Van-e értelme kis nyelven vagy kisebbségi helyzetben anyanyelvi irodalmat művelni? A fiatal, akkor még ultraliberális Kosztolányi meglehetősen radikális választ ad erre a kérdésre az egyik I. világháború előtt közölt esszéjében: a kis irodalmak mind nevetségesek, provinciálisak, “röghöz kötik” a szárnyalni tudó és akaró tehetségeket, akik könnyebben kibontakozhatnának egy nagyobb nyelv, egy nagyobb kultúra árnyékában. Minek örményül írni – példának okáért –, ha írhatunk olaszul is? (https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/2012/08/26/az_ormeny_paradicsom)

Persze gyakorlati és hatalomtechnikai okok is szólnak a kis irodalmak létezése mellett. Egy kis nemzet vagy nemzeti kisebbség túlélési esélyei anyanyelvi írásbeliség nélkül minimálisra csökkennek. Egy kisebb közösség elitje az anyanyelvi irodalmon keresztül is megpróbálhat (és többnyire meg is próbál) normát közvetíteni. Ráadásul egyetlen „szárnyalni akaró” költő sem tud könnyedén egy másik nyelven (azaz nem az anyanyelvén) verset írni.

Elgondolkodtató, hogy a felvilágosodás képviselte univerzalizmus   sem vezetett automatikusan a kis nyelvek felszámolódásához. Meglehet, minden nyelv képes megmutatni valamit, amit a másik nem, a világirodalom nem képzelhető el eme sokféle „másság” egymásba tükrözése nélkül. Nagy kérdés, ha csak egyetlen nyelv lenne a földön, létezne, létezhetne-e irodalom? Ama nevezetes „nyelvzavar”, a különféle nyelveken rögzített tapasztalatok sokfélesége nem feltétele-e az irodalmi kifejezésnek?

Izgalmas kérdések ezek – és különösen határon túli magyar szemszögből: hiszen azt sem tudjuk, hány vagy hányféle magyar irodalom létezik. Ám a magyar irodalmi kritika nem igazán segíti ezeknek a kérdéseknek az árnyalt kibontását. A kilencvenes évek divatja (minden provinciális, ami nem illeszthető bele a nyugati trendekbe) csak látszólag hasonlít a fiatal Kosztolányi állásfoglalásához. Kosztolányi ugyanis nem beszél „felzárkózásról”, a kritikusok és más közvetítők útmutatásairól, ő a fiatalok szabadságvágyával indokolja a „nyílt tengerek” iránti vonzódást. A kétezres években persze már nem hátrány, ha egy író ún. kisebbségi tapasztalatokat is rögzít. De vajon minden tapasztalatot szabadon rögzíthet…? A politikai korrektség irodalmi kritikákba beleszűrődő elvárásai az irodalom autonómiája szempontjából nem sok jót ígérnek.

Polgár Anikó figyelemre méltó esszékötete, A másik tekintet a költő, műfordító, irodalomtörténész szerző másság-tapasztalatokkal kapcsolatos kritikáit gyűjti össze. A költői igénnyel megfogalmazott előszó és Az allegorizált kisebbségi tér a kötet egyik legérdekesebb írása, itt a szerző elméleti alapossággal boncolgatja a kisebbségi irodalom, egyáltalán a „kisebbség” a publicisztikákban és a politikai közbeszédben annyiszor elcsépelt kategóriáit. A szerző nézőpontja nemcsak azért különleges, mert másoknál árnyaltabban, ügyesebben érvel, és mert nem törekszik kizárólagos válaszokra, hanem mert a műveltsége is unikális: itt egy latin és görög irodalmon nevelkedett klasszika-filológus beszél a finn, észt, szlovákiai magyar irodalomról vagy a feminizmust vagy a zsidóságot tematizáló írásokról. A különféle problémakörök, nyelvek, tapasztalatok egymás mellé helyezése a legkevésbé sem öncélú: Polgár Anikó elemzéseiben a különféle „tekintetek” egymást értelmezik. Ilyen perspektívaváltásokra nyelvtudás, műveltség híján kevesen lennének képesek.

Egy ennyire varázslatosan sokszínű kötetnek akár a szerző szándékaitól függetlenül óhatatlanul van némi ismeretterjesztő jellege, hiszen az itt felsorolt alkotók egy részéről (finn költők pl.) nem is hallott a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó. Természetesen egy esszékötetben lehetetlen költői életműveket vagy akár versciklusokat idézni. (Ám mikor az elemzés egyetlen, a nagyközönség számára ismeretlen vagy nehezen fellelhető versre fókuszál, azt talán érdemes lenne legalább jegyzetben közölni.)

Egy kicsit a kötetbe nem illőnek érzem Tőzsér Árpád nőképének elemzését. Hiszen A másik tekintet felépítése kicsit egy arcképcsarnokra emlékeztet: amikor továbblépünk, mindig egy új nézőpontot, másságot, kisebbséget ismerünk meg. De a Tőzsér naplóiból áradó nőmegvetés tekinthető-e egy elnyomott (elhallgatott, háttérbe szorított) kisebbség álláspontjának? Természetesen nem, ezt a szerző sem sugallja, ámbár a hímsoviniszták jellemzően tényleg áldozatként tekintenek önmagukra. Vagy a Tőzsér-féle kriminális nőkép a kisebbségi léthelyzettel függ össze? Én alig hiszem. Persze nem csak ideológiai alapon, a saját önmeghatározásukkal egyetértve érdeklődhetünk emberi csoportok iránt (én például nagyon szívesen elolvasnék egy, a militáns incelek zárt világát belülről láttató novellát). Ám Tőzsér patriarchális attitűdje oly közhelyes, hogy tulajdonképpen nehezen érthető, hogy mért pont őt választotta a szerző a női identitás és a férfitekintet viszonyának bemutatására.

A kötetben tárgyalt másságok legnagyobb része beilleszthető valamiféle politikai diskurzusba: elnyomó-elnyomott, kisebbségi-többségi. A kései Kertész Imre-életműben kifejeződő identitásválságok viszont nem vagy nem mindig illeszthetőek ezekbe az alá-fölé rendeltségeken alapuló kategóriákba – ami nem jelenti, hogy az identitás(ok) történelmi-politikai kereteitől akár az ő esetében is eltekinthetnénk. Ám a „másiknak”, miképp azt a szerző a kötet talán legfilozofikusabb esszéjében („Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében) nemcsak nyelvi, szexuális, politikai, hanem metafizikai dimenziói is lehetnek. Hiszen az „én” csakis azáltal létezhet, hogy valaki, a „másik” megfigyeli. Ez az életünkben leginkább jelen lévő „másik” legtöbbször nem az elnyomó, nem az idegen, hanem életünk társa, a férjünk vagy a feleségünk. A „másik” halálával az identitásunk, az emlékezetünk is csorbát szenved, hiszen elveszítvén a „nézőnket”, mi magunk is meghalunk.. Ezek az identitás-roncsolások (-roncsolódások), ezek az elkerülhetetlennek tűnő agóniák mennyiben tekinthetők az élet természetes részének? Létezhet-e irodalmi kifejezés ezek számba vétele nélkül?

A kötetben közölt Kertész Imre-esszé oly sokrétű és oly megragadó, hogy bízunk benne, hogy ezeket a szempontokat egy,  a kései Kertészt átértelmező (mondhatjuk, rehabilitáló) monográfiában is sikerül majd a szerzőnek kibontani.

Polgár Anikó: A másik tekintet. Kisebbség, mítosz, idegenség a finn, magyar és a szlovákiai magyar irodalomban. Nap Kiadó. Dunaszerdahely. 2021.

Illusztráció: Paul Klee: Gruppe macht Augen