A januári lapjánló igyekszik bemutatni a frissen megjelent lapok tartalmi gazdagságát.

2023. január 9.

A TIZEDIK: Vörös István: A tágulás pora (vers) [Látó]

A Látó 2023. januári száma Petőfi Sándor és költészete köré szerveződik, így telis-tele van stílusgyakorlattal, Petőfihez és verseihez kapcsolódó lírákkal, szójátékokkal, szöveg-és címvariációkkal. Vörös István verse remekül játszik Petőfi Sándor stílusjegyeivel. A vers játékosságának a létezésre vonatkozó kérdés ad komolyságot. A semmiből keletkezés nehézsége szintén ráül a versre, ahogy az űrként megjelenő hiány is. De milyen fény vegyülhet a bolyongó vándort kísérő árnyékhoz? [E. D.]

A KILENCEDIK: Jürgen Habermas: Utószó (filozófiai esszé, Weiss János fordításában) [2000/1]

A Frankfurti Iskola (és úgy egyáltalán a nyugati világ) egyik legnagyobb élő filozófusa és szociológusa kilencvenedik születésnapján egy rendkívüli munkával lepte meg a világot: két kötetben, több mint 1700 oldalon megírta filozófiatörténetét, magyar fordításban: Ez is a filozófia története című nagyszabású művét. A könyv rendkívüli érdeklődést váltott ki Németországban, számos észrevétel, cikk, kritika érkezett róla, melyekre Habermas egy külön esszében válaszolt: ezt a választ olvashatjuk Weiss János fordításában a 2000 legújabb számában. A mintegy húsz oldalas tanulmányban a filozófiatörténet szinte minden nagyobb kérdése fölvetődik egy elképesztően művelt ember megközelítésében. Az alapvető kérdés az, hogyan különül el egymástól hit és tudás, illetve hogy a varázstalanított világban mi lehet a morál alapja, van-e ilyen egyáltalán. Habermas, jóllehet pontosan érzékeli annak problematikusságát, hogy az ész korántsem motivál olyan erővel erkölcsösségre, mint a vallásos szemlélet tette, mégis optimista: a modern társadalmak polgárai számára egyre fontosabbá váló személyes önmegértés ugyanis „erős motivációs ok lehet számunkra arra, hogy törekedjünk rá, hogy morálisak legyünk.” [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Mészáros Márton: A szópárbajok hiábavalóságáról (tanulmány) [Alföld, januári lapszám]

Mészáros Márton az Ábel a rengetegben segítségével mutatja be, milyen is a gyermekkori olvasmányokat felnőtt fejjel újraolvasni. Már a tanulmány elején felvetődik a kérdés, hogy miért tartják számon ezt a könyvet mind a mai napig gyermekeknek szóló olvasmányként. Holott úgy tűnik, hogy a regény jóval túlmutat Ábel agyafúrtságán, ugyanis a fiú háromszoros kiszolgáltatottsága igen hangsúlyos, ahogy az is, hogy ennek tudatában van, és kudarcokkal teli küzdelmet folytat ez ellen. Mészáros Márton arra is felhívja a figyelmet, hogy az apa és a fiú közti, mókásnak tűnő beszélgetések egyszerre a „legmeghatóbb” jelenetek is. A szerző kiemeli a szópárbajok és az adott kultúra összefüggéseit. Ezenkívül a szócsaták valós harcoknak tűnnek, de a harc megjelenik a természettel való viszony frontvonalán is. A szócsaták viszont sokszor elfedik vagy éppen felszínessé teszik a valóságot, s ennyiben hiábavalóak, az igazi szembenézés, ami a mű szempontjából döntő jelentőségű, nem bennük rejlik.

Nem tudom megállni, hogy kiemeljem Markó Béla Mi a hűség? című versét az Alföld decemberi számának legelejéről.  A vers a hűség és a hűtlenség közötti határvonalat méri fel, illetve azt, hogy mennyiben szükséges hűtlenség a hűséghez, s hogyan dolgozik az emlékezés a hűség ellen és miképp szolgálja a megújulás a hűség javát. [E. D.]

A HETEDIK: Margócsy István: Szerzők, szerepek, szempontok (Petőfi, Jókai) [2000/1]

Margócsy István tanulmánya két olyan szerző recepciótörténetével foglalkozik, akinek vagy már el is érkezett, vagy a közeljövőben érkezik el a 200. születésnapja. Petőfi és Jókai utóéletében kétségkívül sok közös vonás van, és mindkettő rávilágít a magyar irodalomtörténet-írás elmúlt kétszáz évének jópár jellegzetességére. Margócsy higgadtan, olykor ironikus mosoly kíséretében követi végig a folyamatot, ahogyan e kultikus szerzőket minden korszakban a maga képére igyekezett formálni (hol kisebb, hol nagyobb erőszakossággal) a tudományos nyilvánosság. Bár a marxista irodalomszemlélet a második világháború után szakított a megelőző korszak sok előfeltevésével, az életművek monolit, szerzőközpontú, homogenizáló felfogását nemcsak továbbvitte, de meg is merevítette. A rendszerváltás utáni nyitottabb szellemi légkör lehetőséget adott új megközelítések kifejtésére, és csak remélni tudjuk, hogy az évfordulók további lökést adnak majd e két hatalmas hatású életmű termékeny újraértelmezéseinek. [B. Cs.]

A HATODIK: Simona Popescu: Az állatok öregedése (vers, Szonda Szabolcs fordításában) [Székelyföld]

Simona Popescu januári Székelyföldben megjelent verseiben a természet közelsége dominál, lépten-nyomon megjelenik bennük a növény- és állatvilág. Az állatok öregedése című vers az idő múlását figyeli meg, összehasonlítva az emberek és az állatok változását. Az ember folyvást változik, míg az állatban kicsit mindig látszik a kölyök. Vajon az emberben nem rejlik-e benne a gyermek, a „váz mögött ugyanaz a szép,

rejtőző, láthatatlan, szótlan” lány vagy fiú? Ha így van, nem győzedelmeskedik-e fölötte a múlt elmúlásba taszító ereje? Hogy lehetünk Isten képmásai?

Hány képmása 

van Istennek?

AZ ÖTÖDIK: Toroczkay András: Kétely (vers) [Alföld, december]

Három összefonódó sorsról szól ez a vers. A versbeszélő anyjáéról, aki rákban halt meg, egy A nevű fiúéról, az anya egykori egyik tanítványáéról, aki szklerózis multiplexes lett, és egy másik tanárnőéről, aki szintén SM-es volt. A három sorsot egyetlen jelenetbe sűríti a szöveg: fél évvel az anya halála után iszogat a beszélő A-val, aki még mindig egy régi négyest sérelmezett. A hatalmas sérelem, avagy fájdalom, az anya halála, látszólag nem azonos súlyú a „négyes” sérelmével. De kiderül, hogy a történet korántsem ennyire egyszerű, a sorsok és fájdalmak, ennél sokkal komplikáltabban fonódnak össze, és az is kétely tárgya lehet, hogy ki az igazán érzéketlen: aki egy súlyos betegségben meghalt tanárnőn a négyesét kéri számon, vagy aki nem érzékeli, hogy olykor egy négyes nagyobb trauma lehet a legsúlyosabb betegségnél is. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Tandori Dezső: Füst Milánnak (vers) [Tiszatáj, novemberi lapszám]

Tandori Dezső szavainak számvetés ízük van. A múlt merőben hétköznapi mozzanatait felsorakoztatva üldözi a lényeget. A múlt mindennapjaiból számos tárgy és élmény a feledésbe burkolózik. De mit üzennek a szobrok — a múlt kimerevített tartósságának jelképei — a jelennek, van értelmük vagy mind hiábavalóság? Nem bújik-e meg minden torzítás mögött az igazság, s nem épp a jelentéktelennek és feleslegesnek hitt mozzanatokból bontakozik ki? [E. D.]

A HARMADIK: Csabai László: A banda (novella) [ESŐ]

Csabai László szövege a nagy gazdasági világválság idejébe, 1931-be kalauzol minket. Egy beregi napszámos fiú küldözget leveleket anyjának Nyugat-Magyarországról, ahol alkalmi aratási munkákat vállalt el hasonló napszámosok egy csoportjával pusztán a megélhetésért. A levélíró, egy bizonyos Balogh Ferkó, bár mélyszegénységben él, tanult embernek számít, hiszen nemcsak elemit, de polgárit is végzett. Ez teszi hitelessé a szöveget, hiszen egy tipikus napszámos aligha írhatott volna hosszú, irodalmi stílusú leveleket aratás után vagy akár előtt. Persze nem is az a lényeges, hogy realisztikusnak fogjuk-e föl magát az elbeszélői hangot, sokkal fontosabb a levelekben megképződő világkép és sorsszemlélet: a hétköznapi szenvedés és kilátástalanság leírása egy feudális emlékeit szilárdan őrző társadalomban, a megjelenő ilyen-olyan szélsőséges ideológiák átszivárgása a szegény napszámosok tudatába, és a szemlélet egész bájos-szomorú korlátozottsága. [B. Cs.]

A MÁSODIK:  Márton László: Négy pillanat (Tar Sándorról, utólag) (esszé) [Alföld, december]

Az Alföld decemberi számának súlypontja Tar Sándor művészete: nemcsak tanulmányokat olvashatunk a vitatott, de kétségkívül rendkívüli tehetségű íróról, hanem például Kiss Tibor Noé hozzá címzett versét is, illetve Márton László esszéjét. Utóbbi volt rám a legerősebb hatással. Négyszer találkozott – az esszé tanúsága szerint – Márton Tarral, de csak egyszer beszélgetett vele. Mindegyik találkozás a maga módján megrendítő volt, és ezekből a pillanatképekből valahogy hitelesebben, mélyebben, maradandóbban rajzolódott ki számomra Tar alakja, mint számos hosszú tanulmányból. A „bukás” (a besúgás tényének napvilágra kerülése) után Tar ugyan kiváló író maradt, de legfontosabb nem is csak emberi, de (Márton szerint, és egyetérthetünk vele) írói feladatát nem tudta már elvégezni: a saját múltjával való kíméletlen szembenézést, szembesítést. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: A tétova óriás: A feleségem története című filmről. Enyedi Ildikóval, a film rendezőjével és Láng Imolával, a látványtervezővel Sághy Miklós beszélgetett (beszélgetés) [Tiszatáj, november]

A beszélgetés elején Enyedi Ildikó azt elemzi, hogy mennyiben tartható A feleségem története maszkulin regénynek, s azt is elárulja, hogy a filmben arra vállalkozott, hogy empátiával közelítse meg mindazt, ami a férfilétet jelenti. A beszélgetés során bepillanthatunk a kulisszák mögé is, a színészek kiválasztásának nem kevéssé zökkenőmentes folyamatába. Az interjúban különösen izgalmas mozzanat volt számomra a térszimbolika kérdése, a „nőies” Párizs és a „férfias” Hamburg kontrasztja. Hasonlóan érdekes a bánat és a humor kettőssége, amelyből a film kontrasztokból születő harmóniája táplálkozik. Az irányítás és az irányíthatatlanság közötti feszültség szintén a történet szempontjából lényeges elemként kerül szóba. A beszélgetés és a történet szempontjából is a legszebb mozzanatnak mondanám azt, amelyben a kapitány ráébred, hogy „ez a világ, amiben élünk, elég nagy csoda ahhoz, hogy boldogan belemerüljünk, és nincs szükség másra. Mert ez maga a titok és a csoda.” (Enyedi Ildikó megszólalásából kiemelve)

Bodrogi Csongor és Enesey Diána ezúttal öt folyóirat tartalmából válogatva állította össze a decemberi lapszemlét.

2022. december 7.

A TIZEDIK:  Markó Béla: Európa-programok a magyar költészetben (esszé) [Látó]

 

Markó Béla esszéje hatalmas ívet teremt meg, mely Janus Pannoniustól egészen a XXI. századig nyúlik. Az alapkérdés: hogyan viszonyultak a magyar költők Európához? A probléma annál is érdekesebb, mert már maga a szó is mintha nehezen szervesülne a magyar költői nyelvbe (már az is kérdés, hogy egyáltalán négy vagy három szótagosnak hallják-e nagyjaink), másfelől meg a tematizálás azt is jelzi, hogy a magyar szerzők mintha nem természetes adottságként (hanem valamiféle kivívandó eszményként) élnék meg Magyarország európaiságát. E kettősség nyomvonalán haladva idézi meg Markó Csokonait, akinél talán először jelenik meg a mai értelemben vett „európai integráció” eszméje. Vajon mit tudhatunk meg minderről költőinktől, Adytól, József Attilától, és mennyiben mondtak többet az ügyről ők, mint politikus-kortársaik? [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Nagy Milán László: Klára (vers) [Székelyföld]

Egy kolduló, alighanem testileg és mentálisan is beteg öregasszony képe rajzolódik ki Nagy Milán László kis verséből. A szöveg valóban csak egy pillanatkép, de a részletek, a közbeiktatott, elejtett megjegyzések annál sokatmondóbbak. Már a tulajdonnév kimondása is szíven üti az olvasót, hiszen alig van rá példa, hogy egy kéregető hajléktalant név szerint is ismerjünk. Az igazi dráma azonban a végén bontakozik ki, amikor a vélhetően demens asszony összetéveszti a versbeszélőt saját fiával. Vajon nem helyesebb-e ilyenkor csakugyan hazudni, illetve általában is: nem helyesebb az elviselhetetlenül gonosz világgal az elképzeltet, a hamisat, de mégis legalább úgy-ahogy elviselhetőt szembeállítani? [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Vajda Mihály: „Nehéz hát zsidónak lenni” (esszé) [Kalligram]

Vajda Mihály Tatár György köszöntésére írta esszéjét, kifejezve azt, hogy Tatár könyve, Az angyal színeváltozása újból a maga zsidóságával való szembenézésre ösztönözte. Vajda Mihály számára a shoá az a meghatározó élmény, amely mindig kezdőpontként jelenik meg, amikor a zsidósága kerül szóba. De mit is jelent zsidónak lenni, hogyan is alakul ki az az identitás, amely alapján valaki zsidóként gondol magára? Talán a beszélgetések során, a diskurzusokban formálódik az identitás, a történeteink mentén alakul, narratív identitásként? Lehetséges, ám Vajda Mihály, a saját esetében, nem innen eredezteti. A „zsidóságát” itt, akárcsak a Sisakrostélyhatás. Kísérteteim című kötetében, a „legfontosabb kísértete”-ként írja le. Zárásképp pedig úgy tekint a „zsidónak lenni” nehézségére, mint ami abból fakad, hogy bármily olvashatatlan is a kőtábla, aki zsidó, annak tudnia kell, mi áll rajta, tudnia kell, mi érvényes. Vajda Mihály identitáskereső leírása nem csupán a „zsidóság” esetében érvényesül, hanem minden identitás-felkutatás magában foglalhat hasonló utánajárást, végiggondolást, amelyre érdemes időt és gondolatokat szánni. [E. D.]

A HETEDIK: Robert Şerban: Szivárványpoéma (vers, Demény Péter fordítása) [Látó]

 

A román költő verse visszaemlékezés a gyerekkorra, melyet a beszélő Ceauşescu rezsimjében élt meg, ahol normális volt, hogy olykor kikapcsolták házukból az áramot. A felnőtt számára oly bosszantó esemény a gyermeknek azonban a boldogságot jelentette: „nem kellett megcsinálnom a házimat”, és mert

a sötétség olyan
békét hozott magával
amit a túlmozgásos aki
voltam
nem érzett soha
a sötétség eloltott bennem valamit

A fölidézett szorongások közül a vizsgák voltak a legnagyobbak, hiszen kudarcuk esetén a beszélőt deklasszálódás fenyegette, visszacsúszás egy elmaradottabb létmódba. Társadalmi és hétköznapi sík egybemontírozódik, a fölnövés beavatás-traumái egyszersmind egy embertelen rendbe való belenövés nehézségeivel vegyülnek. A mozaikszerű, nagy lélegzetű költeményben kicsi és nagy (súlyosság és köznapiság) folyamatosan játszik egymással. [B. Cs.]

A HATODIK: Fecske Csaba: Ha már nem vagy itt (vers) [Eső, őszi lapszám]

Ez a vers a hiányé és az elérhetetlenségé. Összefonódik benne a másokra és az önmagunkra rátalálás mozgássora: elvétett célok felé tartó folytonos mozgásban vagyunk? A vers elevensége nem csupán abban lelhető fel, hogy a mindennapi megélésekhez kapcsolódik, hanem a hiánnyal vegyült természetközeli képekben is, „két hattyú negatívja”-ként, a „tó szemére” ereszkedő ködként, a „gazdáikat” kereső „tavalyi lábnyomok”-ként. Megáll és kimerevedik a táj, s ha mozog is, az is egysíkú, szigorúan monoton mozgás. Ugyanaz minden, kivéve a hiány, az folyton változik. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Tamás Dénes: Szabadulni a vastüdőből. Kérdések Krusovszky Déneshez (interjú) [Látó]

Krusovszky Dénes nevét az irodalmárok már évtizedek óta ismerik, a szélesebb nyilvánossághoz azonban igazából csak nagyregénye, az Akik már nem leszünk sosem megjelenésével jutott el. Tamás Dénes korántsem csupán erről a regényről kérdezi a szerzőt, a (már most is nagyon) változatos életmű sok részletéről, illetve az ezekhez kapcsolódó általános, sőt olykor elméleti jellegű problémákról is szó esik. Hogyan viszonyuljon egy szerző a közélethez, vagy például az apokalipszishez? Mennyire nehéz váltani a műnemek között? A kifejlő válaszokból egy érett, kiegyensúlyozottan gondolkodó alkotó arcképe körvonalazódik, akinek fejtegetéseit élmény olvasni. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Somlyó Bálint: „Tudnak-e szenvedni?” (tanulmány) [Kalligram]

Somlyó Bálint tanulmányának kiindulópontja Bentham kérdése: Tudnak-e az állatok szenvedni?

Úgy tűnik, a filozófusok és a tudósok nem kívánják feltenni ezt a kérdést. Az állatokról és az állati észlelésről való gondolkodás során Somlyó Bálint számos gondolkodó szövegét mozgásba hozza. Az állatokról szóló gondolkodást illetően alapvető distinkció jelenik meg Derridánál, aki különbséget tesz a filozófiai és a költői gondolkodásmód között, előbbiben — úgy látja — „Descartes-tól Heideggerig, sőt Lévinasig” a szerzők „sosem érezték magukon egy állat tekintetét”. Ezzel szemben a költői beszédben, amelyet Rilke és Baudelaire neve fémjelez, észrevehető az „állati tekintet nyoma”. A tanulmány szerzője különös hangsúlyt fektet Heidegger gondolkodására, ám jelentős szerepet játszik az írásban Montaigne, Descartes és Agamben is, akivel a tanulmány kezdődik. Hogyan kapcsolódik a heideggeri értelemben vett nyitottság fogalma az állati és az emberi észleléshez? Milyen világfogalmak mentén lehetséges az emberek és az állatok közötti különbségtétel? És hogyan áll feszültségben a heideggeri állatfelfogás Rilke Nyolcadik elégiájának gondolataival, ahol a nyitottság más értelmet nyer? Talán mégiscsak hasonlítanak hozzánk az állatok — lehet, hogy épp a szenvedés a megfelelő mérce a hasonlóságok felfedezéséhez. [E. D.]

A HARMADIK: Bánki Éva: Hogy neveld a sárkányodat? (próza) [Eső, őszi lapszám]

Bánki Éva prózája az Eső őszi számának „Kriminovellák, bűntörténetek” című szakaszában jelent meg. Az írás az igazság kifürkészésének nehézségével szembesít, mégpedig Mihály atya különös gyóntatási történetén keresztül. Egy asszony haldokló fiához, Józsihoz hívta Mihály atyát, a férfi pedig arról vallott Mihály atyának, hogy gyilkosságot követett el, s megjelölte a tette színhelyét is. De vajon hol van a beismerő vallomás és a gyónás határa? S ha a férfi beismerése valójában gyónás volt, lehet-e jelenteni a rendőrségnek? Mihály atyát egyébként is gyakran kétségek gyötörték a gyónások tartalmának valósághoz fűződő viszonyát illetően. Mire épp elfeledhette volna a gyilkosság ügyét, a tettes anyja ismét előkerült, ezúttal Jocóka, az unoka védelmét kéri, hogy a kamasz megúszhassa a büntetést. Vajon el lehet-e fedni végleg az igazságot, és lehet-e Istenre hivatkozva eltakarni a valóságot és a szeretet jegyében hazudni?  [E. D.]

A MÁSODIK: Mesterházy Balázs: A mediterrán-állandó (versciklus) [Székelyföld]

Mindannyiunkban él egy Brazília – írta Esterházy Péter egy helyt arra utalva, hogy él bennünk a gyermeki életörömnek, boldogságnak egy kiirthatatlan ősanyaga. Mintha Mesterházy Balázs készülő verseskötetének a címe is ezt a közös, szinte archetipikus boldogság-réteget idézné meg. A Székelyföldben három részletet olvashatunk ebből a ciklusból, melyek egy tengerparti nyaralás részleteit éneklik meg. A képek olykor a giccshatáron egyensúlyoznak, de valamiféle melankólia közbeiktatása megakadályozza, hogy át is billenjenek a vállalhatatlanságba. Bizonyos pontokon pedig filozofikusan is elnehezül, elmélyül a szöveg:

Zavartan mosolyogtál, a
hajadat kapkodva akartad kisodorni a szemedből. Úgy képzelem, hogy az a hullám, ami
akkor átbukott rajtunk, többszáz éves volt és senki nem tudja, hogy hol keletkezett.

[B. Cs.]

Izsó Zita: Közös vizek (vers) [Apokrif, téli szám]

Izsó Zita verse a másiktól vett búcsú és az önmagunkra találás kettősségében mozog. A víz tisztító ereje és a víz nyomai vezérmotívumokként tárulnak elénk. Tiszta vizet kell önteni a pohárba — gondolhatnánk —, ám ennél többről van szó. A víz tisztít is és foltokat is hagy, a poros múltnak intett búcsú is emléknyomokat felejt bennünk. Ám ahogy a víz felszárad, úgy halványul a búcsú fájdalma is, és annál tisztább lesz a találkozás pillanata, az önmagunk felett érzett öröm. Mintha egy „rég nem látott ismerős” neve jutna eszünkbe, úgy találunk rá saját magunkra, így üdvözöljük önmagunkat. [E. D.]

Novemberi lapszemlénket ezúttal öt folyóirat anyagából állítottuk össze. Az ajánlót ezúttal is Enesey Diána és Bodrogi Csongor készítették.

2022. november 6.

A TIZEDIK: Turiákné Komsa Gabriella: Egységes alakulástörténet és poétikai jellemzők Kányádi Sándor gyermek-és felnőttköltészetében (tanulmány) [Székelyföld]

Ahogy a szerző is hangsúlyozza, az utóbbi évtizedekben egyre intenzívebb jelenlét jellemzi a gyermekirodalmat a tudományos életben is. Turiákné Komsa Gabriella elemzői perspektívája a gyermek- és felnőttirodalom párhuzamos fejlődésére fókuszál, s ehhez Kányádi Sándor írásait hívja segítségül, amelyekben a gyermekirodalom és a felnőtteknek szóló alkotások eloszlása arányos. A szerző tézise az, hogy a gyermekeknek szánt alkotások nem csupán párhuzamosan keletkeztek a felnőtteknek szántakkal, de párbeszédet is folytatnak egymással. A vers és a gyermekvers viszonyát Weöres Sándor, Beney Zsuzsa és Bognár Tas megfogalmazásain keresztül mutatja be, s azt láthatjuk, hogy a köztük lévő kapocs talán szorosabb is, mint gondolnánk, jóllehet nem teljes köztük az átjárhatóság. A Kányádi-féle gyermekköltészet kezdőpontját 1957. jelenti, a tanulmány pedig felhívja a figyelmet arra, hogy 1956. után lényeges „hangváltás” történik Kányádi költészetében, amelyet a Petőfi Sándorral és Arany Jánossal való „mélylélektani rokonság” megerősödése is kísér. A szerző arra is rávilágít, hogy a gyermekkort felidéző írások nem feltétlenül sorolhatók a gyermekirodalom kategóriájába. Ugyanakkor jól meg is férnek egymás mellett, akár egyazon köteten belül is, ugyanis Kányádi rendszerint külön ciklusba rendezve jelentette meg a felnőtteknek szánt kötetein belül a gyermekeknek szóló verseket. A tanulmány alapos és fókuszált, bemutatja a fontosabb életrajzi és költészeti összefüggéseket, valamint betekintést enged Kányádi Sándor lírai motívumaiba is. [E. D.]

A KILENCEDIK: Nyirán Ferenc: Neve? (vers) [Alföld]

A vers természetesen nem mondja ki, de nem nehéz kitalálnunk, hogy a szövegben említett idegen alak hétköznapi neve a halál lehet. Bár a ki nem mondás fontos gesztus, a szöveg igazi értéke abban áll, hogy itt nem a megnevezhetetlenség riadalmáról van szó, a név nem az iszonyat miatt tabusítódik. A „lénnyel” való találkozás valójában közel sem olyan rémületes, mint azt naiv olvasóként képzelnénk. A „rothadás bűzös szaga”, illetve „valami rettenet” helyett egy régi ismerőssel találkozunk, akinek „egyébként kellemes” a lehelete. És ha valaminek már az attribútumait is ennyire félreismerjük előítéleteink miatt, milyen alapon neveznénk meg félreérthető jelentésárnyalatokat előhívó, mindennapos szavainkkal? [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Szilágyi Zsófia: „Mint maga a szabálytalanság” (Iskolák a Szabó Magda-regényekben) (tanulmány) [Alföld]

A novemberi Alföld egy teljes blokkot szentel Szabó Magda életművének. A négy tanulmány közül három olyan periférikusabb, eleddig kevésbé tárgyalt vagy kevésbé fontosnak tartott elemeivel foglalkozik a nagy írónő életművének, mint a lírai ars poeticák, a Szüret vagy a Danaidák című regény. Szilágyi Zsófia írása ellenben a legismertebb, legtöbb értelmezést kiváltó szövegeket tekinti át egy sajátos szempontból: azt vizsgálja, hogy az iskola motívuma miként jelenik meg Szabó életművében. A tanulmánynak két fő értéke szerintem egyrészt az, hogy az írónő önértelmezéseit (melyek különféle interjúkban, esszékben és naplókban olvashatók) a szerző önstilizálásaiként láttatja, termékeny gondolatokat nyitva meg arról, hogyan érdemes az ilyen véleményeket általában is olvasnunk. Másrészt arra is rávilágít Szilágyi, milyen eredendő ellentmondások feszülnek iskola és kreativitás között, és hogy ezeket a feszültségeket milyen sokrétűen dolgozza föl Szabó Magda életműve. [B. Cs.]

A HETEDIK: Mechiat Zina: Villantó (vers) [Tiszatáj]

Mechiat Zina négy versével szerepel a novemberi Tiszatájban, és bár a négy mintha tematikusan és motivikusan is összefüggne, kétségtelen, hogy mindegyik önmagában is teljes értékű szöveg. A Villantó című költemény megszólítottját a kaposvári elmegyógyintézetben kezelik (vagy kezelték?), és önmagát skizofrénnek nevezi. Mély személyes kapcsolat emlékei bontakoznak ki megszólított és lírai én között, hétköznapok kínjai és bizarr jelenetei egy végig második személyt használó, vádló-kérdező leírásban. A vécében dohányzó, és közben a naprendszerekről és tejútrendszerekről cikkeket olvasó fiú (?) elfeledkezik a beszélőről, akit, mint a horgászathoz használt villantó, foglyul ejti ez a különös viszony. Különösen erős és emlékezetes a vers zárlata; az elmegyógyintézet olyan hely,

ahol az agave is szobanövény,
ahol a vegetáriánusoknak is sajtospárizsit szolgálnak fel reggelire.

[B. Cs.]

1. Ritók Nóra grafikája (Az illusztráció forrása, akárcsak a borítóképé, az Alföld novemberi lapszáma)

A HATODIK: Hannes Böhringer: Természet (esszé, Tillmann J. A. fordítása) [Kalligram]

Böhringer írása Odüsszeusz történetére épül, s az ő hazautazásában mutatja ki a természet, a phüszisz jelentőségét. Böhringer értelmezésében a hazatérés vágya a végesség tudatát jelenti. A szerző felhívja a figyelmet a görög phüszisz kifejezés és a latin natura szó etimológiai rétegeire, ezzel megadva az elemzés további irányát is, amelyben Heidegger küszöbön-állás fogalma, amely a halál meghatározása a heideggeri koncepcióban, jelentős szerepet játszik. Ebből nő ki a természet küszöbén álló ember képe. Böhringer szerint „a természet egy kapu, egy átjáró a művészet és a történelem felé”. A természet és a történelem közti átjáró felvillantja az élet és halál megkerülhetetlen kettősségét, a végességet, az idő visszafordíthatatlanságát, a búcsúzás szükségességét. Ugyanakkor a művészet adománya „késlelteti a búcsúzást”. Az ember nem rázhatja le magáról a természetet, folyton kísér(t)i, ám a határhelyzetekben szembesül vele igazán, s a történelem és a művészet útjára is csak általa léphet. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Czesław Miłosz: A fűző kapcsai (prózavers, Csordás Gábor fordítása) [Kalligram]

Miłosz verse a változások mozgalmasságát, a tömegben való elmerülés és elveszés folyton leselkedő lehetőségét helyezi a fókuszba. A verssorokat olvasva egyszerre döbbenünk rá arra, hogy mennyire vágyjuk azt, hogy legyen bennünk is valami közös másokkal, hogy legyen bennünk valami másokból, s belőlünk is legyen valami bennük. Ezt meg is pillanthatjuk, történeteink nem rekesztik ki egymást, lehetnek metszetek, kitalálhatunk metszéspontokat, mert nem vagyunk egymástól végtelen távolságra. Mégis ott mozog a versben a tömeg és az egyén feszültsége: másoktól önmagunk felé próbálunk evezni. A versben a „Valódi” és az igazság is vezérfonalat jelent az önmagasághoz vezető úton. Ámde legvégül az is kiderülhet, hogy csak hittük, hogy önmagunké vagyunk. Az embert a benne lakozó valódi érzések kimondhatatlansága sodorhatja el társaitól, s leplezi el azt, ami közös: a meztelenséget „az időkön túli kertben”.  [E. D.]

A NEGYEDIK: Halmai Tamás: József Attila: A lét fölött (vers) [Látó]

Halmai Tamás nagyszerű stílusjátékokkal járul hozzá az irodalom „hálózatosságához”, az irodalmi összekapcsolódásokat gazdagítva. A Stílusjátékok címen közölt versek között öt magyar költő költészetét felidéző stílusgyakorlat szerepel. József Attila verseinek szavait és gondolatiságát tükröző vers viszont különösen sokszínű. Egyszerre szól életről és halálról, szabadságról, hazáról, tájról, lélekről, szerelemről — Flóráról — és ontológiáról. Halmai Tamás versében találunk utalásokat a Flóra-versekre, az Ars Poeticára, Thomas Mann üdvözlése és a Hazám című versekre, ám Halmai Tamás a játék könnyedségével írta meg ezeket a verseket: nincs bennük semmi erőltetett. A szerző gondolatvilágának alapos ismerete, olykor szókölcsönzés építette ki ezt a játékteret. [E. D.]

A HARMADIK: Medbh McGukhian: Kis ház, nagy ház (vers, Pintér Leila fordítása) [Tiszatáj]

Az észak-ír költőnő írásművészetéről külön tanulmány is olvasható a legújabb Tiszatájban. Ebből is kiderül, micsoda kihívást jelent e versek értelmezése, hiszen a leírt szövegek számtalan intertextust, nyílt vagy rejtett utalást tartalmaznak más szövegekre, és az angol szándékoltan is jelenik meg idegen nyelvként, ahol még a „love” szó sem ugyanazt jelenti, amit anyanyelvünkön a szerelem. A lapszámban megjelenő négy fordítás mindegyike rendkívül enigmatikus és rendkívül nehezen értelmezhető, ugyanakkor az olvasó mégiscsak megérzi a költői erőt a szavak és költői képek áradásában. Még a leginkább befogadóbarát a Kis ház, nagy ház című költemény, mely mintha a szétválás, szakítás, elárvulás, elszakadás tematikáját szólaltatná meg, egy ház átalakulásának, átrendeződésének képeit fölhasználva. Fontos motívum a növény is: a vágott virágok az eltűnő kapcsolat képét idézik föl, míg az elbeszélő vágya ott nyugodni (mint ezt a komplex, több érzékszervet aktiváló záró képben kifejti),

Ahol a környék legpirosabb szamócája terem.

[B. Cs.]

A MÁSODIK: G. István László: Óvó hely (vers) [Látó]

1. István László versének központi képe az ágyra kifeszített fehér lepedő. A lepedő, amely meggyűrődik, amelyet ki kell simítani, ám ez csak szélfútta vízfelszínhez hasonló „sodorvonalakat” eredményez, amelyben a szél meg is pillanthatná magát, ám tükörképe „rögtön zárt emlékként” raktározódik el.

De mit is jelent kifeszíteni a lepedőt? A véletlennel való küzdelmet? Az élet irányítását? A hibáink javítgatását? Utunk kiegyenesítését? Vagy éppen a végvárást? A lepedő kifeszítése tét nélkül való. Azonban nem is számíthatunk ebben senki másra. Mozdulatainkkal nem az élet lezárására készülünk, de nem feledhetjük a végességet. [E. D.]

AZ ELSŐ: Losoncz Alpár: Néhány marginália a járvány kapcsán (tanulmány) [Tiszatáj]

Vajon mi volt tulajdonképpen a világjárvány: válság, háború, az életet uraló és elnyomó politika, netán az apokalipszis kezdete? – Losoncz Alpár tanulmánya kortárs filozófusok gondolatait hasznosítva (és velük több ponton vitatkozva) fejti ki nézeteit arról, amit megnevezni is nehéz. A szöveg első része a „válság” fogalmának dekonstrukciója; mindenekelőtt Derrida gondolatait követve kiderül, hogy normalitást és válságot egyre nehezebb egymástól elkülöníteni, mintha maga a szójelentés is inflálódott volna a túl sűrű használatában. A „háború” szó ugyancsak több problémát fölvet, hiszen ellentmondásba kerülhet a természet leigázásának „zöld” kritikája e leigázás nagyon emberi vágyával, mely már Freud nevezetes és csodálatos esszéjében is kultúránk „rossz közérzetének” alapját képezi. Netán Agamben nyomán és vele vitatkozva a kapitalizmus halálhoz való viszonyában lelhetjük meg az események legtalálóbb értelmezését? Akárhogy is, úgy tűnik, a COVID19 feldolgozásának történetében az emberiség apokalipszis utáni vágya is megnyilatkozott, a kor „bénító iránytalanságának” ellensúlyaként. [B. Cs.]

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hat irodalmi folyóirat anyagából állította össze az októberi lapajánlót.

2022. október 5.

A TIZEDIK: Falcsik Mari: Pipacs (vers) [Látó]

Falcsik Mari októberi Látóban megjelent versei közül kettő is (a Búzavirág és a Pipacs című versekről van szó) a virágzás és hervadás kettősségében mozog. A pipacs „csalódás”, túlságosan halandó, túl gyorsan él, túl hamar hal. Pillanatnyi élvezet, mulandó öröm csupán. Néhány lépésnyi élet, amely nem tudja fenntartani magát hazáig. Könnyen ébredő és hamar elülő szeszélyeinkre hasonlít. Megmutatja, milyen kevés választja el az elevent a holttól, a látszatot a valóságtól, a virágzást a pusztulástól, a nyarat a téltől, az életet a végtől. A pipacs lecke a végességről. [E. D.]

A KILENCEDIK: Zuzana Šmatláková: Semmi sem történt (elbeszélés, Iszák-Boda Bianka fordítása) [Kalligram]

Az ÓMS mellett a legújabb Kalligram másik fő témája a kortárs szlovák irodalom. Zuzana Šmatláková írása a lábjegyzet szerint egy nagyobb mű részlete, önmagában is azonban teljes értékű műnek olvashatjuk, bár valószínűleg még a vélhetően eleve nem kevéssé enigmatikus eredetinél is titokzatosabbnak, kihagyásosabbnak. Az elbeszélő elmegy egy régi barátnőjének a performanszára, a szöveg nagyobbik része pedig ennek a performansznak a részletes leírásából áll. Az előadás lényege az, hogy csak egy valaki ad elő, de voltaképpen sokkal többen jelen vannak. Mintha egész jelenünk szimbóluma volna ez a novella: beszélünk, beszélünk, telefonálunk és pózolunk, de valójában csak mi maguk vagyunk jelen – meg még talán egy elbeszélő, aki minderről – valamikor, valahol – majd számot ad. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Kukorelly Endre: A hibbantó quodlibet. Kazinczy-ék (esszé) [Székelyföld]

Kukorelly Endre esszéje egy nagy magyar író reflexiója egy másik nagy magyar íróra, és ennek megfelelően nyitott, többértelmű szöveg, már a formájával, szerkezetével, nyelvezetével, megcsináltságával is hat, nem pusztán a belőle kiszűrhető gondolatisággal. Az esszéíró igen sokára jutott el odáig, hogy végre csakugyan kézbe vegye és el is olvassa Kazinczy Ferenc életművét. Mi keletkezett ebből az olvasásból? Egy olyan szöveg, amely – akárcsak vélhetően magának a széphalmi mesternek az írásai – folyamatosan új és új kapukat nyit ki, és miközben újabb és újabb Kazinczy-kortársak bukkannak föl az esszében, egyre inkább eltévedünk egy olyan világban, amelyben – jó eltévedni. Az esszének a lábjegyzetek hasonlóan szerves részei, mint Esterházy Termelési regényének, a pletykák és filológiai alapossággal is dokumentált részletek át is hágják valóság és fikció határát, de nem azért, mintha bármi is lenne itt, ami nem történt meg; hanem mert minden végülis valahol egy papíron történt meg. [B. Cs.]

A HETEDIK: Magyary Ágnes: Álomzavar (novella) [Látó]

Magyary Ágnes írásában központi és vissza-visszatérő mozzanat az alvás és az álmok kárhoztatása. Az alvás és az ébredés nem más, mint a halál és a feltámadás. Ám álmunkban valaki más életét éljük, és ebből az életből nem von ki bennünket teljességgel az ébredés. A szövegben végig jelen van a világtörténelem horizontja is, kisebb epizódokban, ám főként a mindennapiság, a hétköznapi, egyszerű megélések dominálnak, s nem a tekintély, vagy a nagy narratívák. Ez is lehetővé teszi, hogy tágas teret nyerjen az irónia. Ám a történelmi kontextusokban is főszerepet játszik az idegenkedés, sokszor az irtózás is, akárcsak az álmok esetében.

Juhász Tamás tollából pedig egy igazi férfi-történetet olvashatunk, a futballról, a magányról, a vágyakról és az emlékekről, a történetmesélésről. „A meccs” című novella a férfi-lét érzelmes, kétségekkel teli és bizonyítani vágyó oldalát tárja fel előttünk, középpontba állítva az öregedés és az egyedüllét nehézségeit. [E. D.]

(A kép forrása: Apokrif folyóirat, 2022/őszi lapszám)

A HATODIK: Mária Modrovich: Beszélgetés egy kultusztaggal (regényrészlet, Pénzes Tímea fordításában) [Tiszatáj]

A regényrészlet voltaképpen egy interjú, ám annak egy elég különös formája, ugyanis a kérdéseket a válaszokból sejthetjük csak. Sokszor egyértelmű, máskor sokat töprenghet az olvasó azon, hogy vajon mire reagálhatott a megkérdezett. Azonban nemcsak a szöveg formája rendhagyó, tartalma is egy igen érdekes közeget fest le: nők egy csoportjának az életébe tekinthetünk be, akik (egy hajdani énekesnő vezetésével) az erdőben, visszavonultan élnek. A szöveg az új élet és a hátrahagyott élet kettősségében mozog. A női közösség egyszerűen elfordult a társadalmi elvárások sokaságától, és egy társadalmon kívüli csoportosulást alapított, új viszonyrendszerekkel, amelyekben nem döntő motívum a szexualitás, sőt: az interjúalany beszámolója szerint aszexuális életvitelt folytatnak. Ami viszont az elvonultan élő nők mindennapjainál és az új életük elkezdésénél is érdekesebb, az a „két világ” szembenállása. Az, hogy az interjúalany válaszában visszacseng az a meg-nem-értettség, amelyet a riporter kérdései sugároznak felé. Az újságíró szektaként tekint a közösségre, ám a benne élők megélése más irányba mutat. Ez az életmód sem fekete vagy fehér. A regényrészlet zárásra azonban még inkább árnyalja a képet, bennünk hagyja a továbbolvasás csitíthatatlan vágyát.

A Tiszatáj szeptemberi számára egyébként is jellemző a „világok” különös szembenállása. A videójáték és a valóság polarizáltsága és esetenként termékeny kölcsönhatásuk dominál ebben a lapszámban. Különösen izgalmas a videójátékok időkezelésével kapcsolatos idő-hurok-narratívák problémája, amelyet O. Réti Zsófia írása tár fel. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Szabó Imola Julianna: Spektrumzavar (versciklus) [Alföld]

Ez a titok, a magány, a keresés, az eltévedés, az üresség, a nem-értés, az élet és a halál verse. Az útonlevés sorai. A mindennapi szükségletek és az érzelmi kielégülés iránti vágy versenyt futnak a folyton múló idővel. A versenyfutást a szeretetvágy ösztönzi. De mit is jelent a szeretet? Vajon csak betűhalmaz? Lehet-e élni, lehet-e meghalni nélküle? Mi a kötődés, az illeszkedés? Úgy tűnik, bármi is a kérdés, minden út a magány felé vezet. Enyhülést hozó védelem és társaság híján mind gyorsan öregszünk. „[A] tél, a nyár, az ősz nem hoz tavaszt.” Lombkorona nélküli erdő tárul elénk az elhibázott illeszkedésekből, csoportos és kopár magány, amelyre nem jön tavasz. [E. D.]

A NEGYEDIK: Veronika Dianiškova: Majdnem lakások (vers, Németh Zoltán fordítása) [Tiszatáj]

Ez a vers a mérgező kapcsolatoké, az otthonosságot nélkülöző otthonoké. Betegségbe sorvadó életeké, testi tünetekbe forduló lelki fájdalmaké. A „majdnemlakások” korántsem utópisztikusak. Bár a vers nem számosítja őket, úgy érezzük, nagyon sok van belőlük. Túl sok. Minden városban, minden utcában, sőt, talán minden háztömbben akad. Ezek a lakások megfojtják, megkínozzák a szabadságot, elszigetelik a bennük élő betegeket, ám a betegség odabent csak újra és újra fertőz. A külvilág pedig mindebből sokszor semmit sem lát. Bennragad a hang, nem megy át a lakás falán. Fülelnünk kell, mert túl sok a „majdnemlakás”. [E. D.]

A HARMADIK: Stolcz Ádám: Felejteni (vers) [Apokrif]

Jóllehet az Apokrif legfrissebb számában fölbukkan egy „együgyű Bodrogi”, illetve egy „bolond Mirkó” eposzi jelzővel ellátott szereplő is (hogy ennek van-e köze szerkesztőségünkhöz, azt természetesen nem vehetjük egészen biztosra), ajánlónkba mégis inkább egy olyan szöveget válogattunk, amely a Szófa munkájához áttételesebben, a témája által kapcsolódik. Legújabb pályázatunkban a külföldi élet perspektívájából írt szerzeményeket várunk, Stolcz Ádám verse pedig éppen ezt a problémát érinti. Vajon el lehet-e felejteni, hogy „ki lehettem otthon”? A költemény különlegessége, hogy lírai énje mintha folyamatosan tétovázna idegenség és otthonosság érzelmei, hazatérés és külföldön maradás lehetőségei között, és azt sem tudná egyértelművé tenni, melyik helyet melyik attribútummal lássa el. Így a verszáró „szabadság” szó is egyszerre vonatkozhat a hazatérés, illetve a kinn maradás szabadságára is, miközben a „láthatatlan, lelki vámhatár” mintha mindkét lehetőségre egyformán telepedne rá. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Babiczky Tibor: Messiás (vers) [Székelyföld]

Babiczky Tibor versei már többször szerepeltek havi ajánlóinkban, és ez nem véletlen. Az ő költészetében műveltség és spontaneitás, tragikum és humor harmonikus frigyre lépnek. A Székelyföldben ezúttal három verse szerepel, melyek közül meghökkentő filozofikussága miatt a Messiás címűt ajánljuk különös szeretettel olvasóink figyelmébe. A tökéletesnek vélt Messiás a jelenlévők számára korántsem tűnt makulátlannak („Jelleme inkább szóba se jöjjön!”), félelmet és gyűlöletet is kiváltott azokból, akik szembesültek vele. Csak az idő múlása tette nyilvánvalóvá, a kései pillantás értette meg, hogy a látszat megcsalta szemlélőjét:

Indulatában is ott fészkelt

a béke színtelen madara.

[B. Cs.]

AZ ELSŐ: Erdős Virág: Ó, magyar (vers) [Kalligram]

A Kalligram folyóirat októberi száma egy egész blokkot szentel a legelső ismert magyar versnek, az Ómagyar Mária-siralomnak: Baranyai Dóra tanulmánya mellett kortárs női szerzők feldolgozásait, parafrázisait, újragondolásait olvashatjuk erről a különleges szövegről. Mert hogy az ÓMS különleges szöveg, azt csak újraolvasva érezhetjük igazán; be kell vallanom, valósággal lenyűgözött most ennek a középkori Mária-himnusznak a csodálatos nyelvi ereje, ízessége, tömör zeneisége. És – erre is csak most döbbentem rá – a férfiak által dominált magyar irodalomban éppen ennek a legelső versnek a lírai énje nő! Erdős Virág feldolgozása ki is emeli ezt a vonást, rávilágít, hogy aki itt beszél, az egy anya, és hogy az anyáknak ma is milyen megrendítő viszonyuk van saját fiaikhoz. A vers persze igen merész aktualizálás: megmutatja, hogy korunkban a társadalmi normáknak voltaképpen csak az élet totális kiüresítésével lehetne megfelelni. [B. Cs.]