A novemberi vasárnap nyirkos csendje észrevétlenül tapad a házak falára. Alattomosan szivárog a hajszálrepedéseken. Visszatükröződő gyűrődéseimet bámulom a konyhaablak üvegén. Mozdulatlanul ülök jó ideje, mint az alattam lakó kölyök leopárdgekkója. Percenként kettőt pislogok, igaz, én nem az alsó szemhéjammal. Nem szeretem a novembert. Idén az októbert sem. A január volt az utolsó jó hónapom. Órák óta semmi mozgás. A folyosó végén lakom, rálátok minden ajtóra. „Kulturált, barátságos szomszédok társaságát élvezhetem majd”, cseng a fülemben az ingatlanos kortesbeszéde. És tényleg. Már csak két havi törlesztőrészletet kell kiköhögnöm. Anyám lakberendező, kihasználtuk a kis zugokat is. A műteremnek szánt szoba egyik falán nyitottunk egy hatalmas ablakot. Azt terveztem, Julival bulit csapunk, ha enyém lesz a lakás. Reméltem, hogy ideköltözik. Február elején ez a bizonytalan jövőkép is ködbe veszett. Fenébe, elfogyott a cigim. A szekrény tetején dugdosok néhány félig elszívott blázt. Kénytelen vagyok megmozdulni. Találok egy utolsót. Megsárgult a papír, de még érzem a pipadohány cseresznye illatát. Saját recept, Borkum és Drum keverve. Örömtánc. Ha Julira gondolok, muszáj rágyújtanom. Hétköznapi történet. Juli pszichiáter. Az egyetem után néhány év alatt kiépítette a praxisát. Logikus és vonzó nő. Egyszerre praktikusan hűvös és sodróan veszélyes. Gyakorlatias énje türelmetlenül dörömbölt az ajtómon. Gyereket akart és biztonságot. Mégis, vagy éppen ezért, kislányos hévvel tapadt bele egy pókhálóba azon a bizonyos brüsszeli konferencián. Lou Andreas-Salomé, az első női pszichoterapetuta jár a fejemben. Nietzsche megszállottan feleségül akarta venni, Rilke a szeretője, mentora és barátja pedig Freud volt. Juli rajongott Lou-ért. Talán túlságosan is azonosult a hétköznapinak nem mondható életúttal. Végül Brüsszelben maradt, gyűrűvel fűzve szorosabbra a hirtelen szövődött köteléket. Nietzsche legalább tisztában volt vele, hogy az ember életét sokkal inkább a tudattalan impulzusok vezérlik, mintsem a tudatos döntések és belátások. Én annál kevésbé, legalábbis nem akartam tudomást venni róla. Nietzsche a csalódást írta ki magából, amikor Salomé nem őt választotta. Maradandó lenyomatot hagyott. Égszínkék és cinóber bővebben… →

Kevesen írtak arról, hogy a játék meg a fény, hogy ezt a kettőt össze lehet cserélni. (Somfai letartóztatását követő éjszakán összegyűltek tanácskozni.) Borostás arcú kisgyerekek az elmúlt órákban tüzet gyújtottak, füstöltek. A táj csücskében megszületett az, ami szolgálatnak számít. A forma keretében még lakatlannak látszott, de egy késő délután megtört az ezüst tajték. Tért nyer a világosság, tele megbánással. Mivel azonban a távolság a földtől az égig fel nem fogható, igyekszünk a mesterséges fénybe jutni. (Ahol létezni titkosan személyes.)

Jegyzetet készítettem és láttam a remegő fűzfákat. Automatikusan közöl adatokat a gép, megszokott módon fogy az üzemanyag, a hajam tele falevéllel. Borsózik tőle a hátam, megalomániás kép, kis helyen elfér, testszaga van, a bezárt ajtók sérülést okoznak a növényeknek, könnyeznek a virágok, végezetül egy végtelen láncolati sor, lények, alig tudom őket az autóba betuszkolni. Jegyzetek bővebben… →

Megindul a nyálam, ahogy a fogaim közt a számba csordul az alma leve. Kiakadt állkapcsom tompán sajog, korog a gyomrom, pedig tegnap alaposan bevacsoráztam. Szellő kerekedik, kigyúlnak a fények. Jó lenne, ha meg tudnék fordulni, hogy lássam, ott áll-e mögöttem a nő, aki talán szeretett egykor, de hiába is erőlködnék ekkora testtel. Csoda-e? Hiszen még itt is csak zabálok. Homlokomon végigpereg az első izzadságcsepp, ami voltaképp érthető, erősen koncentrálnom kell, hogy kitaláljam, hogyan kerültem ide, és hogyan fogok kijutni innét. De csak arra bírok gondolni, milyen ironikus, hogy ott kezdek olvadni, ahol a legkevesebb a zsírom. Egy újabb csepp a hátam közepét csiklandozza. Vajon elpárolog-e, mielőtt el tudna rejtőzni a farpofáim között? Olyan ismerős a helyzet valahonnan, nem de-ja-vu ez, inkább csak a primér érzelmeim bukkannak rá ugyanarra a hullámhosszra, amivel az egész elkezdődött.

Ugyanígy izzadtam aznap is, mikor először találkoztam a nővel, aki most alighanem a pucér fenekemmel néz farkasszemet. Akkor az volt a kérdés, levegyem-e a zakómat, vagy se. Ha magamon hagyom, megfővök a saját levemben a vacsora végére, ha leveszem, nyomban láthatóvá válik a gerincem mentén lefutó és a hónom alatt felgyűlt verejték. Az első megoldás mellett döntöttem, és egy tízes csomag papír zsebkendőt elhasználtam, mire Schrader Katalin megérkezett. Mindenestül bővebben… →

Günter barna foltos keze megállt az ódon kilincsen, felpillantott a csigalépcsőn, ahol a lámpa fénye ütemesen le-fel futott. Működik, nyugtázta, s kilépett az esti szürkületbe. A nap már lebukott a tenger alá, de foltjait még nem rántotta magával a mélybe. Günter gyermekkorában elhitte a nagyapja történeteit a nagy víz mélyén lakó napfaló szörnyről, aki minden este magával rántja a mélybe a nappali világosságról és melegről gondoskodó fényes istennőt. Úgy képzelte akkoriban, hogy a nap ezekben az esti küzdelmekben kiszakít önmagából néhány darabot, amelyet jelként hagy hátra az égen, hogy testvéreinek, a holdnak és a csillagoknak üzenjen. A kendő bővebben… →

Délután öt óra. Berki úr kilépett a számítógépből, és elköszönt a főnöktől.

– Mi az már megy, Berki úr?

– Öt óra, de ha kívánja, maradok.

– Menjen csak!

Ezek a hivatalnokok mind egyformák. Egyik sem szeret ráhúzni, mégis folyton fizetésemelésről gagyognak.

– Hát, akkor viszontlátásra, Huszti úr!

Ezek a főnökök mind egyformák. Mindegyik azt szeretné, hogy ráhúzzon, de a fizetését egyik sem emelné. CSAK EGY KUTYA bővebben… →

ő akkor született, amikor az ablakokat már betörték. a disznójukat levágták, az udvaron üstben főzték a törött bútorok tüzén. hallotta háta mögül a sírást, de még nem értett semmit belőle. megtanulták a kenyér nevét két nyelven, hogy kérhessenek a katonáktól.

*

a sok homályos arckép közül nem emlékszik, melyik volt az apja. jöttek-mentek, és aki többször visszatért és büntette, arról megtanulta, hogy anyjának kell hívni. karról karra adták, mindig annál ült, akinek volt ideje. nagyon sok arc soha nem tért vissza. karon ült akkor is, mikor azt, akiről később anyja mesélt, elvitték. amikor hét éves volt, bejött a kapun egy fáradt férfi. egy csomag savanyúcukorkát hozott neki. azt mondták, ő az – és azt kérdezte magában: ennyi?

azt mondták, így történnek a csodák. hová seperjük bővebben… →