Nagykifli vagyok. Ideje volt már. Kezdtem megbékülni a magánnyal, és onnan már egy merő iszap az út visszafelé. De észrevettek. A kiskifli. Most itt szuszog, néha horkant, grimaszol álmában. Csak az ébenfekete haját látom, elbújok benne, belélegzem. Még egy kicsit ne mozduljunk. Ébredezik, kibújik kiskifli burkából, hanyatt fordul. Szeme csukva, mosolyog. Elégedettnek tűnik. Elégedettek vagyunk. Jézusom…

– Jó reggelt – nyammogja álomittasan. Ennyire szép nőm még sose volt. Gabrielle egyetlen testi hibája egy húszforintos nagyságú anyajegy a belső combján. Mikor közelítek hozzá, sopánkodik miatta, én pedig csókolom a helyet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Teste az akrobatáé, mint egy felhúzott íj, teljes igénybevételre termett. Hegymászás, kötélugrás, tenisz, tánc és persze szerelem, hosszú órákon át. Huszonhárom éves, és, ahonnan én nézem, a világ egyetlen nagy vörös szőnyeg előtte. Az én testem ötven múlt, nagyjából arra jó, hogy egy pohár bor mellett az íróasztalomnál ücsörögjek és a naplómat körmöljem. Egy-egy esti séta, kéthavonta egy kis kocogás, hogy hős is legyek néha. A bungee-jumping nem nekem való. Legyen bővebben… →

Határozókban lapuló vadállatok egyike. Magyar és latin neve dacára meg se mukkan – váratlanul: nehéz lesz tőle megijedni. Attól még, hogy valahol itt van, élőhelye, rendszertani besorolása csupán óvatlanul valószínűsíthető. Magas, kusza, elharapódzó sötét, finoman ropogó rengeteg – Lüver Emma megtorpan, leleplezésre várva. Miként az elmúlt napokban, most sem történik semmi említésre méltó, egyedül saját, elviselhetetlenül hangos szívdobogását hallja, látni azonban semmit nem lát. Ezúttal is hátrál; a liget mellett kivilágítva felejtett járda – így könnyű, becsukott szemmel is odatalálni. Határ, ahol az éj sátortartói reszketeg lámpák.

   Hogyan is lehetne hazudni egy szemész apának? – a legapróbb hamisságát is nyomban látná, megszólalnia sem kellene, elég volna az aprócska, idővel mélyülő ránc szabálytalan rezdülése, annak gyakori, aggodalomról tanúskodó megjelenésének hiánya, apja egyből észrevenné, tudná: valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. Kérdezné, mi történt, vagy mi az, mi bántja, és Eminek ráncot kellene magára erőltetnie ahhoz, hogy szavai félénkségével megnyugtathassa apját. Aki kacaghatna, ölébe kaphatná, azt felelve: kizárt, hiszen nincsenek semmiféle szörnyek. Sőt, szemüvegét igazgatva orrán hozzátenné, kissé raccsolva: ez egy nagyon tisztes, jólszituált környék, kérem, itt nem fogadunk hívatlan, hogy is fogalmazott, kedvesem, rémalakokat. Ezzel igencsak megnehezítve Emmi dolgát, mert odalenne mindaz az az ismeretlen szorongás, amelytől napok óta nem kívánt szabadulni.

   Mondd el, mit látok! – kérhetné apját, és ő azonnal mondaná: asztalt, mellette a csodaszép anyádat, amint riadtan várja: ebből már megint mi lesz? – de tudjuk jól mindhárman, titkon nagyon is kíváncsi rá. Látod, mosolyog. Nincs a mosolyában más, és a mosolya mögött is ő ül. Miként a poharában málnaszörp, nem pedig bodza van. A könyv azonban, amelyet olvas, már más kérdés. Amit abban lát, azt csakis ő látja, te nem; valószínű, akkor sem azt látnád, ha ugyanazt olvasnátok.

   Emi semmi ilyesmit nem látna, mert sötétből lélegző rengeteg van a konyhában.

/Illusztráció: Paul Klee/

Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek. Zászló a lomok között bővebben… →

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben… →

Hét nap múlva szenteste. A falhoz kuporodva nyomkodod a maszatos telefont. A szemed körül elkenődött, olcsó festék fokozza a drámai hatást. Idegesen számolod a napokat. „Két hete nem jött meg.” Ahogy elküldöd az üzenetet, azonnal törlöd is. Éppen időben, kopogtatnak. Mi történt édesem, csak nem összekaptatok, kérdezi egy hang, tartozik hozzá egy aggódó fej is. Az anyád feje, home office frizurával. A narancs illatú kabát bővebben… →