Ez, a mostani, ha jól számolom, Madarász Imre harminchatodik könyve. „36.(önálló) kötete”, fogalmazhatnék, amúgy szokványosan. Ám a „csupán” olaszul vagy éppen angolul, esetleg németül megjelent munkáival, illetve némely művének olasz (vagy más idegen-) nyelvű változatával filológiai konkrétumként nem foglalkozva – továbbá szerteágazó kiadói/közreadói/szerkesztői, továbbá (mű)fordítói tevékenységének teljes spektrumát sem átfoghatva – a nevéhez, aktivitásához összességében kapcsolható kötetek számának meghatározási , áttekintési, öszegzési kísérletétől eltekintek. A Rómába minden úton mármost hasonlít is a hamarosan nyilván már negyvenre emelkedő számú, többi szerzői munka közül (jó)néhányhoz, meg nem is.

Van ugyanis Madarásznak egy többé-kevésbé azonosítható, közelebbről behatárolható könyvtípusa (és köteteinek nem elhanyagolható hányada mintha már ebbe a kategóriába tartozna), amely a mindenkori, a mindenkor éppen összegyűjtött, vagyis az alkotó által ismét, megújra momentán módon csokorba fogott, főként eminensen italianisztikai tanulmányoknak pontosító gyűjtőcímkét ad egy(-egy) sajátos, közelebbről mindig speciálisan meghatározott irányba(n). Ezt, az általam azonosíthatónak vélt mindenkori, azaz könyvenkénti, pontosabban könyvről könyvre variatívan változó/ismétlődő szakmai-szerzői mintázatot, emez együttesen, összességében afféle, a kötetek megjelenési egymásutánjaként már ebben a (külön) tekintetben is – minden esetenkénti eltérés vagy külön irányvétel ellenére is – egységes szakkönyvi sorozatnak tartható kiadványvonulatot (aminek tehát Madarász Imre egymásra sorjázó, sűrűn megjelenő munkái együttesen felfoghatók) megannyi beszédes könyv(al)cím és a tematikai meghatározás, meghatározottság fémjelzi. Madarász Imre némely tanulmányköteténél éppúgy felmerül a kulturatörténet, az irodalomtörténet témaként, vizsgálódási területként, mint ahogyan komparatisztikáról, sőt ,kifejezetten „összehasonlító italianisztikáról” is hallunk. S az általunk nevezetesnek, de legalábbis jellegzetesnek gondolt témaspecifikációk között olyan distinkció, illetve esetenkénti azanosítás  is előjön, mint amilyen az olasz irodalom korszakos, netán jellegbeli általánossága és/vagy klasszikus minősége között feltételezhető.[1]

Ez a hivatkozási tételekkel hevenyészett módon is bőségesen alátámasztható felsorolás, kiragadássorozat is világosan megmutathatja tehát, hogy több, évekkel, évtizednyi léptékkel ezelőtti Madarász-mű szerveződésbeli-jellegszerű rokonságot mutat a mostanival. Pontosabban a mostani azokkal, mivel a korábbi, kétségtelenül megállapítható témaspecifikációk, tárgyaláskoncentrációk után most a lehető legtágasabban, legáltalánosabban vétetik fel az italianisztikai (közelítés) fókusza, amennyiben – és ezt leszögezhetjük – Róma nem csupán az „örök várost” magát, nem pusztán a birodalmi, egyház(tartomány)i, majd ország-capitalt jelenti a kultúra- és művészettörténetben. Tehát aligha (kizárólag) földrajzi, geopolitikai, turisztikai desztináció megragadását az itt felbukkanó fejtegetések közepette sem, sokkal inkább a kutatói témaválasztás(ok) olaszos orientációjú, olasz-kulturális jellegét mint olyat, jelképesen és átfogóan.[2]

Az „italianista zarándoklatai” ezért aztán jobbára jelképesen értendő kifejezés a könyv alcímében és közelebbről meghatározható tematikájának átfogó kognitív kapcsaként: az olaszos irodalmár értelmezői vállalkozásairól, nekibuzdulásairól, szellemi ’kalandozásairól’ van jobbára szó. Mindazonáltal a Rómába való elutazás, majd az oda történő megérkezés konkrét eseményei sem hiányoznak minden interpretatív tárgyalásból. Krisztina svéd királynő nagyszabású, elmélyült tájékozódása az Árkádia királynője című tanulmányban éppen ilyen orientációjú téma. Azonban ha az északi „úrasszony” életének fontos konkrét állomása is a Tevere-parti látogatás, e pontszerű esemény ismertetésénél jóval többet kap itt az olvasó, mégpedig érdemleges szembesítést a skandináv női uralkodó valóságos szellemi portréjával. Amely portré nem elsősorban politikai kvalitásokat, illetve – egyáltalán – törekvéseket ragadhat meg a figurával kapcsolatban, lévén ő maga sem az efféle intenciók bűvkörében élt elsősorban. Ez, persze, főként és inkább a Madarász által ismertetett (és bírált) vonatkozó szakirodalom tekintélyes részének felfogása, míg maga Madarász Imre úgy vélekedik, hogy „»Svédországi Krisztina« (1626–1689) nemzete történelmének leghíresebb nőalakja s országának legismertebb uralkodója volt apja, Gusztáv Adolf után. Ami pedig utóéletét, hatástörténetét illeti, sosem élt svéd, akinek mítosza az övéhez mérhetően kiterjedt és maradandó lenne, kivéve talán […] Greta Garbót”. [42–43] Az italianista tanúsága szerint a Krisztina pártfogásával, udvarában alapított olasz-európai Árkádiai Akadémia (Accademia dell’Arcadia) igenis maradandó teljesítmény. Éspedig az az akadémiákban olyannyira bővelkedő Itália számára is mint a voltaképpen „első nemzeti léptékű irodalmi intézmény”. [44] Az elismerő megállapítások kései apropója a Krisztina-motívum egyik újabb, szépirodalmi feldolgozása, Dario Fo Quasi per caso una donna. Cristina di Svecia című műve. Vagy „ürügy” csak a Nobel-díjas alkotó művének említése, a figuratörténet megalkotásának egyik állomása? A karakteres Fo-idézet szerepeltetése, miként az alkotó egész könyve, mindenesetre a szerző szerint is elősegíti Krisztina feminista és valamennyire leszbikus „ikonná” alakulását a jelen recepciójában. Afféle botrányait, úgymint a szingliséget, pacifizmust, majd az utóbbiból következő – mind az államrezon szükségleteként feltáruló háborús perspektívát, mind a dinasztikus házasságkényszert elutasító – „trónelhagyást” [46] egy továbbival, talán a legsúlyosabbnak tekintettel tetőzte be. Ez lett a katolizálás, amelyhez szervesen kapcsolódott nevezetes római útja.

Ami a kultúra- és művészettörténeti korszakokat, illetve azok gondolati-bölcseleti hátterét illeti, Svédországi Krisztina esetében a felvilágosodás volt az, amelyet éppenséggel – és ez a tanulmányszerző távlatos következtetése – nem előlegezett kellő mértékben. Vagy nem kellő mértékben előlegezett. Legalábbis institucionálisan, mert a kortárs magyar italianista által neki tulajdonított „szabad szelleműség” [47] talán túlságosan is általános személyiségi vívmány, és az emberi habitusba beletorkolló tulajdonság. Miközben a királynő által alapított Akadémia poétikája és poézise a barokk–rokokó stílusváltás határmezsgyéjén helyezkedhetett el; a szervezet tevékenységét legalábbis a „görögös szerepjáték”, a „mesterkéltség”, „gyermetegség”, az „utánzó gyakorlat” minősítő elemeivel tűzdeli meg értékelésében Madarász. [47] Mind megannyi olyan, tulajdonképpen degradáló jellemző és jellemzés, amely részletként összevág Francesco de Sanctis klasszikus irodalomtörténetének átfogó megállapításával, miszerint a fentebb sorjázó karakterisztikumok, tulajdonképpen: hiányok által fémjelzett gyakorlat aligha vezethetett el egy/az „új irodalomhoz”. [47] De attól „Krisztina” természetesen még bőségesen „[í]rónő volt (önéletíró is) és mecénás”. [46] –

A könyvben lefolytatott értekezői vállalkozások, az előbukkanó, egyáltalában: megállapítható, feltérképezhető stíluskorszakok tekintetében a XVII. századi svéd úrasszonnyal foglalkozó írást megelőző tanulmányok a reneszánsz tárgykörébe tartoznak. A Rómába minden úton első tanulmányának fókuszálásában Giorgio Vasari (1511–1574) eleve mint »keresztapa«, vagyis „névadó”  [29] merül fel ebben az összefüggésben, lévén a szakmai tudomás szerint ő használta először a „rinascita”-t ama jelentőségteljes filozófiai-kulturális összefüggésben, amely utóbb a reneszánsz fogalmát és értelmét eredményezte. Az arezzói illetékességű képzőművész és (művészeti) író nevezetes alkotói biográfiáival, Életrajzok-könyvével (Vite) magával is egy műfaji újjászületés tanúja lesz az európai kultúra. Konkrétan egy, az antik görögségig visszanyúló paralellizmus merül fel ezzel, vagyis Vasari Plutharkosz Párhuzamos életrajzok című művét látszik (lényegileg) követni a már szerzője életében két kiadást megért s ezek között döntő bűvülésen-javításon áteső, alapvető mű.[3] S legalább ennyire – ha nem még inkább – alapozó értékű a Lorenzo il Magnifico ifjúságról szóló dalát tárgyaló Humanizmus és hedonizmus című tanulmány a kötet valóságos nyitányaként.

A műelemzés vagy a motívumkutatás, illetve a témakoncentráció és az eszmetörténet Madarász Imre más tanulmányköteteiből is jól ismerhető tájékozódási gesztusát, módszerét a Medici-szöveget középpontba állító dolgozaton túl ebben a könyvben több írás is alkalmazza. Sorrendjükben haladva, amely egyúttal az irodalomtörténeti korszakokban való előre mozgást is jelenti: Óda a vakcinához. A tudomány és a sötétség harca Giuseppe Parini A himlőoltás című versében [53–61]; „Kenők” és a rájuk kent gyalázat. Egy XVII. századi koncepciós per utóélete az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában [75–89]; Egy életkudarc sikerkönyve. Giovanni Papini „ifjúkori önarcképe” [171–179]; Senkiföldje, nulladik év. Curzio Malaparte „kegyetlen könyvei” a második világháborúról [181–191]; Szocreál Pasolini? Az Egy erőszakos élet irányregény és naturalizmus között [207–222].

A szerzőnknél szokásos, majdnem elmaradhatatlan ’ÖH-reszort’ (vagyis az összehasonlító irodalomkutatás) darabjai ezúttal elég széles fogásúak; egész életműveket, a mögöttük, a mélyükön rejlő alkotói habitusokat, arcéleket, törekvéstípusokat vetnek egybe. Ilyen az Alfieri és Schiller [91–103], a Moravia és Sartre [193–204] című írás. Már műfaji jellegűbe fordítja és a kevésbé hangsúlyos alcímbe viszi, telepíti le a komparatív viszonyítás képletét az Antikrimik. Sciascia és Dürrenmatt [225–235], ugyanakkor az előbbi két munkához hasonlóan ez is megmarad a kulturális és nyelvi köztesség önkéntelenül duplikáló gesztusú tájékozódásának talaján. Ugyanezt, az ÖH-figyelmet az „összehasonlító italianisztika”[4] közegileg szinguláris, azaz a nemzeti irodalmiság sokban egynemű világot alkotó terrénumára redukálja a Változatlanság a változásban című tanulmány [117–129], amely Federico De Roberto 1894-es megjelenésű regényét (I Vicerè/Az alkirályok) Giuseppe Tomasi di Lampedusa több mint hatvan esztendővel később napvilágot látott Párduca  (Il Gattopardo) írányából közelíti meg.

A külföldi, ebben az esetben magyar italianista számára az egyik legnagyobb élményt a saját kultúrájának, irodalmának a ’célnyelvi’, a vizsgálatilag megcélzott közeggel vagy annak konkrét teljesítményeivel létrejövő interferenciái képezik. Legyen szó bár ide-oda történő (mű)fordításról, vagy éppen más(ként) megvalósított szöveghasználatról, -értelmezésről. Mármost A „magyar Beccaria” olasz szemmel című dolgozat [63–73] egyik fontos részlete, rétege Simona Nicolosinak Cesare Beccaria szellemi örökségét Magyarországon lekövető, egészen pontosan A bűnökről és a büntetésekről elnevezésű munka hazai átültetéseinek elemzését és kommentárját nyújtó olasz nyelvű monográfiáját méltatja.[5] Érdekesség, illetőleg tényspecifikum ebben az összefüggésben, hogy a jogfilozófiai alapmű egyik emlékezetes magyarítása – éspedig emlékezetes időpillanatban is – éppen Madarász Imre kezéből származik.[6] Mint az irodalomtörténész (másutt) megfogalmazza, „Dei delitti e delle pene-fordítása, […] [a] nyugati emberjogi bölcseleti irodalom egyik alapművének, szent szövegének” itthoni közre bocsátása „Európa és Magyarország szabadságévében, a rendszer- és korszakváltó »annus mirabilis« végén szükségszerűen hatott oda, hogy az értekezés több lett, mint jogtörténeti-jogelméleti »kötelező olvasmány« és tekintélyesen porosodó eszmetörténeti emlék”.[7] A szerző bölcsészeti-filológiai, azaz a társadalomra, politikára nézve „csak” áttételes, ám feltétlenül lényegi hozzájárulását tette lehetővé ez a rendszerváltozáshoz; európaibbá válásunkhoz, a halálbüntetést eltörlő hazai jogharmonizációhoz a rendszerváltoztatás pillanatában. – Íme az irodalmár egyik irodalmon, irodalomtörténeten túlmutató jelentőségű momentuma!

A 105–114. oldalakon Arany János és az olasz irodalom témában kapunk rövid, tömör, lényegre törő áttekintést. Mint a némiképp kedélyes hatású idézetet („Rettegő örömnek elragadja kéje”) főcímében felvonultató tanulmánynak rögtön a felütéséből – szinte fokozhatatlan sűrítés révén – megtudhatjuk:

Arany János jelentősége az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok történetében is nagy. E nagyságot lemérni elsősorban nem olyan filológiai bogarászással lehet, hogy a költő hányszor tett (meglehet, futó) említést írásaiban olasz költőtársairól, nem is azon, hogy költészetére formailag, műfajilag, verstechnikailag mennyire hatottak itáliai klasszikusok, még kevésbé műveinek olaszországi hatását vizsgálva. És nem is elvont általánosságokban, hanem főként két kiemelkedő remekmű fényében. Az első az 1852-ből való Dante óda […], világviszonylatban is egyike a legszebb Dante-verseknek, talán a legcsodálatosabb költemény, amelyet olasz poétáról valaha is írtak. A másik az 1859-es akadémiai székfoglaló, a Zrínyi és Tasso, melynek kapcsolattörténeti fontosságát különösen megemeli, hogy Arany ezzel az „olaszos” tanulmánnyal-monográfiával alapozta meg a magyar összehasonlító irodalomtudományt, komparatisztikánk tehát italianisztikai gyökerű. [105–106]

A kiemelt művek számos hozadékán és tanulságán túl érdemes konstatálni még, hogy Arany az Isteni Színjáték magyarításával is megpróbálkozott (az első sort illető nevezetes átültetése majd Babits Mihály hasonló vállalkozását is indítja átvételként: „Az emberélet útjának felén”), s bővebben fordította Ariostót és Tassót. Ezzel szemben az ő múlt század eleji olasz átköltései nem valami sikerültek, főleg nem túlzottan élvezhetőek. Pedig a Toldit és a Toldi estéjét egyaránt munkába vették szakértő kezek.

Madarász Imre a kötet fennmaradó tanulmányaiban tisztán italianisztikai vizsgálódásokat végez. Olasz klasszikusoknak az Indexre kerüléséről, Gabriele D’Annunzio fogadtatástörténetének buktatóiról ír, egy intermediatizálódó itáliai kulturális jelenség, Del Grillo márki „újjászületéseit” követi nyomon. Könyve összességében felemelő és magas szintű körkép, az általa végrehajtott szellemi kalauzolás igazi felvilági vezetés.

[1] A megfogalmazás dinamikájában és konkrétságában ld. pl. Madarász Imre következő munkáit: Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2008. 224; A legfényesebb századforduló. Tanulmányok a XVIII-XIX. század olasz irodalmáról. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2009. 226; Változatok a halhatatlanságra. Olasz irodalmi tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011. 216; Klasszikus kapcsolatok. Összehasonlító italianisztika. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015. 268; Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 266.

[2] Madarász Imre könyvcíme nyilvánvalóan arra a közismert mondásra utal, amely szerint „[m]inden út Rómába vezet”. Ha ezt visszalatinítjuk, pontosabban az „eredetijét” keressük, úgy az omnes viae Romam ducunt kifejezést kaphatnánk eredményül (vagy akár azt: omnibus viis Romam pervenitur). Ennél azonban autentikusabb a francia „tout chemins vont à Rome” megfogalmazásra támaszkodni, ugyanis La Fontaine: Le juge arbitre, l’hospitalier et le solitaire / A békebíró, az ápoló és a remete című és ilyen címen magyarított munkája képezi – a hagyomány szerint – az ide vonatkozó originális nyelvi anyagot.

[3] Teljes (eredeti) címén: Le vite de’ più eccellenti pittori, scultori e architettori italiani da Cimabue insino a’ tempi nostri. 1550, 1568. A Madarász Imre által használt modern kiadás: Le vite dei più eccellenti pittori, scultori e architettori, Newton, Roma, 1993. Az általa hivatkozott hazai kiadás: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Magyar Helikon, Budapest, 1973.

[4] Ld. Madarász Imre 1. megjegyzésben említett 2015-ös könyvét!

[5] Simona Nicolosi, L’eredità del Beccaria in terra magiara. Analisi e commento delle traduzioni in ungherese del Dei delitti e delle tene. Aracne editrice, Canterano, 2018.

[6] Cesare Beccaria, A bűnökről és a büntetésekről. Fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Madarász Imre. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1989.

[7] M. I., Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 115.

(Madarász Imre: Rómába minden úton. Az italianista zarándoklatai. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2023. 250 oldal, 2900 Ft)