Címke: tudomány

A nemzeti cigányzene diszharmóniái. Látványosságok a roma rap ókorából

 

Sokféle lenyűgözés honol a művészetek látványos építményei között. A hangtalan vagy láthatatlan lenyomatok körében azonban majdnem mindig megbúvik a vallott titkok és a titkos vallomások életvilága is. Hangos vallomás ugyancsak akad koronként és stíluskorszakonként, de van, ami ezek közül is kimagaslik fergeteges hatásával, látványosságával, túlzásaival és rejtelmeivel. Egy ilyenről született most kies vallomás, isteni korabeli fotókkal, életképekkel, családportrékkal, műtermi mosollyal és kávéházi feelingben „lekapott” szíves beállításokkal is. A kötetről alább bővebben, de elsőbben jöjjön a szerzői műhöz tartozó előzmény, mivel nincs kompozíció, melynek valahol ne lenne előképe-előhangja, ennek is van. Több is. De nem megyek odáig, csak a lényeget sorolom. 

Trianon centenáriumi évében – hogyan is lehetne másképp?! – minden „arról” szól. Arról és előtte-utána eseményekről, tudott és köztudatlan folyamatokról, ismert és titkos alkukról, szerződést megelőző vagy követő hangulatokról, áskálódásokról és ágállásokról, fenyegetésekről és kiegyezésekről. 

Valójában a társadalmi közérzet és a közviselkedés egy egészen kicsiny, ám annál jelentőségteljesebb tartalmáról, közelebbről nézve a zene uralmáról és az uralom zenéjéről van itt szó. Mint utalások és hivatkozások körei, roppant gyanúsan hangzó tónusok ezek, vagy netán mégis olyasféle szólampróbák felhangjai, amelyek a két világháború közötti magyar társadalmi életben látható kardos szembenállások, gyöngyöző viták, személyes fenekedések tónusaiból szinte közvetlen módon átszivárognak a zenei világon belüli stiláris térhódítási küzdelmek kísérleteibe, erőfitogtatásaiba, kiszorítósdira és bekebelezésre emlékeztető állapotaiba. Mert persze „muzsikálni” hovatovább minden magyarok tudnak, de a nemzeti hangok súghatnak a legtöbbet arról, milyen hangnemi fegyverzet áll készen arra, hogy aktivista módon, revizionista hangnemben, az irredenta nótavilág első kihívásaiként lepjék meg híveiket és elutasítóikat egyaránt. E hang, stílus, világkép és műfaj azonban sosem volt, sosem is lesz elnyomás, drótkerítések, akaratok, kényszerek, alkudozások körülményeitől függetleníthető, mindig is körülvették a megrendelhetőség, felbérelhetőség, a kiszolgáltatottság és a szolgálatra „rendeltség” normái, konvenciói, feltételei. Egészében talán erről a hangászati háborúságról és békétlenségről szól Hajnáczky Tamás új könyve, mely Bura Károly cigányprímás. Aktivista, revizionista, vizionarista címre kereszteltetett.[1] A címbe foglalt személyiség élettörténete, társadalmi-családi-zenekari-közéleti portréja a könyv lényege, mégpedig olyan sok és annyi sosem látott fekete-fehér fotóval, amihez évek gyűjtőmunkája, elszántsága és érdeklődése az indító minimum, közgyűjtemények és magánarchívumok kincstára pedig a közzététel alapjait kínálják. 

Hajnáczky (ha jól számolom) nyolcadik könyve ez, fiatal kutatóként és egyetemi oktatóként akkor is mesebeli, ha munkái egymásra épülésének megvan a maga időrendisége, attraktív tematikája és kimódolt célja is. A korszak (számomra talán) legjellemzőbb tárgyköre a választott cím és rétegzett jelentés-tér mellett sem csupán a monarchia bukásával beduguló nemzetépítési játszmák zenei színtérre és pódiumra kiterjedése, hanem egyfelől a cigányzenészek belső háborúja (ki a meghatározó prímás egy-egy helyen, ki a vidéki, ki jut hozzá főrendiházi megrendeléshez és „bulihoz”, zeneszerzői stallumhoz és kiadott kottatárhoz, ki képviseli a megélhetési feltételeket a szerencsén túl, kit hány prímás temet el halála után, ki tesz engedményeket a modernitás új műfaji körének – pl. a nagyzenekari jazz belopakodó divatjának és piaci keresletének, s ki tiltakozik ez ellen a legádázabb módszerekkel is?) –, egyszóval a magyar szórakoztató zenetörténet újabb korszakának legkiválóbb szereplői hogyan válnak a nemzetmegjelenítés prominenseivé…; másfelől a háborúk közbeni személyes kapcsolatok oly mesésen emberi szélsőségei az izgalmasak a kötetben (toborzás, tiltakozás, feljelentés, fenyegetés, sajtóbeli áskálódás, élclapoknak kiszellőztetett álhírek, vádaskodás és gyalázkodás egész özöne, melynek párhuzamos/valóságos idejében a nemzeti egység szétesik, háború dúl, trianoni döntés születik, holtak és menekültek kísérik a fejleményeket, új nyugati autokráciák állnak talpra német és olasz földön, szinte egész Európát egy új és fekete halál fenyegeti… – de maguk a roma muzsikusok áldott békességben komponálják a nemzetinél is nemzetibb magyar czigányzenét, egyértelművé téve, hogy „a cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát”,[2] mivel az autentikus népi ’parasztzene’ és az urbánus, divatos zeneszerzők által komponált magyar nóta közti különbséget először tudományos alapon a népdalgyűjtők, elsősorban Vikár Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdték meg a századelőn, amikor még a magyarnóta kifejezést a cigányzene részleges szinonimájaként használta a köznyelv és maguk a hangadó prímások ugyancsak, előttük pedig nagyobb volt a kavar, mint a biztos sejtés a zenei műfajok képviseletének mikéntjéről és intézményeiről.  

Hajnáczky Tamás szerkesztésében Cigányzenészek harca a két világháború közötti Magyarországon címmel megjelent korábbi kötet éppen ebben a zenetörténetileg is kihívó időszakban, a tradicionalitás és modernitás korának ütközőpontján kínál meglepetéseket.[3] A kötet hat fejezetben jeleníti meg a jazz és a magyar nóta hangászati ütközeteit, ehhez korabeli rendeletek, jegyzőkönyvek, sajtóanyagok, feljegyzések, közlemény-részletek tematikus válogatását teszi hozzáférhetővé a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének és a Roma Civil Participation projektnek segítségével. A szerzőnek nem első publikációja ez, tanulmányai és más válogatásai, sajtószemléi és összegző áttekintései ugyancsak megjelentek már,[4] de itt a szerteágazóan sokszínű, értelmezésre is igényt tartó gazdagságú forrásanyag nem pusztán elrendezését, tartalmát és megértési perspektíváit tekintve mutatja föl meglehetősen izgalmasan a sem nem kevésbé bonyodalmas, sem nem pusztán zenetörténeti konfliktushelyzeteket. Olyanokat tehát, mint a zenei műfajok kölcsönhatásai, a cigányság reprezentánsainak sajtóbeli térnyerése, a trianoni nemzetvesztési ideológiába belesimulni látszó, ebben partnerként megmutatkozó cigányzenészek társadalmi-közpolitikai részvétele, a zenei kultúrák és piacok belső harcai, a cigány társadalmon belüli megosztottság következményei és intézményesülési, érdekképviseleti folyamatai, a képzés rendszere és iskolái-irányzatai-kultuszhordozó felületei, stb. Feldolgozza tehát azt, hogy a Horthy-korszakban a „cigánykérdés” kezelésének és társadalmi elfogadottságát érintő evidenciáinak (értsd: kóborlók, koldulók, közrendészeti esetek, érdekvédelem, szociális elismertség és láthatóság, bürokratikus ügyvitel és eseti kezelés mindennapos nyűgjei) csupán egyike volt a legkihívóbb problematikák kezelése – de sem kizárólagos nem volt, sem „szubkultúra”-kérdés nem lett belőle /akkor/. Talán megmaradt látszólag „szubkultúra-problematikának” – áttételesen azonban szinte magában hordozta a Trianon utáni magyar világ legkirívóbb társadalmi válságjeleit, s ezeken belül vagy túl a szórakoztató zenei műfajok, kávéházi muzsikálás, szállodai-éttermi szolgáltatások, vidéki fellépések, rádiós szereplés, külföldi hírnév, stb. részkérdéseit is. Többről szól tehát a megelőző kötet is, hisz a „parasztzene” („népzene”), a „munkászene” („a zenei analfabéták” köre, a „malacbandák” előtérbe kerülése) és a cigányzene („magyar nóta”) belső és intézményes feszengése a húszas évektől már szabályosan háborús öldöklés területe volt: a mintegy tízezer roma muzsikus kíméletlen egyesületi hadjáratot folytatott önnön (fizetett, megbecsült, egyesületi szervezettségben érdekvédő) presztízséért, melyet harsány és látványos érdekérvényesítéssel próbált mereven elkülöníteni a bármely más zenei és szórakoztatóipari irányzatok jelenlététől, ezért először sikerre vitte, hogy önnön hagyományhordozó tevékenységét egyfelől „magyar nemzeti” örökségként és nemzeti hagyományokat tartósítóként tüntesse fel, de egyben kezes házicselédnek is szegődött a nemzetépítő kultusz intézményeihez, sőt megtestesítette az irredenta eszmék érzelmi aláfestését is. A roma muzsikusok 1918-ig a Magyar Népzenészek Országos Egyesületének tagjai voltak, de szervezetüket ekkor megszüntették, úgyhogy át kellett igazolniok az Országos Magyar Zenésszövetségbe, ennek Népzenész tagozatába, ahol aztán mint országos egyesület alakíthatták saját identitáspolitikájuk mellett a nemzetét is. Tették is: hangot formáltak a sanyarú sorsú cigányzenészek érdekében, sőt mint országos egyesület a Revíziós Ligába is csatlakoztak, fáklyás felvonulást rendeztek Horthy Miklós tiszteletére és József királyi herceg üdvére, 1929-ben a Magyarság hasábjain testületi levelet küldtek Mussolininek, s a belügyminisztérium támogatásával kiváltságokat értek el a foglalkoztatás, a „kóborcigányoktóli megkülönböztetés”, a trianoni veszteségek terén a korszellemhez illő nemzeti érdek védőinek aktoraiként. E közpolitikai célokkal harmonizáló törekvések és a velük járó sikerek persze nemcsak a más muzsikusok (falusi bandák, kávéházi zenészek, más zenei műfajok) ellen, de saját belső köreikben is megosztottságot eredményeztek. Így azt sem egyöntetűen vállalhatták, amikor az Egyesület létrejötte után az egyes nagyvárosi, helyi kormányzati rendeletek kiváltságokat és kedvezményeket biztosítottak a cigányzenészek egyes csoportjainak, feltételeket szabtak, iskolázottságot kívántak meg, zenei előképzettség feltételeihez kötöttek engedélyeket, akkor ezzel mintegy letörjék „a falusi fúvósbandák garázdálkodását”, a „gyilkos konkurencia” megrendszabályozását is követelve (Az Est, 1925). 

Már ezekbe a történésekbe belelátni, belegondolni is izgalmas megoldás, hát még a történeti hitelű forrásközléseket a maguk ritkán szép belső ellentmondásosságával együtt dokumentálni, korszakosan áttekinteni. Persze nem előzmények nélküli ez sem, ahogy a trianoni diktátum és békekötési kényszer sem volt az – de hadd emlékeztessek a Liszt Ferenc által egykoron megfogalmazott sorokra „a czigány zenéről” (Párizs, 1859), melyek nyomán még lelkes híveitől is felháborodott leveleket kapott, mert (kicsit persze hősies retorikával fogalmazva) azt merte leírni: »a magyar zene nem a magyar nemzeté, hanem a cigányé«. S e zenetörténeti érdekesség – melynek nyomán Liszt még „magyarabbnak” érezte magát, mint a magyarkodók korabeli héroszai – jellegzetes korszakossággal találkozott a magyar nemzeti életérzés és ennek reprezentatív szférái körül is. Árulkodó is egy viszonylag közismert fotó, melyen a legjelesebb prímások huszonheten állnak csoportképet a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy a „magyarságot” reprezentálják az „idegen”, a „diktátummal” fenyegető, a gádzsó világ más idegen övezeteiből jövő hatások, vagy ezek konstruálói, befogadói, értelmezői előtt. S persze itt is legalább annyira „főszereplő” a „gádzsó” fotós, amint akkurátusan beállítja a „saját házi muzsikusaink” látványos portréját, mint maguk a legjelesebb roma muzsikusok, akik a „nemzeti” csoportképpel a gádzsó történelembe illeszkedő kultúrát és népiséget hivatottak reprezentálni… Ezek persze csupán a korabeli sajtó vagy a nyilvánosság harsány felszínének tüneményei, ám a maguk nemében elképesztő kontrasztok is, melyeknél világosabban és komponáltabban talán semmiféle érvelés nem beszélheti el azt, ahogyan közösen és kölcsönösen „konstruálják” egymást, s egyik sem lehetséges a másik általi meghatározottság nélkül. Egyúttal persze mindketten építik maguk körül, maguk és a Mások ellenében is azokat a falakat, elválasztó paneleket, melyek nehezítik az átlátást, áthallást, azonos hangnemben játszást, megértést, megismerést… S ezek csupán a távoli kontrasztok, tónusháborúk a zenei műfajok és a maguk műfaját megjelenítő muzsikusok között, de mint ilyenek is tanulságosan látványosak. Hiszen a cigány ábrázolása a kor képzőművészetét, a cigányzene a kor kávéházi muzsikáját, az operák „autentikus” szereplőit, a mintegy százezer vándorcigány jelenlétének és kitaszítottságának egyéb felfogásmódjait is áthatották. 

A zene „nemzetiségét”, majd többségi és kisebbségi érdekérvényesítési háborúit még ennél is rejtélyesebben mutatják fel a kor sajtójából, magazinjaiból, leveleiből, visszaemlékezéseiből vett illusztrációk, melyek a Bura Károlyról írt mostani kötetben jelennek meg. Bura mint a leghíresebb nagyváradi prímás csak igen komoly nehézségek árán jutott át a nemzeti határokon túlra esett egykori országrészből, de az életrajz részletei itt most csak elnagyoltan jöhetnek szóba. 

 

(Nagyváradi fotó a századfordulóból)

»Az esküvő szinte az egész cigányzenész társadalmat megmozgatta, köreikben szenzációként hatott az esemény: „A magyar zene ünnepet ült az elmúlt héten. Radics Bélának, a társaság évek óta dédelgetett cigányprímásának szépséges leányát vezette oltárhoz Bura Károly nagyváradi cigányprímás. A Bakáts téri templom zsúfolásig megtelt a legelőkelőbb közönséggel. Mindenki érdeklődéssel szemlélte a rengeteg násznép látványos fölvonulását. A cigányok köztársaságának is megvan a maga saját arisztokráciája s egy ilyen cigány főúr a pesti cigánytársaságban (olyan Károlyi Mihály-féle rangban) Radics Béla. Az ellenpárt kimagasló alakja (olyan Tisza Pista-féle pozícióval) Berkes Béla udvari zenész. Egyedül az ő bandája nem képviseltette magát az esküvőn. Különben még Párizsból is érkeztek cigányfejedelmek« (21.). 

A korszak hivatalos vagy egyesületi közlönyeinek, napilapjainak, testületi jegyzőkönyveinek, közgyűlési határozatainak és hangadó köreitől jövő „lojalitási” tanúsítványainak e széleskörű válogatása, archívumi anyagok és magánlevelezések tanúsága szerint az ugyancsak prímás családba benősülő Bura Károly korántsem találkozhatott valamiféle „osztatlan” és egyhangú támogatói háttérrel, mely a magyar nóta és cigány zene sajátosságait nem nemzeti kontextusban, hanem világképi teljességben vélte megnevezhetőnek (példaképpen a sajtó Nagyvárad határon túlra kerülését az importált idegen, a román kém, a fellazító ügynök elleni tónusban használta fel). Ráadásul – mint már az Előszó (7.-9. old.) is jelzi –, megannyi társadalmi közérzeti jelenségre, hatások és ellenhatások kontrasztjaira, a hatalommal folytatott küzdelmek belső relációira, illetve mindezekből a korabeli nyilvánosság elé is került forrásokra koncentrálva kiemelhető Bura pályaképéből az alcím három komponense: »Bura Károly aktivistaként a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének az élére állva számos reformot helyezett kilátásba, melyek egytől egyig a cigányzenész társadalom érdekeit hívattak képviselni. Újraindította a Magyar Cigányzenészek Lapját, megalapította a Bihari-zeneiskolát, közreműködött egy jótékonysági hangverseny, a Magyar Nótaünnep megszervezésében. Miután elnöki székéről letaszították, több cigányzenész egyesület alapítására tett kísérletet, valamint sztrájkot vezetett a Magyar Rádió ellen, amikor az számukra elfogadhatatlan intézkedéseket hozott. A cigánymuzsikusok képviseletén túl revizionistaként beléptette a cigányzenészek egyesületét a Magyar Revíziós Ligába, valamint kereste az együttműködés lehetőségeit az irredenta szervezetekkel, napilapokkal, és az egylet nevében köszönőlevelet írt Rothermere Lordnak a magyarság melletti kiállásáért. A cigányprímás vizionaristaként a cigányzenészekkel kapcsolatban olyan álmokat, terveket szőtt, melyek közel egy emberöltővel később váltak elterjedt igénnyé a cigányság nemzetiségi törekvései során. Mindenekelőtt megemlítendő, hogy végakaratában lakását és életének emlékeit egy cigány múzeum létrehozására ajánlotta fel. Felhívta a figyelmet a cigányság múltjának megőrzésére, nevezetesen arra, hogy az első világháborúban elhunyt cigány katonák névsorát és albumát össze kell állítani. Az imént említettek mellett a kiadvány Bura Károly élete kalandos állomásainak, vagy éppen botrányoktól sem mentes mozzanatainak a felelevenítésére is törekszik. Láthatjuk a cigányprímást az első világháborúban, a kolozsvári fogdában, a cigányzenész egyesületen belüli harcokban vagy a betörés után feldúlt lakásában. A kismonográfia döntően korabeli sajtóforrásokra hagyatkozik, melyekkel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy korántsem számítottak pártatlannak, és olykor el is rugaszkodtak kisebb-nagyobb mértékben a valóságtól a szenzáció érdekében. A rendelkezésre álló források közül különösen értékesnek számítanak a Bura Károllyal készült interjúk, valamint a tollából származó cikkek, amik szintén némi elfogultságról tanúskodnak. Ebből kifolyólag a forráskritika mindvégig elengedhetetlen részét képezte a kézirat megírásának« (7-8.). 

Forráskritika mellett Hajnáczky a legszorgosabb és legaprólékosabb gondot fordítja arra, hogy a rövidebb-hosszabb történetek, szituatív elbeszélések, helyzetleírások mellett sajtó- és emlékezet-forrásokkal pontosítsa Bura Károly személyiségének alakulás-históriáját, a buzgó gyermektől a cigányságért tenni és fellépni kezdettől hajlamos aktivista világképét és jövő-vízióit is feltárva. Jó oka van erre, mint írja: »A magyarországi kutatások a cigányzenészek által alapított egyesületeket és lapokat tárták fel és tették közzé magyarul és angolul egyaránt. A több évig tartó kutatómunka során bukott felszínre, hogy a magyar cigányzenész önszerveződések legmeghatározóbb alakjának Radics Béla és Bura Károly cigányprímások számítottak. A történettudomány nagy adóssága, hogy cigány származású emberek életének mélyrehatóbb feltárását nagyrészt mellőzte«. Ezzel részben túloz is, de felelősségre is figyelmeztet. Van ugyanis néhány szerző és korszak, amikor a cigányzenész társadalom néprajzát, zenei produktumait, szerepléseit és látványos mutatkozásait valamelyest már föltárták – de annyi mindenképen megáll, hogy Hajnáczky az első, aki életmű-hosszan részletezi ezt a 19. század végétől szinte napjainkig a szórakoztató zeneipart és idegenforgalmi vagy közéleti kérdéseit teljességgel átható produktumot. Sőt, az első, aki történeti dimenziók között a problémákat, vitákat, konfliktusokat és abba az értelmezési közegbe ágyazza, amelyben nem a belső anarchia (és megmutatása) a lényeges, hanem az érdekképviseleti megosztottság történeti körülmények közötti megfeleléskényszere a domináns elem. „Erkölcsileg” nem ítélkezik, nem zordul az ellen, hogy Horthynak vagy Mussolininek, császárnak vagy királynak hogyan lehet és miért kell tisztelgő műdalokat komponálni – viszont láthatóvá teszi, miképpen válik „nemzetivé” az, ami amúgy nemzeti is volt, hisz más nemzetek cigányai is azt és ott muzsikálták, amit a „publikum” megrendelt, kért, megfizetett, meghálált.

 

(Bura Károly (jobbról a második) gyerekként az 1880-as években (Nagyvárad, Lojanek János felvétele, forrás: Sánta Erzsébet) – Forrás: www.ujkor.hu)

Valójában akkor, midőn cigányzenész egyesület keretében megalapítják a Magyar Czigányzenészek Lapját, ezzel olyan nyilvánosságot teremtenek, mely kifelé is mutatja, mit jelképez a cigány(zenész) közösség a soknemzetiségű birodalomban, saját piacuk alakításában, saját PR-juk felépítésében, brendjük vitelében és megvédésében: »Mindenekelőtt beszámoltak az egyesület tevékenységéről és terveiről, emellett a hazai és külföldi munkalehetőségekről. A cigánymuzsikusoknak szóló versenyek és nótapályázatok felhívásait, illetve azok lefolyásáról és eredményéről szóló írásokat közöltek. Verseket, irodalmi tárcákat vagy éppen egy-egy készülő regény részleteit is megjelentették a lap hasábjain, többnyire olyan írásokat, melyek a cigányzenészekről szóltak. A szerkesztőség külön rovatot szánt a lóversenynek, valamint egykoron híres prímások életének a bemutatására. A számok utolsó oldalain a cigányzenész társadalom rövidhírei kaptak helyet, valamint szabók, cipészek, fogorvosok és hangszerkészítők hirdetései« (23.)… »A feszült helyzetben Bura Károly és köre egyértelműen a közönség hűséges támogatását élvezte. Ugyanis a vendéglátóhelyek más vidékekről hívtak cigányzenekarokat, és őket pódium, megélhetés nélkül hagyták. A más városokból érkező cigánymuzsikusoknak pedig kiáltványt fogalmaztak meg: „A nagyváradi cigányzenészek felkérik az idegen kollégákat, hogy Nagyváradra játszani ne jöjjenek, mert a nagyváradi kávésok azt akarják az idegen cigányok szerződtetésével elérni, hogy bennünket fizetés nélkül kényszerítsenek játszásra. Csaknem valamennyien katonák vagyunk, akik nappal szolgálunk és éjszaka keressük meg a családunk számára a kenyeret, hisszük tehát, hogy egyetlen magyarországi cigány sem kapható arra, hogy a falatot szánkból kivegye”. Épphogy elcsitultak a helyi záporok és világléptékű felhőszakadások, a cigányprímás élete kezdett volna visszatalálni régi medrébe, amikor megköttettek a Párizs környéki békeszerződések. A trianoni békediktátum eredőjeként Magyarország lakosságának és területének közel kétharmada került a szomszédos népekhez. Romániához került egész Partium Nagyváraddal egyetemben. A történelmi fordulat egy egész életen át elkísérte Bura Károlyt. Azonban az 1920-as évek első felében népszerűsége töretlennek bizonyult. Cigányzenekarával eljutott Londonba, Nagyváradon pedig az egyik legelőkelőbb helyen játszott nap mint nap, úgy-ahogy alkalmazkodva az új közönségigényekhez…« (33-34.).

 

A közönség némely esetben az uralkodóházat jelentette, máskor azonban a cigányság társadalmi reprezentációjának is szerepe volt abban, amilyen képet kaphatott a publikum magukról a muzsikusokról és zenei színtereikről. Bura Károly 1929-ben már a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete vezetéséért is ringbe szállt: »Az újonnan létrehozott szervezet, elődjével ellentétben nemcsak a fővárosi cigánymuzsikusokat kívánta összefogni, hanem a vidékieket is. Az országos egylet alapszabálya elsődleges céljaként azt határozta meg, hogy „tagjainak anyagi, erkölcsi, szellemi érdekeit előmozdítsa”, valamint hogy „terjessze és fejlessze a magyar cigányzenész művészetet”. (51.) /…/ A cigányprímás néhány hónappal megválasztását követően a Magyar Cigányzenészek Lapjában elnöki beköszöntőt írt, melyben részletekbe menően hangot adott addigi intézkedéseinek és elszánt elképzeléseinek. A vezércikk meglehetősen tüzes hangvételben íródott, olykor szókimondóan, kendőzetlenül vetette papírra meglátásait: „Nem sérti-e joggal önérzetünket, hogy akármilyen, idegenből ideszakadt muzsikusnak – a hazájában is megkülönböztetett négernek például több becsülete van, mint a magyar cigánymuzsikusnak a saját hazájában? Az idegenek szívesen látott vendége bármely elegáns café-restaurantnak, míg a magyar cigánymuzsikusnak hátul az asztalnál a helye?” A cigányprímás mindenekelőtt meghatározta, hogy az egyesület célja a félresöpört cigányzenészek gazdasági, szociális, kulturális és társadalmi helyzetének javítása” (53.) /…/ „Számba vesszük Nagy-Magyarország valamennyi cigánymuzsikusát, hogy egy táborba tömörülve küzdhessen jólétéért. E tekintetben a hatóságok szíves közreműködésére is számíthatunk, mert csak ezáltal tudjuk bizonyítani jogos kérelmeinket. A cigánymuzsikusok katasztere feltárja majd bajainkat, sérelmeinket s lesz, aki ezt meglátja, kérésünket meghallgatja és orvosolja.” (54.) „Mindenekelőtt tiltakoznom kell az ellen, hogy a sajtóban egyre gyakrabban jelenik meg oly beállítás mintha a cigány másodrendű ember lenne. Mi éppúgy adófizető polgárok vagyunk, mint bárki más, éppúgy teljesítjük kötelességünket, tehát épp olyan jogaink is vannak. Sajnos a közéletben még mindig nincs meg a kellő jóhiszeműség a cigánysággal szemben, még mindig lehet olyanokat hallani, rajkók, purdék… stb., amik bizony nagyon fájnak nekünk.” Az egyesület tiszteletbeli elnöke, Ilovszky János a kapcsolatait kamatoztatva számos nagy tekintélyű állami tisztségviselőt megnyert a zeneiskola ügyének. Továbbá elérte, hogy Budapest városvezetése, valamint a Magyar Szövegírók és Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetsége anyagilag támogassák a kezdeményezést. Az MCOE vezetőségének elszántságát siker koronázta, 1929 szeptemberében a Bihari János nevével fémjelzett zeneiskola kitárhatta kapuit a fővárosban…« (55.).

 

(Magyar Nótaünnepen ezer cigányzenész díszfelvonulása az FTC-stadionban 1930. május 29-én (Budapest, Macsi András felvétele, forrás: Horváth József) – Forrás: www.ujkor.hu)

Bura Károly egész életútjának, pályaképének, kudarcainak és fényesnél is vakítóbb sikereinek teljes lajstromát itt nem ismertethetem. Ami a kötet révén, a kötetből és eddigi visszhangjaiból is kiderül: Hajnáczky egyedi kisebbségkutatási produktumot hozott létre. Amit e perszonális történelemből átláthatunk, az zene- és köztörténeti, kisebbségpolitikai és kultúrhistóriai, a nyilvánosság színtereire és intézményeire is átsugárzó tartalom, meglehetősen ritka spektrumon át felmutatva azt az ellentmondásos korszakot, amely az erő és a nagyság „nagypolitikai” bravúrjai ellenében a kicsiny, de muzikális közösséget, hagyománytartó és hagyományfakasztó hatását, a kisebbségtörténet egyik könnyedén hordozható örökségét tekinti példatára részének. A nemzeti cigányzene győzedelmes formálója egyedi sorsában is többet mutat, mint karriert, törekvő érdekérvényesítést, korszakos „jólfekvést” vagy kapóra jött politikai háttérzenét: emberi és művészi próbatételei nemcsak a kor, hanem a harmóniák és diszharmóniák világának is alakítói voltak s maradtak…


[1] Noran Libro, Budapest, 2021., 128 oldal.

[2] lásd ehhez Zipernovszky Kornél írását még a Replika, 101-102. számában, https://matarka.hu/cikk_list.php?fusz=148515

[3] Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019, 354 oldal.

[4] Cigányzenészek mozgalma a boldog békeidők Magyarországán. Szerk. Hajnáczky Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó,  2020, 176 oldal; lásd még ehhez Hajnáczky Tamás: Trianon és a revizionista cigányzenészek. Kommentár, 2020/2:83–90; Tamás Hajnáczky: Hungarian Gypsy Musician’s National Association: Battles Faced by Gypsy Musicians in Hungary during the Interwar Years. Social Inclusion, 2020/2:327–335; Tamás Hajnáczky: Trianon and Revisionist Gypsy Musicians. Central European Political Science Review, 2020/3:129–141; Tamás Hajnáczky: Hungary. In: Elena Marushiakova – Veselin Popov (Eds.): Roma Voices in History: A Source Book. Roma Civic Emancipation in Central, South-Eastern and Eastern Europe from 19th Century until the Second World War. Brill, Leiden, 2021. (megjelenés alatt); Tamás Hajnáczky: First Violinist. Bura Károly (1881–1934). From the coffee houses of Nagyvárad (Oradea) to visions of a Gypsy museum in Budapest. In: Elena Marushiakova – Veselin Popov (Eds.): Roma Portraits in History: Roma Civic Emancipation Elite in Central, South-Eastern and Eastern Europe from the 19th Century until the Second World War. Brill, Leiden, 2021. (megjelenés alatt).

 

Elfordulnék, de nem lehet (hömpölygések Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regénye kapcsán)

Pár éve terjedt az interneten egy fiktív levél, amelyet Geszti Péter címzett Nemecsek Ernőnek. Az apropót talán A Pál utcai fiúk megjelenésének századik évfordulója adta, mindenesetre a levél egyszerre nyűgözött le és töltött el valami megfoghatatlanul kellemetlen érzéssel. Lenyűgözött, mint nagyszerűen megírt, erős retorikájú szöveg – és elborzasztott, mert nem akartam, hogy valaki felfejtse a regény lezárt szövetét. Még ha nyilvánvaló is, hogy az egykori golyózó-labdázó gyerekek a huszadik századba nőttek bele, és nyilván köztük is lett nyilas, meg ávós, meg elgázosított zsidó, meg disszidens, meg fradi-drukker, azért ezt elég erősen tolja a szöveg az arcomba ahhoz, hogy el akarjak fordulni. Geszti szövege óta afféle irodalmi kancsalsággal tekintek Molnár szövegére: akarok is tudni a „folytatásról”, meg nem is, figyelembe is veszem, meg nem is. Mikor melyik szemem az élesebb.

Most éppen annak kapcsán jutott eszembe ez az írás, hogy elolvastam Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regényét. Ha nem derülne ki a fülszövegből, akkor is kitalálnám, hogy első regény. Ahhoz ugyanis kell a fogódzó. Megkockáztatom, hogy tudat alatt mindenkinek van ilyenje, még annak is, aki kínosan törekszik az eredetiségre. Mohácsi ráadásul pont az a szerző, aki egyáltalán nem titkolja a fogódzóját: olyan nyíltan kapaszkodik Ottlik Géza köpönyegének szegélyébe, mint egy gyerek nagy tömegben az apjáéba. A Párizsi befutó világában néhány oldalanként valamilyen Iskola a határon-szimbólumba ütközünk: Trieszti Öböl, Las Meninas, Tulp tanár, Merényiék kavarognak, bukkannak elő újra és újra. Én pedig azon kapom magam, hogy ugyanazt a kettősséget érzem, mint Geszti szövege kapcsán. Mohácsi nagyszerű író, és szeretem azért, amit hozzáad – de nem szeretem azért, amihez hozzáad. Az Iskola nekem valami egészen mást jelent, mint az ő szeretnivalóan mamlasz szereplőinek, és ezáltal nyilván neki, a szerzőnek is.

Hogy miért is jelent mást? Talán azért, mert én már nem éltem abban a világban, amikor – mint Mohácsi főalakjai – minden ilyesmit referenciálisan olvastak, és a rendszert csak félszavakban, gesztusokkal, kódoltan lehetett kritizálni. Mohácsi taktikusan az 1989-es évbe helyezi eme főszereplők érettségijét, akikre ezáltal több szinten zúdul az érettség és a szabadság mámora. Pedig a Szovjetunió felbomlása meg a szovjet csapatok kivonulása akkor még meg sem történt. Csak két évvel később, amikor én születtem.

Mindennek ellenére viszonylag sokat tudok az időszámításom előtti világról, részben családi történetek, részben olvasmányélmények okán. Az őrsök világától például már akkor is el voltam ragadtatva, amikor még nem is értettem, hogy miért hívják őket másképpen, mint A Pál utcai fiúkban meg a kortárs amerikai regényekben az egyleteket. Rengeteg Keménykalap és Krumpliorr-utánérzést firkantottam le akkoriban (persze vegyítve A Pál utcai fiúkkal és a kortárs amerikai regényekkel, mert miért ne).

És tessék, most itt van nekem „az őrs”. Három fiú, három lány, Mohácsi Árpád nyolc nézőpontkaraktere közül hat. A hetedik a mai fiatalság (Luca), a nyolcadik a Kádár-kor őskövülete (Piri néni), akiknek dramaturgiai szerepe leginkább abból áll, hogy még jobban megvilágítsák az őrstagok korának replikálhatatlanságát. Szóval itt vannak ők (Géza, Gabi, Dóri, Jutocsa, Bella és Sanyika), és lapról lapra, mondatról mondatra érzem: ahogy a gittegylet tagjait, úgy ennek az őrsnek a tagjait sem akarom látni felnőni. Mohácsi Árpád mégis ezt tolja az arcomba. Kegyetlen, kimért, zseniális őszinteséggel.

Lehetetlen elfordulni: nincs hová. Tengődő lúzerek, slampos anyukák, kilúgozott életű értelmiségiek, simlis gazemberek, álszent vallási fanatikusok. Ilyen lett az a generáció, akik 1989-ben még érettséget, szabadságot vizionáltak maguknak. Pillanatképeket láthatunk a szereplők életéből, felvillan egy-egy év az elmúlt harmincból, és bennem folyamatosan megfagy a vér. Úristen, erre már emlékszem. Erre is. És ezek lennének a mi atyáink, anyáink? Nem akarom őket így látni, ebben a pőreségben, gyarlóságban. És közben szeretem is őket nagyon. A szemétládát is, az idiótát is. Megölelném őket, megsúgnám nekik, hogy sajnálom. De nem tehetem, mert ők nem az élet, ők csak az irodalom.

Szóval a lényeg mégiscsak az, hogy Mohácsi Árpád ördögien ügyes író. Megérteti velünk, miért vagyunk azok, akik, és miért abban élünk, amiben, még ha ez a szembesülés rendkívül fájdalmas is. Az ottlikosított rendszer(váltás?)-narratíva kiváló ötlet volt első regényhez, de már most kíváncsian várom, milyen lesz, amikor a második regényhez tudatosan elengedi minden óriás kezét.

 

Mohácsi Árpád: Párizsi befutó. Kalligram, Budapest, 2021.

 

 

 

Illusztráció: M. C. Escher

Ajánló a szeptemberi lapszámokhoz

Szeptemberi ajánlónk ezúttal
Enesey Diána és Bodrogi Csongor közös munkája

  1. szeptember 6.

A szeptemberi négy lapszám is sok-sok izgalmas szöveget foglalt magában. Ezúttal a Tiszatáj, a Kalligram, az Alföld és a Székelyföld irodalmi kínálatából válogathatnak az olvasók. A színes palettát szemlélteti Bodrogi Csongor és Enesey Diána közösen elkészített ajánlója is. Csongor a Kalligram és a Tiszatáj szeptemberi anyagából válogatott, míg Diána az Alföld és a Székelyföld írásaiból szemezgetett. Az eredmény pedig alább olvasható, verseket, kisprózákat és tanulmányokat elegyítve.

 

A TIZEDIK: Szántai Márk: Reymonton túl: az Oravecz-próza világirodalmi kontextusa (Steinbeck, Zola, Kafka, Dos Passos) (tanulmány) [Kalligram]

Aki olvasta Oravecz Imre hatalmas regénytrilógiáját, az aligha felejti el. Hogy mi ennek a lassan hömpölygő szövegvilágnak a titka, azt talán úgy is megragadhatjuk, ha irodalmi párhuzamokat keresünk. A hagyományos Móricz-, illetve Reymont-hasonlítások azonban számos lényeges mozzanatát nem képesek megragadni ennek az egyedülálló vállalkozásnak. Szántai Márk tanulmánya ezért javaslatot tesz rá, hogy hasonlítsuk a regényt más munkákhoz, az Édentől keletre, az AmerikaA föld vagy A manhattani kalauz szövegvilágaihoz. A motivikus és regénypoétikai hasonlóságok segíthetnek abban, hogy fölismerjük és jobban megértsük a regénytrilógia világirodalmi kontextusát, kitágítva ezzel saját értelmezési horizontunkat. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Gömöri György: Leonard és Virginia, 1940 (vers) [Alföld]

 

Ez a vers évtizedeken (olykor évszázadokon) és műfajokon átívelő irodalmi összekapcsolódást tárja elénk, hiszen Virginia Woolf és Leonard Woolf a versének két főszereplője. A virágok és a háború képe mint két ellentétes pólus jelenik meg, akárcsak Virginia Woolf Mrs. Dalloway című írásában. Túl lehet-e emelkedni a virágokban megtestesülő hétköznapi szépséggel a háború borzalmain? Egyáltalán túléli-e a szépség mindezeket a szörnyűségeket? Gömöri versében Leonard érdektelen marad a háborúval szemben, míg a Mrs. Dalloway-ben Clarissa igyekszik a virágokra és az ünnepségre koncentrálva, ha csak kis időre is, de megfeledkezni a háború utáni állapotok fájdalmáról. Hasonlóképp a The Mark on the Wall című novellában, a háború gondolata elől elzárkózva a falon maradt csiga-nyomon elmélkedik a női karakter. Gömöri azonban megfordítja ezt, nála a férfi menekül az íriszek szépségébe. Vajon sikeres ez a menekülés? [E. D.]

A NYOLCADIK: Kézdi Imola: Megszegtük (vers) [Székelyföld]

Kézdi Imola Székelyföldben megjelent versei a szerelmi képeket vallásos, keresztény, bibliai motívumokkal, emellett a fekete-fehér kontrasztra építő ellentéteket is kiválóan egyesítik, a magány és a szerelem témájában. A Megszegtük című verset emelném ki, amelyben az egymásnak tett ígéret megszegése, annak minden fájdalmával és keménységével tárul elénk, különleges, ízleléshez fűződő képekkel. Ám ez az íz nem egyszerűen keserű, ez a magány íze, amelyet Kézdi Imola a homok ízéhez hasonlít. A megszegett ígéret után ott marad a ,,ropogó” hiány, s talán a fogak közé szorult homokszemek is. Hogy miért olyan fontos a rágás, az ízlelés? Itt az utolsó vacsora lesz a záró, s talán a központi kép is. A kedvessel minden vacsora utolsónak tűnt, talán a folyton ott motoszkáló szószegés miatt. Ugyanakkor minden csókot elsőnek érzett. De vajon nem júdáscsókok voltak-e? [E. D.]

A HETEDIK: Borda Réka: A zsugorodó takaró (kispróza) [Alföld]

Az Alföld prózai kínálatában Borda Réka írása egy hétköznapi problémát jár körül, kíméletlen őszinteséggel és érzékletes metaforákkal. Egy idősödő pár hálószobája a helyszín. A férfi szemszögéből láttatja a már elmúlt szerelmet és fakulóban lévő szeretetet. Különös feszültség húzódik a szeretni vágyódás és a megunt másik iránt táplált heves, ám negatív érzelmek között. A nőtől érkező közönyre a férfi már-már undorba forduló gondolatokkal válaszol. Nemcsak a szavak, az érzetek és hangok is a kikopott boldogságot mutatják be: a hűvös szoba, a férfi nyugtalan ébrenléte, a párja szolidaritást nélkülöző horkolása, a ,,kinőtt” takaró. Mind-mind a szeretet hűlt helyét ábrázolják. Egyet leszámítva: a becézést. Mit jelenthet ez, a birtoklás egyfajta kifejezését? Puszta megszokást? Az idő és az érzések visszafordítására irányuló törekvést? Egyáltalán miről is szól ez a szoba hűvösével azonos mértékben kihűlő szeretet? A férfit bosszantja párja közönye. Ő akarja kezdeni az érdektelenséget. Lehet, hogy az egész csak verseny, játék a figyelemért. A kapcsolatuk nem más, mint az érdeklődés elvesztése és annak visszaszerzéséért folyó harc folytonos hullámzása? [E. D.]

A HATODIK: Szörényi László: Dédatya (tanulmány) [Tiszatáj]

Vajon hatott-e Zrínyi Szigeti veszedelmére Dante Isteni színjátéka? A magyar eposz értelmezőinek többsége korábban határozott nemmel felelt e kérdésre. Szörényi László igen alapos szövegismeretről árulkodó tanulmánya komoly érveket hoz föl amellett, hogy Zrínyi igenis tudatosan merített az Isteni színjátékból olyan elemeket, amelyek eposzát a keresztény mitológiához kapcsolhatták. A gondolat csírája már ott van a „Zrínyi Miklós jelentőségét a legmélyebbre hatolva felismerő, legzseniálisabb költő, egyúttal tudós, a magyarországi összehasonlító irodalomtörténet tulajdonképpeni megalapítója, Arany János” nagyszabású tanulmányában is. A forradalmi felismerés egészen új horizontba állíthatja a Szigeti veszedelmet, és vadonatúj értelmezési lehetőségeket nyithat meg. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Giuseppe Conte: A névtelen vízbefúltak imája (Szkárosi Endre fordítása) (vers) [Tiszatáj]

A Tiszatájban egy egészen csinos kis válogatást találhatunk kortárs olasz költők verseiből. A változatos anyagot Kerber Balázs, a szövegek válogatójának értő kommentárja vezeti föl. Ebből megtudhatjuk, hogy Giuseppe Conte azok közé az inkább kevesek közé tartozik, akik nyíltan hozzászólnak közéleti, aktuális kérdésekhez is a költészetükben. A választott vers címe önmagáért beszél; a migrációs válságnak az emberi oldalát világítja meg a költemény, azokról emlékezik meg, akik az Afrikából való elmenekülés közben vízbe fulladtak. Csakugyan imáról van szó; a megkapó és megindító szöveg a tengert szólítja meg, hogy fogadja be a halottakat, és emlékezzen meg róluk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Halász László Freud húga, avagy az őrültség irodalmi szerepe (esszé) [Alföld]

Hány árnyalata van az őrületnek? Az Alföldben az őrültség irodalomban betöltött szerepét hívja segítségül Halász László, így kívánva választ adni erre a kérdésre, Freud húga, avagy az őrültség irodalmi szerepe című írásában. Két, Freudhoz kötődő regényt vesz górcső alá, D.M. Thomas A fehér hotel című munkáját és Smilevski Freud húga címet viselő írását. Utóbbi regényben folyton váltják egymást a valóságos és fiktív szálak. Az őrült húg például a fikció oldalához tartozik, az irodalmi szál az ő alakján keresztül bontakozik ki. Az őrültség számtalan formában felléphet, lehet fájdalmas üresség vagy épp őrjöngés. Az irodalmi formái is sokfélék: Goethe, Shakespeare, Racine, Brontë, sőt még Jókai neve is felmerül az őrültség tartós vagy átmeneti válfajainak tematizálásakor, a szerelemmel összefüggésben. Ám Dosztojevszkij, Thomas Mann, Zweig és Fitzgerald sem maradhatnak ki, ha az őrültség irodalmi jelenséget elemezzük. Hogyan kapcsolódik az őrültség az önmagaság kérdéséhez? Valóban megnehezíti az önértelmezést? Vajon minden kornak megvan a maga őrültsége? Vagy van egyetemes őrültség? Az irodalmi referenciák és az őrültség megnyilvánulásainak sűrű szövedékében olvasva-bolyongva felmerül a kérdés, hogy nincs-e mindannyiunkban egy cseppnyi őrület. [E. D.]

A HARMADIK: Czilli Aranka: Titok (vers) [Székeyföld]

Czilli Aranka Székelyföldben megjelent verse mindannyiunk közös élményét, a hiányt dolgozza fel, talán ezért is ragadtak meg nála a gondolataim. Persze egyéb oka is van, különleges ez a hiány-ábrázolás, ugyanis implicit módon az üresség és a teljesség kettősségében feszül a hiány érzése, a rombolás és az építés, a szülés és a meghalás képein keresztül. Úgy tűnik, a hiány egy reciprok létezést von maga után. Ennek legszembetűnőbb példája a ,,fordított eső”, amely abban hull, aki hiányol, s akkor, amikor már nem látja azt, akit hiányol. Ám a fordítottságnak egyéb megnyilvánulásai is vannak, mégpedig a külsődleges bensővé válása. A másik mozdulatai gyakran bennünk élnek, emlékként. De lehet-e több egy emléknél a másik ember megőrzött mozdulata? Lehet-e sajátunkká, leképezhetjük-e? Mit is jelent újraszülni ezeket önmagunkban? Mindenesetre az emlékezés is kétoldalú. A mozdulatok, hangok, szavak újbóli felidézésének éltető ereje van, de a hiány negatív oldala az idő múlásával túlnő az emlékek előhívásának derűjén, így őröl fel. Az örömteli emlékezés szülte pillangó bábbá válik: fordítva születik, születése a halál. [E. D.]

A MÁSODIK: Schillinger Gyöngyvér: Mostantól majd (próza) [Kalligram]

Schillinger Gyöngyvér prózája olyan, mintha végig magasfeszültségben íródott volna. A röviden pattogó, cikázó mondatok tudatáramszerűen vezetnek végig emlékeken, gondolatokon, reményeken, miközben epikus történet leírásaként is működnek. Egy 38 éves férfi a súlyos betegségen átesett nagyanyjával él egy házban, és miközben magánélete válságba került (feleségétől elvált), a külvilág történései folyamatos szorongásban tartják. A nyomasztó szöveg egyik legfőbb hatáseleme éppen a nyomasztás; mintha sehol sem lenne nyugalom, béke, biztonság, maga az otthon sem az intim megbékélés helyszíne. A reményt egyedül a pipázás adja, de már maga ez is sejteti, hogy a szövegnek bőven van társadalomkritikai, az egyéni szenvedéstörténeten túlmutató dimenziója. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Alberto Bertoni: Metamorfózis (vers, Kerber Balázs fordítása) [Tiszatáj]

A vers egy különleges metamorfózisról szól. A beszélő én azt az időt említi, amikor majd „mind a ketten fák leszünk”. Vagyis vélhetően a halál utáni állapotról van szó (bár ez persze már értelmezés kérdése). Ebben a sajátos, átalakult állapotban az első dolog a teljes felejtés lesz, majd végül egy megtisztultabb, természetbe simuló emlékezés, két fűzfavessző, egy madár két szárnyának emlékezése. A csodálatosan tiszta költőiségű szöveg a belesimulás, a megkövesedés, a nyugalom szavait közvetíti, egy emberen túli érzékelés lehetőségéről ad számot. [B. Cs.]

 

A ráadás örömeiből (Halmai Tamás széljegyzetei Szécsi Margithoz)

Mindaz, aki tudja, hogy az értelmezést a versre „ráadásul kapja” (hogy a kötet József-Attilás párhuzamait elorozzam már bevezetőül…), azt is sejtheti, hogy a versolvasás tiszta és magányos öröme nem kiváltható a versértelmezés(ek) pótlékával, s végképp nem helyettesítheti azt. Erre persze csak korosztályi-iskolás keservek után jóval megkésve jön rá az olvasó ember, mikor már meglehetős eszköztára nyílik meg, értő olvasatok különpolca nyílik arra is, hogy egy-egy verssor megnyitásával miféle új tájak felé tekinthet tova. Ennek eszköztára sokféle, cselei és tájképei, analógiái és színterei is sokfélék, de talán sosem elég a gyarapításuk. Kiváltképpen akkor, ha annyira kevéssé ismert és „népszerű” költő művéről van szó, amilyen Szécsi Margité is.

Halmai esszék, kritikák, versek, történetek és bölcsességek, „korrektúraglosszák” és olvasókönyvek mellett számos monográfia szerzője is: Takács Zsuzsa, Székely Magda, Gergely Ágnes, Rába György, Bátori Csaba, Iancu Laura, Bertók László szerepeltek már munkái között, s most Szécsi Margit költővilágába vezet be minket. A kötet a költőnő halálának harmincadik évfordulójára jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítványtól Kleopátra aranyhajói. Szécsi Margit-széljegyzetek címmel (2020, Budapest, 84 oldal). A rövid verseket sorra kerítő kötet a szerzői saját szavakkal így fejeződik be a „Kiköthet-e kertben a bárka” kérdésre költői kérdésre:

„a túl igaz szót nem érti a fül,
Az megmarad zenének, szerelemnek,
mágiának és más kacér titoknak.
De már almafa s fű csobog körül”.

Önnön elemzéseit saját poétikával díszíteni – ez már üzenet. Aranyhajót ígért a kötetcím is, de itt a találkozás olyan játékával és játékosan igaz szavával köt össze, melyben a megmaradt szerelem zenéje és a kacér titok a megértő tudás almafáját csobogja körül búcsúzó szavakkal. Egész kötete ekképpen poétikus ugyanakkor – vagyis a verselemzés elemzésének valaminő egzakt kritikai talajt döngölni itt kellően költőietlen gesztus lenne, maradok inkább a szépecske kiadvány „illatolásánál”. Ez Szécsi Margithoz is jobban illik, a címlapfotó „Kleopátrás” tónusában szénakazlat illatoló költőnőhöz is, meg Halmai megértő prózájához és illedelmes szövegtaglalásaihoz (még utólagos önkritikus megjegyzéseihez is, melyekkel leírt szavait szimatolja újra és formálja egzaktabbra…).

A kötet két „szinten” épül föl, s az utolsó, 20. verselemzés záró sora is megerősít: „Létszintek közt közlekedik, akinek szíve van”. Nos, a kötet írásai az alkalomhoz illesztett bevezető esszével indulnak („…ahogy csodára nézni illik”. Előszó egy ünnepi identitáshoz) – melyben első soraival exponálja a tartalmat: „avantgárd népiesség és elégikus szürrealizmus: Szécsi Margit (1928–1990) … költészete – a mágiás anagrammáktól a kötetnyitó mottóepigrammákon át a delejes hosszúversekig – a szenvedély nyelvét beszéli akkor is, ha szerelmet vall látomásos vershőseinek, akkor is, ha groteszk humorral enyhít külvárosi kínt – s akkor is, ha hallgat, mint koldusjogar királynői kézben” (8. old.). Rövid, de annál gazdagabb utalásokkal teszi folytonossá a „szerelmes csóknak és bornak” bemutatkozó költői önképet, melyben tisztán láthatóvá teszi, hogy „Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű-barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy ’vérben, füstben, nehéz aranyban’ állandósítva kilétét” (10.). A folytatás „parázs példái” Halmai kézműves retorikájában olyan visszarévedést és mélyértelmű kalandképességet sugallanak, amihez még versolvasó embernek sincs kellő patetikus eszköztára. Egész esszéje dúskál „a szerelmes én-te viszony identitást teremtő-megtartó hatalmáról visszatérően” mennyei híreket közlő verssorokban, ezekből boglyát halmozó költői közelítésekben. S ez csupán a „felhang” a sorokról szakaszokra, hangokról jelentéstartományokra, képzetekről asszociációkra szökellő interpretációhoz, melyekben a húsz költemény a „szakrális erény” és „az öndefiníció harcos ártatlansága” között találja meg a hommage és az ars poetica konfesszióit, transzcendens „túlnani dimenzióit”, s a „beszédes lázongás… gyermekkori mitológiákat és kalandor metafizikát közölve hévvel-lélekkel” árnyalatait idézi meg Szécsi „történelmet és Bibliát is ismerő karcos eleganciája” folytonos szövegolvasatával, „líraiság és gondolatiság egymást föltételező” kiteljesedései révén (12-13.).

Árulkodó talán, egyben a narratív szerkezetet is megidéző, saját „néhány belátás és ajánlat” mutatóba kínált változatait címsorosító alakzata, melyek az „ünnepi identitás” összképét teszik sejthetővé: Erkölcs, igazság, ethosz – Tengeri nosztalgia – Vers, költő, költészet – Az olvasónak is van felelőssége… – Hogyan éljük meg hagyományainkat? – Ars poeticává rajzolt önarcképek – Csodalátó tekintet – Égi hazánk dicsérete – A vers mint ének, az ének mint mágikus aktus – A boldogság – mint történelmi missziónk – Ecce Homo – A testi létezés múlhatatlan méltósága – Kondortól Krisztusig – A humor lélektana – és önismereti etikája – Európa ma is időszerű küldetése”. Tanító kérdésével, mely a megértő alázat méltóságát sugallja, a „Kondorról és Nagy Lászlóról szólván” is megfogalmazott vállalást sejteti: „a mindenség magyarul” (18.). S már csupán ráadás, midőn „a Nagy László – Szécsi Margit-féle verstudat távlataihoz” keres „nyelvi-poétikai, szociális-kompassiós és gondolati-spirituális síkon is közelebb kerülési” utakat, hermeneutikai távlatokat, hogy Szécsi teljesebb költészete „nemcsak érthetővé, de megérthetővé is” válhassanak ez ünnepi identitás megértési kísérleteivel.A kötet egész második része (23-74.) e megértések meggyőző kísérlete, létszintek között közlekedő szíves próza. Nem kritikai gesztus mindezt egy másik olvasatba szuszakolni, s nem is ételmező gesztus minderre valami csámpás szalmakalapot tenni az értő olvasat máshogy-értő oktondiságával. Így csupán annyi marad hátra, megkérjek minden lehetséges olvasót: ne engem, Halmai Tamás kötetét tessen inkább olvasni…! Abból több marad meg „zenének és szerelemnek”!

 

(Halmai Tamás)

„Nincs meg a kincs”. Bognár Antal keresés-regényéről (Mesés éveink)

 

A Mesés éveinkkel szinte egyidőben jelent meg magyarul Richard Osman bestsellerje, A csütörtöki nyomozóklub. Igazságtalannak tűnik egy posztmodern társadalmi-lélektani regényt összevetni egy brit krimivel, de mindkét mű az öregséget és a megfejtést mint életcélt tematizálja, ráadásul a postás és a detektív hivatása közt is kínálkozik párhuzam. A csütörtöki nyomozóklub persze nem boncolgat lételméleti kérdéseket. Egy fényűző brit nyugdíjasfaluban játszódik, ahol a meglehetős kényelemben élő, hetven-nyolcvan esztendős öregek a nyugdíjas Penny nyomozó „döglött aktáival” csapják agyon az idejüket. Ténylegesen is  felderítenek bűncselekményeket – kutatnak, igazságot szolgáltatnak, ezzel pedig értelmet adnak tulajdon életüknek. 

Az öregség és a „felderítés” a Mesés éveinkben is kulcsszerepet játszik. De mintha Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő meglehetősen szokványos élete ellenállna mindenfajta megfejtésnek. Pedig Jákó is sokféle kísérletet tesz saját életútja értelmezésére, ahogy a fia is próbálja az apja „titkát” kideríteni. De volt-e valami különös titka Jákó Bélának? Vagy a fia konklúziója igaz: „egy nagy, üres tölcsér maradt utánad” (156.) Egy postás mindig lót-fut, üzeneteket hord kaputól kapuig… de vajon sikerül-e az üzenetet célba juttatni? Megtudjuk, mi áll az üzenetben? Erre a keresi a választ a regényt záró, A citromfejű ember címet viselő mese is.
Jákó Béla életéből hiányzik a közösség normáival szembehelyezkedő, nagy, sorsfordító bűn, mely, meglehet, valóban elbeszélhetővé tehetné az ő életét. Talán ez az egzisztenciális tétje az elbeszélés műfaji besorolhatatlanságának. „Beszélykék egy elképzelt regényből” – a szerző ezt az alcímet adja a művének. Tehát egy elképzelt, még meg nem íródott regény diribdarabjait, foszlányait tartjuk a kezünkben. („Regény! Ugyan már…”, jegyzi meg Jákó Béla haláláról szólva az elbeszélő a mű III. – kulcsfontosságú – részében. (155. old.)  Ez a töredékesség sokféleképp konstruálódik a mű szövetében: a nyugdíjas postás, Jákó Béla használhatatlan, rendeltetés nélküli tárgyak sokaságával veszi körbe magát. Vérbeli gyűjtögető, akinek csak diribdarabkái vannak, hasznavehetetlen kacatjai, nem „értelme”.
Jákó Béla öreges passziói igen távol vannak a brit nyugdíjasklub nemes célkitűzéseitől. De Jákó is igazságot akar szolgáltatni – ha másnak nem, saját magának.
A regény talán legnagyobb értéke az öregedés (mániákus gyűjtögetés és gyógyíthatatlan feledékenység, hajlam bárminek az elvesztésére) már-már metafizikus igényű lélekrajza. A gyűjtögetés, a részletek elrendezése az értelemadáshoz vezető első lépés lehetne, de Jákónál – a fia szerint – mindez aggodalmaskodó és nevetséges kicsinyességbe fullad. („Azt sem teszem szóvá, hogy irdatlanul sok limlomot őrizget, rakosgat. Mikor már nem fér el a lakásban, akkor a padláson, pincében…” De  a fiú bölcsen hozzáteszi: „Az az ember tesz ilyet, aki valami igazán nagyot, igazán értékeset elveszített.” 13. old.) De hogy mi az az érték, amit  Jákó Béla „elvesztett”, hogy a múltban ténylegesen is rendelkezett vele, az persze nem derül ki a regényben.

Az elbeszélés nemcsak a Kádár-kori kispolgárság céltalanságának, reményvesztésének meghatóan szép és egyben kíméletlenül pontos rajza. Jákó Béla „mesés évei” önmagukban talán nem érdemelnének 161 oldal terjedelmű elbeszélést. De mindannyian Jákók vagyunk: ránk bíztak valami üzenetet, de hiába szöszmötölünk, hiába forgatjuk ki az összes zsebünket, hiába keressük égen-földön, a múltban, a jelenünkben, nem találjuk a „lényeget”.

Ezért talán nem túlzás Bognár bonyolult módon felépített, szociografikus részletekben tobzódó, több elbeszélőt is alkalmazó „postás-regényét” összevetni a hagyományos keresés-történetekkel. Kafkai abszurd, egzisztencialista érzékenység és hagyományos regényformák megejtő találkozása ez.

 

Bognár Antal: Mesés éveink (Beszélykék egy elképzelt regényből)

Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

 

 

 

A fehér asszony jár a várban

Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.

Tóth Krisztina állítását már akkor sem tudtam mire vélni. Az arany emberben nagyon karakteres és egymástól nagyon különböző nőalakok bukkannak föl. Tímea a férje mellett boldogtalan, de vágyait kimondani, önmagának megfogalmazni sem merő, tudó, szubmisszív szépség. Nem mellesleg a környezetében idegen, külföldi; és családjából, vallásából azt a hagyományt hozza magával, hogy a nőnek a férfiak mellett hallgass a neve. (Muszlim, apja egy török kereskedő, így története még a migráns lét nehézségeire is példát adhat.) Kétségtelen, az ilyen fajta nő egy mai fiatal lány számára meglehetősen idegenszerűnek tűnhet. No de van a regényben még legalább két (de inkább három) Tímeától teljesen különböző nő is. Ott van Athalie, aki szinte mindenben ellentéte Tímeának: öntörvényű, domináns, cselekvő, igazi fúria. Ott van Noémi, aki megint egy harmadik típus: kívül áll a világon, férje nincs, egyedül él egy szigeten az anyjával. Természetes, életvidám. És ott van Teréza, aki Noémi anyja, az igazi “ősanya-típus”, a természet lágy ölén él, bölcs, öreg, mindentudó. Melyik nőalakra gondolhatott Tóth Krisztina? Mindegyik értelmezhető a mai korban, mindegyik másfajta életvezetésre ad mintát.

A botrány és vita mindenesetre vágyat ébresztett bennem, hogy Jókai-regényeket olvassak.
A szerencse is kezemre játszott. Régi lakásunkat kirámolva eldobozoltunk egy csomó könyvet. Ezek között leltem rá A lőcsei fehér asszonyra.
Jókainak ez egy viszonylag kései regénye, 1885-ben jelent meg. Témája egy fölöttébb rejtélyes történet (és főszereplője egy még annál is rejtélyesebb nő) a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiből. Lőcsén, ebben a gazdag felvidéki kereskedővárosban volt egy asszony, bizonyos Korponayné Géczy Juliánna, aki — állítólag — a császáriak kezére játszotta át a várost. Később ugyanezt a nőt mégis azért végezték ki, mert nem volt hajlandó kiadni a császárpártiaknak egy országos méretű kuruc összeesküvés dokumentumait, megmentve ezzel több ezer magyar család életét. Ki volt ez a rejtélyes alak? Kik mellett állt? A labancok vagy a kurucok mellett? Vagy senki mellett sem?

Jókait szemlátomást nagyon érdekelte a “fehér asszony”, a “vár fehér asszonya”, és zseniális regényt kerekített ki a föllelhető levéltári és történeti anyagok segítségével.

Nem a narrátor, hanem a nagy kuruc tábornok, Andrássy István mondja ki a “megfejtést” (legalábbis az egyik megfejtést) az asszonyról:

“Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!”

Korponayné minden, csak nem olyan, mint Tímea. Minden szálat a kezében tart és mozgat. Hatalmas urak, országos hatalmú arisztokraták, tábornokok és városi bírók mind csak eszközök a kezében, hogy machinációit (tudtukon kívül) végrehajtsák. Csakugyan semmi sem szent vagy félelmetes előtte. A puskaporral játszadozik: hol vártornyokat robbant vele, hol titokban vasporra cseréli. A becsületével játszadozik: férjét szemrebbenés nélkül megcsalja, ha érdekei ezt kívánják, de mindent visszaszerez, ha a történelmi helyzet úgy hozza. Szerelmei csak eszközök a nagy politikai játszmákban; a legnagyobb kéj óráiban is, amikor a férfiak elfeledkeznek kötelességükről, hidegfejű és számító. Tettei következményei, hogy rajta múlik háború és békekötés,  hogy egész hadakat boronál össze, majd vezet egymásnak, hogy aztán újra mindenkit lecsillapítson, nem hozzák zavarba.

Mintha a kockázat éltetné. Mintha mindig csak a legnagyobb tétben akarna játszani. Szó szerint főbenjáró bűnöket rejteget, de nem zavarja, hogy leleplezhetik. A kuruc vezetőkről karikatúrákat készít, de a császári stafétát is bolonddá teszi. Mintha folyton élet-halál között élne.

A regény annyira kitűnő, tele helyzetkomikummal, elementáris humorral, vicces jelenettel, tréfával és meghökkentő jellemrajzokkal, egy érett író briliáns technikájával megrajzolva, hogy el kellett csodálkoznom: miért nincsen a helyén kezelve, a legnagyszerűbb korabeli munkák között?

Azt hiszem, egy meglehetősen elavult irodalomszemlélet továbbélése okolható ezért. A legtöbb kritikát a könyv azért kapta, mert a történet úgymond nem egészen hiteles. A történelmi Géczy Juliánna nem volt ennyire izgalmas alak. Mit lehet mondani erre a kritikára? Jókai regényt írt, és a célja az volt, hogy jó regényt írjon. Ha a történelem nem tudott ennyire jó regényt írni, akkor föl kellett javítania az alapanyagot. Egy fikciós mű soha nem a valóságra referál.

De van még valami. Lukács György nyomán elterjedt az a szemlélet, hogy a realizmus értékesebb, mint a romantika. A realista regény jobb, mint a romantikus. A lőcsei fehér asszonyt, szélsőséges jellemei miatt elég nehéz “realistává” olvasni. Így a regény szépen elsüllyedt a “nagy romantikus mesék” között, és ma már alig van ember, aki elolvasná. Hogy valójában egy csodálatos könyvről van szó, azt kevesen sejtik, és még kevesebben tudják.

És itt vissza is kanyarodhatunk Tóth Krisztinához és a nőalakok kérdéséhez. Ha volt valami haszna a botránynak és a heves vitának (márpedig minden ilyesminek szokott lenni haszna is), akkor az talán nem is más, mint hogy az ilyen regényekre, mint A lőcsei fehér asszony, valamivel több rivaldafény vetüljön. Mert ez bizony egy olyan szöveg, amelynek nemcsak hogy egyértelmű főszereplője egy nő (és hány ilyen szöveg van a magyar irodalomban? biztosan nem nagyon sok), de ez a nő minden sztereotip képnek ellentmond, ami tudatunkban a nőkről fölmerülni szokott. Cselekvőképes, határozott, erélyes, okos, kifejezetten jártas a közügyekben, nagyszerűen átlátja a politikai helyzetet, öntörvényű, kockázatvállaló, igazi “emancipált” nő. Nem éppen az volt a Tóth Krisztina-kritika lényege, hogy a mai lányok számára hiányoznak az ilyen irodalmi mintaképek?

Persze, elismerem, ezt a regényt sem lehet nagyon könnyű olvasnia egy mai tinédzsernek. Szókincse rendkívül gazdag és rétegzett, konfliktusai ágait-bogait pedig egy felnőtt sem mindig érti egészen. Mégis, jó tanári felügyelet mellett, akár a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó történelemórákkal összekapcsolva: nem lehetne megpróbálni bedobni ezt a szöveget a serdülők közé?

Kérdés ez csupán. De az nem, hogy felnőtteknek a regényt biztosan tudom ajánlani. Szemkápráztató tűzijáték puskaporral, szerelemmel és becsülettel. Én nagyon élveztem, a legkevésbé sem negatív töltettel írom, hogy sokat kacarásztam rajta.

Forrás:  https://mondataink.blog.hu