ő akkor született, amikor az ablakokat már betörték. a disznójukat levágták, az udvaron üstben főzték a törött bútorok tüzén. hallotta háta mögül a sírást, de még nem értett semmit belőle. megtanulták a kenyér nevét két nyelven, hogy kérhessenek a katonáktól.

*

a sok homályos arckép közül nem emlékszik, melyik volt az apja. jöttek-mentek, és aki többször visszatért és büntette, arról megtanulta, hogy anyjának kell hívni. karról karra adták, mindig annál ült, akinek volt ideje. nagyon sok arc soha nem tért vissza. karon ült akkor is, mikor azt, akiről később anyja mesélt, elvitték. amikor hét éves volt, bejött a kapun egy fáradt férfi. egy csomag savanyúcukorkát hozott neki. azt mondták, ő az – és azt kérdezte magában: ennyi?

azt mondták, így történnek a csodák. hová seperjük bővebben… →

(H. P. Lovecraft emlékének)

Táncoltak a halott fűszálak talpunk alatt. Rojtos éj-lepedők foszlányai. A megfojtott fák arcára hegedt néma sikolyok. Alávaló lélegzetvételeink száma egyre csak sértette a látomásként remegő kastélyt. A nem-emelkedő súlypontunk arra engedett következtetni, hogy lebegünk. Vagy érzékeink összezavarodtak, mint az iránytűk a Bermuda-háromszögben. Milliárdnyi fekete kötőtűje az éjszakának. A hold már feltöltötte magát. Megkopaszodott faágakon csikorgó kötélhangok, ütemes suhanások lehelete. Az ágak még mindig dísz nélkül vigyorognak ocsmány emlékeikkel. Az akasztásoknak reggelre lehet, hogy mi is szószólói leszünk, metronómként himbálózva valamelyik könyörületesnek hazudott faágon. Az ajtóig parancsol valami, lépnünk nem kell. Mintha testünk középpontja láthatatlan fonállal volna körbetekerve, és benne mi vagyunk a henger, ami most kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul közelít egy ősi kéz-forráshoz. A teremből kihallatszik egy óra éjfél-ütése, mire az ajtó tudja évszázados dolgát: megnyílik két újabb kárhozott kalandor előtt. Társam, Mr. L., rendületlen kézzel tartotta lámpását, bízva testi erejében, és abban a hitében, hogy sem Isten, sem ördög nem létezik, ahogyan vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok, és valójában semmi sem, csupán az ember. Arca verítékezett, pedig az éj hűvös volt, a kastély bejáratánál állva jegesség futott végig gerincünkön, egér a tartógerendán. Kastély bővebben… →

Már nem emlékszem a nevekre, az összesre. Járt abba az osztályban egy Oláh nevű kisfiú (ő vízilabdázott), egy Szamóca nevű kislány ( ő volt a legjobb tanuló) és egy Ping nevű fiú (egy kínai, hát nem különös!). És járt két Zsófi: egy Tóth és egy Czibula. Azt mondanám rettenetesen hasonlítottak, de ez nem igaz. Igazából nem is hasonlítottak, teljesen egyformák voltak. Az arcuk, a szemük, a testalkatuk, a magasságuk, még a dolgozataik is. Egyikük április 17-én született, a másikuk május 17-én. Egyformán visszahúzódó, csendes gyerekek.
A hasonlóság nem volt azonnal szembetűnő. Czibula Zsófi megnövesztve hordta a haját, az anyukája gyöngyöket, tollakat font bele, teljesen felesleges szivecskés-pónis-manócskás csatokat tűzött bele, Tóth Zsófinak minden hónapban rövidre nyírta a nagymamája a fürtjeit… nyissz, kislányom, megvan, kész, mehetsz. A Czibula-papa bankban dolgozott, a kislányát hercegnőnek hívta, Tóth Zsófi apját nem ismerte senki, az anyja néha-néha feltűnt, minden nap a nagymama hozta-vitte a kislányt az iskolába.
A két Zsófi, a Hercegnő és a Másik az osztály egészen más köreiben hallgatott. Bár egymás mellett álltak a tornasorban, nem emlékszem, hogy valamikor játszottak vagy beszélgettek volna. Egyébként nem is könnyű egymástól megkülönböztetni ezeket a nyolc-kilenc éves lányokat. A vonásaik kialakulatlanok, szökdécselve mennek mindenhova, a kézírásuk görcsös. Talán az ujjlenyomatuk sem különbözik. Vagy mégis? A kötelező fogorvosi vizsgálaton a doktornő belenézett Czibula Zsófi szájába, és elmondta, mikor, miért lesz szüksége fogszabályozóra. Mikor az utolsók között Tóth Zsófi is odaszerénykedett elé, felkiáltott: – Téged már láttalak, kislányom! Mért jössz újra?
Másik Zsófinak ugyanúgy, ugyanott voltak hibásak a fogai, miképp Hercegnő Zsófinak.
Egypetéjú ikrek? Klónok? Valamelyik Zsófit örökbe fogadták?
Az igazgatóm szerint Béres-cseppet kéne szednem, az adminisztrációra kéne ügyelnem, nem ilyen hülyeségeken törni a fejem. Végülis a szomorú gyerekek eléggé egyformák. A napközis tanítónő pedig csak sóhajtozott. Milyen szép is lenne, ha minden osztályba huszonöt Zsófi járna! Huszonöt aranyos, szófogadó gyerek! Ha mind ugyanazokat a dolgozatokat adnák be! Ha mindig ugyanúgy felelnének. Ha egyszerre járnának  vécére.
Én ezt nem szerettem volna. Ha a két Zsófit kérdeztem, ugyanazt a rémületet láttam megvillanni a szemükben. Miért olyan zárkózottak, miért olyan gyanakvóak… talán valamit rosszul csinálok? Aranypettyes barna szemük volt, és ha megszámoltam volna egyikük szemében a pettyeket, a másikuk szemében is ugyanennyit találtam volna. És mintha ugyanaz a kéz, ugyanaz az akarat félemlítette volna meg őket.
Legalább nincs bennük semmi különös, mondta a kolléganőm.
Nem, soha nem derült ki, mi is volt a hasonlóság oka. Hogy a genetika, a véletlen, a szomorúság vagy a bántalmazás milyen kacskaringói formálták ilyen egyformává a két gyereket. Hercegnő Zsófit negyedik oszályban kivették az iskolából, mert az édesapja munkát kapott Frankfurtban. Czibula Zsófit tehát  nem láttam többet. Tóth Zsófiról egy kis jellemzést kellett írnom az alsótagozat végén. No de mit írhattam volna? Alapos, csendes, jó tanuló. Csak.
Ugyanannyi aranypetty van a szemében, mint annak a másik lánynak.
Egészen furcsa lány. Mintha nem lenne ereje különbözni.
Az új osztályomba aztán egészen másféle gyerekek érkeztek. Törtek-zúztak. Pillanatragasztót kentek a tanári asztalra. Felordítottak ének órán: nem akarok meghalni. Utolsó, büdös kurvának neveztek az ebédlőben. Egy skizofrén apuka üldözött a szerelmével. Persze, hogy nem is emlékeztem már a két Zsófira.

Aztán a tizenhat éves Zsófia beköltözött az édesanyjával a lépcsőházunkba. Hány év is telt el? Én azonnal ráismertem a tanítványom félve összehúzott szemére. Ugyanaz az áll, ugyanaz a száj, és igen, az az ismerős, félénk, csoszogó járás. Ne mondjátok el senkinek, hogy láttatok! Talán még az aranypettyek is ugyanazok. De Zsófi és az anyja nem ismert fel… jó napot kívánok-kal köszöntek, és ha rájuk mosolyogtam, elkapták a tekintetüket. Ezek tényleg ugyanazok az emberek? Vagy csak engem nem ismernek meg? Vizsgálgattam az arcomat a tükörben. De mit értem el?
Mintha csak egy rossz hasonmása lennék valakinek.
– Hát nem emlékszel? – kérdeztem egyszer Zsófit a lépcsőházban. De a lány elfintorította az arcát.
Talán szégyellték magukat. A nagymama már nem élt, Zsófi anyjának hol volt munkája, hol nem. Éjjel ment, hajnalban érkezett, nappal veszekedett Ebéd után rituálisan kiabált a lányával: mért nem tanulsz, mért nem mész iskolába, mért nem mész dolgozni, mért nem hagysz engem élni, mért nem mész nem mész a francba.
Miért nem csinálsz magaddal valamit?
Miért nem? Miért nem?
Ez már a vég, ez a ház is lezüllik, sóhajtozott a fölöttem lakó nő.  Egy borzasztó anya és a borzasztó lánya. Igazi lumpenprolik. Az a lány nem jár sehova, nem tanul, nem dolgozik, csak az izéjét vakarva fetreng az anyja kanapéján. Eszem a szívét! Úgy odavan… De hova van?, mondogatta a fejét csóválva.
Zsófi sírása délutánonként kihallatszott a lépcsőházba.
Megfordult a fejembe, hogy becsöngetek hozzájuk, és megvigasztalom… egy lányt, akinek már kiskorában az volt a legnevezetesebb tulajdonsága, hogy feltűnően hasonlított egy másikra.
Mért nem csinálsz magaddal valamit, Zsófi?
Miért nem szeded össze magad? Úgy odavagy…
De hova?

De mit mondhatnék Zsófinak az ajtóban?
Én vagyok a…?

Türelmesen vártam, ahogy Balázs elcsomagolta a hegedűt. Óvatosan zárta le a tokot, majd miután felegyenesedett, felkiáltott:

– Várj, elfelejtettem!

Beszaladt a szobájába, majd egy puha rongyba csomagolt gyantadarabbal tért vissza.

– Megfogod nekem? – nyújtotta oda.

Óvatosan húzta elő a vonót, majd hüvelykujjával lenyomta kicsit a szőrt a kápánál. Sustorgott a lószőr, a felesleges gyanta finoman pergett le a márványos padlóra, nyomot hagyva unokám ruháján. A gyanta éterien tiszta illata belengte a helyiséget, benne volt a fa ereje, megnyugtatott, kitisztította a szívemet.

Leültem a lócára, onnan néztem, ahogy alaposan lekezelte a vonót; mintha több órás koncert előtt állna. A felesleget finoman letörölgette a ronggyal, majd visszacsúsztatta a vonót a tokba.

– Indulhatunk! – jelentette be.

Előreengedett az ajtóban, és néhány perccel később már az erdőben gyalogoltunk. A Hegedűs völgye bővebben… →

-a férfi-

A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, jut eszembe, te is tudod, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan, sötétbarna tincseid karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek bennünket, én csak beugrós vagyok erre az estére. Jó, hogy látlak, mondom, idétlen vigyort érzékelek az arcomon, csak a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza, sugárzol. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék.

Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj vagyok, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged. Tizennégy nap múlva bővebben… →

Megtámaszkodom a kocsma falában. Orromban érzem a füstöt. Mintha tűk szurkálnák a tüdőm. Nehezen veszem a levegőt. Mozognak, cérnával kötik össze a léghólyagokat. Karácsonyfadísz lesz belőlük. Nem tudom hova akasztanám. Tényleg rájuk gyújtottam a házat? Szúr a kezemre tapadt vakolatdarab.

Leporolom magam, bemegyek. Kikérek egy sört, és leülök. Elképzelem, hogy a szénsav pattogása olyan, mint a gerendák recsegése pár utcával arrébb. Nem bírtam fizetni a hitelt. Szabadulnom kellett attól a félelemtől, hogy kilakoltatnak. Ez a város el van átkozva. Nem itt kellett volna családot alapítani. hamu bővebben… →