A 19. századi gyermekirodalmi sajtóban az adott lap szerkesztőjének koncepciójától függött, hogy milyen mértékben vannak jelen a történelmi tárgyú munkák, illetve a néhai, valamint a jelenleg is élő híres történelmi személyiségekkel kapcsolatos cikkek aránya. A korszakban a mindent átható nacionalizmus eszméje miatt elmaradhatatlan része volt ezeknek a lapoknak az ilyen tárgyú és jellegű munkák szerepeltetése. Ez mondák és mítoszok meseszerűsitését, közzétételét, és feldolgozását, a nemzeti emlékhelyek, emléknapok ismertetését, életrajzi portrék, folytatásos, ifjúsági történelmi regények és történelmi tárgyú rejtvények közreadását jelentette. Azt figyelhetjük meg, hogy az ilyen jellegű szövegek arányát nem határozta meg a választott célközönség kora, ez a szempont sokkal inkább befolyásolta a választott nézőpontot, a narrátori hangot, az elbeszélés stílusát. A kisebb gyerekeknek szóló lapok ebben a tekintetben jobban különböznek az ifjúsági lapoktól[1], mint az ifjúsági lapok az általános, népszerűsítő irodalomtól.

Jelen esszémben egyrészt arra keresem a választ, hogy miért kerülhetett bele a kisgyermekeknek szóló Méhecske folyóiratba egy olyan a Lánchídról szóló cikk, mely túl van zsúfolva adatokkal és finanszírozással kapcsolatos információkat is tartalmaz. Másrészt pedig, egy példán keresztül azt mutatom be, hogy a híd névadója miként fogadta a felé irányuló figyelmet, személye iránti lelkesedést, amely minden generációt, köztük az ifjúságot is érintette. Harmadrészt ezen jelenségeken keresztül pedig, hogy milyen lehetőségeket láttak a kortársak, illetve az utókor Széchényi alakjának és sikeres kezdeményezéseinek propagálásában.

A reformkor egyik legjelentősebb eseménye a Lánchíd alapkőletétele volt[2]: Ezt mind a magyar, mind az osztrák vezetők kiemelt alkalomként kezelték. Az ünnepség reprezentatív szempontból mindkét fél számára rendkívüli jelentőséggel bírt, ám a benne rejlő lehetőséget mégis egészen eltérő mértékben használták ki az érintett személyek. A Lánchíd megépítését kezdeményező Széchényi Istvánt[3] például kifejezetten zavarba hozta a rá irányuló élénk figyelem, szemben Kossuth Lajossal. Már az is egészen beszédes, ha az eset kapcsán az ifjúságnak a két politikussal való kapcsolatteremtési kísérletére tett reakcióikat vesszük figyelembe. Amikor Széchényi megtudta, hogy erőfeszítéseit a városi fiatalság aznap este fáklyás-zenés felvonulással szeretné megköszönni, szándékosan távol maradt otthonától.

Nem a nyilvános szereplés ellen volt kifogása[4]: ahogy naplójának szemérmesen megvallja, egyszerűen nem volt kedve ahhoz, hogy őt ünnepeljék. Amíg a fiatalok csoportja tovább állt Kossuth Lajos otthonához, addig ő szó szerint hazalopakodott. Kossuth Lajos azonban, aki aznap ünnepelte névnapját, örömmel fogadta a társaságot, és a hozzájuk intézett beszédben arra ösztönözte az ifjúságot, hogy a hidat kezdjék el Széchényi hídként emlegetni: ezzel a gesztussal pedig menedzselte az ötlet ellen egyébként hevesen tiltakozó Széchenyit is.[5]

Sok más esetben is maga Kossuth kezdeményezi, hogy központi szerephez jusson,[6] felismerve, hogy az, aki a legkevésbé vágyik erre a szerepre, remek szimbolikus figurája lehet a magyar ügynek. Kossuth jócskán hozzájárult a Széchenyi kultusz kialakításához, alapvetően saját politikai érdekének is tekintette ezt: a gróf által növelte saját népszerűségi indexét is.

Az, hogy maga Széchenyi kultuszának építése, a Széchenyiről való megemlékezés milyen lehetőségeket rejt magában egy politikus, egy politikai ideológia számára, s Kossuhoz hasonlóan miképp ismerik ezt fel és aknázzák ki az adott korszakban, azt jól mutatja azt a gróf születésnapjának 150. évfordulójára kiadott gyűjteményes füzet, amely az évforduló alkalmából az ifjúságot megszólító írásos dokumentumok közül válogat.[7] Itt több az 1941-es évet érintő, hasonló párhuzam felállítása között szerepel egy olyan ünnepi beszéd is, amelyben a szerző a dicső ősökre való megemlékezést összeköti a mai magyar vezérfiak alakja iránti tisztelet jelentőségével. Azaz ennél is konkrétabban: a Széchenyi évfordulót használja fel arra, hogy Horthy Miklós alakját népszerűsítse.

„Kedves Gyermekek!

Ifjú lelketek tökéletesen talán meg sem érti még gróf Széchenyi István születésének jelentőségét és élete munkásságának fontosságát és nagyságát, de ifjú szívetekben bizonyosan visszhangra találnak az ő okos szavai: „Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben Magyarország kifejtésére. A magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.”

Ezt érezzétek ti is ebben az ünnepélyes pillanatban és szíveteket hassa át az egész nemzettel együtt édes magyar hazánk lángoló szeretete; dicső őseink iránt való kegyelet és az a mélységes ragaszkodás és hódolat, amelyet minden igaz magyar érez a ma élő magyar vezérférfiak, de legfőképpen a mi szeretett Kormányzó urunk, vitéz nagybányai Horthy Miklós iránt!

Nemesítsétek szíveteket és a lelkesedés szent tüzét, amely lelketeket ebben az ünnepélyes órában hevíti, folytonos élesszétek ti, a magyar jövendő egyetlen reménységei! A magyar haza fényét, a nemzet nagyságát és dicsőségét tettekkel emelni soha ne szűnjetek!

A magyar nemzet büszkesége pedig, gróf Széchenyi István és a nemzet annyi dicső, nagy fia, küldjenek áldást édes hazánkra; árasszanak örökké tündöklő fényt szép Magyarországra!”[8]

 

De pontosan mely konkrét törekvéseket is emeli ki Széchenyi számtalan kezdeményezése és gesztusa közül a gyereksajtó?  Ahogy a Méhecske előfizetőinek felhívása is jelzi, a gyerekek érdeklődési köréből, a gyermeki látásmódból kiindulva igyekeznek összeállítani a sajtótermékeket. E koncepcióba pedig Széchenyi alakja számos kezdeményezésén keresztül megragadható lehetne, a legnépszerűbb téma mégis a Lánchíd, ezt követően pedig a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására tett felajánlás.  A Méhecskét szerkesztő Kalocsai Róza sok más gyermek- és ifjúsági lap szerkesztőjéhez hasonlóan iskolai keretek között is foglalkozott a gyerekekkel.[9] Tanítónőként tehát egyrészt maga tapasztalta meg a mindennapokban, hogy mivel és hogyan tudja felkelteni a különböző korú gyermekek érdeklődését, valamint a tananyag ismeretének fényében pontosan tudta, hogy mikor mivel érdemes kiegészíteni az iskolai ismereteket, és milyen előzetes tudásra lehet építeni a cikkeket. Mégis ebben a cikkben azt tapasztalhatjuk, hogy az adatoló jellegű információk mértéke túlmutat azon, ami a mű által elméletileg megcélzott korosztályú gyerekek számára a korabeli tudományos diskurzusban kifejtett tapasztalatok alapján elfogadható lehet.

„Egyik képünk a Buda-Pest közt lévő remek lánczhidat mutatja, melynek lételét gróf Széchényi Istvánnak köszönjük, ki külföldi utazásaiban sok nagyszerű dolgot látva, azon eszméje támadt, hogy Budát Pesttel egy rendkívüli építményü híddal hozza kapcsolatba. Eszméje a hazában viszhangra talált, mert belátták hogy mint kereskedelmi úgy társadalmi szempontból országunknak nagy előnyére válik.

Az 1836-iki országgyűlés elhatározta tehát a lánchíd felépítését és 1839-ben az előmunkálatok megtétettek. 1842-ben letétetett az alapkő: 1849-ben a forradalom alatt, a már majdnem készenlévő hidat egy császári hadseregbeli tiszt megkísértette légbe repíteni, mi azonban nem sikerült, s még saját életével is lakolt e merényletért. – 1849 november 20.-án bocsájtatott a lánchíd a közönség használatára. A híd építésének összes költsége mintegy hét millió frt-ra megy.

A híd tervét Tierney Clark, angol építész készítette, az építést pedig Clark Ádám vezette.

A láncz és egyéb lényeges részek Angolhonban, a vas rudak és apróbb részek pedig gróf Andrássy György, Gömör megyében lévő vasgyárában készültek.

A Duna szélessége, hol a híd áll 1230, és mélysége 50 láb.

S itt áll 20 év múlva, daczolva a jégtorlaszok és szélvészeknek, díszíti nem csak Buda-Pestet, hanem a Dunát is, mert nem csak e folyam, hanem sokak véleménye szerint Európa nem mutathat fel ily hidat, mint lánczhidunk.”[10]

Mielőtt azonban megpróbálnánk meghatározni, hogy miért is jelennek meg olykor a gyermeklapokban ehhez hasonló kivételek, térjünk vissza az adott lap általános jellemzőire. A stílus, a szókincs, a mondatszerkezetek mind megpróbálnak imitálni, leképezni egy gyermeki nyelvet. Ezért sokszor a keretet is akképp alakítják ki, hogy a gyermek könnyedébben, mintaként tekinthessen egy olyan vele egykorú elbeszélőre is, aki a hozzá hasonló módon csodálkozik rá a szűkebb és tágabb környezetében zajló eseményekre, érdeklődik, informálódik, tesz fel kérdéseket. A Méhecske lapjain is megjelenik egy fiktív kislány, aki folyamatosan beszámol a lap egy rovatában az őt ért kulturális hatásokról. Ez a rovat az Ilonka szünórái, amely bátorítja, ösztönzi az olvasót arra, hogy elolvassa a vonatkozó részt, s esetleg tovább érdeklődjön a témában.  Különösen érdekes a Lánchíd cikk az Ilonka szünórái rovat keretei közt közölt, különböző monarchiabeli élménybeszámolók kontextusában. A fiatal lány bécsi látogatásáról szóló cikke mintha Széchenyi századelei tapasztalatának ismétlődését tükrözné vissza: a szerző megjegyzi, hogy a városhoz köthető benyomások egyrészt csodálatra méltóak és izgalmasak voltak, másrészt elszomorítóak: hiszen Bécsben egy gyermeknek is feltűnik, hogy a különböző élménybeszámolókon alapuló, előzetes ismeretek ellenére mennyivel fejlettebb ez a hely, mint maga Pest.

„Sok különféle ítéletet hallottam én már Bécsről, nem egytől olyanféle nyilatkozat is jött: ”Nekem nem tetszik Bécs, régi építésű város.” vagy „Pest annyira épül, hogy maholnap meghaladja Bécset. ”Én tehát némi büszke önérzettel tekintettem szét.

(…)

 -Csak külsejét tekintsük meg Bécsnek most gyermekem, mondá apám, majd múzeumait, műkincseit visszajövet, ha több időnk leend.

-Oh nagyon jó lesz, válaszolám örömtelve; de ezen örömemet lehangolta kissé azon tudat, hogy a régi városnak házai, utczái, szebbek mint a mienk, azaz Pest utczái és házai, a városban bent két ágra oszolva folyik a Duna, ha még nem oly hatalmas folyam is mint Budapestnél, de a várost nagyon szépíti; csinos hidak vannak rajta. Bécs utcái tisztán tartva, palotái nagyszerűek és az ó és új építészet remekei, melynek épentartására nagy gond van fordítva. Hát még a belvárosban a császári palota, melynek régiségét aranyos vas rácsozattal kerített igen jól karban tartott nagyszerű park ifjítja meg.”[11]

Emellett persze a maga nemében páratlannak számító Lánchíd annak a bizonyítéka, hogyha a magyar nemzet tagjai összefognak, akkor képesek bizonyos dolgokban megelőzni Bécset: hiszen, ha van is, ami összeköti a Duna két oldalát Bécsben Ilonka beszámolója szerint, az ismeretterjesztő cikkből tudhatjuk, hogy az osztrákoknál nincs párja hasonló hídnak. Az, hogy az osztrákokat mennyire érzékenyen érintette ez a különbség, az a tény támasztja leginkább alá, hogy eleinte a bécsi udvar döntéshozói gátolták az építkezés haladását,[12] mert presztízsveszteségként fogták fel, végül azonban felismerte a benne rejlő, számára is előnyös gazdasági és reprezentatív lehetőségeket, s ezért változtattak az álláspontjukon, majd az ügy mellé álltak.

A hídnak önmagában nemcsak a közlekedés fejlődésében, hanem esztétikai szempontból is jelentősége van: a cikk szerzője ezt ki is kiemeli. Ám Ilonka számára ezzel a vitathatatlanul impozáns látvánnyal együtt elmaradott a városkép, ami azt sugallja az olvasónak, hogy szükség van új fejlesztésekre. Bécs fejlettségét egy közösségnek köszönheti, ezért is a szövegben szereplő többesszám, ami jelzi, hogy egy ilyen jellegű városkép megőrzésére és fejlesztésére nem elég néhány kivételes, reprezentatív építmény, amely a nemzet nagyjainak erőfeszítése révén jött létre. Néhány kivételes személyiség képes rendkívüli eredményeket elérni, de egy átfogó megújuláshoz szükség van a teljes közösség megmozdulására, a kollektív felelősségvállalásra.

Mi lehet hát a Lánchídhoz hasonló cikkeknek a fő, közvetett üzenete? A reformkor jelentős eredményei komoly változást hoztak az ország számára, ám ezt a fejlődést megtörte a szabadságharcot követő, megtorló időszak. De a kiegyezést követően  most újra van lehetőségünk a fejlődésre. Ezen politikai viszonyok keretei közt pedig minden hazafi és honleány kötelessége lenne a szebb városkép kialakítására tett törekvés. A kiegyezés után szabad az út, az állam érdeke is az, hogy Pest és Buda fejlődjön, felzárkózzon a nyugati színvonalhoz. Ez az igény fokozódik az ezredévi évforduló közeledtével, amelyet az épített környezet szempontjából nagy elvárások és jelentős fejlesztések jellemeztek a magyar nemesség és értelmiség körében, de a császár személye felől is.

Ez a cikk mintegy iránymutatásként is szolgálhat a millenniumi időkre, amikor a ma kis olvasói középkorúak lesznek, s talán ők maguk is kerülnek olyan pozícióba, hogy fejlesztések tekintetében kezdeményezzenek, gyűjtést szervezzenek, anyagi támogatást nyújtsanak, illetve kiszólhat a lapot megvásárló, s esetenként a lapot gyermekének felolvasó szülőhöz is, akit hasonló tevékenységre buzdít ezáltal. A Lánchídról szóló cikk – amellett, hogy a Széchenyi kultusz érdekes adaléka is lehet – a többi, a nagyvilágban, Európában és hazánkban látható építmények, épületek kapcsán írott cikkekkel együtt alapvetően kettős funkcióval bírhat: egyrészt a magyar nemzet történetével, kultúrájával, művészetével akarják megismertetni az olvasót, másrészt fogékonnyá akarják tenni arra, hogy ezekre a későbbiekben áldozzon: nemcsak időt a felkeresésére, hanem anyagi hozzájárulást az állapotmegőrzésére, felújítására.

Ez utóbbi szándék, ami legalább annyira szól a szülőkhöz, mint a gyermekekhez, részben indokolhatja az adatolóbb jellegű munkákat. Ezek az adatok rávilágítanak arra, hogy egy impozáns látvány ú építmény létrejötte és fenntartása valójában milyen mértékű és jellegű erőfeszítéseknek köszönhető, mennyi energiába és pénzbe kerül. Ezen szándék állhat amögött is, hogy az ilyen jellegű cikkek mindig jóval több adatot tartalmaznak, mint minden más olyan esetben, ahol a tények, adatok, számok kapcsán figyeltek arra, hogy azok a korosztályi sajátosságoknak megfelelő mértékben legyenek jelen a szövegekben. Ezt a szándékot erősíti a folyóirat cikkei között szereplő József nádor szobráról írott ismertető is, amely nem csupán a szoborra, mint fontos köztéri alkotásra hívja fel a figyelmet, hanem a megörökített személy jelentőségére is, aki számára elsődleges fontosságú volt Buda és Pest városképének szépítése.  József nádor és Széchenyi István tevékenysége számos ponton összeér Buda és Pest ügyében a különböző kezdeményezések és financiális támogatás terén, melyek között szerepel a Lánchíd ügyének segítése is.[13] Ez a minta tehát tovább erősíti annak a szándéknak a feltételezhetőségét, hogy a lap koncepciójában központi szerepet játszik az olvasóvá nevelés mellett az ideális honleány kritériumaiba tartozó jótékonykodásra való hajlam erősítésének gondolata is.

Az emlékezethely, a kultusz kutatás mellett irodalom- és gazdaságtörténet kapcsolatait vizsgáló kutatások számára is fontos adalék lehet az, hogy jelenik meg a Széchenyi Lánchíd a gyermeksajtóban, s hogy miként lehetséges ezeknek a cikkeknek a közvetett üzenetét ezen politikai események, társadalmi folyamatok, változások keretei közt értelmezni.

A tanulmány létrejöttét az EJKK-NKE 2021-es ösztöndíj tette lehetővé.

[1] Jellemzően 12, illetve 14 év a korhatár a két kategória közt.

[2] „Illusztris társaság gyűlt össze Pesten, öt méterrel a Duna szintje alatt 1842. augusztus 24-én délután 5-kor a Lánchíd alapkőletételére. Itt volt az ország, a megye és a város összes számba jöhető egyházi és világi vezetője, élükön Habsburg Károly főherceggel, aki unokaöccse, V. Ferdinánd magyar király képviseletében érkezett Bécsből. Az alapkőletétel kis híján botrányba fulladt, mivel – mint Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hírlap beszámolt róla – „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”. Ezzel szemben a híd átadásának ünnepsége, a forradalom-és szabadságharc bukása miatt, már egy egyoldalú, sokkal kevésbé népszerű eseménynek számított: 1849. november 20-án délben lezajlott átadási aktusán éppen a sok nehézség után révbe jutott vállalkozás feletti öröm és felhajtás hiányzott. Habsburg főhercegeknek, érseknek és országnagyoknak nyoma sem volt; a hatóságok részéről megjelentek inkább ártottak az eseménynek. Ott volt ugyanis a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Karl von Geringer, akit a köznyelv Geringsternek, vagyis legcsekélyebbnek, Széchenyi pedig Silányinak gúnyolt, valamint báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a magyarországi császári hadsereg parancsnoka. Ők – mint előző nap egy újsághirdetmény beharangozta – a hídtársaság „alázatos meghívására a lánczhíd-vállalatot azzal méltóztatnak kegyesen megtisztelni, hogy a megnyitandó hídon elsők[ént] menendnek keresztül”.” Lőrincz László, Különös Lánchíd ünnepek, HVG, 41. évf., 2009/7.

[3] Vajda Pál: A Lánchíd története. Budapest, Szikra, 1947. 67, Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak. Bp., Műszaki, 1984. 146.

[4] Széchenyi egyébként nem zárkózott el a nyilvános fellépésektől: vehemensen kiállt minden olyan reformkori ügy mellett, amely valamilyen módon érintette a társas élet különböző színtereit. Ha kellett, fellépett ezeken a helyeken, hogy különböző mértékű és jellegű közegek nyilvános alkalmain szerepeljen. Ilyen eset például az éves jövedelmének felajánlása a Magyar Tudományos Akadémia megállapítására. Sőt, ami a Lánchíd alapkőletételének ünnepségét illeti, maga is megjelent magán az eseményen.

[5] https://pestbuda.hu/cikk/20201007_a_vilag_egyik_legszebb_hidja_sokaig_nevtelen_volt

[6] Például a Gőzhajózási Társaság élére is az ő javaslatára nevezik ki, ő „csinál belőle a köztudatban” legnagyobb magyart.

[7] A gyűjteményes kötetben érdekes ezekben a szövegekben annak a korabeli gyermek- és ifjúsági lapokban általánosan megfigyelhető jelenségnek az egyes példái is, hogy milyen szerepet, jelentőséget tulajdonítanak a családi évfordulók megünneplésének abban hogy a gyerekek, fiatalok miként kötik össze ezeket a különböző emlékünnepélyekhez való viszonyával.

[8] Ünnepi beszéd a népiskolák növendékei előtt Széchenyi István születésének 150 évfordulójára, részlet = szerk. G. Takács József,,”A legnagyobb magyar” emlékezete: gróf Széchényi István… születésének 150-ik évfordulójára: ünnepi versek, beszédek, előadások, társadalmi, ifjúsági egyesületek és iskolák Bp., Ábrahám, 1941,  13.

[9] Kalocsai Róza 1838-ban született. Tanítói végzettséggel a Pesti ev. ref. felsőbb leányiskola tanítónője volt, de tanított Szatmáron, Debrecenben, Cegléden és Újpesten is. Fordításai, nevelési, kertészeti írásai, meséi a kor ismert írónőjévé tették. Könyveinek száma megközelítette a negyedszázat, de írásai jelentek meg a Családi Körben, Hölgyfutárban és más lapokban is. A Méhecske utolsó száma 1869. október 30-án jelent meg, feltételezhetően anyagi gondok miatt. A szerkesztő ezután új folyóiratot indított Leányvilág címen.

http://epa.oszk.hu/01200/01245/00034/jl_0702.htm

[10] Sz. n. , A Lánczhíd= Méhecske 2 évf. 1868/3. 42.

[11]

[12] A vállalkozás kezdetben ingatag lábakon állt. Az 1841 augusztusától kibocsátott részvények 60 százaléka nem kelt el, ezek árát Sina maga állta. Még maga Széchenyi is megpendítette a meglepett Sinának, hogy mégsem fogja megvenni a beígért 150 ezer forint értékű részvényt (az összes 3 százalékát), mert, mint naplójából tudható, attól félt, hogy elbukná. A problémák egyik oka a megváltásokkal és vámokkal kapcsolatos tárgyalások nehézkessége volt. Először is kárpótolni kellett Pestet és Budát, lévén hogy a két város a híd miatt elesett az addigi hajóhídon átkelők hídvámjától, valamint a hajósok által a folyami utat elzáró régi híd alkalmankénti megnyitásáért fizetett összegtől. Ennél is több gondot okozott az állam kárpótlása, mivel az építkezés igénybe vette azokat a budai parti területeket, melyeken a hadsereg raktárépületei álltak. A hadsereg packázásainak feltételezések szerint nem anyagi okai voltak: a bécsi kormány egyszerűen el akarta szabotálni az építkezést, elkerülendő a presztízsveszteséget, amit egy óriási magánhíd felépítése jelent egy keleti „tartományban” (miközben még Bécsnek sem volt állandó átkelője). Mindezt anélkül, hogy nyíltan vállalták volna az álláspontjukat, mivel azzal Széchenyi pártjára állították volna a terv konzervatív és Bécs-gyűlölő ellenlábasait is.

https://tte.hu/kulonos-lanchid-unnepek/

[13]

Egy kiadói könyvajánló mindig inkább a sejtetés, mintsem a teljes. S ha egy „rémregény” a tét, akkor még kevésbé lehet rémtelenítően egzakt. A könyvpiaci hírfolyamba kerülés nehézségeiről már nem érdemes szólni, évente mintegy tízezer új mű között egyetlen opusz annyi, mint négytételes klasszikus szimfóniában a felső cé egy klarinét-glisszandóban. De ha izgi, figyelemre érdemes, akkor miért is a kétely, hogy reklámja kell legyen a műnek, bármely esélytelen az…?!

Az alábbi nem reklám, csupán együgyű olvasat. Rém együgyű…, ami talán illik is egy rémregényhez. Hisz talán a rémregény éppen az, ahol rémes-félelmes alakok ráijesztenek a népekre, rémséges ritkítást és értelmetlen pusztítást végeznek ott, ahol rémületes alakjuk feltűnik. A történet egészében meg az a megoldódás, ha megszabadulunk a rémképtől. Ha ezt akár dokumentumokkal, akár köznépi hőssel, gyilkos szerszámokkal, látványos robbanásokkal és vérvörös ködökkel illusztráljuk, akkor már szinte misztifikáltan regényesek is lettünk. S az alábbi kötet ilyenné is lesz, rémteleníti a rémes világot, mintegy föloldja attól a félsztől, mely ha nevet kap, már félsikernek tetszik.

Ámde tartozunk a kérdéssel: mitől rém a Rém? Rémisztő? Kegyetlen? Rémlik, hogy valamely – értelmetlennek és igazságtalannak mondható – missziója vagy elszántsági mániája van…, esetleg csak „szeret” gyilkolászni, amúgy meg véli is, olykor ki is mondja, hogy az áldozatok (ha olykor vétlenek tömegei is vannak köztük) valójában megérdemlik sorsukat. Rémülünk tőle, mert félünk, mert nem lehet tudni…, mert mi is sorra kerülhetünk… A Rémmel együtt élni meg sajtótükörben lapozhatónak tűnik, a mindennapokban kicsit mégis cirkalmasabb.

Ahmed Szadavi könyve, a Frankenstein Bagdadban ilyen „díjnyertes rémregény” felirattal díszeleg a polcokon.[i] Az ismeretes amerikai megszállás idején, a Szaddám halála utáni időszak bagdadi életében játszódik, ténylegesen „a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin” (ahogyan a kiadói ajánlás betájolja a teret és időt), ahol napra nap egymást érik a pokolgépes merényletek, köztéri robbantások, terrorisztikus légkörű hétköznapok. Az áldozatok tömege szinte beékelődik a mindennapokba, s a háromszázötven oldalnyi szövegben mintegy oldalanként jut egy belőlük – miközben a hatóságok, békés emberek, taxisofőrök és buszvezetők, piaci kereskedők, szálloda- vagy kávézó-tulajdonosok ugyanúgy teszik a maguk hétköznapi dolgát, ahogyan a rendőrök is önkényeskednek a kivételes állapotok közben, amerikai katonák is riadóztatnak, üzleti körök is kereskednek, seftelnek, utaznak, telefonálnak, vacsorálnak és nőznek valami elegáns és védett övezetben. A fák susognak a gyenge szélben, a whisky melegszik a pohár alján, a hold is fölkél, majd lenyugszik a napfény melegében, a régiségkereskedő üzletel, a pék is kinyit a friss harapnivalóért… Telik a megszállás ideje, hivatásos katonai truppok és önszervező banditák grasszálnak bárhol, lezárnak kerületeket, lövöldöznek a koraesti tájban, lakhatatlanná és élhetetlenné téve a várost, mely kiürül a sötétség perceitől a másnapi újabb terrorcselekményig. Bagdad élő halott lényegében (vagy várományosa ennek), s ebben a végvonaglásban csak idővel tűnik föl egy fura szerzet, aki Rém-képpen kerül a tévéképernyőkre, újságcikkekbe, katonai elhárítási és rendőrségi nyomozati aktákba. S mert mindvégig talány, hogyan néz ki, mit akar és kik ellen küzd, megmarad sajtótémának is, amire a kötet egyik hőse ráfordul mint siker-sztorira.

A rémregény valós színezetet ölt. Maga a rém mint alakzat is rémisztő ötletből formálódik: egy becsületes hullarabló szedegeti össze a robbantások áldozatainak testrészeit, hogy így tiltakozzon a temetetlen holtak hatósági nyeglesége ellen, s állítja össze emberformába – akibe aztán beleköltözik elhalt barátjának szelleme, hogy bosszút állhasson bűnös ellenfelein. Csakhogy a bűn kérdése ott, ahol talán nem is akadna olyan, akinek nincs valami bűne, már nem fiziológiai kérdés, nem a létezés vallási magyarázata, hanem a morális és szakrális, emlékezeti és rituális „küldetéstudat” az igazságtevés személyes programja is egyben. A Rém ezzel nemcsak félelmes főszerepet nyer, korláttalan és pusztíthatatlan lényként tarolja végig a bűnösök sorát, de bűnre kényszerít mindenki mást is, aki talán (még) nem volt az. Abbahagyhatatlan, befejezhetetlen a missziója is, hiszen mindenki bűne valahol valamely büntetésre válaszként adódik, a büntetés maga is bűnben fakad, körkörösen hat, mindörökké szemben is áll valamiféle isteni igazságszolgáltatás rendjével, mely önképe szerint alapvető ellentmondásban áll az ártatlan áldozatok gyilkolásával. A Rém misztériuma tehát az ártatlanság vélelmével párhuzamos misztikus, vagy inkább morálfilozófiai síkon etikai kérdésekkel rokon, melyekről azonban a legcsekélyebb „ítélkezést” sem halljuk ki Szadavi szavaiból. A morál nélküli lét, a kiszolgáltatottság állandósulása ugyanakkor éppen az olvasó értékítéletére hagyva sodor végig önmaga történetén. Az író „valóságábrázolása” nem a szociografikus vagy publicisztikai hitelesség, hanem a távolságtartó elbeszélésmód, mely nem dönt az olvasó helyett, de kihívja értékelő pillantását a mű és ezáltal a történések összessége fölött.

Közben ugyanis a Rém maga is pusztulásra ítélt lény, miben sem különbözik azoktól, akiket bűneik miatt gyilkol. A bosszúszomjas büntetés úgy leng a kötet fölött, mint valamely örök végzet jelképe, mely nincs tekintettel senki szabad akaratára és emberi méltóságára, hitére, egyházára, vallási törvényeire, legyen ez hitetlen hit vagy eleve elrendelés akár, keleti keresztény vagy ősi arab felekezeti csoport, államvallás vagy ideológiai önkény is. A hitek és tettek határait a történések sodra éppúgy elmossa, mint a sivatagi vihar vagy (az izgalmas módon azonos nevű) nemzetközi katonai beavatkozás. A pokolbeli napok azonban mégiscsak a poklok mélyén élők életvilágában vannak jelen, s ha az elhárító szolgálat mágusai vagy a gépfegyveres helikopterek mégsem volnának eléggé megfélemlítőek, maradnak a kicsinyes gondok, a megélhetés lehetetlensége, a közeli rokonok pusztulása, az ügyeskedők révén elszenvedett tönkremenés, a burjánzó korrupció minden ártalma. S még a kapcsolatok is megszenvedik mindezt: a szomszédság sem szólal meg, az elhagyatottak még kitettebbek lesznek, a koldusok még koldusabbak, a magányosak még védtelenebbek. De hisz az ember nem „eleve” jó, s ha ártanak neki vagy rákényszerül, még sokkal kegyetlenebb is tud lenni… Olykor tán kényszerek nélkül is, merő „természetességből”. Mert legitim, mert nem látják éppen, mert nincs is neve az öldöklésnek, ahogyan tartalma sem egyéb, mint a mindent felülíró uralom eszménye.

A természetes elemek olykor irreális összeszövődése, a Rém testrészeinek mintegy foltonfolt-hatása, összeférceltségükből fakadó abszurditása sajátos kavalkádban szervesül Szadavi művében. A lehasznált Suzuki és a páncélozott Mercedes szimbolikus különbsége éppoly beszédes az iraki főváros utcáin és elzárt lakóparkjai között, mint amilyen kontrasztos az európai értékrendet tükröző irodalmi figura megidézése a keleti környezetben: fekete humor és még feketébb derű árnyalatai kísérik-követik egymást fejezetről fejezetre, mígnem a végén még maga az író is bekerül a körképbe – a horror egészének alapját adó interjú-szöveg hitelesítésére szánt energiái azt tükrözik, hogy nem a tradicionálisan hihetetlen ezeregyéjszaka meséjével van dolgunk, hanem mintha-dokumentummal, melynek dokumentum-mivoltát nemcsak az újságok, a televízió, a rendőrségi titkos jelentések vagy a szereplőkkel készült interjúk engedik belátni, hanem az elbeszélő humanitárius alapállása még sokkal inkább.

Elgondolkodtató tehát a kontraszt: a vélhetően európai/amerikai olvasóknak szánt regény az enigmatikus szereplővel, a pusztíthatatlan szörnnyel, a közveszélyes Rémmel mondja el, miképpen lesz bizarr és bizonytalan minden jelen a múlt bűneivel megbecstelenítve, s lesz bűnné egyúttal a jelen vágyképeivel hitelesített szakrális értékrend is, amint a nem konvencionális megütközésekkel találkozik. (Értsd zárójelben: az iszlám törvények sem „úgy” törvények, hogy önkény kísérje megtartásukat, vagy kivételezés a bűnelkövetőket!) Az emberforma szörny így voltaképpen a megidézett normalitásnak nemcsak ellenpontja, de támasza és talpköve, oka és okozata is egyben, s azt teszi realitássá, ami az abnormálisban a védhetetlenül kilátástalan és végnélkülien pusztító. Szadavi kétségtelenül ügyes árnyalatokkal jellemez bagdadi ócskást és rendőrfőnököt, milliárdos üzletelőt és tönkremenő szállodást, utcai koldust és vidéki rokont, konzumhölgyet és kihallgató rendőrt, sikerképes újságírót és aggódó mamát, kocsmatöltelék hasbeszélőt és régiségkereskedőt… – érzékenyen összefércelt fejezetei, bekezdései vagy mondatai egyaránt hordozzák a fantasy-hagyomány és a misztikus realizmus jelzéseit. Időzónákba tagolhatatlan fejezetei mintha egymásra épülnének, de olykor „visszajátszásképpen” vagy szövegi utalásokkal felrémlik megannyi (korántsem rém-mentes) keleti történet is, eközben a modernitás luxus-elemei mindig kellő kontrasztban maradnak a végtelen lepusztultság keleties városi viharaival. A regény szereplőinek (a kötet végében) két oldalon át fölsorolt tucatjai nemcsak emlékeztető megszemélyesítések, hanem mintegy a dokumentáris hitelesség megjelenítői is, hangzatos nevekkel, melyek az iraki világot nevesítik – az eredeti Frankenstein-történetből ugyanakkor jószerével a szörnyeteg összetákoltsága és „kiszolgáltatott” állapota marad meg kulcsfogalomként. S valójában nem a teremtett szörnyeteg neve a fontos, hanem hát eredeti irodalmi figurává is teremtőjének neve teszi, saját maga pedig arról vall: „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek…” (Göncz Árpád fordításában). Az eredeti Mary Shelley mű is sokféleképpen kezeli, hol sátáninak, hol teremtett lénynek, hol elfajzott félistennek, de mindvégig névtelennek kezeli, amit ma már a közgondolkodás leegyszerűsít a teremtőjével, Frankensteinnel való azonosítás gesztusával. Szadavi nem utal erre, de a többféle megnevezés mögött a „nemtudomságok” mindvégig jelenléte uralkodik, s ez kiválóan illik a kötet elbeszélőmódjában egyes szereplők ismerhetetlen kilétéhez kapcsolt képzetek közé. Valójában a regény szereplőinek többségéről sem más nem tudja pontosan, kifélék, sem maga nincs ennek minden reális dimenziójával tisztában. Azon túl, hogy valaki koldusnak, csúcsos kalapos jövendőmondónak, jólfésült újságírónak vagy rózsaszín inges belügyes fogdmegnek látszik, valójában senki nem tud többet a másikról, s rendszerint önmagáról sem. A nevesített névtelenségek tehát szép ürügyek, egyben az irodalmiság kellékei.

Mindez a rémületes regényesség a maga bagdadi ízivel és jelképeivel egy kiadós, változatos, bennfentes és fontolásra érdemes kötetbe szervesül. Az élni és túlélni, szinte keleti mesefiguraként „még tovább élni” próbáló mindennapi szereplők már nem is firtatják, még kevésbé értik a háborúság, a mesei kegyetlenség, a hatalomvágyba izmosodó korrupció és a bármivel is mentegethető racionalitások mögötteseit – egyszerűen csak léteznek, amíg létezhetnek, s eltűnnek, amint erre már nincs módjuk. A regényszövetben ennek fő szála az eseménymenet is, melyre minduntalan rárakódik a megcsontosuló félelem, a menekülő békesség és az érthetetlen megértésének igénye, a történet több szálának több szereplő általi elbeszélésmódja. Szadavi ezek között tereli olvasóit, biztos kézzel, s ezért sem véletlen, hogy számos nemzetközi nagydíjat elnyert regényével. Az pedig, hogy a kötet egyik fő szereplőjét éppen Szavadi-nak hívják (146. oldal), aki éppen sikeres újságíróként veti bele magát a háttértörténet megismerésébe, talán csak az arab családnevek játékosságába illő poén. Vagy ellenhatás az ellenhatások között, névvállalás a lelkek nevét már titkoló világban.

A végére pedig már azt is megtudjuk: rémregény nemcsak az, aminek megnevezett Rém a főszereplője, hanem legalább annyira az is, aminek a saját félelmesnek mondott világában a békétlen ember nem csupán az „emberfeletti” adottságoknak lesz áldozata, hanem saját rémséges mivoltának épp annyira. A klasszikusból keletivé megformált lelkiséget pedig talán a mindvégig (névvel ellátott) macska képviseli konzekvensen, aki még akkor is kitart a Rém mellett, amikor már mindenki halottnak hiszi.

Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban, ford. Gellért Marcell. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019., 344 oldal

Különös műfajú verseskötetet tart kezében az olvasó. Talán nem tévedünk nagyot, ha a Romok királynőit, Pethes Mária szokatlan, drámai és epikus elemeket is variáló verseskötetét női monológok tablójának tekintjük: különböző helyzetű nők vallanak párkapcsolati tragédiáikról, szerelmi csalódásaikról, a másikhoz való viszonyukról.

A szerelem szóval amúgy nagy bajban vagyunk, hiszen manapság az embereknek identitásaik, esetleg traumáik, függőségeik vannak – a szerelem egy igen divatjamúlt érzemény. A verseskötetben megidézett nők kalandjait, sorsfordító eseményeit mégsem titulálhatjuk egyszerűen „pasizós történeteknek”, bár persze nem kevés szociografikusan pontosan felvázolt vagy fekete humorral előadott, groteszk történetről is olvashatunk. Minden nőszereplő (hősnő?), a romantikusak és a kevésbé romantikusak is a lényét kiteljesítő lelki felszabadulásról ábrándozik – mintha egyikük sem lehetne szabad és teljes a másikra való rátalálás öröme és boldogsága nélkül. A szerelem újra és újra „visszabeszéli magát a női szereplőkbe, még akkor is, ha „nem tudom, mit kerestem / mindent jelentő szívedben / a semmi közepén”.  (Szandráért – a semmi közepén)

Mit jelent a rom a kötet címében? Az elhasznált testeket, a tönkrement, sokszor be nem teljesült szerelmeket, a boldogság kínzó hiányát (a boldogságét, ami nélkül nem lehetnek épek a női beszélők)? És kik ezek a rom-nők? Akik mégiscsak királynők, noha csak egy rommező vagy a romlás (szerelem?) fölött uralkodnak? A változatos nevek és vallomások mintha valami univerzális nő sorsot sugallnának, de erről szó nincs, a kötetben tükröződő élményanyag többnyire csak a középkorú (vagy annál valamivel idősebb), középosztálybeli nők csalódásait öleli fel. De így sem panaszkodhatunk: annyi hangot, tapasztalatot, életérzést ismerhetünk meg, mely már-már epikus gyönyörűséget okoz. Kevés ennyire vállaltan többszólamú lírai kötet született a magyar irodalomban, mint Pethes Mária verseskötete. És nagyon különös demokratikus üzenete is van a címnek: csak a sors, a közös női sors, a romlás vállalása révén lehetsz királynő.

És milyenek a férfiak, akik fel-felbukkannak (majd el-el-tünedeznek) Helga, Tünde, Fatima, Ildikó, Jázmin és a többiek vallomásaiban? Ők is nagyon sokfélék: kavarnak, szörnyet halnak, megcsalnak, hazudoznak, fészbúkoznak, vadásznak, bántalmaznak, kereket oldanak (az egyik legremekebb versben a hazugságtól „összemennek”), ám többnyire csak a távollétükkel vagy a bűneikkel vannak jelen. És akármilyen sokfélék, ők nem szólalhatnak meg különféle nyelveken.

A páratlan stílusgazdagság és sokszínűség a kötet egyik legnagyobb erénye. A szerző a magyar költészet legszebb hagyományaival koronázza meg a „romok királynőit” – a költő (mert hiszen költő) a nyelveket, a lírai megszólalásokat különíti el, nem a szociografikusan megragadható élethelyzeteket. (Bár az utóbbira is láthatunk szép példát, Amal, a menekült lány vallomását.) A kötetben megszólaló nők sorsát többnyire a nyelvük jelöli ki, nem a történetük. Vannak romantikus versnyelven megszólaló nők, más női beszélők szókincse a szürrealista, szimbolista, egzisztencialista vagy épp a népies lírából táplálkozik. Szerintem a legpompásabbak a minimalista vershagyományt variáló versek. Mert hiszen a legtöbb költemény azért felvillant – sokszor a hiányon keresztül is – valamiféle történetet vagy legalább történetszilánkot, ezek gyakran csattanóval zárulnak, márpedig az epigrammatikus zárlatok legjobban a minimalista versnyelv segítségével érvényesülnek.

A Katalinért – időjárásváltozás c. verset teljes terjedelemben idézzük:

szombat éjjeltől hétfőig
szakadt az eső pocsolya
fodrába írtam 

VÁRLAK 

kedden erősen sütött a nap
elillant a tócsa
cserepes száján ennyi állt 

NINCS ÜZENET

Pethes Mária igazi varázsló, a szerelmi vágy halhatatlanságát és végtelenségét (vagy inkább végtelen változatosságát) képes megteremteni az általa megidézett nyelvek, stílusok sokaságával. A Romok királynői tekinthető amolyan kifordított magyar irodalomtörténetnek is: a sok mai nő, a Juditok, Ildikók, Edinák, Lillák vallomása után könnyebb elképzelnünk, hogy éreztek és szenvedtek a hajdani Terikék, Bözsik, Annuskák, Lenkék – a régi idők „királynői”. De a hagyományt illetően csak a saját fantáziánkra vagy a kortárs magyar lírára támaszkodhatunk, hiszen a magyar irodalomból mintha hiányozna ez a fajta nőköltészet – jellemző, hogy a „leghíresebb” és leginkább szerelmes természetű XIX. századi költőnőnket, Lónyay Erzsébetet is egy XX. század második felében írt költő (egy férfi!) teremtette.

A Pethes Mária költői varázstükrében megidézett asszonyok mind a férfiköltészet nyersanyagából építkeznek (mert mást nem tehetnek, a rom-metafora akár innen, a nyelv felől is értelmezhető), de a kötet elején megidézett Frida Kahlo-mottó azt sugallja, lehetne másféle is a magyar irodalom… Ez az elragadóan bátor és varázslatosan sokszínű verseskötet efelé tesz egy nagy lépést.