Fisher márkájú videomagnó. LEGO kalózhajó. Opel Kadett E. Ilyeneket lehetett akkor használatba venni, köszönhetően annak, hogy valaki elvágott egy drótkerítést. Nyissz = az új világ tárgyai, politikailag korrekt fétis. Horn Gyula. Mutatta a tévé, szóval biztosan fontos volt, valami politikai erőhatás nyomhatta össze a drótvágót, amit ugyan nem mondtak be külön, de azért lehetett látni, ha az ember jobban figyelt. Érteni azonban már kevésbé, mert ki érti azt, mikor valaki, aki eddig a nekünk rosszért volt felelős azt mondja, hogy mától nekünk minden jobb lesz? Minden? Jobb? Tehát a rossz is? Ne, a rossz az ne legyen jobb, az inkább tűnjön el. Vagyis, várjunk, ne. Aminek jobbnak kellene lennie az az, ami a régi helyébe jön, tehát az új, de annak meg már akkor tudni véljük a régi rossznál is sokkal rosszabb, amolyan idegen rosszabbságát, mikor még nincs is itt – töredelmesen, vagy nem töredelmesen, de azért kicsit magunknak bevallva. Megfogyva bár, és nem bár, mert kicsit törve is. Néhány hónappal előtte még a fél falu fosta a cérnát az Ikarus 211 fedélzetén – ami akkor már a Gézáé volt, az ecsegfalvi önkormányzattól vette meg maszekolni – hiszen a megengedett valutából legfeljebb egy robotgépre futotta, szóval minden egyéb geldet a cérnafosó nyílásban kellett eldugni a vámosok elől. Haben Sie etwas zu verzollen? Nájn. Minden rizikó ellenére használatba vettük a változást, megvettük a változást, euforikus állapotban. Változás van eladó. Malac van eladó. Így volt mindig kiírva a hirdetőtáblára az önkormányzat épülete előtt. Malac van eladó. Nem helyes, de legalább nem kevesebb nyelvtani egység a szükségesnél, van minden, meg van van. Persze, nem kellene a létige, el kellett volna hagyni. Változás van eladó. Ebből pedig szépen, annak rendje és módja szerint elhagyták az eladó szót, számunkra a lényeget. Változás van. Ezt mondták és ezzel nem is hazudtak. Változás van eladó. Ezt értették és ezzel sem hazudtak. Attilának még mindig Wartburgja van, bicikliküllővel állítja a gyújtást. Az de szar. De mi megvettük a változást, Opel, sose’ kop el. Most bárkinek felkínálnám a nyílásom egy Wartburgért. Az, hogy valaki elvágott egy drótkerítést, számunkra használhatatlan volt, ezért kellett az új Kadett. Az használható volt. S ami a legfontosabb: valós. És az jó, mert a nevezett drótkerítéstől ennyire távol nagyon-nagyon valós dolgok kellettek a létfenntartáshoz, pontosabban ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, létezünk. És nem csak a magunk számára. Ki hitte volna? De. Vagyunk. Nem kelet vagyunk, nem nyugat vagyunk, csak úgy vagyunk. A vallásos meggyőződés ereje, illetve szintje sokszor földrajzi elhelyezkedés kérdése: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett ahhoz, hogy higgyünk valami nem kézzelfoghatóban.
Javárjánemisígyvóthanem: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett, hogy azok a helyébe léphessenek a nem kézzelfoghatónak. Így. A sok valami sokasodva jó valami lesz. Mégígyebb. Azaz a mennyiség átcsap minőségbe. Haben Sie wirklich nichts zu verzollen? De, ich fél Bécsújhely megveszen, aber im busz eldugen, fizessen a deine Mutter. Azaz. Ha van minden, akkor van Isten. Vagy, ha valami hiányzik, akkor az közvetetten Isten kevésségét jelenti. Mindezekből nulla maradékkal kiszámolható, hogy az oly sokszor műveletlennek titulált magyar vidék bár nem akadémiai artikuláltsággal, de sejtszintű enzimműködésig beágyazódva őrzi a skolasztika és a hegeliánus gondolkodás legalapvetőbb elemeit. És nem is elégszik meg a puszta őrzéssel, mert ilyen, mert amint a keze közé kerül valami, azzal dolgozni kezd. Megfogja a munka végét ahogy kell, és filozófiai alapvetéseit kérges tenyerével a gyakorlatba is átülteti. Úgy, hogy a valami hiánya mindig fájdalmas hiány, a hiányosat, az üreset pedig, mint egy pálinkáspoharat, disznóbelet vagy pozsgás gyerekpofit, tele kell tölteni, a részt egésszé kell varázsolni, mert a nincs az fáj, a szó legszorosabb értelmében istentelenül fáj. Ha nincs semmi, akkor nincs Isten sem. És tényleg. Meg sajátosan artikulál. Varázslatos nómenklatúrából felépülő, bárdolatlan első és végső gondolatiság, melyben a nevezett provinciális isteni hiány és üresség telitöltésének heves, szűnni nem akaró vágyát mi sem bizonyítja jobban, mint a magasabb rendű megtermékenyítés, teremtés és létrehozás szimbolikájával alkalmazott, szintaktikailag, illetve szemantikailag is tökéletesen kiforrott terminus technicus, az ó, hogy baszná telibe! Touché! Nota bene: Még a telibebaszottság és az üresség igen komoly lelki teherrel járó, hirtelen váltakozása mellett is vidámak voltak az emberek, legalábbis falun, a városi ember más volt, annak jobban kellett az egész dolog a drótkerítéssel, jobban gyötrődött azon, szerintünk. Ha van minden, akkor van Isten. Hát jó, legyen Isten, minket ez nem zavar. Amíg Zastavánk volt, addig fekete-fehérek voltak a fotók. Sőt, inkább csak feketék. Volt a képeken fehér is, például az ég, az elérhetetlen volt, az is használhatatlan volt. Vagy macska. A kilencedik generáció, de megint Cirmi vagy Mirci. A macskák akkor még nem feltűnősködtek, kilenc Cirmi után sem csaptak át kapitalista macskanevekbe. Vagy fóliasátrak. Azok pedig munkát jelentettek, az sem jó. Nem szerettünk a fotók fehérjére nézni, akkoriban magyar ember nem tudott mit kezdeni a világos dolgokkal. Aztán mikor már Opelünk volt, akkor színesek voltak a fotók. Szelídek voltak, kedvesen kimért, tisztelettudóan és hízelgően hazug, tévéből már ismert, lusta-európai félárnyalatok, melyekben nem izgágott a mindennapi egzisztenciát érintő döntések muszájsága, hogy akkor most fekete vagy fehér, vagy ez, vagy az, mert nincs más. Mert volt más: született a vircsaft, haldoklott a posztmodern, meg ilyenek. Árnyaltabb kérdések öveztek minket, hirtelen. Megengedett volt a kérdések, de még a lehetőségek ízlelgetése is. Lehetett nyíltan szopogatni. Lehetett nyíltan nyalogatni. Elvoltunk, hirtelen. Videotékába mentünk. Kivettünk. Betettünk. Kétfejes képmagnó. Údedurva. Nyommegapléjt. Tekerd vissza. Vajon milyen minőségű lesz? Új lehet, nem sokan nézték. Milyen színek! Ma a Terminátor legyen. Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm. A vadnyugat. A vadnyulat pedig asztala viszta bébi, a Zsiguli ablakából, hatharmincegyes Slaviával, juteszembe, a tatával. Nálunk voltunk, kilencvenben, tévéztünk, ITT tévénk volt már, tele határokról, falakról, új termékekről és korokról szóló hírekkel, mikor Tata a térdére csapott, egyenként térdeire egyenként kezekkel, apró időeltolódással, mintha pergődobra ütne, úgy kezdve el a magáét, hogy a korok okosak, nagyon, mert úgy jönnek el és úgy váltják egymást, hogy az ember számára nem váltódik semmi. Hogy az időnek korca. Hogy olyan nincs. Hogy mert ha az időnek korca lenne, akkor már legalább két idő lenne, és hogy az nem lehet. És itt megszívta az orrát, nyomatékosított, gondoltam én, mert szerintem megfázva nem volt, nem hallatszott tartalom a szívásban, inkább amolyan figyelemfelkeltő, fájdalmas levegővételt imitáló szívás volt, melynek hallatán tudtam, legkésőbb ekkor, hogy most fontos a szó és bölcs a mondás, most jön a skolasztika, horribile dictu Hegel, amit akkor én még nem értettem, Tata pedig nem tudta, hogy érti, pedig mennyire értette. Hogy az idők soha nem zárulnak le attól, hogy másik idők jönnek. Hogy egy kor lezárul, ilyet csak a történelemkönyvekben olvas az ember, amik hazudnak; lezárul, ezt mondják azért, hogy azt higgye az ember, ezzel új esélyt kapott. Itt is szünet jött, vártam, hogy megint szipog majd, s meresztettem a szemem az orrára, vagyis inkább alatta a bajszára, ami nagyon mókásan gyér volt, mert nem egyenletesen gyér, hanem itt egy kicsit gyér, de amott, teljesen részaránytalanul még egy kicsit gyérebb, de növesztette, mert így nem volt olyan feltűnő a fogak hiányából beesett ajak. Aztán néztem a szemeit. Anyám aznap korán hozott az óvodából, csak délelőtt volt valamiért, Tata és Mama eljöttek, hoztak vagy vittek ebédet. Fél egy lehetett és akkor körülbelül, óvodás saccolás holtjátékával számítva olyan hatpálinkás volt a Tata szeme. Lehet csak öt. Sacc. De az nem pálinka volt, amit ivott, hanem vodka. De az sem. A románoktól vette a piacon, műanyag flakonban volt, minden felirat nélkül. Sem eredet, sem összetevők, semmi. Legyen tehát az ördög neve az övé, pálinka. Ez a második szünet, így utólag tudom, arra kellett, hogy előbb megegyezzen a pálinkával, hogy mit is akarnak mondani. S mikor ez sikerült, akkor folytatta, hogy az egyetlen korca a világnak, az egyetlen határ az az ember. Misi, jól megy az Opel? Ha jó kicseszem a kuplungot, még negyedikbe is megfüttyen a gumi, válaszolt apám Tata hirtelen digressziójára. Az nem semmi, nyugtázott az öreg, majd folytatta, hogy a határtalanság örömének felfedezéséhez találta fel az ember a határt. Valami nagy kellett neki, valami nagyot akart megélni, ami még több szabadságot ad neki, szabadságot, mely az uralom szintjének indikátora, hogy szabadabb a növénynél, így levághatja azt és szabadabb az állatnál, így levághatja azt is, de legfőképp szabadabb a másik embernél és ezért levághatja azt is. Szabaddá teszi magát az általa korábban létrehozott határoktól, hogy több hatalomhoz jusson. A tévében kezdőzött a tegnapi Delta ismétlése. Halkícsdmálemérüvölt. Kudlik Júlia. A szabadság benne lett minden alkotmányban, emberi jog, kell, megmondták, hogy kell, ráneveltek ezzel a szóval egy másikra, ráneveltek ezzel az érzéssel egy másikra, ráneveltek a szabadsággal az uralom érzésére. Ha szabad vagy, úr vagy. Ha szabadságoddal mindenen felül állsz, mindennel rendelkezel, akkor úr vagy. Ha van minden, akkor van Isten. Ha van minden, akkor vagy Isten. Határok vannak, hogy nagyobb legyen az ember, mint az, aki a határon túl van. Majd lebontja a határt és így a másik még jobban, minden takarás nélkül láthatja, hogy ki az úr. Az ember. Az ember a határ, kisfiam. Kérdezd meg Tatát, hogy iszik-e egy pálinkát? Anyám engem kérdezett, nem akarta közvetlenül kínálni az apját, hisz az alkoholista volt. Tata kért. Hétpálinkás volt a szeme. A Deltában adatokat mondtak a falról. Hogy az embereket átverték a szabadság szóval. Így folytatta. Mert nem az az úr, aki felépíti, nem is az aki lebontja, hanem az, aki az új szabadság védelmére hivatkozva megépítheti a következőt. És olyan mindig lesz. Mindig. És jó volt Bécsbe? Így anyám az apjához. Jó hát, de hogy az a szerencsétlen határőr mindig engem talált meg, és mindig a legrosszabbkor. Érted, odafele nekiállok, eszek, hát nem akkor jön oda?, meg visszafele, akkor meg nekiálltam, na, akkor alszok, akkor meg akkor jön oda nekem karattyolni, hogy rakná teherbe az öreganyját. Ne beszélj már így, Tata, hát itt vannak a gyerekek, figyelmeztette halkan a nagymamám. Jól van na, csitult el az öreg és a maradékot csak úgy bemotyogta a gyér bajsza alá, hogy, jól van, tudom, tudom, hogy ikes ige, ikes ige, hogy baszná telibe.

(Illusztráció:  Buses parked downtown in 1984 in Budapest )

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)