Tíz perc az út a megállóig. Az archívum épülete mellett átvágva emeletes, éjszakánként üres parkolóházat nyeldeklő sötét, újabb alkalom az általa nyíló égbolt lehetetlen tisztázására. Aminek ott sem szabadna lennie, útkereszteződés, majd világos ruhaüzlet, kirakataiban őszi kollekció mintadarabjai várakoznak, kockás flanelingek, szövetnadrágok, barnás, sárgába hajló szoknyák, kendők, kötött, horgolt sapkák, fél- és körömcipők, bakancsok: a fekete és fehér bábuk legnagyobb örömére. Szorult hely fűrészbaknak, azon pihenő, bevágott ágnak, töménytelen mennyiségű szétszórt, lógatott falevélnek, elvégre nyilvánvalóan ősz van odabent. A város nyugati részébe tartó járatok eléréséhez a jelzőlámpákkal és zebrával biztosított úttesten szükséges átkelni. Fedett, a téli, akár mínusz negyven fokos hőmérséklet miatt ajtóval zárható üvegkuckóban olyanok is üldögélnek, akik ébrenlétüket illetően bizalmatlanok. Ugyanakkor bólogatnak, hova kerülnek éppen, ahogy szemük ki-kipattan. Van, aki a digitális kivetítőről értesül járata érkezésének körülbelüli időpontjáról, és amikor azt elfogadhatónak tartja, kimegy a megállóban ácsorgókhoz. Néhányan dohányoznak, beszélgetnek, termoszból isznak. Érdemes forgalomról beszélni, percenként terepjárót, kisbuszt, netalántán személygépkocsit látva. Jobbára sofőrökkel, útitársak nélkül. Egyik-másikból, a korai időpont ellenére, hangos zene szól, olykor édeskés illat, marihuánáé érezhető. A busz érkezése, a bérlet felmutatása után érdemes a tervező által 42 percesre előirányzott utazásra leülni. Általában a menetirány szerinti jobb oldalra, aminek akkor sem volna különösebb jelentősége, ha ez a másik oldal lenne. Az épületek kitartóan szürkülő kontúrjai igazolhatnák a döntés kényszerességét, mi több, unalmát, a vezető felöli oldalon sűrűsödő, kelet felé tartó autók fényszóróinak fárasztóan tompa látványával szemben.

Ha az utasok közül valaki hetekig nem mutatkozik, bizakodással vegyes aggodalom tölthet el bárkit. Munkahelyet váltott, tovább alszik. Egy másik, későbbi járaton többen is mosolyogva veszik tudomásul, személyében új útitársra leltek. Ágyhoz kötött, elhúzódó, maradandó, esetleg halállal végződő betegség vagy baleset képzeteit sem könnyű kizárni, ahogy súlyosbodó, alkalmi szerhasználóból rendszeres fogyasztóvá, függővé válva a munkahely elvesztése szolgálhat magyarázatul tartós távolmaradására, eltűnésre. Persze az is megtörténhet, valaki biciklire, rollerre vagy kocsira vált.

A nővérek munkaruhában járnak; edzőcipővel, vidám, bokájukon kivillanó színes és mintás, rajzfilmfiguráktól hemzsegő zoknikkal, hányaveti kardigánokban tesznek mindennapos kísérletet a ruhájuk keltette szorongás oldására. Nyilvánvaló sikerrel: folyton akad, aki szóba elegyedik hármójuk közül valakivel. A kacagás a legjobb. Gyakran, mintha még nem hallották volna korábban, az afroamerikai lányt kérdezik, mégis, ennyi haj hogy lesz képes a kendője alá férni? Ezen minden alkalommal nevet, és ha kitartó a kérdező, pár szóban elmagyarázza. Praktikája elhanyagolható, akárcsak a ráirányuló kérdés. Másról van szó. A nevetésére megy ki a játék; várják, hallani és látni akarják, megjegyezni, saját mosolyhoz mozgósítani. Vagy csupán vágynak elbűvölődni.

Mellényükre, ingükre vasalt logók esetében munkahelyük könnyűszerrel találgatható. Hová tartanak, honnan jönnek, feljegyezhető, otthon kikereshető információul szolgálnak, amennyiben nincs kéznél telefon azonnali tájékozódáshoz, ha valaki nem sajnálja az időt érdektelen kutatásokkal tölteni. Éjjeliőrök, gyorséttermi alkalmazottak, fűrészmalomban, lerakatban, az útkarbantartóknál, reggeles műszakban dolgozók húzogatják a buszon végigfutó sárga zsinórt, leszállási szándékukat idejében jelezve.

Kár volna megfeledkezni a felszállókról, bizonyos megállókhoz bizonyos arcok köthetők.

Feltételezésekbe bocsátkozni, mint mindig, könnyűszerrel lehetséges, mást se, hiszen ránézésre is eldönthető foglalkozású útitárs nem akad több. Másrészről, beszélgetés bárkivel kezdeményezhető, akinek a fülhallgatója nincs bedugva, igazán nem veszi zokon. Így nemcsak munkahelyekről, de ellentmondásos, naprakész időjárás előrejelzésről, sportesemények végkimeneteléről, sorozatok aktuális epizódtartalmáról nyerhetők hasznos és kifogástalan információk.

A belvárost elhagyva – melynek pontosan megragadható határa ebben az esetben amúgy sincs – az egyetem kastélyszerű épülete, később a kórház, egy bevásárlóközpont kelt eleinte feltűnést, különben néhány benzinkúton, büfén és kávézón, azok neonjain kívül kísértetiesen egyforma utcácskák, végeérhetetlen sorokban kertes, kétszintes, fehérre festett faházak váltogatják egymást a derengő fényben, kapukon kilépő, kocsikhoz igyekvő alakokkal. A köd nem hiányzik, igaz, földközelben máris halványul, most, a város széléhez közeledve vattaként akad el a bokrokon, fákon. Nem árt észben tartani, kilométereken keresztül nincsenek lakóházak, helyüket erdőksávok, tisztások veszik át, hirtelen egy golfpálya, ahol is ütővel a kézben, zsákkal a vállon három leszegett fejű, sapkás öregember imbolyog, ki tudja, mióta.

Térképen jelölt, az úti cél éjszakai kikeresése, meghatározása és tájolása és följegyzése közben azonban mégiscsak elsikkadt adat, mi következik. Továbbra is ugyanezen az oldalon falak, tornyok, mesterséges és égbetörő sziklák, finomszemű hálók helyett árva drótszál, kerítés sehol. Üres parkoló, néhány méterrel beljebb komótosan legelő hatalmas, hófehér bölény.

Új keletű övezet, nem marad utas. Amikor megáll a busz, rövidebb-hosszabb sétát követően, meglesz a ház. Lassan érkeznek a többiek, jobbára terepjárókkal. A létrák lekerülnek az utánfutóról, szerszámok, kábelek, vezetékek, kompresszorok a platóról.

 

(Illusztráció: Dale Najarian – Zurich morning )

– Apuci, éhes vagyok!
– Hallod? Éhesek a gyerekek.
– És?
– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra[1], he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
– Tényleg, miért? – görbült kérdőjellé kajánul Kokó, Mundruc Laji első házasságából született fia.
– Neked kuss! – sziszegte feléje a nyeszlett, itt-ott kopaszodó dádé[2]. – Itt én vagyok a családfő, te taknyos.
– Családfő? Talán piócát akartál mondani – kacagott fel gúnyosan a menyecske. – Hiszen te is csak abból élsz, amit mi keresünk – matatott Kokó varkocsba font haján. – Igaz, hogy nincs állásunk, azért mind hozunk haza valamit. Én a gyereksegélyt, Kokó… mikor mit, miközben te csak a töködet vakarod.
– Mit csináljak, ez van. De ha akarod, máris felakasztom magamat. – rántotta le nadrágszíját a férfi.
– Ennek meg mi baja? – biggyesztette le száját a fiatalasszony. – Hozz neki egy szöget, hátha tényleg felköti magát!

Kokó rötyögve suttyant a szögért, beverte az ajtófélfába, és kíváncsian leste, hogy vágja ki magát az apja, merthogy nem köti fel magát, abban teljesen biztos volt. Mundruc Laji odavitt egy széket, és hurkot kötött a nyakára.

– Megteszem.
– Ej, ne bohóckodj! – elégelte meg a dolgot a fiú. – Szállj le a székről, még mielőtt leesel.
– Nem sajnálsz?
– Nem – felelte Kokó helyett az asszony.
– Én őt kérdeztem.
– Miért? Kellene?
– Jól van, fiam, értem. Azért még kívánhatok utoljára valamit?

A gyerekek tágra nyitott szemmel meredtek a dádéra.

– Apuci, apuci, gyeje velem játszani! – totyogott eléje a legkisebb.
– Hogyne! Kívánj csak! – játszadozott a fiatalasszony mostohafia fülével.
– Akkor szállj le a fiamról a kurva istenit az anyádnak! – vette ki a férfi nyakából a hurkot. – Csak tudnám, miért nem szeretnek ezek engemet!
– Anyuci, éhes vagyok – sírt fel a másik rajkó[3].
– Jó, jó, ne nyávogj! Mindjárt odateszem a pulykát. Amíg megsül, menjetek játszani!
– Pulykát? – csillant fel Mundruc Laji szeme.
– Hát ez ki? Te ismered, Kokó?
– Nem. Kicsit hasonlít a dádéra, de ő biztosan nem lehet, mert felakasztotta magát.

Erre akkorát kacagtak, hogy még az oldaluk is belefájdult.

– Nevessetek csak, nevessetek! Fogtok ti még utánam sírni is egyszer. Karácsonyfa van?
– Hoztál?
– Majd hozok – jött tűzbe a roma.

Lehet, hogy se lóvéja, se becsülete sincs már, azért egy fenyőt még ő is hozhat. Egy picit talán elkésett, de még nincs itt az este. Legfeljebb kivág egyet valamelyik parkból.

– És ajándékot? Hiszen karácsony van, és ilyenkor ajándék is dukál.
– Ajándék? Ajaj!
– Dögölj meg! – komorodott el az asszonyka. – És még te kérded, miért nem szeretünk?
– Rendben van! Halljuk, mit kívánsz?
– Egy bundát. Nutria, nerc, irha… Bármit elfogadok – provokálta a szerencsétlen „családfőt”, tudván tudva, hogy az még egy fát sem képes neki venni.

Hacsak nem vág ki valahonnan egyet. Más gádzsó biztosan meg is tenné érte, ez… Na, ez aztán semmit. Se mersze, se lóvéja, és persze fiatal sem már a dádé. Itt is hagyná simán, ha nem volnának a kölykök – pihent meg a tekintete gyengéden Kokón.

– Egy bundát. Nem rossz. Mást nem szeretnél?
– Azt majd megadja nekem a fiad – gombolta ki mellén a pulóvert. – Igaz, paci?

Mundruc Laji gyanakvóan sandított a nőre, és összeborzadt attól, amit látott.

– Oké, egy óra múlva itt vagyok – kanyarította magára foltos, kifakult dzsekijét.
– Apuci fenyőt hoz! Apuci fenyőt hoz! – kiáltották kórusban a porontyok.
– Nekem meg egy Barbie-babát – így a legkisebb.

A gibernyúz apa kisietett a lakásból, még mielőtt a többi is kívánt volna valamit.

– Sok szerencsét! – süvöltött utána a fiatalasszony – Aztán bunda nélkül haza se gyere, drágám!

Alkonyodott. A magasból kövér hópelyhek hulltak. A férfi elsétált a csillogó-villogó üzletek előtt, és bekukkantott a karácsonyfával díszített házakba. Ma este mindenki ünnepelt. Az emberek ünnepélyes arccal jöttek-mentek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak.

– Boldog karácsonyt! – toppant eléje hirtelen a hajléktalan Fanni.
– Neked is.
– De kurva hideg van! – húzta összébb magán pókháló vékony kabátját. – Nincs egy kis tütüd?
– Csak adósságom, de abból egy vagonnal.
– Na, húzd meg, és felejtsd el a világot, úgy ahogy ő is elfelejtett bennünket! – kotort elő zsebéből egy hasas butykost.
– Nini, mije van a hölgynek, és még ő kér tőlem piát! – kortyolt a szeszbe. – Hát ez jólesett! Minden jót, hercegnő!
– Ejnye, hova rohansz úgy, hogy még egy puszit sem adsz a Fanninak?
– Máskor, Fanni, máskor. Most nagyon sietek, mert sürgős dolgom van – hagyta faképnél Mundruc Laji a csövest.

Kell az a fenyő, még ha 20 centis is, csak legyen, különben egy hétig sem néz rá a Zsófi. Azelőtt még el-elnézte neki, hogy semmit sem hoz haza, de már egyre többször vartyog azért a büdös stekszért. Micsoda seggfej! Mások kocsit csórnak, ettől meg egy tyúkot sem látunk – szokta volt mondani. Hát most látnak! Na, nem kocsit, csak egy icipici fenyőt – kutyagolt el egy külvárosi parkig. Lássuk, melyik itt a legszebb! – mustrálgatta sorban a fákat. Ez az! – lépett egy sudár, mintegy másfél méter hosszú fához, azzal nyissz-nyessz, már a földön is feküdt. De most aztán sipirc, mert ha meglátja valaki, még bajba kerül ezért! Hóna alá csapta a fenyőt, és kioldalgott a parkból. Jól van, dádé, ezt megcsináltad! – simultak el arcán a ráncok, aztán eszébe ötlött a bunda. Vajon tényleg komolyan gondolja a Zsófi? Talán. Sokkal inkább hihetőbb, hogy csak frozclizza az asszony. Erre lecsillapult, hogy néhány lépés után mégis másképp döntsön: lesz, ami lesz, azért is csór neki egy szőrmét. Nem lesz könnyű, de megéri, ha ezzel visszaáll a becsülete otthon. Mivel jól ismerte a környéket, egy-kettő rábukkant a megfelelő boltra, ahol tévétől a szőrméig mindent lehetett kapni. Már csak az a kérdés, az utcafrontról vagy hátulról törjön a szupermarketbe. Elől szem előtt van, bárki megláthatja. Az épület mögött udvar, azontúl csak a puszta mező. Viszont ezt az udvart – a figyelmeztető tábla szerint – kutyák és villanypásztorok védik – mérte fel a terepet, és kíváncsian leste, mikor rohannak elő a kutyák. De semmi sem történt. Se kutya, se őr, erre közelebb merészkedett. Állt a kerítés mellett egy magas tölgyfa, egyik ága épp az udvarra hajlott. Na, innen már csak egy ugrás az udvar! Be is szökkent szépen. És most hova, merre? Csak akad itt egy raktár, ahonnan megfújhat egy porszívót, DVD-t, akármit! Megteszi az is, ha már bundát nem talál. Hirtelen erős fény villant fel mögötte.

– Segíthetek?
– A  biztonsági őr! – rémült meg a kis Mundruc, hát még amikor a kutyák is előbukkantak a sötétből.

Egyikük ráugrott, a másik megugatta, s csupán az őr szavára húzódtak vissza pár lépésre.

– Vigye innen a kutyáit, mert mindjárt széttépnek.
– Mars! Vissza! Vissza! Szóval mit parancsol? Kávéfőzőt, videokamerát? Van itt minden, tisztelt úr. Jöjjön, megmutatom magának – vezette be a testes őr Mundruc Lajit a csarnokba.
– Engedjen, főnök, én… én tiszta vagyok. Kutasson át, ha nem hiszi, és hagyjon engem futni.

A biztonsági őr megmotozta a romát.

– Oké, füstös, mehetsz!

Mundruc Laji alig hitt a fülének.

– Igazán?
– Igen, a pokolba! – rúgta hasba váratlanul a férfi .

A roma hétrét görnyedt, lélegzete elakadt, s csaknem összerogyott.

– Egy kis ízelítő abból, amit a kapitányságon kapsz még. Halló! Rendőrség?
– Ne, főnök, ne! A Jézusra kérem, tegye el azt a telefont! Meghá­lálom, esküszöm, adok magának…
– Mit? – akadt meg az őr szeme a peches roma nyakán.
– Várjon, hadd gondolkozzak, mert azért maga sem fogad el, ugye, akármit.
– Jól van, füstös, gondolkozz! Na, mire jutottál? – kérdezte, miután Mundruc túl sokáig töprengett.
– Hívja a zsarukat! Nem tudom, mit adjak, mert semmim sincsen. Se pénzem, se posztom, ahogy mondani szokás.
– Szegény ember! – sajnálkozott gúnyosan. – Azért mégis kocsival furikáztok segélyért, törzsvendégek vagytok a bárokban, és aranyláncot viseltek – mutatott a roma nyakában lógó arany nyakláncra. – Vagy ez is semmi?
– Ezt… ezt nem adom. Ajándék. Még a nagyapámtól kaptam emlékbe.
– Márpedig enélkül nem engedlek ki innen – nyúlt sóváran Mundruc Laji nyakához. – Nem szégyelled magadat? Pont szent estén akarsz bennünket meglopni?
– Vigye innen a kezét, főnök! Inkább hívja ide a zsarukat, de ezt a láncot akkor sem adom.

Az őr és a roma átölelték egymást. Egy ideig némán birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.

– Eresz el, dikhenc[4], vagy behívom a kutyákat! – szuszogott a férfi, egyszer csak megbotlott, azzal már zuhant is lefele magával rántva a pehelykönnyű romát is.
– Jól van? – meredt Mundruc rosszat sejtve az őr arcába látván, hogy az meg sem moccan a földön.

De még pihegett, más szóval csak elkábult egy kicsit – lélegzett fel a dádé. Gyorsan kiválasztott magának egy prémet, és kiosont a szupermarketből.

– Mit csináltál, Laji, jaj, mit csináltál? – kiáltott le az égből egy láthatatlan szellem szemrehányón, halkan, hogy csak Mundruc Laji hallja.

Hanem a dádé már semmit sem hallott. Még eszébe jutott a fenyő, amit ott felejtett valahol az utcán. Eh, kit érdekel, ha már itt ez a bunda! – idézte fel magában felesége mellét, száját, s azt a gúnyos mosolyt, amivel kiküldték bundát és karácsonyfát lopni.

– Mennyből az angyal lejött hozzátok – csengett, zengett a tévé, amikor Laji betoppant a házba.
– Hát ez mi, baszd meg! – ámult el az illatos, gazdagon díszített fenyő láttán. – Ezek szerint mégiscsak van fenyő?
– Mennyből az angyal lejött hozzátok – énekelték a tévével sugárzó arccal a kicsik.
– Zsófi, Kokó! Hol a francban vagytok?
– Bent a másik szobában – intettek a rajkók a hálószoba felé.

Mundruc Laji az ajtóhoz támolygott, s elszorult szívvel nyomta le a kilincset. Egyszer, kétszer, hiába, azt bizony kulcsra zárták belülről.

– Zsófi! – bődült el a férfi, s egyetlen rúgással betörte az ajtót.

Kokó és Zsófi egymáson feküdtek. Felül a nő, alul a fiú anyaszült pucéran.

A dádé lelkéből hirtelen kisuhant valami. Nekik menjen vagy ezt a békát is lenyelje?

– Micsoda gennyláda! – rikácsolta vérvörösen a roma nő. – Te nem tudsz kopogni?

Mundruc Laji köpött egyet, és szótlanul visszakullogott az utcára. Egy ideig céltalanul ődöngött, amikor megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ekkor megtorpant. Egy templom elé érkezett.

– Bemegyünk? – szólalt meg mellette váratlanul a hajléktalan, ráncos arcú Fanni volt.
– Naná! – derült fel a roma arca, mint az ég, amikor a nap kibújik a felhőkből.

Bementek. A templomban kivételesen sok hívő szorongott: magyarok, romák, svábok, ezért az atya ugyancsak kivételesen svábul és cigányul is misézett.

– Milyen jó meleg van itt a templomban! – hunyta le a szemét bágyadtan a „hercegnő”.

A pap Jézus születéséről, a szeretetről, megbocsátásról és hasonlókról prédikált. Mundruc Laji kínosan feszengett, végül Fannira terítette a bundát, és kimenekült a templomból.

[1] Gyerekekre. (cig.)

[2] Öreg cigány. (cig.)

[3] Gyerek. (cig.)

[4] Gebe. (cig.)

Illusztráció: Nicole Wermers – Untitled Chairs

Most elmesélem neked Schuba Sándor történetét.

Egyszer volt, hol nem volt, olyan hajnali három óra körül határozott léptek nesze zavarta meg a Széchenyi tér túlvilági csendjét. Már csak két nap volt hátra az ünnepig, érthető hát, hogy Schuba Sándoron kívül miért nem járt az idő tájt egyetlenegy árva lélek sem a karácsonyi vásár kivilágított faházai között. Azon az éjszakán éppen tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja rótta a város utcáit éjjel-nappal, télen-nyáron, hóban-fagyban, csak mert örömét lelte benne. Szokása volt kivétel nélkül bárkit megszólítani az utcán, leginkább a társalgás szépsége miatt. Egész napját kint töltötte a belváros emberektől nyüzsgő, eklektikus labirintusában, és igyekezett kapcsolatot létesíteni vadidegen férfiakkal és nőkkel, pusztán azért, hogy gyakorolhassa legkedvesebb időtöltését, a felhőtlen cseverészést.
Tudományos fantasztikumnak tűnhet, hogy a mai világban léteznek még a múlt idealistái közé skatulyázott, ballonkabátos, kalapos őrök, akik felveszik a hölgyek elejtett zsebkendőjét, és hangos újságropogtatással állnak a villamosmegállóban, miközben ide-oda biccentenek, kezet fognak, aktatáskát lobogtatva várakoznak a főutca sarkán. És valóban, többnyire a fantasztikum dominál az iménti megállapításban, ugyanis Schuba Sándor soha nem hordott se ballonkabátot, se kalapot. Annál inkább kedvelte a vastag, kézzel készített, enyhén dohszagú irhakabátját a hozzáillő kucsmával. Olyannyira szerette ezt az összeállítást – amely vitathatatlanul kiemelte mélykék szemét –, hogy még nyáron, a legnagyobb kánikulában sem zavartatta magát, büszkén lépdelt téli szereléséhez járó irhamellényében. Mentségére legyen mondva, hogy kigombolva hordta, alatta pedig valamelyik képregényhős emblémáját viselte színes pólói tucatjain. Ennyit a fantasztikumról. A tudományos megállapítás azon része, miszerint úriemberként viselkedik a főutca sarkán, újságot olvas és aktatáskát himbál, biccent, kezet fog – ezek mind-mind igazak voltak Schuba Sándorra, aki ezeket a tiszteletreméltó szokásokat nemhogy nem hagyta kiveszni a város szürke mindennapjaiból, de még rá is tett egy lapáttal saját lénye elengedhetetlen és utánozhatatlan tulajdonságával: a közvetlen társalgással.
Portyái során megszólított bárkit, nemtől és kortól függetlenül, habár leginkább a fiatal, gyönyörű nőket kedvelte. Mert hát valljuk be: ő is csak férfiból volt; szerette a szépet, szerette az izgalmasat, és ugyebár a nők pontosan ilyenek. Az emberek többsége azonban átnézett rajta, vagy elhessegette magától. Olyan is volt, aki megpróbált erőszakhoz folyamodni, csak hogy megszabaduljon végre az irhakabátos úr, számára idegesítő jelenlététől. De szép számmal akadtak olyanok is, akik nyitottan fogadták közeledtét és közlékenységét, s hosszú percekig beszélgettek vele ilyen-olyan, többnyire jelentéktelen, hétköznapi dolgokról, abban a hiszemben, hogy a különc öregurat boldoggá teszik vele.
Hogy mekkorát tévedtek!
Noha Schuba Sándor mindennél jobban szeretett beszélgetni – talán még az irhakabátjánál is jobban –, a különc öregúr sohasem azért kereste a kapcsolatot a járókelőkkel, hogy boldog legyen. Kevés boldogabb embert hordott a hátán a föld a történelem során őnála. Mindene megvolt, és ami nem, az azért hiányzott tulajdonából, mert nem volt rá szüksége. Hétköznapi ember volt, egyszerű igényekkel, akinek a homlokára sohasem vetett árnyékot a búbánat.
Éppen ezért kezdte el unni saját életét. Megszállottan kereste az újdonságot, a különöset, és legfőképpen: a szomorúságot.
Bizony, a szomorúságot. A szomorúság olyan volt neki, mint a borkedvelőnek a jégbor, mint az ételkedvelőnek a Gasztroangyal, vagy mint a szépirodalom szerelmesének a Háború és béke. Ő szomorúságkedvelő volt. Egyfajta ínyenc. Az élet mozzanatainak kulináris híve, aki megszállottan kísérletezett az összetevők (a járókelők) ízvilágával (érzelmeivel), és kedvére volt belekóstolni mindegyikbe, hátha megtalálja a rég áhított, valódi, mélyből fakadó szomorúságot.
Szóval a különc öregúr éppen a Széchenyi téren sétálgatott. Nem emlékezett rá, mióta volt talpon, vándorlásainak kezdete óta egyébként is egybefolyt minden napja. Az idő múlását az égen követte nyomon, szemmértékkel, az évszakok váltakozását pedig a bőrén keresztül tartotta észben. Talán ezért is volt rajta mindig valami irhából készült ruhanemű. Azon a téli éjszakán, három óra tájban, mikor a hajnali köd tejszerű fátylát még nem emelte fel a nap első sugara, Schuba Sándor, tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja először úgy érezte, valami baj van vele. A hosszú idő alatt felhőtlen kedvét egyszer sem fenyegette betegség, levertség vagy rossz közérzet. Azon az éjjelen azonban valamiféle változást vélt felfedezni testében. Belül. Egyfajta melegséget, ha úgy tetszik. Csak egy pillanatig tartott az egész, de a hatása annál nagyobb volt. Olyan, mint amikor valaki felhúzza a kocsiban az ablakot, ám mielőtt az üveg végleg befejezné fölfelé araszoló útját, egyszerre éles, fültépő nyikordulást hallat, amitől az ember kizökken a gondolataiból. Néhány perc múlva el is felejti az egészet, ám legközelebb már valamiféle különös érzés tartja fogva tudatalattiját, hogy egy kicsit lassabban kell le- vagy feltekernie az ablakot az adott szakaszon, mert kellemetlen hangot bocsájt ki. Valami ilyesfélét érzett az irhakabátos úr, mikor szállingózni kezdtek a hópelyhek. Furcsának találta, noha a vándorévek alatt jó pár furcsa dolgot tapasztalt. Talán a csontig hatoló – de az irhakabát alá, természetesen, beférkőzni képtelen – hideg, a köd és a szállingózó hópihék együttes hatása volt. Mindez mély benyomást tett Schuba Sándor önfeledt személyére, és attól a pillanattól fogva valami megváltozott benne.
Mialatt a különc öregúr gondolataiba merülve sétafikált a rendhagyó időjárás bájos forgatagában, egy ismeretlen erő, mondjuk a végzet, vagy a misztikus időjárás keze elvetette lelke veteményeskertjében a szomorúság babját. Fúrt neki egy kis lyukat az ujjával, belepottyantotta, betemette földdel, gyengéden megöntözte, és onnantól kezdve a búbánat csírája utat tört magának, és gyökeret vert Schuba Sándor mellkasában. Ő maga ebből az egészből csak egy meleg, majd minden további nélkül szörnyű, mardosó, jeges hidegbe átcsapó érzést tapasztalt. De az a hideg ott is maradt, nem illant el, csakúgy, mint a mindent beborító köd. Az irhakabátos úr órákig a padon ült, s miközben egyre csak masszírozta szúró mellkasát, mélyen elgondolkodott azon: mégis miért történik ez most vele? És akkor, mikor megérkeztek a nap első sugarai, és végre elült a hajnali köd, Schuba Sándort se kínozta tovább az a rejtélyes, hideg érzés.
Fel is kelt azonnal, és a szokásos jókedvvel indult útnak ismét. Úgy gondolta, ez csak amolyan „múló fájdalom” volt, csak beszúrt a szíve, és ennyi. Hiszen már nem olyan fiatal, most töltötte a hatvannégyet, a lábában is érzi már, szóval egyáltalán nem kell az eset csodájára járni – bárkivel megeshet ebben a korban. Fütyörészve bandukolt tovább, habár nyugtalansága korántsem múlt el teljesen. Alig várta, hogy egy kis reggeli csevejre fogékony alkattal hozza össze a sors, s akkor legalább erről a kínos rosszullétről is megfeledkezhet.
A nap hátra lévő részében, szokásához híven, a városban téblábolt, s jobbára szabados életén töprengett. Közvetlen természetének köszönhetően rengeteg ismerősre tett szert az évek során, akiknek a legtöbbje kerülte őt, mondván, túlságosan pozitív egyéniség. Optimizmusa valóban nem ismert határokat, mindig mindenben meglátta a dolog jó oldalát. Kár, hogy az emberek többsége hajlamos elcsüggedni, és még csak bele sem gondol soha, hogy valami jót mindig ki lehet hozni a legnyomorultabb helyzetből is. Ő mindig ezt vallotta, és aki nem volt sült bolond, az meg is értette, kivel áll szemben, ha netán a különc öregúr félbeszakította mondandóját. Az esetek többségében azonban a hallgatóság csak egy kézlegyintéssel adott hangot véleményének, annyit téve hozzá grátiszként:
– Sajnálom, nincs nálam apró.
Ilyenkor fanyar mosoly jelent meg Schuba Sándor szája szegletében, és folytatta útját más, kissé nyitottabb társaság felé. De előfordult olyan is, hogy nem állt el eredeti szándékától, és a durva visszautasítás ellenére sem engedett, sőt, szent céljának tekintette, hogy ha már kéregetőnek nézték, valóban lehúzza a delikvenst.
– Hé, öcsikém, én nem vagyok hajléktalan! Gyere, szagolj meg nyugodtan!
– Dehogy szagolom, normális maga?! Mit akar?!
– Hát, most, hogy így kérded, egy kis apró tényleg jól jönne.
– Az előbb kért. Mondtam, hogy nincs apróm. Hagyjon békén.
– Nana! Az előbb meg sem szólaltam, te mondtad, hogy nincs apród. Azt sem tudtad, mit akarok. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre van a buszpályaudvar, erre te hajléktalannak nézel, és elküldesz melegebb éghajlatra – búgta jókedvűen Schuba Sándor. – De mivel nem kérdeztem, van-e nálad pénz, és mivel nem is néztél rám, csak a telefonod pötyögtetted közben, arra kell következtessek, hogy mégiscsak van a birtokodban néhány érme. Megtennéd, hogy megszánsz egy-két százassal? Már csak azért is, mert valóban szegény vagyok, reggel óta nem ettem, ráadásul a büszkeségemet sértetted meg, méghozzá igen mélyen, így ezt a krátert csak egy kis adománnyal tudom befedni, amely… – és így tovább, egészen addig, amíg a szerencsétlen meg nem elégelte a flúgos öreg folytonos zaklatását. Ilyenkor jókedvűen zsebre vágta a pénzt, meghajolt, és másfelé vette az irányt.
Pedig volt félretett pénze. Éveken keresztül a saját és a felesége nyugdíjából élt, aki a halálos ágyán arra kérte, felejtse el őt.
– Sándor, ne törődj a múlttal! Az élet elszáll. Élj meg minden egyes napot! Nyugdíjas vagy, végre időd is lesz rá, hogy azt csináld, amit mindig is szerettél volna. Hogy emberekkel foglalkozz, beszélgess, korzózz, lazulj, világi életet élj. Legalább én sem foglak zavarni közben… Ígérd meg, hogy elfelejtesz!
És Schuba Sándor betartotta az ígéretét. Ötvenkét évesen ment nyugdíjba a rendőrségtől, ugyanabban az évben veszítette el a feleségét. Nem kell lefesteni, mit érezhetett, el tudja azt képzelni akárki. Ám kötötte őt az ígérete. Egész addigi életében szolgált, s most, mikor végre elkezdhetné azt, amiről huszonéves kora óta álmodozik, hogy egyszer végre nyugdíjba vonul, az utcákat fogja járni, és még több tapasztalatot gyűjt a világról, naprakész lesz, minden hírt, pletykát első kézből fog hallani, az új időket nyitottan fogadja, a szlengeket eltanulja, idősekkel sakkozik a gyógyfürdő termál medencéjében – röviden: hogy tiszteletreméltó öregúr lesz, akinek unokája helyett unokája, fia helyett fia lesz az egész város; most úgy kell mindezt véghez vinnie, hogy a nő, hű társa, élete szerelme halott, és a nyirkos, férgektől hemzsegő földben enyészik el egy egyszerű koporsó fenekén.
Mit lehetne mondani? Nehéz volt. Nehéz volt, de az évek alatt megtanulta kezelni a dolgot, és azt hitte, megtalálta önmagát. Már nem gondolt az asszonyra, nem törődött a fájdalommal – minden percét lekötötte az, hogy a jelenben éljen. Haza is csak aludni járt, már ha hazament egyáltalán. Általában sétált, ide-oda, keresztül-kasul, mindenfelé. Ha úgy volt, cigarettát lejmolt, és konyakot ivott az egyik elegáns étterem teraszán, máskor gyorsbüfékben ebédelt, olykor egyik hajléktalan ismerősét és a kutyáját hívta meg egy szendvicsre – tehát túlzás lenne azt mondani, hogy napjai egyhangúan, boldogtalanul teltek, és hogy a veszteség miatt kissé becsavarodott. Nem, erről szó sem volt. Álló nap azért küzdött, foggal-körömmel, hogy örömet szerezzen másoknak. És persze saját magának is. Hogy lelkiismerettel adózhasson a legtisztább élvezet, a hedonizmus totemoszlopának. Carpe diem. Jól csinálta, nagyon jól.
Azon a hajnalon, három óra tájban, mikor elkezdett szúrni a szíve, és a padon ült mellkasát markolászva, arra a következtetésre jutott, hogy az a tizenkét év, amelyet az utcákon töltött, egy idő után már kifejezetten boldogan, és amely nélkül el sem tudta volna képzelni életét, az a tizenkét év hibás. Hiányzik belőle valami. És már ízlelgette is a választ, de akkor a nap felkelt, a köd felszállt, ő maga pedig megkönnyebbült, a fájdalmas, hideg érzés nélkül kelt fel a padról, és folytatta útját, igaz, nem oly derűsen, mint addig, de kifejezetten jó kedéllyel.
És aznap – valószínűleg a hajnali események hatására – a megszokottnál jóval több embert szakított félbe. Nagyon nem is emlékezett, kiket-miket, miről beszéltek, hányan voltak, és a többi. Csak annyi maradt meg benne, hogy ide-oda rohangál a hóesésben, békésen összeverődött társaságok, turbékoló gerlepárok, régi ismerősök bizalmas beszélgetései között utazgat, és időről-időre elhajtják, vagy ő maga megy el, mert hallgatósága elképesztően tág, merev szemekkel bámulja őt. De ő csak folytatta, rohant ide, caplatott oda, itt egy kis ilyen, amott egy kis amolyan, ez a téma, az a téma, mígnem egyszer csak a főutca közepén nem találta magát, a hideg kövön ülve. Nem tudta, mi történik. Forgott körülötte a világ, az emberek távolodó-erősödő hangja monoton zúgássá vált fülében, homlokán a kemény mínuszok ellenére is kiütött a veríték. Elhatározta, hogy rendbe szedi magát.
A legközelebbi étterem felé vette az irányt. Bent barátságos meleg és egy kecses pincérlány fogadta, pár perc múlva pedig már egy erős körtével a hasában, forralt borral a kezében ült egy tál gőzölgő tyúkhúsleves fölött az ablak melletti kétszemélyes asztalnál.
Az ebéd lassan telt, a gondolatok vadul kavarogtak fejében. Feldúlt lelkiállapotban volt, és nem értette, miért. Tudta, hogy a köddel kapcsolatos, hogy a mellkasi, szúró fájdalom is közrejátszik benne, és hogy valamiről megfeledkezett – de ennyi, és semmi több. Nem ugrott be neki semmi más, csak ezt a három dolgot ismételgette unásig, rögeszmésen.
A leves után felkelt, kiment a mosdóba, hogy megmossa az arcát. Óráknak tűnő percekig tanulmányozta magát a tükörben. Feje búbján már kopasz volt, de hátul még fejedelmi acélszínben pompázott a haja, amely most borzasan kandikált az ég felé. Vastag lencséjű, kerek szemüvege mögül véreres udvarban egy pár tengerkék, nyugtalan szempár nézett vissza rá. Örökké mosolygó szája szélén most is ott ült a csibész vonás, de arcának belső aggodalomról tanúskodó ráncai elvonták róla a figyelmet. Befejezte a mosakodást, megitta a forralt bort és kiment rágyújtani. Egy idő után feltűnt neki, hogy újra elkezdett szállingózni a hó, és hogy a füst, amelynek útját mindig figyelemmel kísérte, most mintha eltűnt volna, hiába kereste, nem látta, hova száll, ékes bizonyítékaként annak, hogy újra beborította a várost a köd. Esteledett. Lemondóan csóválta a fejét, és éppen elnyomta a cigarettát, amikor a szíve tájékán újra visszatért a szúró, hideg érzés. Kétségbeesetten rohant a főutca tejszínű áramában, a szállingózó fehér pihék között; úgy zihált, mintha egy gyilkos üldözné, mintha a nyomában lenne, és elmebeteg kacajával a hátát karistolná, mert az jobban vág, mint az a hatalmas kés, amelyet a kezében szorongat.
Egészen a padig rohant. A padig. A hajnali pihenőig, ahol kiheverte fájdalmát, amely most, úgy tűnt, a korábbinál sokkalta erősebben tért vissza. Időközben az összes bódé kinyitott: a levegő telis-tele volt a sült gesztenye, a forralt bor, a pácolt csülök, a főtt káposzta, a lócitrom, a szalmabála, a pálinka, a gumicukor, a kürtőskalács és még ki tudja, mennyi minden más ingerlő illatával. A szagok és a zsúfolt tér ellenére is nyugtató hatással volt idegeire a lassú hóesés. Csak arra koncentrált, és az idő mintha lelassult volna körülötte. A szürke, ködös háttérben csöndes, lassan szállingózó pihéket látott maga előtt. A világ megállt. Végre nyugodtan lélegzett, és azt kívánta, bárcsak mindig ez a tiszta, ünnepi béke venné körül.
Azután először a fahéj, majd az alma, és sorra egymás után a vásár többi illata is felerősödött, csakúgy, mint a zsivaj, és rosszulléte minden addiginál erősebben tért vissza. Hol a hasát, hol pedig a fejét fogva görnyedezett a padon, és keservesen nyomorultul érezte magát. S ekkor, nyomorában, félájultan, az öntudatlanság küszöbén, mélyen mellkasába lógó fejjel, alig hallhatóan suttogva a feleségét szólította.
– Irénke…
A szó formát öltött, megtöltötte a levegőt, a teret, s talán még az időt is. A világ lelassult, érzékei elmosódtak, testi fájdalmai elnémultak. Az a drága, szent szó, amelyben benne volt tizenkét év néma fájdalma, most hangosan kimondatott; az az elfeledett, varázslatos név, amely most úgy hangzott, mintha azt mondta volna: élet.
Pedig életről szó sem volt, tudta jól. Hogy is lehetne, mikor Irénke már tizenkét éve a temetőben nyugszik? Ám a válasz valahogy nem érdekelte. Csak tudta, érezte, hogy amit elfelejtett, amit el kellett felejtenie, az most visszatért, és többé nem hagyja el. Szeretett feleségének emléke most már mindig vele lesz. Érezte. Elkíséri, míg oda nem ér, míg le nem eresztik őt is a hideg, nyirkos földbe, egy egyszerű koporsó aljába, s rá nem hajítják a földet, hogy elfedjék vele testének romlandó mivoltát.
Schuba Sándor, az örökifjú, az optimizmus két lábon járó példája, aki tizenkét éve nem volt szomorú, úgy zokogott azon a padon, mint egy kisgyermek. Az öröm könnyei voltak, azok peregtek fényes, kék szeméből. S mintha a természet is meg akarná tartani ezeket a tiszta, gyöngéd könnyeket, a decemberi hideg megfagyasztotta a cseppeket, éppen azután, hogy legördültek volna a szemüvege alatt mindig mosolygó szája felé, talán azért, hogy eltehesse őket emlékbe, hogy mindig emlékezhessen arra az emberre, aki tizenkét évnyi boldog feledés után rájött, miért szép és sokkalta boldogabb emlékezni, mint elrejteni azt, ami fáj.

A lány szájtátva bámult az irhakabátos úrra. Nem fázott, pedig hideg volt: órák óta ült a padon, sapkáját és vállait jótékonyan elfedték a szálldosó hópelyhek, és azt is érezte, ahogy könnyeinek maradékát megfagyasztja a levegő. Éppen úgy, mint Schuba Sándorét – éppen úgy, ahogyan azt az imént elmesélte neki a különc öregúr.
Mélyet sóhajtott. Vacogott. A bundás úr kigombolta kabátját, átkarolta a vállát, és ráterítette a meleg ruhaneműt. A lány még mindig őt bámulta, percek óta nem pislantott. A különc öregúr türelmesen hallgatta, mit mesél a lány csöndje. Úgy érezte, meg tudta győzni, s ez így van jól. Nem bánta, hogy vacsora helyett leült mellé, és vigasztalni kezdte zokogásában. Nem bánta, hogy meghallgatta, mi bántja. Ahogy azt sem bánta, hogy elmesélte neki Schuba Sándor történetét. Azt a történetet, amelyet ő sem ismert több, mint két nappal ezelőttig, amikor is az egészet átélte éppen ezen a padon, itt, ahol most a karjában tartotta az összetört lányt, és ahol most mélyen elmerültek a gondolatok kútjában.
Nincs is ennél szebb: rájönni, hogy a feledés megmérgezi az embert, míg a végén őrületbe nem hajszolja. A fájdalmat be kell építeni önmagunkba, mint a téglát, hisz ami egyszer már megsebzett minket, az többször nem tud, a fájdalmat pedig örömmel kell megszilárdítani, habarcsként használni, s mikor ez a két végletes ellentét, a szilárd fájdalom és a gyengéd, puha boldogság érintkezik, olyan elpusztíthatatlan, áthatolhatatlan falként tárul fel szemünk előtt, amelyet többé nem dönthet le senki és semmi, még önmagunk sem, és amelyet más néven csak úgy hívnak: lélek.
Erre gondolt a különc öregúr, amikor a lány megmozdult. Hozzábújt, jó szorosan, szinte érezte, ahogy fiatal szíve lassan megnyugszik, és már nem ver olyan ütemtelenül, mint előtte. A lány rámosolygott, megpuszilta borostás arcát, majd azt súgta áhítattal:
– Köszönöm.
Azután felállt, és lassú, kimért léptekkel eltűnt a köd sűrűjében. Nem nézett vissza. Az irhakabátos úr pedig elmosolyodott, feltápászkodott és begombolkozott.
– Talán még látjuk egymást – mormolta maga elé.
Majd ő is elindult az ellenkező irányba, és ugyanúgy, mint előtte a lányt, lassan őt is elnyelte a szakadatlan hóesés.
Körvonalai még akkor is ott lebegtek homályosan a köd és a hóesés közepén, mikor már régen az igazak álmát aludta az otthonában.
És álmában a feleségével táncolt.

(Illusztráció: He Cares – honor card )

Látta, ahogy kézen fogva szaladnak fel a lépcsőházban, és boldogok. Az új lakó és a fiatal, szőke lány a vele szemközti lakásba tartottak. A lépcsőfordulóban kitett virágok előtt megálltak, mintha a férfi azon morfondírozna, hogy mennyire lenne bunkóság letépni egyet, és kedvesének adni, de végül továbbálltak. Tökéletesen rálátott a nappali ablakára. Egyedülálló lévén egy kicsit irigyelte őket. Miközben figyelt, nosztalgiázott. Egyszer-egyszer kiszakította a hangulatból a szomszéd lakásból áthallatszó zene, mégis az ablakban maradt. A férfi a 30-as éveiben járhatott, és igazán sármos volt. A minap szembejött vele az utcán. Akkor látta először, de egyből elbűvölte a világos szempár és a borostás arc. A férfi egy pohár bort töltött a fiatal lánynak – 20 éves forma. Majd zenét kapcsolt, és táncba kezdtek. Egyre szorosabban ölelték a másikat. Egymás nyakába borultak, és mikor már túl soknak érezték, néha elengedték egymást. Aztán újra összeboraltak, szinte eggyé olvadtak. Sugárzott róluk, hogy kívánják egymást. A megfigyelő olykor otthagyta az ablakot, így mégsem tudott teljes betolakodója lenni az intim pillanatoknak. De egy-egy e-mail megnézése, egy-egy pohár víz elég megpihenés volt számára. Engedett a kényszernek, mindig visszatért, és mosolygott becsiccsentett lassúzásukon.

Egy óra múlva a férfi ajtót nyitott. Biztos csengettek – gondolta megfigyelőnőnk. Egy, a férfival hasonló korú, barna hajú nő állított be, piros ruhát viselt. Egy körülbelül 5 éves gyermek kezét fogta. A férfi a megfigyelőnek háttal állt, így nem láthatta reakcióját a feltehetőleg váratlan eseményre, ahogy a szőke lányét sem. A piros ruhás nő arcán egy fél percig semmit nem vélt felfedezni, aztán szemei könnybe lábadtak. Megtörtnek tűnt, de mégis elnevette magát. Mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyet lát. Vajon több sose történt? – latolgatta. A piros ruhás nő beszélni kezdett, arca kissé eltorzult, mintha felemelné a hangját. Rendre utasította a férfit, aki kiengedte a fiatal lányt a lakásból. Az ajtó bezárult, a gyermek a szobájába ment. Száját lebiggyesztve, fejét lehorgasztva. A pár megcsókolta egymást, és a konyhába mentek. A nő kicsit dacos volt. Vacsorát készítettek. “Én sosem leszek ilyen kétségbeesett.” – gondolta az egyedülálló betolakodó, aki még mindig az ablakban állt. A szőke lány lefelé tartott a lépcsőházban. Sietett, és a földet pásztázta. A megfigyelő látta, ahogy kilép az utcára, és egy könnycsepp hagyja el az arcát. Aztán otthagyta az ablakot, és elment ő is vacsorát főzni.

 

Illusztráció: The Windows of Heaven are Open – Sook Jin Jo 

Vasárnap éjszaka egy árny jelent meg a lakás ablakában. A szobában sötét volt, ám látszódott, ahogyan a fehér függöny mögül előbújik egy fekete alak – Dániel volt a neve. Az utcát nézte, és az utcáról hét másik nézett vissza. Vajon valóban őt nézték? Valószínűleg nem. Valószínűleg ott sem voltak, és Dániel álmatlan állapotában csak látni vélte őket. Mégis, számára valós volt mind a hét – különösen a hetedik.

Már legalább tíz perc eltelt, ám Dániel még mindig álmatlan volt, és az alakok még mindig csak figyelték. Úgy érezte, mintha ismerné őket valahonnan. Pontosabban: mintha az a hét ismerné őt. Neveket adott nekik sorra, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül. Primitius, Secundus, Tertius, Quartus, Quintus, Sextus – mondogatta magában, ahogy az árnyakra mutatott. A hetediknél megállt, és halkabban mondta: Septimus. Nem tudta, mi is az, ami megállította, de valamiért Septimustól kirázta őt a hideg. Dániel egy időre elgondolkozott az életén, és meg is feledkezett a hét démonról az ablaka alatt. Mindenki jó embernek ismerte őt: szerették a nők, és tisztelték a férfiak. Csak a gyerekek féltek tőle, amíg meg nem szokták a közelségét. Micsoda jóhiszeműség! – gondolta Dániel – A keblükre ölelik az ördögöt is ezek a kisvárosi népek, ha elég szépen tud beszélni.

Bizony, igaza volt. Jó pár éve élt már a Nagy Teherrel. A múlt bűnei keselyűként keringtek a feje felett. Tetemmé tették Dánielt az elkövetett szörnyűségek, mert ahol minden nap egy vezeklés, ott eleven a pokol. Tudta, mit tesz, és tudta, hogy nem helyes. Csak ne lett volna olyan édes a tett.

Ismét lenézett az utcára, és nem látta többé a hét alakot. Nagyot dobbant a szíve. Mély levegőket vett, és hátrafordult az ágya felé. Ijedtségében elkiáltotta magát. Ott álltak félkörben mind a heten a szoba közepén. Septimus a kezét nyújtotta, és Dániel fejében visszhangzott a parancs: Gyere velünk, Octavius!

 

Illusztráció: Yue Minjun – Free and Leisure-10

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.
– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.
Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.
– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.
– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?
– Hogyne.
– Akkor lásson munkához!
– Kinyitná, kérem, a kaput?
– Máris!
Ádám mester komótosan zötyögött járgányával a tágas, szépen karbantartott udvarra. Kicipelte a vödröket az ütött-kopott autóból, a létrát és egyéb, szobafestéshez szükséges szerszámot.
A mérnöknő tekintete megakadt a férfin. De jókötésű pasas! Szinte hihetetlen, hogy észre sem vette eddig. A mester karjain csak úgy dagadoztak az izmok, s félig kigombolt inge alól kikandikált domború, szőrös melle. Vajon milyen lehet egy ilyen majommal hemperegni az ágyban?
– Elfogyasztana egy csésze cappuccinót velem?
Nocsak! – nézett nagyot a festő. Tulajdonképp gyermekkorától ismerte Katát, aki azonban mindig átnézett rajta. Ádám Ferkót részben mulattatta a dolog, miután a kiscsaj csöppet sem tartozott a csini babák közé: sovány volt és alacsony, arca pattanásos, orra horgas. De ami mulattatta, el is gondolkoztatta a fiút: akkor miért nem tudott így sem imponálni a kicsinek?
– Nos, megiszik?
– Miért ne!
Szótlanul ballagtak az elegáns, antik bútorokkal zsúfolt szalonba.
– Foglaljon helyet, mester!
– Ebben a meszes, olajos nadrágban?
– Hát… vegye le! – villant rá a mérnöknő szeme. – Látja, én is bikiniben vagyok. Ez a hőség… – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát. – Úgy tűnik, évről évre melegebbek az évszakok. Maga hogy bírja?
– Nehezen – matatott nadrágján a festő. – Azért gatyában mégsem ülhetek asztalhoz.
– És fürdőruhában? Várjon, hozok magának is egyet – térült-fordult a mérnöknő. – Voila[2]: kávé, konyak meg ez az izé – mutatott egy fürdőnadrágra. – A férjemé… volt, még abból az időből, amikor belefért egy normális dresszbe.
– Most hol van a doktor úr? Alszik?
– Házon kívül, mester, valahol Pesten „értekezik”, ha… igaz.
Szóval szalma – dobbant meg a szobafestő szíve, de már a következő pillanatban kinevette magát. Csak nem akar kikezdeni egy ilyen csontkollekcióval! Sem fara, sem melle, annál nagyobb szemölcs virul az orrán. Hm, a konyakot azért megízleli.
– Maga sportol? – gyönyörködött a szobafestőben az asszony.
– Én? Franckarikát, melós vagyok én, kérem, mikor sportolhatnék? Hajnalban kelek, és estig gyűröm az ipart. Azonkívül… Mit mondjak, öreg vagyok én már ehhez.
– Öreeeg? Megengedi? – tapogatta meg a férfit. – Hű, micsoda békák! Szereti a konyakot?
– Maga nem?
– Dehogynem! – töltötte tele a poharukat. – Proszit!
– Egészségére, mérnöknő!
– Kata – suttogta, közel hajolt a férfihez, és mélyen a szemébe nézett.
Szűzanyám, ha most látná az ura! Á, mit, nyilván ő is ugyanígy tesz Pesten – nyugtatta meg lelkiismeretét az asszony. Ma ezzel, holnap azzal csalja, ergo[3] épp itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt.
– Köszi a kávét, italt – fintorgott a festő –, de most már azt hiszem…
– Nyugi, mester, nyugi, messze még az este. Ej, csak egy pohárkával, utána nem bánom, tovább gyűrheted az ipart – tartóztatta Kata. Egy pillanatig habozott, aztán hirtelen elhatározással szájon csókolta a férfit.
– De mérnöknő!
– Parancsolsz?
– Bocsáss meg, de én ezt sehogy sem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy mi ez a 360 fokos fordulat, hiszen évek óta ismerlek, anélkül, hogy egyszer is érdeklődtél volna irántam – csusszant ki a festőből a hajdani sérelem.
– Pszt! Hallod? – húzta szívére a mérnöknő Ádám mester kezét.
– Látod, ez az! – húzódott el komoran a férfi. – Miért nem jutottam eszedbe máskor is, hercegnő?
– Például?
– Gyermekkorunkban – vágta oda zordan. – Amikor a kertetekben ástunk, szedtük az almát, vagy úri barátaiddal hetyegtél?
– Hát az biz’ elég régen volt – merengett el az asszony. – Nem beszélhetnénk inkább a jelenről, ha már mindenképp… csevegni szeretnél?
– Lehet, hogy túl snassznak[4] találtál? – folytatta Ádám mester. – Vagy a füleim nem tetszettek? Tudom, hogy túl nagyok, meg el is állnak kissé, de hát attól még leereszkedhettél volna hozzám. Mindenesetre mi ketten nem sokat csevegtünk: szia, szervusz, azzal pász, számodra nem léteztem többé. Pedig milyen jól esett volna, ha te is megkérdezed olykor: hát az apád hogy van? Vagy: éhes vagy Ferkó, várj, hozok egy üveg befőttet a kamrából – szorult ökölbe a keze.
Eszébe jutott szerencsétlen bicebóca apja, akivel ketten „besegítettek” néha Herczeg Kata apjának: fát vágtak, felásták a kertjét, és megmetszették a rózsáit. Jóformán ingyért, miközben otthon hét napból ötször krumplilevest ettek.
– Szegény – simogatta meg Kata. – Ha tudtam volna, hogy ilyen… éhes vagy…
– Mindegy, ami volt, elmúlt. Hála istennek, ma már mindenünk megvan: ház, autó, szóval minden.
– Család?
– Egy leány meg egy kisfiú.
– Gratulálok! – lombozódott le az asszony. – Szép feleséged van? Elnézést, butaságokat kérdezek.
– Szép – nyúlt hátra a kényelmes fotelben a férfi, s az alkoholtól, melegtől bágyadtan hunyta le a szemét.
– Te… te alszol? – szisszent fel a mérnöknő, miután a festő percek múltán sem szólalt meg.
Hogy nem bomolnak érte, hagyján, talán untatja is a fickót, de azt kikéri magának, hogy csak úgy elbóbiskoljanak itt mellette.
– Tessék? Nem, bocs – mentegetőzött a festő – csak a meleg…, és… Hát igen, fáradt is vagyok egy kicsit.
– Bunkó!
– Idefigyelj, hercegnő! – lobbant fel benne ismét a harag. – Igaz, hogy apám, anyám proli volt, és belőlem sem lett főmérnök, azért még nem kell mindjárt lebunkózni valakit. Egyébként mi a zűr, megsértettelek vagy egyszerűen ilyen a stílusod?
– Semmi, felejtsd el! – vonta meg a vállát lemondóan a mérnöknő. – Felőlem aludj, menj haza vagy…
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Nem.
Hallgattak.
– Hát akkor… isten áldjon! – vette föl a nadrágját. – Örülök, hogy legalább egyszer jól… kicsevegtük magunkat – szúrta oda gúnyosan. – Kezit csókolom! – biccentett az elhunyt mérnök arcképe felé. – Remélem, jól érzi magát odaát.
– Állj! – rivallt rá az asszony. – Most én akarok valamit kérdezni.
– Majd… legközelebb, ha ugyan még találkozunk valaha.
– Kiböknéd végre, mi bajod van velünk?
– Veled… semmi, legalábbis kevés – torpant meg a markos piktor [5]. – Hanem az apáddal…
– Az apámmal? – értetlenkedett a mérnöknő. – Ő is megbántott? Persze, a pénz… Elég skótul fizetett, mi?
– Kedves, hogy beismered – mormogta a festő. – De arra emlékszel-e, hogyan halt meg a tata?
Herczeg Kata agyában felvillantak az emlékek. Valamelyik reggel átüzentek az öreghez, megérett az alma, nem segít leszedni?
– Gyerünk! – pattintott az öreg Ferkónak, jóllehet éppen aznap gyöngélkedett kissé, fájt a gyomra, szédült, így tántorgott a mérnökhöz.
– Pájinkás jó reggelt! – hunyorított rá tréfásan a gazda.
Azt hitték, becsiccsent, haza is küldték tüstént. Hanem az öreg kötötte ám az ebet a karóhoz.
– Kérem, mérnök úr, nem ittam én egy kortyot sem – erősködött, azzal felkúszott a fára, és fütyörészni kezdett.
Úgy öt percig trillázott, aztán csak hallják, hogy potyog valami a magasból. Rosszul lett a szomszéd, fogta a hasát, és öklendezte magából a früstököt.
– Várjon, mindjárt segítek – rohant a segítségére Herczeg Kata apja. – Ölelje át a fát, különben leesik.
– Sajnálatos baleset, de azt te is tudod, ha édesapád ránk hallgat, elkerülhettük volna ezt a malőrt[6]. Miért nem ment haza, amikor annyira kértük, vagy el sem jön, és annyi, végül is rajta múlt a dolog.
Ádám mester nem felelt, de a szívébe újból és újból beleszúrt a bánat. Szemet szemért, fogat fogért – fogadkozott valaha, egyszer ő is felnő, és akkor isten irgalmazzon neki. Nos, felnőni ugyan felnőtt, közben az öreg is meghalt, anélkül, hogy bárkinek benyújtotta volna a számlát. Nyicsevo [7], ami késik, nem múlik. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy legalább a nagyságát megleckéztesse kissé.
– Feltennél egy CD-t nekem? Valami vidámat, amire csörögni is lehet.
– Csörögni? – képedt el az asszony.
– Ja – huppant vissza a fotelbe hidegvérűen a festő. – Hogyha már csevegtünk, táncoljunk is, nem igaz? Ennyivel még tartozunk egymásnak, utána nem bánom, hajíts ki, ha úgy tetszik.
– Keringő, tangó, rock, pop… ? – sorolta a nő tétován, s el sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, hiszen az előbb még epét, szikrát hányt magából, most meg, mirnix dirnix[8], csörögni szeretne.
– Csárdást, hercegnő, ez való a magyarnak.

Rámás csizmát visel a babám, Szeret is az engem igazán, Rámás csizma hadd szakadjon el, Csak a babám sose hagyjon el.

– Szabad? – hajolt meg a mester Herczeg Kata előtt, és válaszra sem várva magához rántotta a doktornét.
A csárdást andalító tangó követte. Ekkor közelebb simultak egymáshoz.
– Te… te bestia! – csókolt Kata nyakába, leteperte a földre, és erőt véve magán végigszántott a testén, lassan, technikásan, hadd jusson el a csúcsra, mert csak az eshet nagyot, aki magasról zuhan a mélybe.
A nő ujjongva pihegett. Teste felizzott, és viszonozta a csókokat, lehunyt szemmel, melegen, ahogy a férjével csókolózott valaha. Csupán a lelke nem tudott felmelegedni sehogy sem. A férfi csókjaiban hidegséget érzett, amitől maga is fokozatosan lecsihadt. Eltolta a férfit, visszaült az asztalhoz, és rágyújtott egy cigire.
– Most mi bajod? – pislogott a festő. – Ezt akartad, nem? Vagy… rosszul csináltam valamit?
– Mondd meg, de őszintén: valóban érdekellek én téged?
– És én? – kérdezett vissza gyanakvóan.
– Tudod, hogy te voltál apuska példaképe a családban?
– Ez most hogy jön ide? Hopp! – állt meg egy pillanatra benne a lélegzet. – Elismételnéd, mit mondtál?
– Groteszk, mi? Miközben te ki nem álltad apuskát, ő folyton téged magasztalt: a Ferkó így, a Ferkó úgy, bezzeg ő… Én voltam a lánya, de te a szíve csücske.
– A kiskésit! – szelídült meg egyszerre. – Aztán mivel érdemeltem ki? Föltéve, hogy tényleg… kedvelt?
– Egyszerű: te hordtad a nadrágot, és apusnak csakis ez imponált.
– Te most ugratsz engem?
– Miért? Vannak ilyen emberek, és apuska éppen ilyen volt – nyílt meg a férfinak önkénytelenül a mérnöknő.
– Szóval ezért… gyűlöltél – gyúlt világosság Ádám mester fejében.
– Tévedsz: nem gyűlöltem én senkit sem. Zavarni persze zavart, de végül is beletörődtem a dologba. Anyuska kedvéért franciául tanultam. Apuska élt-halt a gépekért, és ugyanezt várta tőlem is. Így lett belőlem mérnöknő, nadrágba bújtam és eltűrtem, hogy időnként Karcsikának szólítson.
– Kinek? – robbant ki belőle a nevetés.
– Karcsikának – nézett rá görbén az asszony. – Na, hagyjuk! Igazából magam sem értem, miért mesélek itt ezekről, de abban biztos lehetsz, hogy én emiatt senkit sem kacagnék ám ki.

Megvagy, hercegnő, most megfogtalak! – ujjongott magában a férfi, és még hangosabban nevetett.
Az öregedő asszony kezébe temette arcát, és hallgatott.
– Csak nem sírsz, báránykám? – lágyult el a szobafestő, kicsit habozott, majd elhatározta, hogy csak azért is vérig sérti az asszonyt. – Gondolj arra, milyen jót dugtunk az előbb. Igaz, sikerülhetett volna jobban is, ha… Na ja, ha a ha nem lenne. De egyet se búsulj! Legközelebb megcsináltatod a fogaid, és akkor kívánatosabb leszel. Ami a dudáidat és ráncaidat illeti, hát istenem, mire valók az orvosok? Kis szilikon ide, néhány öltés oda, és esküszöm, még az uradnak is feláll – ütött rajta utoljára még egy nagyot.

Csend. A közeli templomban harangozni kezdtek.

– Kifelé! – emelte fel a fejét lassan a porig alázott kis nő. – Remélem, a jövőben messze elkerüli a házunkat – tért át a tegezésről ismét a magázásra.
– Örömmel – vett kezébe Ádám mester egy értékes porcelánbabát. – Milyen szép baba! – nézte, forgatta a nippet, azzal, zsupsz, kiejtette a kezéből; hadd törjön össze ez is csak úgy búcsúzásképpen, mint az apja, amikor leesett a fáról. – Bocsi, de restellem, ugye, nem volt túl drága? – mosolygott csúfondárosan.

Herczeg Kata az ajkába harapott, és… keresztülnézett a férfin.

– Ez az arc, pillantás…! Mintha már láttam volna valahol! – ütötte szíven valami ezúttal Ádám mestert. – Hát persze, gyermekkoromban, valahányszor levegőnek nézett a kisasszony. Hogy az istenfáját tudtam egy percig is szeretni ezt a szukát! – Oké, hercegnő, látom, keményfából faragtak. Azért egyet jól jegyezz meg: ha még egyszer egymásba botlanánk, úgy összetörlek, mint ezt a babát itt a szőnyegen – kapott a nő téglavörös hajába.
Herczeg Kata ijedten hőkölt hátra, és a haja Ádám kezében maradt.
– Nini, paróka!
A nő feje csupaszon fehérlett. Nem nőtt azon már egy árva hajszál sem. Fejbőre száraz, rajta szürke foltok, valamilyen gomba- vagy egyéb betegség nyomai.
A férfi megzavarodva pillogott. Hirtelen elfogta a szégyen és a szánalom. Még mondani szeretett volna valamit, végül csak legyintett. Belenézett egy babába, hogy ízzé-porrá törje.
De már összetört baba volt.

[1] Pongyolát. (fr.)

[2] Íme, tessék! (fr.)

[3] Tehát. (lat.)

[4] Kopottas, elhanyagolt külsejű. (ném.)

[5] Festő.

[6] Baleset, szerencsétlenség. (fr.)

[7] Oda se neki, nem baj! (or.)

[8] Hirtelen, váratlanul. (ném.)

 

Illusztráció: Mona Hatoum – Performance Still