Vidovenyecz Mihály összes bejegyzése

1987-ben született Magyarországon, filozófia szakon végzett Szegeden. Magyarul és németül olvasható versei, prózái, valamint egyéb szövegei az elmúló posztmodern klasszikus, illetve a születő metamodern kísérletező, modernizmussal összefonódó jegyeit viselik. Első verseskötete Németországban jelent meg, 2017-ben. Ír, olvas, fordít, doktorál. Napút nívódíjas.

Egyszusz

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

 

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)