Nemcsak a hajnali szél, hanem az éjfél után tetőző dagály is minden éjszaka felébreszti a Nyugati szél szigetén férfiakat.
Többen felkászálódnak, és ha nem zuhog az eső, köpenyt kerítenek, és kimennek a partra megnézni, megvan-e még a tenger. Néhányan félálomban kószálnak a parton, és elégedetten üdvözlik a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is cserben hagyta volna őket. Félálomban bólogatnak, váltanak pár szót egymással, kicsikét kóstolgatják a szelet, aztán visszacsoszognak a kunyhóikba. Egy kicsit dörmögnek, tesznek-vesznek, aztán nagyot sóhajtva betakargatják a fiaikat-lányaikat. Nincs mit tenni. Aludni kell, aludni, aludni…
Vagy összebújni. A Nyugati szél szigetének gyermekei az éjszakai dagály órájában fogannak.
Mikor a dagály visszahúzódik, halálos csend ereszkedik a kunyhókra.
Szétvetett tagokkal alszanak a nők és a férfiak, a gyerekeik, mint a jóllakott hernyók, pokrócokba bugyolálva szuszognak. De belőlük nem kiterjesztett szárnyú pillangók, hanem felnőtt férfiak és asszonyok lesznek, természetesen csak akkor, ha nem fulladnak meg az átizzadt takaróik mélyén, ha játék közben nem vesznek bele a tengerbe.
De hajnalban még a halálra ítélt kisgyerekek is mélyen alszanak.
Néhány anya a beteg csecsemője mellett virraszt, törölgeti a homlokát, csitítgatja, magához öleli – néha túl szorosan, mert annyira sírós és satnya, hogy nem érdemli meg, hogy megérje a reggeli dagály óráját. Elnyugodott az édesanyja kebelén, mondják másnap a részvétlátogatókat fogadó édesapák.
Vannak anyák, akik azt mesélgetik, hogy ők éjszakánként egy szemhunyásnyit sem alszanak. Annyit sír a szegény kicsi, az én egyetlen drágaságom, hogy nem hagyhatom magára. Egyetlen percre sem, soha. De a kunyhók közt csendesen járkáló éjszakai asszony tudja, hogy az éjszakai apály óráit mindenki átalussza, nemcsak az önfeláldozó anyák, a sírós csecsemők, hanem a haldokló öregek is. Ők tehetetlenül belzuhannak a félálom szakadékába, hogy aztán reggel felébredjenek az öklelő fájdalomra. Mert a fájdalom olyan, mint a tenger, semmi sem csillapítja.
A legszebb és a legszentebb óra, amikor senki sincs ébren, a hajnali apály órája.
Megszűnik a kín, az emberek fájdalom nélkül kóstolgatják a halált, nem is sejtve, hogy az már ott lopakodik a kunyhóiknál, vagy ott lapul a takaróik alatt. De az alvókat ilyenkor nem fojtogatja sem a kiszolgáltatottság, sem a halálfélelem, nyitott szájjal, szétvetett tagokkal hortyogva azt sem vennék észre, ha egy óriási kar átlökné a szigetet egy másik tengerre.

Negyvenkét kunyhó tele hortyogó családokkal. Halálraítéltekkel.
Edgar és a gyerekei kunyhója, Harcias Morké, Gyllighaené, (aki maga mellé vette az anyját), az özvegy Edmundáé és a púpos lányáé. Osjané, Ethelé, aki a sánta öccsével él, Gallighaené, aki a sógornőjét vette feleségül, a fiatal és az öregebb Ericé, Leleményes Haraldé (az ő legkisebb fia lesz az, aki nem éri meg a reggelt), Kirwané, Birgittáé, az öreg Edmundé, aki még mindig a felnőtt fiával él. A fenyér mögött rejtőzik Kyd kunyhója, Otte anyóé, aztán Samuelé, a Northumbriából jött asztalosé, a részeges Máelduné, Bert hosszú, lapos háza, (ő öt suhancot nevel, kevés is a hely nekik), majd következik Harold kunyhója, Vörös Sjöné, a mocsár mögött pedig Eric fia Dané, aki nem is tudja, hogy a felesége Vörös Sjönbe szerelmes. Aztán Szőrös Edit kunyhója, a svéd Olafé, Finné, Részeges Edgaré, aki semmi rokonságban nincs az Igazi Edgarral, aki a szigeten született, és Malone mellett lakik. Az özvegy Friderikje háza, aki a fia nélkül mozdulni sem tud, végül Haldor kidőlt-bedőlt viskója. A sziget túlfelén Algard, Uwe, Pocakos Sam, Nolan, a két vak lányt nevelő Oxerna háza, majd leghátul Ken és Björn tanyája – a kövér Björn most nyugodtan alszik, nem is sejtve, hogy holnap a ház a fejére roskad, alig lesz ideje kimenekülni.
De nem minden kunyhóban alszanak.
A holtak viskóit pár évig kegyesen őrizgetik, és nem engednek senkit beköltözni. Hetente-kéthetente járnak nagy áhítattal a holtak szellemeit köszönteni, megidézni a jó cselekedeteiket, táncolni, falatozni, elmélkedni – de hiába is próbálják a halált megszelídíteni, az ott lebeg mindannyiuk feje felett.

A görnyedt asszony gyorsan végigjárta a kunyhókat, mert ezek a szedett-vedett jövevények nem is igen érdekelték. Ugyanolyan közömbösen hagyták őt, mint a palota szellemei, az elátkozott, gonosz királyok, vagy az az izgága teremtés, aki Rioldának nevezi magát, királyokkal-királynőkkel barátkozik, de ugyanúgy végzi majd, mint a szigetet elfoglaló, pökhendi jöttmentek. A bokrok közt alvó norvég kalózokra ügyet sem vetett: a betegség már szétrágta a testüket, a lelküket, az emlékezetüket – egyetlen pillantást sem érdemeltek tőle.
Az övéi a Nyugati szél szigetének keleti oldalán, a földbe mélyesztett kunyhókban élnek. Három különálló, szerény kunyhó: sok test – egyetlen lélek. A szorgok nem kérkednek mindenféle nevekkel, nem akarják magukat magukat minden percben másoktól megkülönböztetni, ezért még álmukban is ártatlanabbak, mint a többiek. Egymáshoz préselődve alszanak, hiszen jól tudják, egy eleven testnek csak egy másik test lehet az orvossága. Hajnalban úgy lebeg a lélegzet – a közös lélegzet – felettük, mint valami túlvilági növényekből szőtt, könnyű, eleven takaró. Az élet a legkisebb szorgokból átáramlik a legidősebbekbe, a férfiakból a nőkbe, a nőkből a még meg nem született gyerekekbe. Ha valamelyiküknek megfájdult a feje, az összes szorg szenved. Ha egy öregember meghalt, egy kicsit a csecsemők is meghalnak vele. Hogy aztán a haldokló utolsó sóhajától új erőre kapjanak, és az öreg utolsó mosolyával nevessenek a szüleikre.
A kunyhók közt fel-alá sétálgató, éjszakai asszony volt a lelkiismeretük.
Aki már azt is tudta, hogyan szerezze vissza a szigetet az övéinek.
Ha a jöttmentek kunyhóit felgyújtja, akkor a szorgok is odavesznek. Ha betegséget hoz a betolakodókra, akkor azok az elcsábult lányok is meghalnak, akik ostoba módon összeálltak a jöttmentekkel. De a félelem és az éhezés! A betolakodók, akiknek az élete és a lelke elveszik a testükkel, mind a kettőtől halálosan rettegnek! Hiszen az ő emlékezetük addig terjed, ameddig a becses személyük – ők csak addig élhetnek, amíg ver a gyengécskén dobogó szívük. Igen, hasonlítanak a gyerekeikre, szeretik is őket, de a lelkük nem folytatódik bennük. Ezért is aggatnak magukra különféle nevetséges neveket, ezért beszélnek annyit megállás nélkül, a királynőjük ezért írogat folyton, és ezért gyötrik a leszármazottaikat különféle intelmeikkel.
Mert félnek. Nem mernek meghalni.
Ha a kunyhókban szuszogó jövevények, a Nyugati szél szigetének lakói polgárai nem is, de az istállókban alvó birkák felneszeltek a lépteire.
De nem menekülhettek. A szorg asszony, az éjszaka úrnője nemcsak az élet-, hanem a halálpontjaikat is jól ismerte.

Bélyegkép: Remedios Varo

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)

Legmélyebb álmaimban, amikor a tudatom rendszeresen elhagyja testemet, egyszer egy olyan civilizációra bukkantam, melyben némaság és tökéletes megértés honolt. Humanoid lények éltek ott, ám volt bennük valami, ami éppen csak megkülönböztette őket az embertől – egy megmagyarázhatatlan üresség, mely a saját tartalmaimat veszélyeztette. Minden szemgolyó egy szörnyű vákuum volt, és úgy éreztem, kiszívják belőlem azt, ami emberré tesz engem: a szavaimat.
Az ország mellesleg kimondottan gazdag és hatalmas volt – felhőkbe nyúló kőtemplomok, apró, tömeges lakóházak. Az utcákon hétköznapi látvány volt az arany, azonban senki sem tartotta nagy értéknek. Férfiak és nők egyaránt borotvált fejjel jártak, és szerény, rongyos öltözékeket viseltek. Mindenki egyformának tetszett első ránézésre, és senki sem beszélt.
Mintha e népet a némaság tehetetlen homogenitásával sújtotta volna a sors. Szavak hiányában a megdöbbentő egyformaságuk érthető volt – egy világban, ahol hazugság nem létezik, nagy stratégiai előnyt jelent, ha elsőre mindenki azonosnak látszik.
Sokat kutattam, mígnem az egyik templomuk legmélyebb termének ősi kőfalai között rátaláltam az egyetlen írott szövegre, ami a birtokukban volt. Egy különös, kopott tekercs, melyen furcsa szimbólumok voltak. Úgy tűnt, mintha az írásuk nem egy nyelvet formázna, hanem mély és összetett névtelen ideákat. Éppen ebből az okból kifolyólag egyszerű volt megértenem a dokumentum tartalmát.
Még az idők kezdetén, mikor a beszéd életük része volt, szörnyű nagyravágyásuk egy különös felfedezésre vezette őket: minden szavuk manifesztálódik az anyagban és az anyagon kívül. Ez a teremtő erő olyan félelmetes és hatalmas volt, hogy hamar a csend kényelmébe menekült minden egyén. Az idők során a beszéd tabuvá vált, és teljesen kiveszett a kollektív tudatukból.
Ma az időn kívül élnek – némán áldoznak, némán szeretnek, némán haragszanak. Felfedezések nem születnek, minden nap és minden egyed azonos, egyetlen céljuk a létezés, és egykori istenük örökös imádata.

Illusztráció: Tempting Destiny – Katja Yoon

Az asztalom mindig nyikorog, ha írok rajta. A tea kilötyög, a papír foltokban ázik. Annak a hülye indiánarcú fülbevalós pizzafutárnak újra és újra órát kell adni arról, hogy a csengő már nem jó, és telefonáljon, ha megjött. Egyre rosszindulatúbbnak és gonoszabbnak érzem a nyikorgó asztalt. Sokszor elgondolom, hogy elmegyek a telkünkre apám baltájáért. Ilyenkor elképzelem az öregem hosszú és alapos gondolkodást csupán sekélyesen sejtető arcát, elhangzik a kezdettől a nyelv tűzén forgó igen, úgy, ahogy a korom fekete szalonna hullik le puhán és erőtlenül a nyársról.

 A balta élét csendbe feszülten törölgetem pulóverem ujjával.  A szerelvény és szívem versenyt dobognak. Úszom a penge ezüst lagúnájában.  Fürgén kipárlik egy Vénusz alak. Az üléshez szorulok, csak verejtékemben létezem. A dzsinn kövér és rövid kezéből a balta vegytiszta fényének tigriskarma sebez össze.  Rémületem új szelet adott örömömnek, viszont talán még épp időben, eszméletem hosszú merülése után lüktetve nyelte a vasútállomás valóságának biztonságát. Most létezésemben tagjaim osztoztak, és a pillanatokon egyesével cipeltem át lábam, lábujjaim, szívem, szívem billentyűit, szemeim, és szemeim fényét, hogy aztán a tudat szikráját, mint egy izgága legyet egy befőttes üveggel fogjam el. A vonaton mindössze húsz percet utazom, de azt is csak onnan tudom, hogy órámat megnéztem utam elején és végén, viszont belső időmben hideg, rézkezű, röhögő bohócok kapaszkodtak meglazult ideghúrjaimon. 

Az utcánkban már egy boruló leveses tányérrá változott a világ, ahol minden és mindenki nagyanyám sárgarózsás csempéje felé tartott. Akkor tértem magamhoz, amikor a szobám ajtajából rángattam ki a zárat. A baltát szerelmes jámborsággal vettem ki táskámból, s mielőtt az éjjeli szekrénynek támasztottam volna biztosítottam arról őt, hogy mindjárt visszaérkezem, legyen türelemmel. Elidőztem még egy darabig a penge állóvízén, de mámorom beteg, zöld füstjét elvágták íróasztalom élei, melyek egy konstruktivista festmény merev dinamikájával hálózták be látókörömet. A rá irányuló gyűlöletem felszabadította testét, és a térben akármerre forogtam, a hársfa törékeny, világos színe ragyogott rám mindenhonnan, mintegy hamis tükröt adva, hogy tébolyom nemes, és magasztos célt szolgál, mint egy aranypecsét a szabadkőművesek egy titkos záradékában.

Kimért gyűlölettel söprök le mindent asztalomról, hogy szánalmas pucérsága még több gyűlöletre és undorra hergeljen.

Illusztráció:  Tancredi Parmeggiani – Untitled

Mágnesek

Amikor Malvinra került a sor a fotózáson nagy örömmel ült be a pad mögé. Az ábécés háttér előtt kihúzta magát szép egyenesen, kezeit egymásra helyezte,mosolyogva készült, hogy villanjon a vaku. Különösen izgult ezen a napon, mert régóta várt egy ilyen fotóra, amit odaadhat az anyukájának, és ő pedig ezt kiteheti a hűtőre egy mágnessel. Ez néha csúszkálni fog, ahogy nyitogatják az ajtaját, de mindig látni fogja az anyukája, és azt szerette volna Malvin, hogy édesanyja félmosolyt húzva a szájára igazítsa meg őt a hűtőn. Erre gondolt miközben elkattant a fényképezőgép és a vaku az arcába világított. Közben az osztályfőnök és az egész osztály szemből figyelte Malvint,  valamiért ők is mosolyogni kezdtek. Tulajdonképpen jól kijött az osztálytársaival Malvin. Bár nem szólt hozzájuk, kivéve a Csuklás fiúhoz, vele naponta többször is beszélt akár három mondatot is. A fiú egyébként mindig valami különleges fintort váltott ki Malvin arcán, amit ő is észrevett magán a fürdőszobában, amikor rá gondolt. Nem tetszett neki, ezért a fotózáskor se nézett rá. Malvin ezt mosolynak gondolta, de valamiért nem tűnt annak, félt, hogy esetleg mások is félreértik így próbálta kerülni akkor és ott a szemkontaktust. Már épp kelt volna fel a székről, hogy átadja a helyét az ábécében utána következőnek, amikor rászólt mérgesen a fotós, hogy üljön vissza, mert valamiért nem sikerült a kép; tiszta fény lett az egész és nem látszódik semmi belőle. Aztán hozzátette: ha kérhetem, ne mosolyogjon. Malvin nagyon szomorú lett, ha akart volna se tudott volna mosolyogni. Ismét elkattant a fényképezőgép, a vaku felvillant. A fotós arcát próbálta figyelni nagyon erősen, de egy kicsit messze volt neki onnan a padból. Azonban annyit látott, hogy valami továbbra sem tetszett neki, de érdekes módon nem kellett megismételni a képet. Felkelt és hátra ment, beült a helyére. Arra gondolt, hogyha nem is mosolygós kép lett, de legalább az édesanyja talán mosolyogni fog, ha ránéz. Ha másért nem, akkor azért, hogy pótolja a képről ezt a hiányt. Tovább haladtak a fotózással és az osztályfőnöki óra végére be is fejezték azt. Az osztályfőnök, akit Hugónak hívtak, megköszönte a fotósnak, hogy ilyen jó képeket készített a diákjairól és minden jót kívánt. Közben mindenki leült a helyére és várt a tanár úrra. Bezárta az ajtót és elkezdte mondani, hogy mindenki gyorsan még vegye elő a füzetét, hogy beírja a szülői értekezlet időpontját. Folyamatosan pásztázta a sorokat és úgy közölte a mondanivalóját az osztállyal, amikor egyszer csak megakadt Malvinon a szeme és valami döbbenet látszódott az arcán. Ezt Malvinnal együtt mindenki észrevette – kivéve a Csuklás fiút, mert ő mindig csak a szálkákat szedte a pad aljáról és soha nem nézett fel – és rászegeződött 23 tekintet. Malvinnak ehhez akkor abszolút nem volt kedve, hangulata és türelme sem, hogy elviselje, ezért lehajtotta a fejét az asztalra és elkezdett félhangosan 24-ig számolni. Közben mindenegyes szám mellé egy arcot társított az osztálytársai közül és a 24. arc pedig Hugó tanár úré volt. Azt remélte, hogy mire eljut hozzá, mindenki visszafordul a helyére és nem figyeli őt senki, esetleg csak az osztályfőnök. Ez így is történt. Ekkor Malvin elkönyvelte magában, hogy bármikor hasonló helyzetbe fog kerülni, mindig ezt fogja tenni, mert szórakoztató is és bevált most is. Esetleg majd cserélgeti a számokhoz rendelt arcokat, hogy valamennyire változatos legyen a számolás, de abban megegyezett önmagával, hogy a 24. arc az mindig a tanár úré lesz. Az osztályfőnök gyorsan befejezte mondanivalóját és szünetre küldte a gyerekeket. Malvin nem kelt fel, meg akarta várni még mindenki más kimegy a teremből, aztán mehet az ablakhoz nézni a padok tetejét. De még mielőtt felállt volna már ott volt a padja mellett Hugó, és leguggolt Malvin mellé. Így egy fejmagasságban voltak. Közel hajolt Malvin arcához és egyre kerekebbre nyitotta a szemeit. Eközben Malvinnak hihetetlen gyorsasággal kezdett el dolgozni a szíve. Az osztályfőnök visszahúzta a fejét a nyakával egy vonalba és megkérdezte Malvintól, hogy allergiás-e valamire. Malvin abszolút nem értette a kérdést, de válaszolt, hogy ő nem tud róla, de még arról sem, hogy mit jelenthet ez a szó. A tanár úr elmagyarázta neki az allergia jelentését, és megkérte a Csuklás fiút, hogy vigye el az iskolaorvoshoz Malvint, aztán amíg őt ott megvizsgálják, szóljon be a titkárságra, hogy telefonáljanak a Cipőfűzőgyárba Marvin édesanyjának. Csuklás fiú felkelt és elindultak Malvinnal az orvoshoz. Útközben nem beszélgettek csak mindketten figyeltek arra, hogy két csempét kihagyva lépkedjenek az orvosi szoba felé. Malvin benyitott a doktornőhöz, aki felültette egy fehér ágyra. Közel hajolt ő is az arcához, de Malvinnak a szíve a helyén volt, továbbra is csak tátákat ütött. A doktornő mögött meglátta Malvin az arcát, amint a tükörbe pillantott. Mindenfelé apró pöttyök tűntek fel rajta. Aztán az iskolaorvos felhúzta a pólóját, és csattogtatta a száját; Malvin gondolta, hogy valami nem tetszik neki. Aztán visszavette a pólót és a nadrágot húzta fel a lábszárán. Akkor is csak csattogtatta a száját. Közben Malvin az anyukájára gondolt és a fényképre, aztán arra, hogy nem elég, hogy nem mosolyog a képen, de még foltos is a feje rajta.
Hazafelé Malvin a kabátja alá tette a fényképeket, amik egy műanyag celofánzacskóban voltak. Féltette őket, még akkor is, ha azok nem jól sikerültek. Malvinról még soha nem készült fénykép, és semmi sem mutatta azt a lakásban, hogy egy kislány is lakik ott. Pedig nagyon szerette volna, hogyha ő iskolában van az anyukája pedig otthon, akkor is tudni lehessen, hogy az a közös otthonuk. Felért az ajtóhoz és, amikor a kilincshez nyúlt az az ő nyomása nélkül kinyílt; az édesanyja már várta Malvint, akit ez hatalmas nagy boldogsággal töltött el. Úgy dobogott a szíve, mint még soha. Még akkor sem dobogott így, amikor a tanár úr arca elmozdult a nyakával egy vonalból. Hirtelen arra gondolt, hogy a csúcsidőt tanácsoló alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt, most biztos vele együtt mosolyog és nem olyan mérges, mint a tévében. Malvin elővette a kabátja alól a fényképeket és édesanyja kezébe nyomta azokat, majd bezárta maga után az ajtót. Egy új illatot vett észre a lakásban. Eddig csak kint érezte ezt, és akkor is tavasz volt. Bement a konyhába és meglátta az asztalon a vázát, ami eddig mindig csak üresen állt. Közel hajolt hozzá és a virágokhoz is, amik bele voltak állítva. Pontosan tudta, hogy mi ez, és azt is, hogy hol találkozott ezekkel legutóbb. Akkor még nyár volt és nem járt iskolába, nem ismerete a Csuklás fiút, se Hugót, az osztályfőnököt és nem volt tele az egész teste pöttyökkel. Ezek a virágok a padok mellett vannak, amiknek soha nem látta még, hogy kik ülnek a tetején. Nagyon szerette ezeket a virágokat, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt lesz bent a konyhájukban. Malvin azt gondolta, hogy – mint, ahogy mindennek meg van a maga ideje (és amikor erre gondolt nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy az iskola miatt nem tudja tartani a napirendjét, a csúcsidőt, és a mosások is nélküle zajlanak már) –mindennek megvan a maga helye! A virágnak is ott volt a pad mellett a helye, mindig ott jött elő újra, még akkor is, ha hónapokig nem látta őt, amikor hideg volt. Teljesen elszomorodott Malvin. Egy pár perce még soha nem érzett boldogság töltötte el az egész testét, most pedig ennek nyoma se volt. Közben édesanyja bejött a konyhába és kihúzta az asztal alatti fiókot, és kivett belőle egy mágnest. Malvin a hűtőre került, majd este kicsúszott a mágnes alól.

A letépett virág

Miután végig nézte a testemet és bekente valami kén szagú krémmel, mondta, hogy feküdjek be az ágyba aztán ő is mindjárt odajön. Nem igazán értettem, de mindig is erre vártam. Én tudtam, hogy nem hiába szerettem eddig is anyát. Tulajdonképpen a mai este nélkül továbbra is így lángoltam volna érte, de amit ma délután tett ez szinte hihetetlen számomra. Annyira boldog voltam. Aztán gyorsan beszaladtam a szobába és bebújtam az ágyba. Éreztem azt is, hogy az ágynemű ki lett cserélve. Ma mosás volt. Szerda van.

Mélyen belefúrta magát a frissen mosott paplanhuzat közé és úgy várta édesanyját. Szeretett volna kérdezni tőle. Érdekelte, hogy hogyhogy bekente őt, hogy miért húzta át az ágyneműjét pont ma, hogy miért várta őt az ajtónál… és akkor eszébe jutottak a virágok. Szerette volna azt is megkérdezni, hogy miért tépte le azokat, amikor nekik ott van a helyük a padok mellett. Azonban Malvinnak annyira jó kedve volt, hogy se a pöttyök sem pedig a virágok helyváltoztatása nem tudta ezt elrontani és izgatottan várta édesanyját. Arra gondolt, hogy talán majd mesél neki, vagy még az is eszében jutott, hogy valóban fel fogja tenni neki ezeket a kérdéseket és akkor életében először beszélgetni fog az anyukájával. Azt érezte, hogy a mai napnál eddig még soha nem volt jobb. Malvin ugyan már hét éves, de még mindig a feje fölött pörögtek a cipőfűzők. Nem szeretett volna megválni tőlük semmiképp. Amikor egy új ágyat kapott édesanyja leszedte, mert azt gondolta, hogy már nem lesz erre szükség, hiszen Malvin felnőtt. Aztán borzasztó rémálom gyötörte őt azon az éjjelen, ezért másnap reggel már vissza is került a helyére a cipőfűzőjáték. Malvin aznap éjjel álmában viharról álmodott, villámcsapásokról. Hatalmas házak között találta magát, amiknek a teteje nem is látszódott, az égbe nyúltak, magasabbra, mint a padok. A villámok pedig a házak között csapdostak és Malvin nem tudott hova menekülni, csak szaladt egyik faltól a másikig. Összesen hétszer csapott a sarka után pár centivel, de így is megérezte a vihar füstös szagát. Tulajdonképpen tetszett neki a látvány, de jobb szerette volna ez biztonságos helyről figyelni. Próbált benyitni minden ajtón, de mindegyik záras volt, kóddal ellátva és az ő kapuzáruk kódja egyiket se nyitotta. Aztán meglátta az iskolát, ahova jár és berohant az eresz alá. Végre megnyugodott és szíve lassabban kezdett el verni. Nézte a villámokat, ahogyan cikáznak háztól házig és azon gondolkozott, hogy vajon ki irányítja őket? Még jobban érdekelte, hogy honnan jön mindez? Ahogy ezen bámészkodott édesanyját látta meg, amint szalad és próbál bejutni valamelyik házba, de ő se tudja a kódot így továbbra is csak szalad egyik háztól a másikig. Malvin nem tudta, hogy mit tegyen. Rettenetesen megijedt és már majdnem kinyitotta a száját és kiabálni kezdett, amikor édesanyára irányította valaki az egyik hangos fénycsóvát. A vihar azonnal elállt és Malvin lassan kezdett el lépkedni az anyja felé. Pontosan még nem látta őt, mert szürke füstszerű por szállt fel onnan, ahol legutóbb volt. Egyre gyorsabban kezdte el Malvin szedni a lábait és mikor odaért látta, hogy édesanyja a földön fekszik. Pont egy pad mellett, egy vándorló üres pad mellett. Amikor odaért leült, nem mert hozzáérni az anyjához, mert valamiért belőle is olyan füst szag áradt. Ekkor a pad emelkedni kezdett fölfelé és Malvin felkerült a pad tetejére, ahonnan csak annyit látott, hogy még ő egyre följebb emelkedik a házak között, addig az édesanyja lába egyre mélyebben kezd a földbe gyökerezni, aztán arra sétál egy idősebb férfi és letépi őt.

Édesanyja nem jött még mindig Malvin szobájába, és kezdett ez már gyanús lenni. De arra gondolt, hogy nem fog kimenni hozzá és szólni neki, hiszen biztos dolga van még, azt mondta, hogy jön. Persze az is eszébe jutott, hogy lehet még sem fog este odaülni hozzá, mert fáradt vagy elmegy dolgozni, de akkor majd reggel, amikor megérkezik a Cipőfűzőgyárból, akkor ott lesz az ágya szélén. Malvin sokáig gondolkozott a lehetséges válaszokon, hogy az anyukája miért nem jött még be a szobájába, és tovább álmodta a válaszokat.

Aztán reggel arra ébredt, hogy az édesanyja ott fekszik az ágya végében.

Illusztráció: Katherine Streeter for NPR

Felnőtt Marvin

Malvin olyan ember volt. Olyan. Kitette magát mindennek, amit az élet nem hozhatott elé. És kerülte, amit felkínáltak. Nem is igazán kínált fel neki senki semmit. Olyan volt, hogyha sietett – és ha nem akkor is- a lámpa akkor kezdett el zölden villogni, mikor odaért a járda széléhez. Olyan volt, hogy ekkor már nem mert elindulni. Épp ezért Malvin sokat gondolkozott a zöld lámpa villogásán. Nem értette a tempóját, a ritmusát. Azt gondolta, hogy még az ő lábai tátában mozognak, addig a lámpa szíve tátitiben dobogott. Nem úgy szedték a ritmust, hogy be tudtak volna ékelődni egymásba.
És ő olyan volt, hogy a cigaretta, amit töltött, sokszor fordult ki önmagából. Itt pedig az jutott eszébe, hogy talán túl lazák a dohányszemei között a ritmus. Nem volt elég feszes. Ők sem ékelődtek egymásba. Szünet volt közöttük. Szün.
Malvin életében is sok szün volt. Szinkópa. Az is volt. Mindig a fontos dolgokat valami jelentéktelennel kötötte össze. Mint a zöld lámpa villogása a lépései ritmusával és a dohányszemek feszessége a hüvellyel.
Valahogy nem passzolt bele ebbe a ritmusba.
Aztán, amikor ismét kikerülte a kikerülhetetlent, sietett, próbálta felvenni a zöld lámpa ritmusát. Születésnapja volt, ami épp Malvin napra esett. Ez a két nap szinkópa volt. Malvin tátitiben akarta a lábait szedne, hogy egymásba simuljon a zöld lámpa szívének ritmusával. De ekkor Malvin megbotlott a cigaretta dohánya kihullott a hüvelyből, és, amikor az arca két ütemet koppant a járda szélén a szíve együtt verte a tátitit, majd – azt a nagy művekben szokás – a cigaretta hüvelye rávert a dobhártyára egy nagy tát.

Kozmosz-szindróma

A Kozmosz-szindróma egy igen ritka, gyermekbetegség. Ez a betegség nem hat ki az értelemre, csak az érzelmi világra. Azon felül a testen apró pöttyök figyelhetők meg, de ezek csak három éves kor körül jönnek felszínre. Sokszor meg sem élik ezt a kort, vagy a születés pillanatát a kozmosz-szindrómában szenvedő babák. Ám, aki mégis annak a kapcsolatai igen zivatarosak. Csak egy emberrel tud jól kijönni és az az édesanyja. Ha van édesapa, azt megöli. De legalábbis minden este kizárja a lakásból. Ha az édesanya nincs többé, keres egy új édesanyát. Nem biztos, hogy idősebb lesz nála, vagy magasabb, vagy kövérebb, vagy nagyobb melle lesz, vagy hosszabb haja, vagy szebb bőre, vagy ráncosabb, vagy okosabb, vagy gazdagabb. Csak egy anyát keres. Egyetlen egy dolog a fontos az új anyakeresésben: a vállaknál található gödör. Ha pontosan belepasszol a gyermek arca a gödörbe, akkor ő lesz az anya. Erre nem nagy a valószínűség, ezért sokszor árván maradnak a gyerekek. Ezek a gyerekek aztán világgá mennek és sokszor beléjük csap egy villám. De ezt is képesek az esetek 50%-ában túlélni. Vagy igen, vagy nem. Sok sikert!

Illusztráció: Smoking the universe