önmagunknak! És ez annak ellenére lehetetlen, hogy a folyamatos rohanásért soha nem kapunk igazi jutalmat, a „futás”, bár nyilvánvalóan nem magunkért van, az derül ki, hogy másokért sem:

rég nem nézi senki, hogy ez most kinek hasznos,
van, akinek még tetszünk-e? 

[B. Cs.]

AZ ELSŐ

Tamás Dénes: Ha túl gyorsan (vers) [Székelyföld]

Tamás Dénes verse szinte észrevétlenül alakul át a szemünk előtt egy hétköznapi biciklizés élményének elmeséléséből előbb rapszódiává, majd ódává, végül filozófiai tankölteménnyé. A nagyívű kompozíció legfontosabb motívumai a dögök. A bicikliző lírai én egyre többet lát belőlük, és ahogy egyre gyorsabban halad, egyre gyakrabban is ütköznek látómezejébe az elhullt állatok. Bár már a szöveg elején is sejthetjük, a végére nyilvánvalóvá válik: átfogó metaforáról van szó. Az egyre gyorsuló világ egyre több halottat termel, ez pedig, ha úgy tetszik, a tömegtermelés kritikája, ha úgy tetszik, fölgyorsult életünké, az egész modernitásé; ha úgy tetszik, akkor pedig az érzékelésünké, amely nem képes elidőzni a csend és mozdulatlanság szépségein. [B. Cs.]

 

 

 

Van-e értelme kis nyelven vagy kisebbségi helyzetben anyanyelvi irodalmat művelni? A fiatal, akkor még ultraliberális Kosztolányi meglehetősen radikális választ ad erre a kérdésre az egyik I. világháború előtt közölt esszéjében: a kis irodalmak mind nevetségesek, provinciálisak, “röghöz kötik” a szárnyalni tudó és akaró tehetségeket, akik könnyebben kibontakozhatnának egy nagyobb nyelv, egy nagyobb kultúra árnyékában. Minek örményül írni – példának okáért –, ha írhatunk olaszul is? (https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/2012/08/26/az_ormeny_paradicsom)

Persze gyakorlati és hatalomtechnikai okok is szólnak a kis irodalmak létezése mellett. Egy kis nemzet vagy nemzeti kisebbség túlélési esélyei anyanyelvi írásbeliség nélkül minimálisra csökkennek. Egy kisebb közösség elitje az anyanyelvi irodalmon keresztül is megpróbálhat (és többnyire meg is próbál) normát közvetíteni. Ráadásul egyetlen „szárnyalni akaró” költő sem tud könnyedén egy másik nyelven (azaz nem az anyanyelvén) verset írni.

Elgondolkodtató, hogy a felvilágosodás képviselte univerzalizmus   sem vezetett automatikusan a kis nyelvek felszámolódásához. Meglehet, minden nyelv képes megmutatni valamit, amit a másik nem, a világirodalom nem képzelhető el eme sokféle „másság” egymásba tükrözése nélkül. Nagy kérdés, ha csak egyetlen nyelv lenne a földön, létezne, létezhetne-e irodalom? Ama nevezetes „nyelvzavar”, a különféle nyelveken rögzített tapasztalatok sokfélesége nem feltétele-e az irodalmi kifejezésnek?

Izgalmas kérdések ezek – és különösen határon túli magyar szemszögből: hiszen azt sem tudjuk, hány vagy hányféle magyar irodalom létezik. Ám a magyar irodalmi kritika nem igazán segíti ezeknek a kérdéseknek az árnyalt kibontását. A kilencvenes évek divatja (minden provinciális, ami nem illeszthető bele a nyugati trendekbe) csak látszólag hasonlít a fiatal Kosztolányi állásfoglalásához. Kosztolányi ugyanis nem beszél „felzárkózásról”, a kritikusok és más közvetítők útmutatásairól, ő a fiatalok szabadságvágyával indokolja a „nyílt tengerek” iránti vonzódást. A kétezres években persze már nem hátrány, ha egy író ún. kisebbségi tapasztalatokat is rögzít. De vajon minden tapasztalatot szabadon rögzíthet…? A politikai korrektség irodalmi kritikákba beleszűrődő elvárásai az irodalom autonómiája szempontjából nem sok jót ígérnek.

 

Polgár Anikó figyelemre méltó esszékötete, A másik tekintet a költő, műfordító, irodalomtörténész szerző másság-tapasztalatokkal kapcsolatos kritikáit gyűjti össze. A költői igénnyel megfogalmazott előszó és Az allegorizált kisebbségi tér a kötet egyik legérdekesebb írása, itt a szerző elméleti alapossággal boncolgatja a kisebbségi irodalom, egyáltalán a „kisebbség” a publicisztikákban és a politikai közbeszédben annyiszor elcsépelt kategóriáit. A szerző nézőpontja nemcsak azért különleges, mert másoknál árnyaltabban, ügyesebben érvel, és mert nem törekszik kizárólagos válaszokra, hanem mert a műveltsége is unikális: itt egy latin és görög irodalmon nevelkedett klasszika-filológus beszél a finn, észt, szlovákiai magyar irodalomról vagy a feminizmust vagy a zsidóságot tematizáló írásokról. A különféle problémakörök, nyelvek, tapasztalatok egymás mellé helyezése a legkevésbé sem öncélú: Polgár Anikó elemzéseiben a különféle „tekintetek” egymást értelmezik. Ilyen perspektívaváltásokra nyelvtudás, műveltség híján kevesen lennének képesek.

Egy ennyire varázslatosan sokszínű kötetnek akár a szerző szándékaitól függetlenül óhatatlanul van némi ismeretterjesztő jellege, hiszen az itt felsorolt alkotók egy részéről (finn költők pl.) nem is hallott a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó. Természetesen egy esszékötetben lehetetlen költői életműveket vagy akár versciklusokat idézni. (Ám mikor az elemzés egyetlen, a nagyközönség számára ismeretlen vagy nehezen fellelhető versre fókuszál, azt talán érdemes lenne legalább jegyzetben közölni.)

Egy kicsit a kötetbe nem illőnek érzem Tőzsér Árpád nőképének elemzését. Hiszen A másik tekintet felépítése kicsit egy arcképcsarnokra emlékeztet: amikor továbblépünk, mindig egy új nézőpontot, másságot, kisebbséget ismerünk meg. De a Tőzsér naplóiból áradó nőmegvetés tekinthető-e egy elnyomott (elhallgatott, háttérbe szorított) kisebbség álláspontjának? Természetesen nem, ezt a szerző sem sugallja, ámbár a hímsoviniszták jellemzően tényleg áldozatként tekintenek önmagukra. Vagy a Tőzsér-féle kriminális nőkép a kisebbségi léthelyzettel függ össze? Én alig hiszem. Persze nem csak ideológiai alapon, a saját önmeghatározásukkal egyetértve érdeklődhetünk emberi csoportok iránt (én például nagyon szívesen elolvasnék egy, a militáns incelek zárt világát belülről láttató novellát). Ám Tőzsér patriarchális attitűdje oly közhelyes, hogy tulajdonképpen nehezen érthető, hogy mért pont őt választotta a szerző a női identitás és a férfitekintet viszonyának bemutatására.

A kötetben tárgyalt másságok legnagyobb része beilleszthető valamiféle politikai diskurzusba: elnyomó-elnyomott, kisebbségi-többségi. A kései Kertész Imre-életműben kifejeződő identitásválságok viszont nem vagy nem mindig illeszthetőek ezekbe az alá-fölé rendeltségeken alapuló kategóriákba – ami nem jelenti, hogy az identitás(ok) történelmi-politikai kereteitől akár az ő esetében is eltekinthetnénk. Ám a „másiknak”, miképp azt a szerző a kötet talán legfilozofikusabb esszéjében („Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében) nemcsak nyelvi, szexuális, politikai, hanem metafizikai dimenziói is lehetnek. Hiszen az „én” csakis azáltal létezhet, hogy valaki, a „másik” megfigyeli. Ez az életünkben leginkább jelen lévő „másik” legtöbbször nem az elnyomó, nem az idegen, hanem életünk társa, a férjünk vagy a feleségünk. A „másik” halálával az identitásunk, az emlékezetünk is csorbát szenved, hiszen elveszítvén a „nézőnket”, mi magunk is meghalunk.. Ezek az identitás-roncsolások (-roncsolódások), ezek az elkerülhetetlennek tűnő agóniák mennyiben tekinthetők az élet természetes részének? Létezhet-e irodalmi kifejezés ezek számba vétele nélkül?

A kötetben közölt Kertész Imre-esszé oly sokrétű és oly megragadó, hogy bízunk benne, hogy ezeket a szempontokat egy,  a kései Kertészt átértelmező (mondhatjuk, rehabilitáló) monográfiában is sikerül majd a szerzőnek kibontani.

  

Polgár Anikó: A másik tekintet. Kisebbség, mítosz, idegenség a finn, magyar és a szlovákiai magyar irodalomban. Nap Kiadó. Dunaszerdahely. 2021.

 

Illusztráció: Paul Klee: Gruppe macht Augen

Az Utószó a magyar költészethez egy kisvárosi vagy városszéli, jellegzetesen kelet-közép-európai kertbe kalauzol minket: cseresznyefa, körtefa, hóvirágok, orgonabokrok, kerítés mögött sötétlő erdő és hegyek. De ez mégiscsak különös hely, nemcsak amolyan elhagyott „haza”, vagy kicsit ósdi, az emlékeink mélyén melengetett-becézgetett „otthon”, hanem az ég (a felhők) írásjegyeiből létrejött alkotás. (Vízfestmény)

A kert elmosódó vízfestmény,
aki idelát, az látja:
egy felrebbenő felhő-árny
szűrt-fényű kalligráfiája.

Írott, vagyis a szemünk láttára íródó alkotás – ám nem a paradicsom, hanem a magyar költészet, egyáltalán a magyar nyelvű irodalmi hagyomány (és ez azért nem egyenlő a magyar magas költészettel) „kertje”. Ösvényein élő és halott olvasók járnak. Régi verssorok, dallamok, ritmusok éltetik. Minden fa, minden bokor, minden virág „újjászületés”, idézet vagy inkább újraolvasás (újrateremtés). Micsoda irodalmi kavalkád! A Mohai-féle természetfelfogás egyfelől posztmodernnek tűnik, másfelől nagyon hasonlít a trubadúrok felfogásához: az ő tavaszi nyitóképeikben még latinul énekelnek a madarak—az „új idő”, a tavasz dallamai, motívumai megidézik az összes régebbi tavaszt, az udvari líra majdnem minden rétegét, a teljes irodalmi hagyományt. Mohai kertjében egymás mellé (fölé, alá) rétegződnek Weöres, Arany, Nemes Nagy, Kosztolányi tájélményei, verssorai, dallamai.  A kert tulajdonképpen egyfajta örökös újraolvasás vagy szellemidézés, a Borges által oly sokszor emlegetett Könyv és Természet egymásra kopírozódása. De a hagyományhoz nemcsak az írott vagy magas irodalom tartozik. A Nyugat és Kosztolányi Dezső avatott ismerőjétől a legmeglepőbb a magyar népdal- és nótakincs, sőt a gyerekköltészetet idéző rigmusok átemelése.

Ebben az ütött-kopott, „megbántott” (magára hagyott?), hangsúlyosan kelet-közép-európai kertben a legmegrendítőbb a pátosz emlékezete. Márpedig magyar irodalomról nehéz annak patetikus, romantikus, „hősi” vonulata nélkül beszélni. Ám a Mohai által többször megidézett évszak-tematika (elmúlás és újjászületés) mintha ellentmondana a tragikus veszteség-érzésnek. De a „megbántott kert” cseresznyefái mintha nem érdemelnének meg több tavaszt, csakis egyetlenegyet. Az ő „hősi haláluk” Mohai lírai univerzumában végleges és jóvátehetetlen (A nyár halottja):

A cseresznyefák: habos lovak.
Remeg sörényük a Nap alatt.
Egyedül vannak. A fejek éle
körcikkelyt vág az ég szemébe,
fény herseg a fogak alatt –
cseresznyefa, habos ló:
a nyár halottja vagy!

A cseresznyefa a nyár halottja – de vajon kicsoda a kert „halottja”, a magyar költészet legutolsó „birtokosa” és olvasója? A kérdés még az idő ciklikusságát felmutató verseskötet kapcsán sem értelmetlen: Mohai verseit, „újraolvasását” mindvégig átjárja a személyes halál és vereség balsejtelme. A költemények végén a versritmus gyakran megbicsaklik, mint a magányosan bóklászó öregember térde. Ezek a „bicsaklások”, drámai kifordítások a kötet számos remekében tetten érhetők – és nemcsak a metrikát érintik.

Egészen különösen siklatja ki Mohai V. Lajos a Soproni virágének, a legelső magyar szerelmes vers (vagy inkább szerelmes vers-töredék) lírai alaphelyzetét. Az elválás egészen más értelmet nyer itt – a magára hagyott a „virágot” a beszélő halála teszi kiszolgáltatottá és magányossá (Tavaszi gyönge ág).

Márciusi ajándék, tavaszi gyönge ág,
Ha elhagy a szerelem, terád ki vigyáz?
Ki kísér szemével, ha tőled kell válnom,
S fekszem majd fehéren a halottas ágyon?

Az ágy nem a beteljesülés, az egymásra találás, hanem az elválás színhelye. De ez az elválás mégiscsak egymásra találás, hiszen a halál fehérré, azaz virággá változtatja a költői ént is. Szerelem és halál, boldogság és gyász, miképp a középkorban, ma is egymásba tükröződik. Csak épp a halál a cserben hagyás metaforája is.

Lesz-e még magyar irodalom, ha többé nem fogja szeretni senki?

Ezt a veszteség-érzést nem a magyar líra hanyatlása vagy valami ködös világvége-sejtelem implikálja, hanem a személyes magára hagyottság érzése. Aköltő rendszeresen visszautal a szerelmi költészet dilemmájára, alaphelyzetére: „én” akkor létezik, ha van kihez beszélnie. Ennek a fényében formálja  át a magyar betyár- és bujdosó-hagyományt is Mohai: a kiszakadás, elmagányosodás az én széttöredezettségét és pusztulását implikálja.

Hiszen nemcsak az írás, hanem az olvasás is valamiféle eleven kölcsönösséget feltételez. Az „utolsó olvasó” már csak a saját halálát olvashatja ki a kert /a könyv lapjairól.

És ez lesz a kert (a kultúránk, a tulajdonképpeni természetünk) végzete is. Olvasók híján semmibe vész. Ezért is indokolt Mohai V. Lajos remek kötetének címében kiemelt utószó.

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez.
Prae.hu. 2021.

Illusztráció:
Rembrandt Tájkép az irgalmas szamaritánussal

Nem gyakran találkozunk izgalmas visszaemlékezésekkel a határon túli magyar irodalom nyugati diaszpórájában, így különlegesnek mondható a Megpróbáltam címmel 2021-ben megjelent könyv, melynek írója, Sütő Gyuszi több mint harminc éve él és dolgozik számítógépes mérnökként az Amerikai Egyesült Államokban, ahol három gyermeküket nevelték fel közösen feleségével, Ildikóval. Felnőtt fiainak, Szilárdnak, Áronnak és Attilának ajánlja a könyvet. Gyuszi megőrizte magyar anyanyelvét és napi szinten használja is: „Harminc év emigráció után is magyarul gondolkodom és magyarul álmodok. De a gépelés gördülékenyebben megy angolul” írja (p. 444).

A szerző a visszaemlékezést nemzetközi közönségnek szánta, angol nyelven írta és jelentette meg először I tried címmel. Az eredeti kötetet önkéntes fordítással fordították magyarra rokonok, barátok, ismerősök, összesen tizenhatan, név szerint Eck Péter, Felföldi Zita, Goóz Marianna, Incze Emma, Jurecska Attila, Kiss Misi, Liszkai András, Márkus Krisztina, Németh Zsuzsa, Schaffer Erika, Somogyi-Mann Márta, Sütő Ibolya, Sütő Ildikó, Szirbik Andrea, Tóth Erzsébet, Tóth József, Várallyai Csanád. A kötetet díszítő nagyszerű rajzokat a Budapesten élő Danila Liza grafikusművész készítette. A kötet két nyelven történő megjelenése, a magyar változatnak az önkéntes csoportos fordítással való elkészítése és a benne előforduló speciális lexika miatt a könyv akár összehasonlító fordítástudományi kutatás korpuszaként is felhasználható volna, mivel alkalmas a kulturálisan specifikus elemek fordítása során alkalmazott fordítói stratégiák vizsgálatára.

Az elbeszélés harminchat fejezetet, harminchat történetet tartalmaz. Sütő Gyuszi történeteit tíz éves korától követjük nyomon egészen a romániai forradalomig és a szerző Amerikába távozásáig, közel két évtized kalandjait felölelve, melyek helyszínei Szamosújvár, Kolozsvár és Brassó, valamint Brassópojána és Bukarest. Nem egy teljes életrajzot tartunk a kezünkben, hanem nagyon izgalmas sztorikat: minden történetnek van íve, mindben egy-egy kalandot mesél el.

Kíváncsian vettem kézbe a könyvet. Magyarországon nőttem fel, nagyon keveset tudtam és tudok a Ceauşescu vezette diktatúra mindennapjairól, a magyar kisebbség életmódjának részleteiről, szépségeiről és nehézségeiről. A könyvet olvasva gondolkodtam el azon, hogy mennyiféle egyéni sors, egyéni történet zajlott abban az időszakban is, és mennyire különböző történeteket és élményeket éltek meg a diktatúrában felnőtt fiatalok.

A könyv bevezető részében az író röviden összefoglal néhány személyes és történelmi tudnivalót: egyrészt, hogy magyar kisebbségiként nőtt fel Romániában, másrészt, hogy Erdély gyönyörű, sokszínű, soknemzetiségű régió: „éltek ezen a vidéken magyarok, románok, örmények, szászok és romák” (p. 1), „gyerekkoromban az utcán játszottam magyar, román, örmény, cigány, sőt, még német gyerekekkel is” (p. 2), „román, magyar és cigány népzenét egyaránt hallgattam” (p. 2). A romániai nehéz politikai helyzet, Ceauşescu személyi kultusza, a kétségbeejtő gazdasági helyzet és élelmiszerhiány, és a lezárt határok ellenére boldog gyerek- és fiatalkora volt, ahogy az a kalandos történeteken is mindenhol átüt a szövegen, és ahogy a szerző megfogalmazza: „Ennek ellenére elmondhatom, hogy jó gyerekkorom volt, mert olyan emberek vettek körül, akiktől melegséget és szeretetet kaptam, és akik nagyon komolyan vették az oktatásomat. Formálták személyiségemet, s akivé váltam, azt nagy részben nekik köszönhetem” (p. 2).

Ahogy olvastam egyik történetet a másik után, úgy szippantott be egyre jobban az olvasás izgalma, alig tudtam letenni a könyvet, és alig vártam, hogy újra kézbe vehessem. A történetmesélés stílusa megragadott, olyan érzést keltett bennem, mintha téli estén ülnénk a ropogó tűz mellett és hallgatnám a mesélőt, aki fordulatosan, gondolatban újra és újra átélve mondja el a történeteket, az apró részleteket is nagyon pontosan és hitelesen előadva. Ezek a részletek azok, amelyek számomra hitelessé teszik a történeteket, és ezek azok, amelyek miatt a gyerekeink korosztályának is nagyon ajánlom ezt a könyvet.

A disznóvágás szertartása legtöbbünk (különösen a vidékiek) gyerekkorának természetes része volt, de ma már a civilizált világból jövő, a húst a boltban feldolgozva vásárló, esetleg a húsevéstől tartózkodó városlakók számára – az élethű részleteket olvasva – barbár mészárlásnak tűnik. Az egyszerű játékok: a bújócskázás, a focizás, a parittyázás, a bicskadobálás mellett megjelennek a veszélyes játékok: a robbantások, a foszfor lekaparása és összegyűjtése a gyufaszálakról és robbanóanyagként való használata, vagy a géppuskatöltények felrobbantása, a háborúból ottmaradt német lövedékek összegyűjtése a nagyszülők kertjéből. A félig üres boltok, az élelmiszerhiány és a szegénység, a húshiány, hogy előfordult, hogy az édesapa által adott matematikaórákat a vágóhídról csempészett disznóhússal honorálták, ahol az, hogy valaki jóltáplált és „nagy hasa van” azt jelentette, hogy köze lehet a Securitatéhoz.

Ma, amikor a klímaváltozás és következményei miatt aggódunk, különösen megindító arról olvasni, hogy a környezet tönkretételét hogyan tapasztalták meg közvetlen közelről: amikor a lakásokban csak időszakosan van folyóvíz, és a város határában folyó Szamos vize – amelyben a szülők, nagyszülők generációja még fürdött és mosott, és amelynek a vizét itta –, már tele van szennyezéssel a mellé telepített környezetszennyező üzemek miatt, és a városban már csak egyetlen iható vízforrás van, ahonnan minden nap vödörben hordják haza az ivóvizet a lakók.

Az író és barátai többször kerültek életveszélybe, amelyből maguknak kellett kilábalniuk. A hatalmat gyakorlóknak minden korban kedves szórakozása a vadászat. Az író tanúja volt, amikor a falu melletti erdőben a vadászat során megsebesített vadkan a falu irányába menekült, és az író szeme előtt rontott neki egy falubelinek, aki vasvillával vette fel a harcot a vadállattal. Gyuszi sokat sportolt: síelt, sífutott és vízisíelt édesapjával és a barátaival, gördeszkázott, megpróbálkozott a sárkányrepüléssel és motorozott. Sok történet kapcsolódik a sportkalandokhoz, és szinte minden sportágban került a szerző vagy egy barátja életveszélyes helyzetbe. A nehéz körülmények között a sport nem csak hasznos és szórakoztató időtöltés volt, de esetenként kiemelt helyzetet is biztosított, például a katonaságnál; illetve pluszkeresetet is jelentett, amikor síoktatóként tudott dolgozni a Brassói hegyekben.

Tanulságos történet szól a méhészkedésről, amely egyszerre hobbi és komoly keresetkiegészítés volt az író édesapja számára. Elképesztő az a szemléletesség, precíz részletesség, ahogyan a méhészkedés folyamatát és fortélyait leírja, például ahogy kerékpárral és gyalog, éjszaka mentek el a méhkasért, kifüstölték és befogták a méheket, kivágták és kicsorgatták belőle a mézet, majd hazaszállították, vagy amikor az erdőben fogtak be egy méhcsaládot. Ezen a ponton gondolkodtam el azon, hogy milyen nehéz dolga lehetett az írónak és a fordítónak is: ezek a szakszerű leírások speciális terminológiát tartalmaznak, amelyet sem angolul nem lehetett könnyű megfogalmazni, sem magyarul nem lehetett könnyű pontosan visszaadni.

A legmegrendítőbb történetek talán azok, amelyek arról szólnak, hogy a középiskolás korú írót fiú osztálytársaival együtt három hónapos munkatáborba küldték a Duna-csatorna építésére. A Duna-csatorna Ceauşescu egyik megaprojektje volt, a Dunát a Fekete-tengerrel összekötő víziút, melyet évtizedeken keresztül, embertelen körülmények között építettek az oda kirendelt politikai foglyok, rabok, katonák, középiskolás és egyetemista diákok. Mégis, ezeken a történeteken is átüt az életszeretet és a humor, az író a rendkívül nehéz körülmények és a hiábavaló embertelen rabszolgamunka közepette is képes megmutatni az élet szépségét.

A diktatúra embertelenségének elviseléséhez humorra, valamint nagy adag manuális készségre és ezermesteri tudásra is szükség volt. Gyuszi édesapjától megtanulta, hogyan tud a jég hátán is megélni. Ilyen történet volt a méhészkedésről szóló, de ide sorolhatjuk azt is, amikor 1986-ban a bukaresti Steaua futballcsapata bejutott az Európa-kupa negyeddöntőjébe, de a mérkőzést csak rádión közvetítették. Így aztán ők – és sokan mások is – antennát építettek, és a mérkőzés idején az antennákat, televíziókészülékeket, székeket és a szurkoláshoz hozzátartozó sört felcipelték Kolozsvár legmagasabb pontjára, ahol fogni tudták a magyarországi TV-adást. Egy későbbi történetben Gyuszi azt meséli el, hogyan épített ágyat fiatal felesége és kisfia számára. Mai világunkban, amikor a boltok tömve vannak áruval, szinte elképzelhetetlen, hogy mindent saját magának kellett elkészítenie, megépítenie. Mégis könnyű átélni az olvasottakat, mivel a történetek fonala egyszerűen magával ragadja az olvasót.

Az 1989-es román forradalom Brassóban érte az írót. Számomra nagyon érdekes volt olvasni ezt a történetet egy „helyi” szemszögéből, aki személyesen élte át az eseményeket. Eszembe jutott, ahogy ebben a karácsonyi időszakban mindenki a televízió előtt ült Magyarországon, mert élőben közvetítették a román forradalom eseményeit. Mindannyian tudtuk, hogy történelmi időket élünk. De hogyan lehet túlélni a helyszínen, amikor előkerülnek a fegyverek, nincs fűtés, áram és ennivaló, és azt is nehéz megállapítani, hogy ki melyik oldalon áll? Minden nagyon gyorsan zajlott, és tíz nappal a forradalom után Nyugat-Európa megnyitotta a határait, a románok pedig útlevelet kaptak. Az író pedig már januárban Bukarestbe utazott, hogy vízumot szerezzen az USA-ba. Nagyon sokan folyamodtak vízumért ebben az időben, a nagykövetségek nyitvatartása pedig változatlan volt. Megható olvasni azt az embert próbáló igyekezetet, kitartást és túlélőösztönt, amivel az írónak végül – a rendkívüli hidegben, több napos sorban állás után – sikerült a vízumot megszereznie.

Az elbeszélés több története is foglalkozik a fogorvosi kezelésekkel (pontosabban azok hiányosságaival és módszereivel), természetesen az író ezekben is a saját élményeit osztja meg az olvasókkal. Érdekes módon a könyv keretét is egy fogkezelés adja: a könyvet indító történetben az író fogából kiesik a tömés; a könyv záró történetéből pedig megtudjuk, hogy az USA-ba utazás előkészületeként megcsináltatta a fogait, kicseréltette a töméseket, mert figyelmeztették, hogy ez Amerikában nagyon sokba kerülhet. Megtudjuk azt is a történetekből, hogy mi szimbolizálta a nyugati kultúra gazdagságát és a szabadságát: a repülőn elfogyasztott narancslé és banán, a Kent cigaretta, a nyugati márkájú sportszerek és ruhák.

A merész kalandok mellett az is kitűnik a történetekből, hogy mennyire fontos volt az író életében a családja – különösen kedves és megindító történeteket oszt meg édesapjáról és nagymamájáról –, valamint az a minőségi oktatás, amelyet formális és informális keretek között szerzett meg gyerek- és ifjúkorában az általános és középiskolában és az egyetemen, valamint családjától, barátaitól, környezetétől, kiemelten édesapjától, aki egyúttal matematikatanára is volt a gimnáziumban.

Sütő Gyuszi: Megpróbáltam. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2021.
ISBN 978-606-9091-42-5, p. 445.