Ösztönösen próbált a szilvafa takarásában maradni, majd óvatosan kinézett az előtte kinyúló ág mögül. A kora őszi este egy kicsit volt hidegebb az átlagosnál, de a csöpögő eső miatt már kabátot vett fel. Hirtelen kirázta a hideg, ezért összehúzta a zipzárt és rágyújtott. Lesben állt – gondolhatnánk –, de valójában nem várt ő senkire, a völgynek ezt a pontját azért szerette annyira, mert innen mindent belátott. A rejtekhelytől alig egy kilométerre futott össze a falu két legszélső utcája és ebben a kereszteződésben állt az utolsó villanyoszlop is. Szép lassan, egyesével vizsgálta az itt sorakozó házakat: az ablakokkal kezdte és nagy megelégedésére sehonnan sem szűrődött ki fény. Az utolsó slukkot még a szokásosnál is mélyebbre szívta, komótosan kifújta, a fához támaszkodva a cipője talpán elnyomta a csikket. Miközben az orrából távozott a dohány kesernyés illata, mély levegőt vett. A kémények következtek. Végigpásztázott a soron, ezzel kicsit nehezebb dolga volt, mint az ablakokkal. A sötétben a közeli köztéri világítás rontotta az esélyeit, ezért is próbálta az égett fát kiszagolni. Rendben volt ez is, senki se fűtött, ami ebben a hidegben egyet jelentett azzal, hogy valószínűleg nincs is otthon senki. Csöndben helyzetet váltott és a fa másik oldalán kezdett leskelődni. A falu végén kezdődő kiskerteket és szántóföldeket nézte. Szeme apránként hozzászokott a holdvilághoz és nyugodtan kémlelhette az elterülő útszakaszt, ami a céljához, a közeli dűlőhöz és kiserdőhöz vezetett. Egyetlen dolog aggasztotta: a félúton elterülő régi tehenészet épülete. Az épület felé sandított és rögtön látta: aggodalmai nem voltak alaptalanok, ugyanis a kéményből füst gomolygott. Abban a pillanatban egy lámpát is felkapcsoltak és a távoli ablak sárga fénnyel kezdett világítani a sötétben. Bár esélye sem volt, hogy észrevegyék, összerezzent és hátrébb húzódott. Nappal gyakran haladt el az épület mellett, a régi istállókat apró lakásokra osztották és vendégmunkásoknak adták ki a nyári szezon alatt. Ezért is érte meglepetésként, miszerint még van itt valaki. Sebaj, nyugtatta magát, kerülő úton megy, a mezei csapáson keresztül, a tehenészetet megkerülve. Még egyszer ellenőrizte, nem közeledik-e senki. A hátizsákját felvette, benne a kis ásó és a csákány egy rongydarabba volt bebugyolálva, így amikor összeütődtek, nem csaptak különösebb zajt. Szinte nesztelen léptekkel haladt a kis ösvényen, tisztes távolban elkerülve az egykori mezőgazdasági épületet. Hamar a háta mögött tudta az egészet, de ekkor elfogta a rémisztő érzés. Valaki figyeli. Az az egyetlen tetőtéri ablak járt az eszében, nem tudta elhessegetni a gondolatot, miatta kapcsolták fel. Elkezdett verejtékezni a homloka, vagy egy esőcsepp gurult le rajta? Már alig volt pár lépés hátra az első fákig, amikor eszébe jutott hol kezdődött ez az egész. Nem hagyja nyugodni bővebben…
