Címke: tudomány

Az aranykor kortárs költője (Hegyi-Botos Attila kötetéről)

Boldogan behódolni e költészetnek, hisz önmagában örömteljes. Ha egy színnel kellene leképezni, akkor aranyzöld (mint a kötet finom minimalista borítója, melynek alján egy lótusz látható). Ha egy tantárggyal, akkor égföldrajz (mint első versciklusa, de megközelítésében minden egyes alkotás ennek nézetét viseli magán). Ha egy ásvánnyal, akkor rózsakvarc (a számos ásvány közül, melynek metamorfózisa önmagában és poetikusan is pontos). Ha évszak, akkor télutó/koratavasz (mert ez az évszaka legtöbb versnek, és bennük a még láthatatlan, de életet hozó fényerő). Ha nyelv, akkor görög (mert ebből a nyelvből, kultúrából szüremlik be a legtöbb, és gazdagítja a számos további nyelvi birodalom mellett a vers és szív anyanyelvét). Ha költői fókusz, akkor az elme (mely a tudat mozgását feloldott otthonából szolgálja, fel). Ha egy zenei műfaj, akkor lombmuzsika (hisz minden versben ott van a zengő természettel teljes magunk). Ha hangnem, akkor tűz, víz, levegő (hisz költője a földön jár, a földi paradicsomot hordozva), és ha mindezt egybevonó nyelvjátékos szinesztézia, akkor szélrajz tűző vízen (amint a záróciklus alcíme is). Ha egy hangszer, akkor angyalhegedű (oly természetesen szól a kötet egészében az éteri a földivel). Ha egy madár, akkor a tüzesfejű királyka (anélkül, hogy a számos madárfajjal együtt azt éreznénk, hogy ornitológiai dictummal van dolgunk).  Ha egy látható költő, akkor Hölderlin (fűzfüggönyű Neckar folyója mentén, Hyperionját írva). Ha egy rejtettebb költő, akkor Áprily (kinek egyik versének ritmusát teljesen leköveti A puszpáng illata). Ha még rejtettebb ihlető, akkor Lukács (mert az evangéliumistákat, és szívük gyöngyszemörömét költőnk jól ismeri). Ha gyümölcs, akkor szőlő (érett ízeitől el a legkijózanítóbb mámor egyensúlyig). Ha a tájkép eleme, akkor folyam (hisz minden vers pontos mederben, egyetlen tágas lélegzetvételben ide-oda kanyarog). Ha idő, akkor az első és utolsó pillanat (melynek ámultában minden lelassítva perceptálva fokozott jelenlétével érzékelhető). S ha egy szóval mindez, akkor az öröm hírét hallató: evangélium (amint a kötet címe is). Ebben időzik el a költői tekintet, innen szól, még ha a szeme sarkában olykor picit felvillan ellenpólusa, az ünnep nélküli.
Ki a szerzője e műnek? Talán a leggazdagabb szókincsű, legtöbb természeti jelenséget tartalmazó felüdítő szóösszetételt formáló élő költőnk. Aki járatos a távol-keleti bölcseletben (Milarépa, Ji Csing), még inkább otthonos Közel-Keleten (ókori egyiptomi kultúra) és a Mediterráneumban (görög és római mitológiák, itáliai természet), a középkori Európában (trubadúr- és egyéb énekes költészet, keresztény építészet), a romantikus költészetben, de leginkább a létszív örömében (legárnyaltabb ökoköltészetünk). Majdnem nincs olyan vers, melyben ne lenne ilyen fogalmi utalás, és ha nem(csak) ez, akkor madarak, fák és ásványok nevei gyakran latinul is (pl. alcímként). Bőven akad, aminek utána nézhet az olvasó, de mindez nem oktató hangvétellel, nem terhelően, hanem érdekfelkeltően van elrejtve a számára. Ahogy e mű írásában a mélyen egybekapcsolt jelentéshálók metszetéhez távoli paradigmák egybeszövődnek, a vers értelmezéséhez annyira biztos sok irány nyílik meg az olvasó számára.
Milyen a nyelvezete? Az oly ritmikusan áradó, vonzatokkal hosszú egységeket egybetartó versfolyamnak nem nehéz átadnunk magunk, még ha a szavak áradásában fennakadhatnánk egy-egy nem ismert, vagy homályosan rémlő mitologémán, madárfaj, ásvány és természeti jelenség elnevezésén, környezetünk természeti folyamatainak finoman pontos fizikai és biológiai lekövetésén. A latin, görög, német, spanyol, olasz kifejezések szintén teljesen besimulnak, minden idegenségérzet nélkül sajátjává válnak a költői nyelvezetnek. Olyanok, mint nemes drágakövek egy szép ívű hajlaton. Ebben a nyelvi közegben nincsenek gépek, emberi vívmányok, nincs rohanás, nincs stressz. A technizált világ szókincsének hiánya megteremti az aranykor érzetét, és ez rendkívül kiegyensúlyozottá teszi az olvasás élményét. Ehhez a mű terjedelme is szerencsésen társul. A kötetet kézbe véve, ráhangolódva, kikövezve az egyenletesen részletező poetikus körpanorámát, az élmény nem ér hamar véget. Ha a ciklusok tematikája valamiben el is tér (pl. természeti versek, szerelmi versek, gyermekekről szólók), az összhangzatos megközelítés mindenikükben ugyanaz. Ez a koherencia megadja azt, hogy a költő hangvételét megszokjuk, és máskor is biztosan beazonosítsuk. Amikor elkezdünk olvasni, a vers erős vizuális vetítése figyelmünket kinyitja, befogadásunkat többszintűvé teszi, és lelassítja. Az az érzés adatik meg, hogy a gondolat kikapcsol, csak a szemlélés marad, én nélkül.
Szólj, te, Mindenek Költője! Hallgatásunkkal teljesebbé tehetjük nemcsak versed, hanem magunk is.

 

Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány–Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021)

 

eredeti megjelenés: http://www.naputonline.hu/2022/10/02/domokos-johanna-az-aranykor-kortars-koltoje/

 

Téboly Zomborban? (Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

 

 

 

A TENGER PILINSZKY JÁNOS VERSEIBEN

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Pilinszky János: Introitusz

 

Mit sugall a magyar „tenger” szó? Hisz jelzőként is használjuk, mikor arról beszélünk, „tenger dolgunk” vagy „tenger bánatunk” van, vagy esetleg „tengernyi öröm” ért minket. A tenger itt nem valami minőséget vagy érzést jelent, hanem csak azt, hogy megszámlálhatatlanul sok. Figyelemreméltó, hogy a tenger jelzőt legtöbbször negatív dolgokhoz társítjuk: sokat beszélünk a tengernyi gondról, kínról, kellemetlenségről, munkáról, és csak olykor-olykor tengernyi örömről. Tengernyi boldogságról szinte soha. Nem beszélve a tengernyi reményről. Mintha a tenger leginkább kellemetlen asszociációkat keltene.
Ez nyilván nem véletlen. Kevés költőnk látta a tengert, a XIX. századi, nagy költőink közül egy sem. A tengernek a magyar költészetben (talán Zrínyi Miklós lírai verseit kivéve) nincs igazi milyensége – csak annyit tudunk meg róla, hogy „irdatlan” és „végtelen”. Pedig a nyugatosok közül többen saját szemükkel látták a tengert.
És mégis. A tenger csak Pilinszky lírájában lesz „valamilyenné”.

A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.

A tenger szinte mindig nőnemű Pilinszkynél. Üdvtörténettől, történelmi időtől független, hisz a kezdet és a vég, a születés és a halál eggyé válik benne. A hullám akkor születik, amikor „elhal”, és ha „elhal”, nem tud végérvényesen elenyészni. Ez egy egészen másféle öröklét, mint a mennyeké – de öröklét. Soha nem szűnő nyugtalanság és gyötrődés.
De a Pilinszky-lírában megjelenik a mozdulatlan, „megfagyott” tenger képe is. Mielőtt trónra szállna a bárány, „végigkocog az üvegtengeren”. a második eljövetel, a Messiás visszatérése az örökké nyugtalan tengert is kiszabadítja születés és halál körforgásából (Introitusz).
A történelmi idő ellenpontja a tenger. De csak addig létezhet, amíg van emberi történelem.

Pilinszky János kétszer járt Rómában: először 1947-ben – egy hónapos svájci kitérő után – december végétől a következő év március elejéig három hónapot tölt a városban, másodszor pedig 1967 őszén egy hónapot tartózkodik az Örök városban. A két római tartózkodás közül az első utazás látszik igazán meghatározónak, a fogságból nemrég hazatért költő a római Magyar Akadémia lakójaként más jeles vendégekkel együtt fedezi fel az olasz fővárost. De a múzeumok mellett jut idő Ostiára, Róma fürdőhelyére. Ez a verőfényben ragyogó, olasz strand több Pilinszky-versben is visszaköszön. Egy részlet az Impromtuből:

Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra. (…)

A vízből „kiforduló”, „tündökletesen fiatal” szerelemistennő érdekesen rímel a tenger agóniájára, a tengernyi szenvedésre, vagyis a haldokló anyára. Vénusz és Madonna alakja nem véletlenül mosódik össze a Pilinszky-lírában. Hiszen ez  a Pilinszky-féle tenger Olaszországban született.

De nemcsak a Pilinszky-líra időviszonyait és metafizikáját forgatja fel a tenger-élmény, hanem – egy lépéssel eltávolodva a XX. századtól – a magyar tájköltészetet is. A Pilinszky-lírában oly fontos kert és tenger a róna, a puszta, az erdő, a folyó ellenében (ezek a motívumok Pilinszkynél szinte soha nem jelennek meg) erőteljesen „feminizálják” a magyar költészet tájait, átalakítják a térrel kapcsolatos érzékenységet.

A tenger átértelmezése, el- vagy visszafoglalása a gender studies alapján is értelmezhető nagy fordulata a magyar lírának. Érdemes lenne a Pilinszky-motívumokat ilyen szempontból is megvizsgálni.

Kitisztulás és elmosódás

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána az Alföld, a Kalligram és a Székelyföld kínálatából állították össze a szeptemberi lapajánlót.

  1. szeptember 3.

A TIZEDIK:  Mesterházy Balázs: A mediterrán-állandó (prózavers-ciklus) [Székelyföld]

Jóllehet Mesterházy Balázs Székelyföldben megjelent prózaversei külön-külön is értelmezhetőek, én most mégis egységükben tekinteném őket. Nyaralás-élmény: így lehetne összefoglalni ezt a ciklust, egészen hétköznapi, nem nehéz vele azonosulni, nem sulykolja a vakáció tökéletességét, nem idealizálja sem a helyszínt, sem az eseményeket. Ám a tökéletlenség mélyén mégis ott lapul a tökéletesség. Mesterházy elképesztő érzékletességgel írja le a mediterrán közeget, szinte a bőrünkön érezzük a „kabócás, remegő meleget”, látjuk a fügét, az olívát, érezzük a lábunk alatt a tengerpart puha, kemény, vagy épp érdes kincseit, s azt a folyamatot, ahogy apránként magunkra találunk az új helyeken. Apróságokban leljük meg „[e]gy olyan nyelv darabjait, amelyet mindig is beszéltünk”. Persze az új közeg tartogat meglepetéseket is. Ilyen például a szállás híján az óceán partján töltött éjszaka eleven, humoros és tanulságos története. [E. D.]

A KILENCEDIK:  Peter Brezňan: köztünk (vers, N. Tóth Anikó fordítása) [Kalligram] 

A távolság és a küzdelem verse ez, s egy kicsit a hiányé is. Meg persze az önkeresésé, de a másik keresése is benne van. Ha Tóth Árpád felől olvassuk, úgy is mondhatnánk, azt fürkészik a sorok, hogy milyen hosszú és kanyargós is az út „lélektől lélekig”. A mozgások, a mozdulatok és a mozdulatlanság éppoly jelentősek a versben, mint a taktilis kapcsolódások, a képi hatások és a hangeffektusok. Szinte vibrál benne a vágyakozás és a várakozás a távolság áthidalására és arra, akit keresünk.

Szintén a műfordítás szekcióból ajánlom Jana Bodnárová prózavers-ciklusát, Noszek Barbara és Hajtman Kornél fordításában. A szövegekben az emlékek ereje dominál, s pszichológiai mélységet ad a szépirodalmi alkotásoknak az, ahogyan Bodnárová az anya-lánya viszonyt feltérképezi, annak minden traumájával és béklyójával együtt.  [E.D]

A NYOLCADIK: Harag Anita: Június (novella) [Alföld]

Harag Anita a hétköznapiságba bekúszó szinte észrevehetetlen drámák mestere. Ebben a novellában egy írónő beszélget valakivel (csak az írás későbbi részében derül ki, voltaképpen kivel), aki azt szeretné megtudni, milyen szöveget írna a szerző az ő halálára. Az ötletre megindul egy emlékfolyam, melyben fölidéződik egy régi horvátországi nyaralás, amely az emlékezők számára sorsdöntőnek tűnik föl. Az óvatosan és precízen adagolt információkból csak a novella végére tisztázódnak (valamelyest) a szereplők viszonyai, kibontakozik egy család feltűnésmentes története. A több (fiktív és valós) idősíkot egybemontírozó szövegből csendes megrendüléssel lép ki az olvasó. [B. Cs.]

A HETEDIK:  Galántai Zoltán: A Budapestek: Viharos szerelem (vers) [Székelyföld]

Ez az „egynyári varázslat” verse. Megszemélyesítések adják a mozgalmasságát. Egyszerre van jelen a nyáresték meghitt nyugalma és a stabilitást sokszor megzavaró viharok. Viharok, amelyek kiöntik az esőt, kilöttyintik a bort. Majd a bortócsába az ég, a vihar átmeneti otthona, beleírja a nyár vagy valaki más nevét. Ez a vers csupa szeszély, akárcsak a nyári időjárás, a nyári esték és románcok. Hogy mit őriz meg és mit pusztít el a vihar, az mutatja meg, hogy a nyár „félig teli vagy félig üres borospohár”. [E. D.]

A HATODIK:  Mirkó Anna Regina: Ukrán leves (kispróza) [Kalligram]

Hogyan kapcsolódik össze a nemzeti identitás és a gasztronómia? Szervesen. Alapanyagokban, elkészítési módokban és metaforákban. A nemzeti identitás keresésének és lassú elhagyásának (vagy inkább elvesztésének) minden fájdalma a levesfőzésben bontakozik ki. Mert bizony más az ukrán leves, mint az orosz és megint más a magyar. Az alapanyagok mellé emlék-fűszerek csatlakoznak, sorsszerűen cipelt traumák, a veszteségek örökségei és a jelen nyomasztó kétségei. Minden évekig vonszolt sérelem, düh és kiábrándultság belefő a levesekbe. Ízük pedig végül — ugyanolyan. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK:  Visy Beatrix: „feszítsd ki font köteled” (A vén kötéltáncos intertextuális és romantikus szálai) (tanulmány) [Alföld]

Babits Mihálynak A vén kötéltáncos című verse mindeddig kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit talán megérdemelt volna. Visy Beatrix tanulmánya egyrészt a babitsi életműben igyekszik elhelyezni ezt a — kötetben először — 1925-ben megjelent költeményt, másrészt pedig a Nietzschéhez és Vörösmartyhoz való kapcsolódásait fedi föl. A „kötéltáncos” motívuma fölbukkan az Így szólott Zarathustra szövegvilágában, és mivel Babits igen jól ismerhette a művet, számos kapcsolódási pontot találhatunk a két szöveg között. Ugyanakkor A vén kötéltáncos már címében is rájátszik Vörösmarty egyes kései verseire, és a természeti képek, a hasonló motívumok nyilvánvalóan játékba hozzák ezeket az intertextuális viszonyokat is. A szöveg beható vizsgálata nemcsak a tanulmányíróval, de annak olvasójával is kimondatja, hogy ez a költemény nagyon sok mindent magas művészi színvonalon mond el a babitsi poézis mély dilemmáiról, és érdemes fölfedeznünk, újra meg újra elolvasnunk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK:  Marno János: Vannak pillanatok (vers) [Alföld]

A vers a mottója szerint egy bizonyos Rubásovra, azaz Szijártó Csabára emlékezik, de akkor is megrázó szöveg, ha pontosan nem ismerjük az ehhez kapcsolódó referenciákat. A hét szakaszra bomló, meglehetősen terjedelmes költemény két alapvető motívum köré szerveződik: egyik az idill (egy tóparti pihenő „illatozó pillanatai”), másik a háború („mivelhogy / mindig háború van, illetve mikor / a háború elmarad, akkor felkelés van”), és e kettő nem két különböző helyen és időben jelenik meg, hanem egyazon tudat két formájaként. A másik emberhez (Rubásovhoz) kötődő emlékképek es emlékfoszlányok gondolattöredékeket is elindítanak, melyek nem utolsósorban az elmúlás, a halál, az idő megélése és elvesztése körül forognak. Nemcsak a képek szuggesztivitása, melankóliába és nosztalgiába hajló felidézése teszi a szöveget nagy erejűvé, de a különös verszene is; az egymásba kúszó, sorátlépésekkel fonódó verssorok közé itt-ott váratlan belső rímek, alliterációk vegyülnek, sajátos, magával ragadó szöveguniverzumot teremtve. Hadd idézzek itt most egy jellegzetes részletet:

[…] mélykéken lángolt az égbolt a nap
hevétől, lobogó nyelvével marta szerte a szem-
határ üszkös üregeit, újraégette a tettet
és tettünk gondolatát, benne lehettünk
ekképp a levegőben, amelyből belénk,
a tüdőnkbe alig jutott; kívül rekedtünk
javarészt rajta; javíts ki, lelkem, Rubásovom,
ha ügyetlenül mondom: neked ömlött a könny
a tengerkék szemedből

 

[B. Cs.]

A HARMADIK: Erdei L. Tamás: Ismétlés nélkül (Belemegy) (próza) [Székelyföld]

Erdei L. Tamás kisprózája egy életívet ír le. A gyermekkori képek jelentősége változik, a kínosságtól egészen az emlékek megerősítéséig, vagy éppen átírásáig terjed az élmény-skálájuk. Ez a változások szövege. Változik a tárgyakhoz való viszonyunk, megnő bennünk az élettapasztalat mennyisége, de még a nőideálok is változnak, nemcsak az egyénekben, hanem valami egészen homályos, általános kategóriaként is. Járni tanulunk. Figyelünk másokat, ellessük tudásukat. Utánzunk. Ismétlünk. Így élünk. Az ismétlés gyönyörűségében rejlik az élet művészete. Meg persze a feleletkeresésben, de a csend is nagy tanító. Belejövünk, kerek lesz minden, sőt püthagoreusok szerinti tökéletes forma lesz: gömb. Aztán egyszeriben minden törekvésünk törmelékké válik. Mégsem unhatjuk meg az ismétlést. Legfeljebb az élet alkonyán, akkor talán unja már egyik lábát a másik elé tenni. De hogyan lehet jól megunni? Hogyan lehet „belelenni a nemlétbe”? Ez az írás remekül ábrázolja az emberi életöröm eloszlását. [E. D.]

A MÁSODIK: Hévizi Ottó: Nagybácsik Diké körül (esszé) [Alföld]

Hévizi Ottó filozófus „játékos esszé-prológnak” nevezi ezt a különös írását, melyet eredetileg egy konferencia-előadás bevezetőjének szánt. A szöveg témája az igazság. Az „igazság-utáni” (posttruth) korban nagy erővel merül fel a kérdés, milyen volt az „igazság előtti” kor; vagyis ma, amikor a világ egyre kevésbé tudja elkülöníteni az igazat a hamistól, fölvetődik a kérdés, hogy ez az elkülönítés korábban vajon olyan egyszerű volt-e, illetve hogy mit mondtak erről a kérdésről az antik görög mítoszok. Hévizi Ottó a gondolatmenetét három szereplő köré építi, Brontész, Argész és Szteropész „villám-kovácsok” köré, akiket Apollón bosszúból megölt, amiért Zeusz elpusztította fiát, Aszklépioszt. A három küklopsz az igazság három stílusát jelenítette meg (a karakter igazságát, a mintázat igazságát és az ellenpont igazságát), mely stílusok mind a mai napig (vagyis ma éppen újra) meghatározói (lehetnek) az igazságról való gondolkodásnak; villám-készítő voltuk ugyanakkor arra világít rá, hogy az igazság mindig villámcsapásként éri az embert, minthogy — Schillert idézve — „az igazság a szakadékban lakozik.” [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Terék Anna: Délibáb (vers) [Kalligram]

Vonzódás és taszítás, remény és reményvesztettség egyszerre lüktetnek Terék Anna versében. A vágyak, amelyek nem érnek révbe, vádat szülnek. Vádat emelnek bennünk önmagunk ellen. Vagy az Úr próbája ez, az Úré, aki tudja, hogy úgysem bírunk eleget? A saját rombolásunk körénk gyűlik, szembesülnünk kell vele. A várakozás csak eltávolít. Minden távolodik, és mintha a vágyakozó is egyre távolabb kerülne saját magától, tünékennyé lesz. De mi tehet bennünket árnyékká? A hiábavaló várakozás? Az önvád? A távolságok? Vagy talán az, hogy az elkeseredésünk átkokat szór arra, akire mindhiába vártunk? Kérdéseket és tétova valóságot hagy bennünk egy ilyen délibáb. [E. D.]

Győzedelmeskednek-e a szavak?

Enesey Diána és Bodrogi Csongor ezúttal négy lapból
(köztük több dupla számból) válogattak ki tíz kitűnő írást.

  1. augusztus 6.

A TIZEDIK: Nádasi Krisztina: Vendégem vagy (próza) [Székelyföld]

 

Hogyan ismerjünk fel egy írót? — ezt is kérdezhetnénk Nádasi Krisztina rövidprózáját olvasva, de vannak ennél sokkal húsbavágóbb kérdések is. Például az, hogy hol van az a pont, ahol az írással foglalkozó, irkáló, publikáló emberből író válik, ahol íróként tud hivatkozni saját magára. Vagy az, hogy a pályatársak elismerése, felismerése hogyan alakul egy író életében, hogy vannak-e nagy fordulatok ebben. Egy hétköznapi ebéd, egy nem éppen hétköznapi ebédmeghívás és egy nagy rádöbbenés ad választ Nádasi Krisztina rövidprózájában a fentebb felsorakoztatott kérdésekre. A főszerepben Galla Ottília és Nagy János, vagyis Nagy Ármin, azaz Nagy Ármin János. A szövegben számos kulturális és popkulturális utalással találkozhatunk.  [E. D.]

 

 

A KILENCEDIK: Horváth Péter: Jóccakát avagy rittanturi tantire (dráma) [Látó]

Látó augusztus-szeptemberi dupla száma öt kortárs dráma szövegét tartalmazza. Horváth Péter színdarabja, mely alcíme szerint „operett zene nélkül”, egy mentális betegséggel küzdő idősödő férfi életét mutatja be. A férfi bátyja próbál gondoskodni a betegről, de ő, aki egyetemi tanár, egy másik városban él, így nehezen tudja felügyelni az öcs önsorsrontó, kaotikus életét. A drámában külön szerephez jut a két fivér anyja és apja, akik bár halottak, mégis újra meg újra szót kérnek, a síron túl is hatalmat gyakorolva az elárvult lelkeken. A történet nem csak ennyiben emlékeztet a Psycho című filmre; a dráma végén végképp elmagányosodó beteg a testvére ellen fordul, és bár vér nem folyik (nem is illenék ez az operettesen könnyű jelenetekhez), a néző, olvasó katartikus elcsendesülést érez a feloldhatatlan emberi tragédia beteljesülésekor. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Székely Szabolcs: Szökés (vers) [Székelyföld]

 

Székely Szabolcs verse egy gyermekkori emlék megörökítése, de jóval több, mint puszta emlék. Az emlékre emlékezés mechanizmusát igyekszik megragadni: meta-emlékezés. A gyermek háromévesen elhatározza, hogy emlékezni fog a pillanatra, amikor egy nyaralás alkalmával a „szökőkút felejti a vizet az égbe”. A versben gyakoriak a gyermeki szókészlet, képi világ és a gyermekkor sajátos észleletei, ugyanakkor társul hozzájuk a reflektáló felnőtt hang is, de nem sodorja el a gyermeki megéléseket, épp csak felsejlik mögöttük. Ez teszi lehetővé, hogy az idegen és a saját gyermeki felfogása megnyilvánuljon, s feltörjenek olyan kérdések, mint az, hogy „lehet-e nevetni idegen nyelveken”. [E. D.]

A HETEDIK: Szerhij Zsadan: Lejátszó (vers, Nagy Tamás fordítása) [Alföld]

 

Az Alföld augusztusi száma rengeteg fantasztikus műfordítással várja az olvasókat.  Zsadan tollából három verset olvashatunk az augusztusi számban, Nagy Tamás fordításában. Az első két versre dominánsan rávetül a háború és pusztítás árnyéka. A lejátszó című vers a valóság kikapcsolhatatlanságát ábrázolja. Szása, a csendes alkoholista, ezoterikus és költő élményein keresztül, aki egyszeriben egy háborús övezetben találta magát. A lejátszóját bekapcsolva hagyta, így sétált a városban, ám nem tudott kiszakadni a pusztulás és a bombázás okozta romok hús-vér valóságából. Aztán a taníthatatlanságunkra gondolt, arra, hogy az embereket  nem lehet megmenteni. A történelmi hagyatékunk, a zseniális emberek szavai, úgy tűnik, mit sem segítettek, s most belőlük „fű és virág nő”. Azonban a szerelemre késztető zene, ének és hang megmaradtak, végtelenségig folytathatóak. El is kalandozhatunk, hogy csak ezeket halljuk, lássuk, érezzük, de mégis megcsapja az embert az a szag: a pusztítás szaga. [E. D.]

A HATODIK: Wojciech Tochman: Ma lerajzoljuk a halált (regényrészlet, Danyi Gábor fordítása) [Kalligram]

A Kalligram nyári dupla száma teljes egészében az Ukrajnában zajló háború, illetve általában a háború témáját dolgozza föl. A lapszámban nemcsak magyar szerzők írásai olvashatók, de számos műfordítás is, főleg ukrán és lengyel szerzők munkái. A lengyel riporter ruandai népirtásról szóló dokumentumregényének részlete csak erős idegzetűeknek ajánlható olvasmány. Az emberi kegyetlenség szenvtelen leírásáról talán úgy gondolhatnánk, hogy önmagában nem bír irodalmi értékkel, mégis kevés olyan szöveg volt a sok (egyébként kitűnő) háborús írás között, amely ilyen erősen hatott volna rám. Nem csak azért, mert tudhatjuk: ami itt leíródik, az csakugyan úgy történt, hogy ilyenek egy háború hétköznapjai. Azért is, mert a tárgyilagosságban, a minden díszítéstől és stilizálástól mentes leírásokban (melyek többnyire túlélőktől való idézetek) páratlan erő rejlik. Nekünk talán már fogalmunk sincs, kik azok a hutuk és tuszik, hogy mi a különbség köztük, és miért gyilkolta egyik a másikat – a puszta történések leírása azt mondatja ki velünk, hogy ez teljesen mindegy is, mert ilyesminek soha sehol senkivel semmilyen indoklással sem szabadna megtörténnie. [B. Cs.]

Fotó: UDNP Ukraine. Forrás: Kalligram

AZ ÖTÖDIK: Péti Miklós: „Míg a szívverésem nem igazolta…” Keats olvasása közben (esszé) [Alföld]

 

Péti Miklós írása Keats élményekre épülő költészetével foglalkozik, jelesül a nagy műalkotásokkal való találkozások élményeivel. A szerző számításba veszi, hogy ezek a találkozások már a korai görög költőknél is csodaként jelentek meg, amely a hallgatóból vagy olvasóból kiváltott csodálatot jelenti. Ám Keats költészetében minden korábbi alkotás által ihletett alkotáshoz képest valamiféle – nehezen megragadható – többletet fedezhetünk fel. Péti Miklós három fogalom mentén mutatja be a Keats költészetében rejlő, szinte megfoghatatlan különlegességet. Az első a személyesség, amely ugyanakkor nem jelenti a hagyományok elhanyagolását, sőt épp ellenkezőleg. A személyességben tapintani lehet a befogadó hermeneutikai küzdelmeit. A második elem a performativitás, amely szintén szervesen kapcsolódik az előbb említett küzdelem élményéhez, itt a reflexió aktivitása a kiemelkedő mozzanat. A harmadik fogalom az élményszerűség, amely magában foglalja a küzdelem útvonalát, amely a kezdeti rácsodálkozástól egyfajta megértésig vezet. Ebben saját megéléseinkre is ráismerhetünk. Épp ez a hármasság az, amit olyan nehéz szavakba önteni, írja a szerző, s ez okozza a fordítás már-már leküzdhetetlen nehézségeit. Végezetül Péti Miklós az olvasók figyelmébe ajánlja néhány fordító remek Keats-fordításait.

Az Alföld augusztusi számában – számos egyéb műfordítás mellett – Keats versei is olvashatók, úgyszintén Péti Miklós fordításában. A verseket érdemes az elemzés előtt és után is elolvasni, ugyanis Péti Miklós írása valamiképp újra is keretezi az első olvasás élményét. [E. D.]

A NEGYEDIK: Szilasi László: Esto perpetua (esszé) [Kalligram]

Míg a legtöbb, Kalligramban olvasható vers vagy történet a háború közvetlen hatásait dolgozza föl így vagy úgy, addig Szilasi László esszéje a maga szűkszavú, tárgyilagos, olykor kihagyásos stílusában azt mutatja meg, hogy egy-egy háború által kiváltott hullámmozgások hogyan gyűrűznek tovább nemzedékeken, hosszú évtizedeken, akár évszázadokon át is. A rövid írás egy békéscsabai család története, amely a háború után menekült át Románia Puj nevű falujából. A szerző közelről ismerte ezt a családot, hiszen – mint az kiderül – a középső fiú a szerző anyjának húgával házasodott össze később. A történetben minden benne van, a huszadik századi magyarság minden tragikuma: kitelepítés, halál, depresszió, börtön, kivándorlás, társadalmi osztályok elpusztítása, és a végén egy búcsúlevél, amely az Esto perpetua (legyen örökkévaló) kifejezéssel záródik. Ami itt azonban „örökkévaló”, az leginkább az emberi sorsokat széttaposó politikai döntések kíméletlensége, és a reménykedés, hogy talán egyszer valamikor lesz egy generáció, amelynek életét nem fonják be a terhelt múlt szörnyű csápjai. [B. Cs.]

A HARMADIK: Székely Csaba: Mária országa (dráma) [Látó]

Székely Csaba történelmi drámája egy talán kevéssé ismert kor udvari bonyodalmaiba vezet vissza minket. Nagy Lajos halála után vagyunk, ám az uralkodó fiú örökös nélkül maradt. Az egyetlen megoldás egy eladdig példátlan gesztus: Mária, azaz egy nő megválasztása királynőnek. A bajok csak ezután kezdődnek azonban; különböző érdekcsoportok csapnak össze, éveken át tartó háborúskodás, helyezkedés, hatalmi harc indul meg, melynek győztese végül az a Luxemburgi Zsigmond lesz, akit élvhajhász, henye életmódja miatt szinte senki sem tart alkalmasnak az uralkodásra. A sok humorral elbeszélt történet természetesen nem csupán a hatszáz évvel ezelőtti viszonyokról szól, sokkal inkább – mint a cím is kifejezi – általános országtörténet. Az egymással marakodó pártok, érdekcsoportok küzdelmének végülis nincs és nem is lehet győztese – ha mégis lesz ilyen, az tulajdonképpen csak a sors kiszámíthatatlan kegyének lesz köszönhető, miközben az ország maga összeomlik a rövid távú hasznot kereső udvaroncok és intrikusok ökölharcában. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Ioan F. Pop: innen már visszaforgathatatlan (vers, Mihók Tamás fordítása) [Alföld]

 

Ioan F. Pop verse mindenekelőtt képiessége és magával ragadó szóhasználata miatt fogott meg, utóbbit persze nagyban köszönhetjük Mihók Tamás fordításának is. A szinesztézia eszköze behúz bennünket a sorok közé, és onnantól fogva nincs menekvésünk: beszippantott bennünket a vers sajátos, fájdalmas valósága, s felfedezzük benne a saját valóságunkat is. A vers központi témája a hallgatás, a szótlanságunk, a belénk fulladt szavak. Mennyi mindent tanulhatunk a meg-nem-történtektől és mindattól, ami sosem öltötte a kimondottság formáját, a belénk süllyedt szavaktól? Úgy tűnik, sokat, talán az egész életet. Ám ha elfogynak a szavaink, nem tudunk építkezni sem belőlük, nem születhetünk meg. Vagyis nem marad más, csak „halovány testünk”, amely „sötétség- és fénytest”. [E. D.]

AZ ELSŐ: Ija Kiva: folyik-e meleg háború nálunk a csapból (vers, Csordás Gábor fordítása) [Kalligram]

Ija Kivának, az oroszul is író ukrán költőnek ez a költeménye tulajdonképpen egyetlen, ám annál meghökkentőbb „trükköt” tartalmaz: a „víz” szó helyére minden egyes alkalommal a „háború” kerül. Mert ahol háború van, ott víz az nincs. A szócsere abszurd, de abszurditásukban mély tragikumot hordozó sorokat hoz létre, minden egyes előforduláskor megfordítva normalitás és abnormalitás békeidőben stabilnak képzelt viszonyát. Sejtésem szerint klasszikus, nagy vers született itt mindenféle háború természetrajzáról:

errefelé nem számít természetesnek
ha nem folyik háború a csövekből

 

Enesey Diána és Bodrogi Csongor lapajánlója

A TIZEDIK: Nádasi Krisztina: Vendégem vagy (próza) [Székelyföld]

 

Hogyan ismerjünk fel egy írót? — ezt is kérdezhetnénk Nádasi Krisztina rövidprózáját olvasva, de vannak ennél sokkal húsbavágóbb kérdések is. Például az, hogy hol van az a pont, ahol az írással foglalkozó, irkáló, publikáló emberből író válik, ahol íróként tud hivatkozni saját magára. Vagy az, hogy a pályatársak elismerése, felismerése hogyan alakul egy író életében, hogy vannak-e nagy fordulatok ebben. Egy hétköznapi ebéd, egy nem éppen hétköznapi ebédmeghívás és egy nagy rádöbbenés ad választ Nádasi Krisztina rövidprózájában a fentebb felsorakoztatott kérdésekre. A főszerepben Galla Ottília és Nagy János, vagyis Nagy Ármin, azaz Nagy Ármin János. A szövegben számos kulturális és popkulturális utalással találkozhatunk.  [E. D.]

 

 

A KILENCEDIK: Horváth Péter: Jóccakát avagy rittanturi tantire (dráma) [Látó]

A Látó augusztus-szeptemberi dupla száma öt kortárs dráma szövegét tartalmazza. Horváth Péter színdarabja, mely alcíme szerint „operett zene nélkül”, egy mentális betegséggel küzdő idősödő férfi életét mutatja be. A férfi bátyja próbál gondoskodni a betegről, de ő, aki egyetemi tanár, egy másik városban él, így nehezen tudja felügyelni az öcs önsorsrontó, kaotikus életét. A drámában külön szerephez jut a két fivér anyja és apja, akik bár halottak, mégis újra meg újra szót kérnek, a síron túl is hatalmat gyakorolva az elárvult lelkeken. A történet nem csak ennyiben emlékeztet a Psycho című filmre; a dráma végén végképp elmagányosodó beteg a testvére ellen fordul, és bár vér nem folyik (nem is illenék ez az operettesen könnyű jelenetekhez), a néző, olvasó katartikus elcsendesülést érez a feloldhatatlan emberi tragédia beteljesülésekor. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Székely Szabolcs: Szökés (vers) [Székelyföld]

 

Székely Szabolcs verse egy gyermekkori emlék megörökítése, de jóval több, mint puszta emlék. Az emlékre emlékezés mechanizmusát igyekszik megragadni: meta-emlékezés. A gyermek háromévesen elhatározza, hogy emlékezni fog a pillanatra, amikor egy nyaralás alkalmával a „szökőkút felejti a vizet az égbe”. A versben gyakoriak a gyermeki szókészlet, képi világ és a gyermekkor sajátos észleletei, ugyanakkor társul hozzájuk a reflektáló felnőtt hang is, de nem sodorja el a gyermeki megéléseket, épp csak felsejlik mögöttük. Ez teszi lehetővé, hogy az idegen és a saját gyermeki felfogása megnyilvánuljon, s feltörjenek olyan kérdések, mint az, hogy „lehet-e nevetni idegen nyelveken”. [E. D.]

A HETEDIK: Szerhij Zsadan: Lejátszó (vers, Nagy Tamás fordítása) [Alföld]

 

Az Alföld augusztusi száma rengeteg fantasztikus műfordítással várja az olvasókat.  Zsadan tollából három verset olvashatunk az augusztusi számban, Nagy Tamás fordításában. Az első két versre dominánsan rávetül a háború és pusztítás árnyéka. A lejátszó című vers a valóság kikapcsolhatatlanságát ábrázolja. Szása, a csendes alkoholista, ezoterikus és költő élményein keresztül, aki egyszeriben egy háborús övezetben találta magát. A lejátszóját bekapcsolva hagyta, így sétált a városban, ám nem tudott kiszakadni a pusztulás és a bombázás okozta romok hús-vér valóságából. Aztán a taníthatatlanságunkra gondolt, arra, hogy az embereket  nem lehet megmenteni. A történelmi hagyatékunk, a zseniális emberek szavai, úgy tűnik, mit sem segítettek, s most belőlük „fű és virág nő”. Azonban a szerelemre késztető zene, ének és hang megmaradtak, végtelenségig folytathatóak. El is kalandozhatunk, hogy csak ezeket halljuk, lássuk, érezzük, de mégis megcsapja az embert az a szag: a pusztítás szaga. [E. D.]

A HATODIK: Wojciech Tochman: Ma lerajzoljuk a halált (regényrészlet, Danyi Gábor fordítása) [Kalligram]

A Kalligram nyári dupla száma teljes egészében az Ukrajnában zajló háború, illetve általában a háború témáját dolgozza föl. A lapszámban nemcsak magyar szerzők írásai olvashatók, de számos műfordítás is, főleg ukrán és lengyel szerzők munkái. A lengyel riporter ruandai népirtásról szóló dokumentumregényének részlete csak erős idegzetűeknek ajánlható olvasmány. Az emberi kegyetlenség szenvtelen leírásáról talán úgy gondolhatnánk, hogy önmagában nem bír irodalmi értékkel, mégis kevés olyan szöveg volt a sok (egyébként kitűnő) háborús írás között, amely ilyen erősen hatott volna rám. Nem csak azért, mert tudhatjuk: ami itt leíródik, az csakugyan úgy történt, hogy ilyenek egy háború hétköznapjai. Azért is, mert a tárgyilagosságban, a minden díszítéstől és stilizálástól mentes leírásokban (melyek többnyire túlélőktől való idézetek) páratlan erő rejlik. Nekünk talán már fogalmunk sincs, kik azok a hutuk és tuszik, hogy mi a különbség köztük, és miért gyilkolta egyik a másikat – a puszta történések leírása azt mondatja ki velünk, hogy ez teljesen mindegy is, mert ilyesminek soha sehol senkivel semmilyen indoklással sem szabadna megtörténnie. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Péti Miklós: „Míg a szívverésem nem igazolta…” Keats olvasása közben (esszé) [Alföld]

 

Péti Miklós írása Keats élményekre épülő költészetével foglalkozik, jelesül a nagy műalkotásokkal való találkozások élményeivel. A szerző számításba veszi, hogy ezek a találkozások már a korai görög költőknél is csodaként jelentek meg, amely a hallgatóból vagy olvasóból kiváltott csodálatot jelenti. Ám Keats költészetében minden korábbi alkotás által ihletett alkotáshoz képest valamiféle – nehezen megragadható – többletet fedezhetünk fel. Péti Miklós három fogalom mentén mutatja be a Keats költészetében rejlő, szinte megfoghatatlan különlegességet. Az első a személyesség, amely ugyanakkor nem jelenti a hagyományok elhanyagolását, sőt épp ellenkezőleg. A személyességben tapintani lehet a befogadó hermeneutikai küzdelmeit. A második elem a performativitás, amely szintén szervesen kapcsolódik az előbb említett küzdelem élményéhez, itt a reflexió aktivitása a kiemelkedő mozzanat. A harmadik fogalom az élményszerűség, amely magában foglalja a küzdelem útvonalát, amely a kezdeti rácsodálkozástól egyfajta megértésig vezet. Ebben saját megéléseinkre is ráismerhetünk. Épp ez a hármasság az, amit olyan nehéz szavakba önteni, írja a szerző, s ez okozza a fordítás már-már leküzdhetetlen nehézségeit. Végezetül Péti Miklós az olvasók figyelmébe ajánlja néhány fordító remek Keats-fordításait.

Az Alföld augusztusi számában – számos egyéb műfordítás mellett – Keats versei is olvashatók, úgyszintén Péti Miklós fordításában. A verseket érdemes az elemzés előtt és után is elolvasni, ugyanis Péti Miklós írása valamiképp újra is keretezi az első olvasás élményét. [E. D.]

A NEGYEDIK: Szilasi László: Esto perpetua (esszé) [Kalligram]

Míg a legtöbb, Kalligramban olvasható vers vagy történet a háború közvetlen hatásait dolgozza föl így vagy úgy, addig Szilasi László esszéje a maga szűkszavú, tárgyilagos, olykor kihagyásos stílusában azt mutatja meg, hogy egy-egy háború által kiváltott hullámmozgások hogyan gyűrűznek tovább nemzedékeken, hosszú évtizedeken, akár évszázadokon át is. A rövid írás egy békéscsabai család története, amely a háború után menekült át Románia Puj nevű falujából. A szerző közelről ismerte ezt a családot, hiszen – mint az kiderül – a középső fiú a szerző anyjának húgával házasodott össze később. A történetben minden benne van, a huszadik századi magyarság minden tragikuma: kitelepítés, halál, depresszió, börtön, kivándorlás, társadalmi osztályok elpusztítása, és a végén egy búcsúlevél, amely az Esto perpetua (legyen örökkévaló) kifejezéssel záródik. Ami itt azonban „örökkévaló”, az leginkább az emberi sorsokat széttaposó politikai döntések kíméletlensége, és a reménykedés, hogy talán egyszer valamikor lesz egy generáció, amelynek életét nem fonják be a terhelt múlt szörnyű csápjai. [B. Cs.]

A HARMADIK: Székely Csaba: Mária országa (dráma) [Látó]

Székely Csaba történelmi drámája egy talán kevéssé ismert kor udvari bonyodalmaiba vezet vissza minket. Nagy Lajos halála után vagyunk, ám az uralkodó fiú örökös nélkül maradt. Az egyetlen megoldás egy eladdig példátlan gesztus: Mária, azaz egy nő megválasztása királynőnek. A bajok csak ezután kezdődnek azonban; különböző érdekcsoportok csapnak össze, éveken át tartó háborúskodás, helyezkedés, hatalmi harc indul meg, melynek győztese végül az a Luxemburgi Zsigmond lesz, akit élvhajhász, henye életmódja miatt szinte senki sem tart alkalmasnak az uralkodásra. A sok humorral elbeszélt történet természetesen nem csupán a hatszáz évvel ezelőtti viszonyokról szól, sokkal inkább – mint a cím is kifejezi – általános országtörténet. Az egymással marakodó pártok, érdekcsoportok küzdelmének végülis nincs és nem is lehet győztese – ha mégis lesz ilyen, az tulajdonképpen csak a sors kiszámíthatatlan kegyének lesz köszönhető, miközben az ország maga összeomlik a rövid távú hasznot kereső udvaroncok és intrikusok ökölharcában. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Ioan F. Pop: innen már visszaforgathatatlan (vers, Mihók Tamás fordítása) [Alföld]

 

Ioan F. Pop verse mindenekelőtt képiessége és magával ragadó szóhasználata miatt fogott meg, utóbbit persze nagyban köszönhetjük Mihók Tamás fordításának is. A szinesztézia eszköze behúz bennünket a sorok közé, és onnantól fogva nincs menekvésünk: beszippantott bennünket a vers sajátos, fájdalmas valósága, s felfedezzük benne a saját valóságunkat is. A vers központi témája a hallgatás, a szótlanságunk, a belénk fulladt szavak. Mennyi mindent tanulhatunk a meg-nem-történtektől és mindattól, ami sosem öltötte a kimondottság formáját, a belénk süllyedt szavaktól? Úgy tűnik, sokat, talán az egész életet. Ám ha elfogynak a szavaink, nem tudunk építkezni sem belőlük, nem születhetünk meg. Vagyis nem marad más, csak „halovány testünk”, amely „sötétség- és fénytest”. [E. D.]

AZ ELSŐ: Ija Kiva: folyik-e meleg háború nálunk a csapból (vers, Csordás Gábor fordítása) [Kalligram]

Ija Kivának, az oroszul is író ukrán költőnek ez a költeménye tulajdonképpen egyetlen, ám annál meghökkentőbb „trükköt” tartalmaz: a „víz” szó helyére minden egyes alkalommal a „háború” kerül. Mert ahol háború van, ott víz az nincs. A szócsere abszurd, de abszurditásukban mély tragikumot hordozó sorokat hoz létre, minden egyes előforduláskor megfordítva normalitás és abnormalitás békeidőben stabilnak képzelt viszonyát. Sejtésem szerint klasszikus, nagy vers született itt mindenféle háború természetrajzáról:

errefelé nem számít természetesnek
ha nem folyik háború a csövekből

[B. Cs.]

 

forrás: www.szofa. eu.