UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

Mi a franc ez odakint? – veszi a kabátját, felkapja a doboz cigarettát az íróasztalról és rányit az erkélyre. Metsző hideg csapja meg lakásmelegben puhára főtt arcát, a december határozottan betoppant.

UUUOOOOHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁÁÁ

Harmadszor is felhangzik a társasház számtalan erkélyének egyikéről a hangos, sátáni kacaj. Vagyis a sátáninak tűnni akaró kacaj, merthogy a kiáltás forrása valójában egészen gyermekded. A hang nagy koncentrációval igyekszik öblös és gonosz lenni.

A férfi idegesen sóhajt, majd kipattintja öngyújtóját és felparázslik a dohány vége. Szétnéz a korlát felett, beszív, a szembe lakásokat pásztázza, kifúj, aztán a következő álnoknak szánt nevetés (ÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁ!) lerántja tekintetét balfelé. A szemközti oldalon, fél emelettel lejjebb, ötéves forma fiúcska áll a szűk balkonon, és zavartalanul folytatja az üvöltést. Minden egyes kiáltásnál egyre inkább beleéli magát egy képzeletbeli gonosz bőrébe. A kisfiú elvetemültnek szánt kacagása betölti a társasház belső udvarát. Csendes falka bővebben… →

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu profesor¹, ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon².

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.

– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.

– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.

– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral? DOHOS EMLÉKEK bővebben… →

Arra gondolsz, hogy lassan indulnod kéne, mikor a vörös szalvéta alatt a tányérodon alakzatba rendeződnek a morzsák. Kedvetlenül fordítod el a fejed a párás ablak felé, amely mögött formátlan foltok úsznak fel és alá. Odanyúlsz, hogy letöröld az üveget, de abban a pillanatban nem jár arra senki. Tudod, hogy nem maradt sok időd, a tünetek hamarabb jelentkeztek a megszokottnál. Zsibbad a feneked, ahogy feltápászkodsz, nem emlékszel pontosan, mióta ültél egy helyben, ahogy arra sem, mikor ürült ki a kávézó.

Ujjaidról víz csorog a padlóra, először cseppekben, majd vékony sugárban. Zsebre teszed a kezed, és elindulsz, mielőtt elolvadnál. A pincért kutatod, de épp valahol máshol jár. Eszedbe jut, hogy már fizettél, az érméid csörgése még visszhangzik a helyiségben. A kávéfőző gőzében muslicák fuldokolnak, a szürke mosogatóvízből halfejek bámulnak utánad szemrehányóan. Nem érted miért, te csak egy cappuccino-t ittál. Bíbor póráz bővebben… →

– Beteg vagyok és prüffszögök… – csöpörészett a lány.

– Tudom, de…

– Nincs több de. Az van, hogy nem van semmi sem. Szóval vége.

– Tudom. De…

– Hüppögélsz megint. Meg bőgicsélsz. – Kiszállt a pocsolyából. Átült a lepedő utolsó száraz csücskére. A hüppögélő-bőgicsélő esőfelhő fölé  szállt megint. – És ez is. Legyél már meg nélkülem! Eláztatsz.

– Öntözlek.

A lány durcásat prüffszögött.

– Nem. Te zuhogsz és fölém szállsz és elárasztasz folyvást! – Pulykamérgében nagyot csapott a párnára. Paccs, köpte a párna; csupa víz volt az is.

– De… Elállok néha – nyögte a felhő, és nem állt el. Negyven nap eső bővebben… →

1943.  január

Egy dunántúli kis faluban leszállt az éj leple, s a megmaradt tücskök szomorú nótába kezdtek odakint a réten. A még kopár földek felett égő holdsarló kevéske fénnyel világította meg azok útját, akik a közeli erdőből gyalogoltak haza. A baglyok halkan huhogtak a fák ágai között, a kis állatok pedig kevéske zajjal neszeztek. Bent a faluban már egy lovas kocsi se rótta az utcákat, az asszonyok mind visszahúzódtak, ki-ki a maga házába, lámpát gyújtottak, behordták a fát, és befűtötték a cserépkályhát. A gyerekeket is beterelték, hidegtől kipiroslott arcukon a fáradság keveredett örökös játékvággyal. Csak a faluszéli kocsmából hallatszott ki még zeneszó, ahol azok a férfiemberek dalolták ki magukból minden szívfájdalmukat, akiket nem hívtak be. Január volt, és nem csak a hideg, kemény tél, hanem a háború vészszele is elérte e kicsiny falut. A termésárak mindig magasabbá nőtték magukat, a munkabérek napról napra csökkentek. A fiatal, életerős férfiakat hamar besorozták, s előttük csak féltő édesanyjuk, feleségük, mátkájuk könnyei mosták az utat. A lista bővebben… →

Ösztönösen próbált a szilvafa takarásában maradni, majd óvatosan kinézett az előtte kinyúló ág mögül. A kora őszi este egy kicsit volt hidegebb az átlagosnál, de a csöpögő eső miatt már kabátot vett fel. Hirtelen kirázta a hideg, ezért összehúzta a zipzárt és rágyújtott. Lesben állt – gondolhatnánk –, de valójában nem várt ő senkire, a völgynek ezt a pontját azért szerette annyira, mert innen mindent belátott. A rejtekhelytől alig egy kilométerre futott össze a falu két legszélső utcája és ebben a kereszteződésben állt az utolsó villanyoszlop is. Szép lassan, egyesével vizsgálta az itt sorakozó házakat: az ablakokkal kezdte és nagy megelégedésére sehonnan sem szűrődött ki fény. Az utolsó slukkot még a szokásosnál is mélyebbre szívta, komótosan kifújta, a fához támaszkodva a cipője talpán elnyomta a csikket. Miközben az orrából távozott a dohány kesernyés illata, mély levegőt vett. A kémények következtek. Végigpásztázott a soron, ezzel kicsit nehezebb dolga volt, mint az ablakokkal. A sötétben a közeli köztéri világítás rontotta az esélyeit, ezért is próbálta az égett fát kiszagolni. Rendben volt ez is, senki se fűtött, ami ebben a hidegben egyet jelentett azzal, hogy valószínűleg nincs is otthon senki. Csöndben helyzetet váltott és a fa másik oldalán kezdett leskelődni. A falu végén kezdődő kiskerteket és szántóföldeket nézte. Szeme apránként hozzászokott a holdvilághoz és nyugodtan kémlelhette az elterülő útszakaszt, ami a céljához, a közeli dűlőhöz és kiserdőhöz vezetett. Egyetlen dolog aggasztotta: a félúton elterülő régi tehenészet épülete. Az épület felé sandított és rögtön látta: aggodalmai nem voltak alaptalanok, ugyanis a kéményből füst gomolygott. Abban a pillanatban egy lámpát is felkapcsoltak és a távoli ablak sárga fénnyel kezdett világítani a sötétben. Bár esélye sem volt, hogy észrevegyék, összerezzent és hátrébb húzódott. Nappal gyakran haladt el az épület mellett, a régi istállókat apró lakásokra osztották és vendégmunkásoknak adták ki a nyári szezon alatt. Ezért is érte meglepetésként, miszerint még van itt valaki. Sebaj, nyugtatta magát, kerülő úton megy, a mezei csapáson keresztül, a tehenészetet megkerülve. Még egyszer ellenőrizte, nem közeledik-e senki. A hátizsákját felvette, benne a kis ásó és a csákány egy rongydarabba volt bebugyolálva, így amikor összeütődtek, nem csaptak különösebb zajt. Szinte nesztelen léptekkel haladt a kis ösvényen, tisztes távolban elkerülve az egykori mezőgazdasági épületet. Hamar a háta mögött tudta az egészet, de ekkor elfogta a rémisztő érzés. Valaki figyeli. Az az egyetlen tetőtéri ablak járt az eszében, nem tudta elhessegetni a gondolatot, miatta kapcsolták fel. Elkezdett verejtékezni a homloka, vagy egy esőcsepp gurult le rajta? Már alig volt pár lépés hátra az első fákig, amikor eszébe jutott hol kezdődött ez az egész. Nem hagyja nyugodni bővebben… →