Azt az egyet meg kell hagyni, nem sajnálták tőle a pisztáciát. A mogorva, verejtékező árus úgy belecsapta a gombócot a rozoga tölcsérbe, hogy Ilon csodálkozott, amiért nem robbant szét az egész. Nyilván majd az ő kezében fog. Nem lepné meg. Habár Rozi azt mondta, itt mérik a legjobb fagyit az egész déli parton, még valami érmet is nyert, volt róla cikk a Nők Lapjában. Hát legyen is jó, ha már eddig eljött érte. Az ingyenes strand, ahonnét átcaplatott ide, csaknem egy kilométerre volt, a szállásuk meg legalább két és félre. Közelebb nem kaptak semmit. SZOT üdülőről természetesen nem is álmodhattak, de még vállalatiról sem, pedig azokba Rozi kollégái mind kaptak beutalót. Úgy látszik, nem felejtenek olyan könnyen. Vagy csak egyszerűen Rozi nem fekszik jól valakinél odafönt.

Lánya egyik barátjának víkendházát kapták meg néhány napra. A fiatalember teherautó sofőr volt, tele volt munkával. Egyáltalán, honnan ismer a Rozi teherautósofőröket? Mikor Ilon meglátta a földbe süllyesztett, derékig érő, dohos vityillót, majdnem visszafordult a nehéz bőrönddel az állomás felé. Őt csak ne ássa el senki, még a tulajdon lánya se, volt ő már eleget a föld alatt negyvennégyben.

Szívesen megkóstolta volna már a díjnyertes fagyit, de még nem fizette ki. A blokkal a kezében be kellett állnia egy új sorba a pénztárhoz, ami nem látszott mozogni. Ilon kinézett a fülledt, levegőtlen bolt ablakán. A Balaton legalább a régi, hálásnak kéne lennie Rozinak, amiért elhozta. A háború előtt, azon az utolsó nyáron volt itt utoljára. Akkor persze még nem volt ekkora tumultus, amerre csak nézett, fák és víz, néhány mólón üldögélő horgászt leszámítva egy lelket se látott órákig. Aztán Kádár odavetette a Balcsit a munkásosztálynak engesztelő ajándékként, hogy cserébe “életük pórázát tartsa”. Ilyenkor szól mindig Rozi, hogy ő is szereti Babitsot, de a mama inkább ne politizáljon, és a ház miatt se morogjon, mikor a mama ragaszkodott annyira Lelléhez, ő tudott volna teraszos házat Zamárdiban.

De ha egyszer itt andalogtak Imrével a korzón és nem Zamárdiban! Imre itt kérte meg a kezét. Látja is félszeg mosolyát a stégen, milyen gebe volt, vasággyal húsz kiló, de a szeme hogy csillogott… mint a fények a tavon. Ahogy az övé is; egyek voltak a vízzel. A hülye is igent mondott volna.

Valami hideg cseppent Ilon kezére.  A fenébe, olvad a pisztácia. A gömb kifelé kunkorodott az egyik szélén, annak kezdett olvadni a vége. Megfordította, a másik oldalán világoszöld csík szaladt le a tölcsér szélén. Körbe kéne nyalni. Szétnézett. Maga előtt csak napbarnított vagy pirosra sült hátakat látott. Addig jó, míg a hátukat látja. De mögötte is felgyűlt a sor, nem lesett hátra, de hallotta a német szavakat. Ő angolul tanult, de néhány szót így is megértett. Egy türelmetlenkedő “Schnell!”-nél megrándult, ettől még egy csepp hullott az ujjára.

Ha felhúzná a pisztáciacsíkon a bal kezének mutatóujját és a szájába venné, akkor vajon mi lenne? Azért csak nem szólnák meg. A fene se tudja. Csak annyit tudott, hogy egyetlen sanda pillantás tönkre tudná tenni a napját. Márpedig az lesz, ha nem vigyáz. Ezeknek ő mindig csak a mérnök úr lánya lesz, talán nem is szabadna itt lennie a parton. Attól, mert apuka és Imrus lerótta tartozását a társadalommal szemben, attól még neki lehet restanciája. Ki tudja azt kiszámolni? Végül is Imrust is hazaengedték Recskről, igaz akkor már nem volt se férj, se családfő. Talán egyedül akkor, azon a néhány októberi napon volt egy kicsit megint önmaga. Jó, hogy a megtorlást már nem érte meg. Ő bezzeg igen, ahogy ezt a szép új világot is. Helyes. Ha már egyszer odaadta érte, amije volt.

Na, csak ne nosztalgiázzon, végre moccan a sor. Jobb is, mert egy újabb patak indult el a gombócból. Az elsőt még felitta az ostya, de ez a másik sokkal vastagabb volt. Ilon fintorgott egyet. Orrba vágták a fagyit, csak úgy patakzik a zöld vére a burzsuj csökevénynek. A pisztácia kezdett felgyűlni az ujja és a tölcsér közötti mélyedésben. Egy jól irányzott nyalintás megoldana minden problémát, ehhez nem kell se mérnöknek, sem irodalomtanárnak lenni.

Nana! Torkoskodunk, elvtársnő? Nyalakodunk, cicuska? Mintha közelről suttogták volna a fülébe. Ismerős volt a hang. Lassan megfordult. Hát persze, hogy ismeri. Arra számított, hogy egy megtermett szőrös mellkasba ütközik a feje magasságában, ehelyett egy csapzott, szőke hajú kamasz bámult rá bizalmatlanul. Akkor látott utoljára ilyen pillantást, mikor a kórházi ágyban lábadozott, miután…

A fene vigye el, hát hol van ez a Rozi, amikor kéne? Ő feltalálná magát. Hisz ő él a hatvanas években, ahogy azt a múltkor volt szíves a szemébe vágni. A pimasz kölyke! De most milyen jó lenne, ha itt lenne és megnyugtatná. Akár elmondhatná megint az, amit két hete. Hogy ne féljen, Kádár már nem akarja elővenni a mamát, csak nem kell ugrálni, elég, ha ő a munkájával igent mond a rendszerre, az pedig simán megvan. Erre persze ő azt felelte, hogy neki hozhat Kádár cukrot, virágot, gyöngyöt, ha egyszer közben a lényeg, hogy “mert jól tudom, ki vagy!” A lány erre grimaszolt és csókot nyomott az arcára. Jobb is, ha inkább erre gondol most.

Rozi, Rozi.  Tegnap meg azt mondja ez a lyány, hogy mindjárt vége az évtizednek és még nem is volt szerelmes. Hogy most vagy soha. Hát hogy is lehetne szerelmes, mikor egyszer a Laci kíséri a Pipacsba, másszor meg Elek az Ifiparkba. Pedig az még a Gundelbe is elvitte egyszer. Csak reméli, hogy ezt a betonteknőt nem valamilyen “ellenszolgáltatásért” kapták a sofőrtől. Más már ezeknek a szerelem, meg minden egyéb is. Ő Kodályt és Kassákot siratja, Rozi meg valami Koltrén nevű szaxofonost. Most is inkább elment megnézni azt a beat filmet, abba a kertmoziba. Ősbemutató. Nagyon fontos alkotás lehet, ha itt mutatják be, vidéken.  Csupa csörömpölés az a beat. Pedig Rozi olyan okos lány. Hova siet úgy? Fut valami elől? A Balatont is lábujjhegyen szaladná át, ha tehetné, ahelyett, hogy megmártózna benne. Ezek a fiatalok? Ugyan már!

Felszisszent mikor egy nehéz csepp a lábujjára esett. Teljesen el fog olvadni. Elől valaki az eladónővel veszekedett, de Ilon alig hallotta. Elgémberedett a keze a hidegtől. Most már hiába nyalná, a tölcsér teljesen átázott. Mindenhol folyt, a tetején, az oldalán és az alján is. Ilon úgy érezte, ő is olvad, nagy hideg cseppek peregtek végig a hátán is, be a műszálas fürdőruha alá, és felgyűltek a medencecsontja alatti mélyedésben. Itt van, húsz év után először a Balaton partján és minden eresztékéből csöpög. Ez történt Lellén, haha. De hát így jár, aki túl mohó. Nem igaz, elvtársnő?

Valahonnan belülről zengett a jól ismert basszus, még a pálinkás leheletet is érezte. Hát most nézze meg az elvtársnő ezt a mocskot. Ki fogja ezt feltakarítani? Ilon pislogni kezdett, hirtelen nem értette, hogyan lett egyszeriben betonpadlója egy lelle-i cukrászdának. Rozi, az istenit, hol a picsában vagy? Ha sikoltani kezdene, hallanák? Vagy elnyelnék a falak? Mint abban a sugárúti pincében, ahová olyan kedélyesen elkísérték, míg Imre odavolt? Csak hogy ne unatkozzon egyedül. Akkor is folyt belőle valami.  Az elvtársnőnek meg kellett értenie, hogy a párttagokkal szigorúbbnak kell lenniük. Megértette ő, csak a hólyagja egy kicsit rosszul viselte a hasba rúgásokat. Mentségére szóljon, neki ez volt az első. Még jó, hogy Rozi akkor már nem lakott benne. Mindennek van jó oldala. Mikor legközelebb behozták, már nem hugyozta össze magát. Rugalmas az ember, fejlődik. Ez az igazi bentlakásos tanfolyam, nem igaz?

A kezét ellepte a fagylalt, szinte égette a bőrét. Eldobja! Eldobja és szalad. Talán nem fognak egy ötvenkét éves nő után eredni egy fagyi miatt. Legfeljebb, kiröhögik, hogy ott fut a nagys’ asszony. Csak előtte még meg kell törölnie az arcát, mert minden elhomályosodott, mintha a szeméből is olvadt pisztácia csorogna. Annyit ki tudott venni, hogy valaki felé csörtet. Rendben. Lebukott. Tizenöt évig el tudott rejtőzni, de végül csak lefülelték.

–Jaj istenem! – kiáltott rá valaki, mire felvisított – Tessék nyugodtan enni közben! Így teljesen elolvad! Elég a blokkot felmutatni a pénztárnál. – Majd ugyanez a hang kissé távolabbról – Pannika, történt itt egy kis baleset, hozd gyorsan a felmosórongyot!

Ilon nem emlékezett rá pontosan, hogyan keveredett ki az üzletből. Csak a parton tért teljesen magához a hullámokat nézve, kezében vastag papírtasak, benne a maradék pisztácia. Nem akart semmit, csak visszamenni Pestre. De előbb még elbeszélget egy kicsit a lányával, csak kerüljön a szeme elé az a bubifrizurás bitang! És ha megint hisztizni kezd, hogy ő ezt már nem bírja idegekkel, hát felpofozza, úgy éljen, pedig életében nem emelt rá kezet. És elmond neki mindent, ha kell százszor, ezerszer. Addig, amíg nem csak megérti, de érzi is, amit ő.  Addig nem fog békében nyugodni.

Lágyan csillogott a Balaton, rájött, hogy épp azon a stégen áll, ahol az Imrével egykor. Letörölt egy könnycseppet. Miket is beszél itt! Még hogy pofon? Mit tehet arról az a szerencsétlen, ami volt? Dehogy is mond ő bármit. A legjobb az, ha levegőt sem vesz hangosan. Hallgatni fog, még ha a csönd várában nincs is több csoda és az élet künn kérdezve jár.

Megnézte mi maradt a papírdobozban. A gombóc fele még megvolt, valaki egy kávéskanalat is odatett mellé. A friss szél belekapott a hajába, ahogy belekóstolt, aztán lebiggyedt az ajka, és a déli part híres-neves büszkeségét beledobta a tóba. Pocsék íze volt.

2019.06.26., Dublin

Illusztráció: Peter Burgess – Objects on the beach

Fisher márkájú videomagnó. LEGO kalózhajó. Opel Kadett E. Ilyeneket lehetett akkor használatba venni, köszönhetően annak, hogy valaki elvágott egy drótkerítést. Nyissz = az új világ tárgyai, politikailag korrekt fétis. Horn Gyula. Mutatta a tévé, szóval biztosan fontos volt, valami politikai erőhatás nyomhatta össze a drótvágót, amit ugyan nem mondtak be külön, de azért lehetett látni, ha az ember jobban figyelt. Érteni azonban már kevésbé, mert ki érti azt, mikor valaki, aki eddig a nekünk rosszért volt felelős azt mondja, hogy mától nekünk minden jobb lesz? Minden? Jobb? Tehát a rossz is? Ne, a rossz az ne legyen jobb, az inkább tűnjön el. Vagyis, várjunk, ne. Aminek jobbnak kellene lennie az az, ami a régi helyébe jön, tehát az új, de annak meg már akkor tudni véljük a régi rossznál is sokkal rosszabb, amolyan idegen rosszabbságát, mikor még nincs is itt – töredelmesen, vagy nem töredelmesen, de azért kicsit magunknak bevallva. Megfogyva bár, és nem bár, mert kicsit törve is. Néhány hónappal előtte még a fél falu fosta a cérnát az Ikarus 211 fedélzetén – ami akkor már a Gézáé volt, az ecsegfalvi önkormányzattól vette meg maszekolni – hiszen a megengedett valutából legfeljebb egy robotgépre futotta, szóval minden egyéb geldet a cérnafosó nyílásban kellett eldugni a vámosok elől. Haben Sie etwas zu verzollen? Nájn. Minden rizikó ellenére használatba vettük a változást, megvettük a változást, euforikus állapotban. Változás van eladó. Malac van eladó. Így volt mindig kiírva a hirdetőtáblára az önkormányzat épülete előtt. Malac van eladó. Nem helyes, de legalább nem kevesebb nyelvtani egység a szükségesnél, van minden, meg van van. Persze, nem kellene a létige, el kellett volna hagyni. Változás van eladó. Ebből pedig szépen, annak rendje és módja szerint elhagyták az eladó szót, számunkra a lényeget. Változás van. Ezt mondták és ezzel nem is hazudtak. Változás van eladó. Ezt értették és ezzel sem hazudtak. Attilának még mindig Wartburgja van, bicikliküllővel állítja a gyújtást. Az de szar. De mi megvettük a változást, Opel, sose’ kop el. Most bárkinek felkínálnám a nyílásom egy Wartburgért. Az, hogy valaki elvágott egy drótkerítést, számunkra használhatatlan volt, ezért kellett az új Kadett. Az használható volt. S ami a legfontosabb: valós. És az jó, mert a nevezett drótkerítéstől ennyire távol nagyon-nagyon valós dolgok kellettek a létfenntartáshoz, pontosabban ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, létezünk. És nem csak a magunk számára. Ki hitte volna? De. Vagyunk. Nem kelet vagyunk, nem nyugat vagyunk, csak úgy vagyunk. A vallásos meggyőződés ereje, illetve szintje sokszor földrajzi elhelyezkedés kérdése: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett ahhoz, hogy higgyünk valami nem kézzelfoghatóban.
Javárjánemisígyvóthanem: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett, hogy azok a helyébe léphessenek a nem kézzelfoghatónak. Így. A sok valami sokasodva jó valami lesz. Mégígyebb. Azaz a mennyiség átcsap minőségbe. Haben Sie wirklich nichts zu verzollen? De, ich fél Bécsújhely megveszen, aber im busz eldugen, fizessen a deine Mutter. Azaz. Ha van minden, akkor van Isten. Vagy, ha valami hiányzik, akkor az közvetetten Isten kevésségét jelenti. Mindezekből nulla maradékkal kiszámolható, hogy az oly sokszor műveletlennek titulált magyar vidék bár nem akadémiai artikuláltsággal, de sejtszintű enzimműködésig beágyazódva őrzi a skolasztika és a hegeliánus gondolkodás legalapvetőbb elemeit. És nem is elégszik meg a puszta őrzéssel, mert ilyen, mert amint a keze közé kerül valami, azzal dolgozni kezd. Megfogja a munka végét ahogy kell, és filozófiai alapvetéseit kérges tenyerével a gyakorlatba is átülteti. Úgy, hogy a valami hiánya mindig fájdalmas hiány, a hiányosat, az üreset pedig, mint egy pálinkáspoharat, disznóbelet vagy pozsgás gyerekpofit, tele kell tölteni, a részt egésszé kell varázsolni, mert a nincs az fáj, a szó legszorosabb értelmében istentelenül fáj. Ha nincs semmi, akkor nincs Isten sem. És tényleg. Meg sajátosan artikulál. Varázslatos nómenklatúrából felépülő, bárdolatlan első és végső gondolatiság, melyben a nevezett provinciális isteni hiány és üresség telitöltésének heves, szűnni nem akaró vágyát mi sem bizonyítja jobban, mint a magasabb rendű megtermékenyítés, teremtés és létrehozás szimbolikájával alkalmazott, szintaktikailag, illetve szemantikailag is tökéletesen kiforrott terminus technicus, az ó, hogy baszná telibe! Touché! Nota bene: Még a telibebaszottság és az üresség igen komoly lelki teherrel járó, hirtelen váltakozása mellett is vidámak voltak az emberek, legalábbis falun, a városi ember más volt, annak jobban kellett az egész dolog a drótkerítéssel, jobban gyötrődött azon, szerintünk. Ha van minden, akkor van Isten. Hát jó, legyen Isten, minket ez nem zavar. Amíg Zastavánk volt, addig fekete-fehérek voltak a fotók. Sőt, inkább csak feketék. Volt a képeken fehér is, például az ég, az elérhetetlen volt, az is használhatatlan volt. Vagy macska. A kilencedik generáció, de megint Cirmi vagy Mirci. A macskák akkor még nem feltűnősködtek, kilenc Cirmi után sem csaptak át kapitalista macskanevekbe. Vagy fóliasátrak. Azok pedig munkát jelentettek, az sem jó. Nem szerettünk a fotók fehérjére nézni, akkoriban magyar ember nem tudott mit kezdeni a világos dolgokkal. Aztán mikor már Opelünk volt, akkor színesek voltak a fotók. Szelídek voltak, kedvesen kimért, tisztelettudóan és hízelgően hazug, tévéből már ismert, lusta-európai félárnyalatok, melyekben nem izgágott a mindennapi egzisztenciát érintő döntések muszájsága, hogy akkor most fekete vagy fehér, vagy ez, vagy az, mert nincs más. Mert volt más: született a vircsaft, haldoklott a posztmodern, meg ilyenek. Árnyaltabb kérdések öveztek minket, hirtelen. Megengedett volt a kérdések, de még a lehetőségek ízlelgetése is. Lehetett nyíltan szopogatni. Lehetett nyíltan nyalogatni. Elvoltunk, hirtelen. Videotékába mentünk. Kivettünk. Betettünk. Kétfejes képmagnó. Údedurva. Nyommegapléjt. Tekerd vissza. Vajon milyen minőségű lesz? Új lehet, nem sokan nézték. Milyen színek! Ma a Terminátor legyen. Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm. A vadnyugat. A vadnyulat pedig asztala viszta bébi, a Zsiguli ablakából, hatharmincegyes Slaviával, juteszembe, a tatával. Nálunk voltunk, kilencvenben, tévéztünk, ITT tévénk volt már, tele határokról, falakról, új termékekről és korokról szóló hírekkel, mikor Tata a térdére csapott, egyenként térdeire egyenként kezekkel, apró időeltolódással, mintha pergődobra ütne, úgy kezdve el a magáét, hogy a korok okosak, nagyon, mert úgy jönnek el és úgy váltják egymást, hogy az ember számára nem váltódik semmi. Hogy az időnek korca. Hogy olyan nincs. Hogy mert ha az időnek korca lenne, akkor már legalább két idő lenne, és hogy az nem lehet. És itt megszívta az orrát, nyomatékosított, gondoltam én, mert szerintem megfázva nem volt, nem hallatszott tartalom a szívásban, inkább amolyan figyelemfelkeltő, fájdalmas levegővételt imitáló szívás volt, melynek hallatán tudtam, legkésőbb ekkor, hogy most fontos a szó és bölcs a mondás, most jön a skolasztika, horribile dictu Hegel, amit akkor én még nem értettem, Tata pedig nem tudta, hogy érti, pedig mennyire értette. Hogy az idők soha nem zárulnak le attól, hogy másik idők jönnek. Hogy egy kor lezárul, ilyet csak a történelemkönyvekben olvas az ember, amik hazudnak; lezárul, ezt mondják azért, hogy azt higgye az ember, ezzel új esélyt kapott. Itt is szünet jött, vártam, hogy megint szipog majd, s meresztettem a szemem az orrára, vagyis inkább alatta a bajszára, ami nagyon mókásan gyér volt, mert nem egyenletesen gyér, hanem itt egy kicsit gyér, de amott, teljesen részaránytalanul még egy kicsit gyérebb, de növesztette, mert így nem volt olyan feltűnő a fogak hiányából beesett ajak. Aztán néztem a szemeit. Anyám aznap korán hozott az óvodából, csak délelőtt volt valamiért, Tata és Mama eljöttek, hoztak vagy vittek ebédet. Fél egy lehetett és akkor körülbelül, óvodás saccolás holtjátékával számítva olyan hatpálinkás volt a Tata szeme. Lehet csak öt. Sacc. De az nem pálinka volt, amit ivott, hanem vodka. De az sem. A románoktól vette a piacon, műanyag flakonban volt, minden felirat nélkül. Sem eredet, sem összetevők, semmi. Legyen tehát az ördög neve az övé, pálinka. Ez a második szünet, így utólag tudom, arra kellett, hogy előbb megegyezzen a pálinkával, hogy mit is akarnak mondani. S mikor ez sikerült, akkor folytatta, hogy az egyetlen korca a világnak, az egyetlen határ az az ember. Misi, jól megy az Opel? Ha jó kicseszem a kuplungot, még negyedikbe is megfüttyen a gumi, válaszolt apám Tata hirtelen digressziójára. Az nem semmi, nyugtázott az öreg, majd folytatta, hogy a határtalanság örömének felfedezéséhez találta fel az ember a határt. Valami nagy kellett neki, valami nagyot akart megélni, ami még több szabadságot ad neki, szabadságot, mely az uralom szintjének indikátora, hogy szabadabb a növénynél, így levághatja azt és szabadabb az állatnál, így levághatja azt is, de legfőképp szabadabb a másik embernél és ezért levághatja azt is. Szabaddá teszi magát az általa korábban létrehozott határoktól, hogy több hatalomhoz jusson. A tévében kezdőzött a tegnapi Delta ismétlése. Halkícsdmálemérüvölt. Kudlik Júlia. A szabadság benne lett minden alkotmányban, emberi jog, kell, megmondták, hogy kell, ráneveltek ezzel a szóval egy másikra, ráneveltek ezzel az érzéssel egy másikra, ráneveltek a szabadsággal az uralom érzésére. Ha szabad vagy, úr vagy. Ha szabadságoddal mindenen felül állsz, mindennel rendelkezel, akkor úr vagy. Ha van minden, akkor van Isten. Ha van minden, akkor vagy Isten. Határok vannak, hogy nagyobb legyen az ember, mint az, aki a határon túl van. Majd lebontja a határt és így a másik még jobban, minden takarás nélkül láthatja, hogy ki az úr. Az ember. Az ember a határ, kisfiam. Kérdezd meg Tatát, hogy iszik-e egy pálinkát? Anyám engem kérdezett, nem akarta közvetlenül kínálni az apját, hisz az alkoholista volt. Tata kért. Hétpálinkás volt a szeme. A Deltában adatokat mondtak a falról. Hogy az embereket átverték a szabadság szóval. Így folytatta. Mert nem az az úr, aki felépíti, nem is az aki lebontja, hanem az, aki az új szabadság védelmére hivatkozva megépítheti a következőt. És olyan mindig lesz. Mindig. És jó volt Bécsbe? Így anyám az apjához. Jó hát, de hogy az a szerencsétlen határőr mindig engem talált meg, és mindig a legrosszabbkor. Érted, odafele nekiállok, eszek, hát nem akkor jön oda?, meg visszafele, akkor meg nekiálltam, na, akkor alszok, akkor meg akkor jön oda nekem karattyolni, hogy rakná teherbe az öreganyját. Ne beszélj már így, Tata, hát itt vannak a gyerekek, figyelmeztette halkan a nagymamám. Jól van na, csitult el az öreg és a maradékot csak úgy bemotyogta a gyér bajsza alá, hogy, jól van, tudom, tudom, hogy ikes ige, ikes ige, hogy baszná telibe.

 

(Illusztráció:  Buses parked downtown in 1984 in Budapest )

„annyira melegem volt, hogy nem tudtam elaludni, így kitakaróztam és majd szívbajt kaptam, mert képzeljétek: nincs meg a jobb lábam lol. #mitörténik” tweeteltem ki egy perce, miután le tudtam nyugodni a hajnali 3-kor ért sokk után. Úgy nézek ki, mint egy szereplő az Amerikai Horror Story sorozatból, de legalább nem vérzem, csak tényleg nem értem, mi történt.
Onnantól hiányzik, ahol nyáron a doktor úr markolászta a combom. Hiába mondtam neki, hogy a talpam fáj, ott csípett meg a darázs és allergiás vagyok rá, úgyhogy valamit csináljon gyorsan legyen szíves, mert nagyon fáj – ő továbbra is a combom körméretét próbálta lemérni a tenyerével, miközben hálát adott az égnek, hogy a sok szottyos nyugdíjas helyett végre egy huszonévest molesztálhat. Illetve, bocsánat, elnézést, ez végül is betudható az én hibámnak is, sőt, egyenesen az én hibám, hiszen 38 fokban akkor sem mászkálunk rövidnadrágban, ha épp a Balatonon vakációzunk. Buta én és buta láb!
Így végül is teljesen érthető, hogy utána nem sokkal a pesti metrólejáratnál az egyik munkásember próbált meg benézni a szoknyám alá, de csak a jobb combomig jutott. Ott is elkövettem az előbbi hibát, plusz még udvariatlan is voltam, hogy elhessegettem, hisz’ részben ő gondoskodik Budapest közlekedéséről. Éjjel-nappal dolgozik, biztos nagyon elfáradt szegény és csak látni szeretett volna valami szépet a raklap és a porfelhőn kívül, én, hálátlan meg még ezt az egy örömöt sem adtam meg neki. Buta én, buta láb!
Ahogy most így ülök, és nézem a lábamat látom, hogy nagyjából pontosan ott válhatott le, ahol pár éve megvágtam egy pengével. Mérges voltam, kicsi és hülye. Azt hittem, ez megold mindent, de csak újabb gyűlöletet éreztem magam, de legfőképpen a combom iránt. Ez a gyűlölet pedig az évek során egyre csak gyűlt, mind a hegembe temette magát. És ez egészen odáig fajult, hogy a lábam, –mint a youtube-os rizses kísérletekben, ahol egyik doboz rizsnek pozitív, a másiknak utálkozó szavakat mondtak – elrohadt mint a negatív megerősítéseket kapó rizses doboz.

 

(Illusztráció: Portraits of Drifting Minds – Henrietta Harris )

Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

 

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

 

(Illusztráció: )

A könyvek nem tudnak megfelelni mindenre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
De melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig bátran elindultak valahova, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás, mindenkit elképesztő találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.

Ő maga soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket…
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a zárt függőfolyosókon, a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogyan képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a romlott emberek? 

Riolda mindig is úgy hitte, a nyelv a legbiztosabb fogódzónk. De van-e okunk azt hinni, hogy a nyelv sohasem változik, és az emberek ugyanígy fejezték mi magukat a múltban is? Biztosak lehetünk-e bármiben, ha a nyelvben sem bízhatunk?
De a könyvek mélyén lakozó bölcsek sem tudtak minderre felelni. Mint Rioldának, nekik is csak kéréseik voltak. 

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait? És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger miért nem fárad ki az örökös hullámzástól?

 De ha minden változik, töprengett Riolda, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme egyáltalán hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha jól elboldogulunk nélkülük is?

A könyvtárban olvasgató Riolda nem csak az unalmasan körben forgó vagy lomhán terpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta töprengéssel megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze.
De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, melyek meggyógyítják a beteg szíveket?