„annyira melegem volt, hogy nem tudtam elaludni, így kitakaróztam és majd szívbajt kaptam, mert képzeljétek: nincs meg a jobb lábam lol. #mitörténik” tweeteltem ki egy perce, miután le tudtam nyugodni a hajnali 3-kor ért sokk után. Úgy nézek ki, mint egy szereplő az Amerikai Horror Story sorozatból, de legalább nem vérzem, csak tényleg nem értem, mi történt.
Onnantól hiányzik, ahol nyáron a doktor úr markolászta a combom. Hiába mondtam neki, hogy a talpam fáj, ott csípett meg a darázs és allergiás vagyok rá, úgyhogy valamit csináljon gyorsan legyen szíves, mert nagyon fáj – ő továbbra is a combom körméretét próbálta lemérni a tenyerével, miközben hálát adott az égnek, hogy a sok szottyos nyugdíjas helyett végre egy huszonévest molesztálhat. Illetve, bocsánat, elnézést, ez végül is betudható az én hibámnak is, sőt, egyenesen az én hibám, hiszen 38 fokban akkor sem mászkálunk rövidnadrágban, ha épp a Balatonon vakációzunk. Buta én és buta láb!
Így végül is teljesen érthető, hogy utána nem sokkal a pesti metrólejáratnál az egyik munkásember próbált meg benézni a szoknyám alá, de csak a jobb combomig jutott. Ott is elkövettem az előbbi hibát, plusz még udvariatlan is voltam, hogy elhessegettem, hisz’ részben ő gondoskodik Budapest közlekedéséről. Éjjel-nappal dolgozik, biztos nagyon elfáradt szegény és csak látni szeretett volna valami szépet a raklap és a porfelhőn kívül, én, hálátlan meg még ezt az egy örömöt sem adtam meg neki. Buta én, buta láb!
Ahogy most így ülök, és nézem a lábamat látom, hogy nagyjából pontosan ott válhatott le, ahol pár éve megvágtam egy pengével. Mérges voltam, kicsi és hülye. Azt hittem, ez megold mindent, de csak újabb gyűlöletet éreztem magam, de legfőképpen a combom iránt. Ez a gyűlölet pedig az évek során egyre csak gyűlt, mind a hegembe temette magát. És ez egészen odáig fajult, hogy a lábam, –mint a youtube-os rizses kísérletekben, ahol egyik doboz rizsnek pozitív, a másiknak utálkozó szavakat mondtak – elrohadt mint a negatív megerősítéseket kapó rizses doboz.

(Illusztráció: Portraits of Drifting Minds – Henrietta Harris )