Anyám postás a szülőfalujában. Az a fajta alföldi falu, ahová a kispiros vonat sem közlekedik. Bár nekünk van autónk, egy Mini Cooper. Nem illik ebbe a porfészekbe, ahogy anyám nevezi a faluját, de miután apám elment, csak ez az autó maradt nekünk. Ezt nem adjuk el, ha egyszer eszünk egy nap sem – közölte velem két kátyú között, amikor Opához, a nagyapámhoz költöztünk. Anyámat kirúgták, vagy ahogy Opa mondja, megunta azt a sok ide-oda röpködést. A Malévnál volt, s amikor az megszűnt, mivel elmúlt negyven, már egyik légitársaság sem vette át. Apámé sem, ő német, s pilóta a Lufthansánál. Lelépett az anyám kolléganőjével. Stewardessek között ez gyakran megesik, nyugtatgatott engem anyám.

A posta is egyenruhás cég, s itt is mindig menni kell, hol Rózsikának jött egy csomag a gyerekeitől külföldről, hol az öreg Feri kapott fizetési felszólítást, vagy egyszerűen csak a Lidl-újságot kell kihordani. Zöld egyenruhája van. Szerintem a kék szebb volt, s valahogy abban anyám magasabbnak és soványabbnak tűnt. Szoknyásat kért, mert a selyemharisnyákról, amelyeken hátul, középen csík fut, nem hajlandó lemondani, ahogy a Mini Cooperről sem. Opa szerint télen majd ráfanyalodik a nadrágra. Szeles alföldi falu ez, Viharsarok, nem Pest. Egyenruha bővebben… →

– Felhő – mutat az ég felé – mögötte van a napocska – és belefeledkezik a látványba. Hatalmas, szürke esőfelhő bitorolja egymagában a délutáni égboltot, karimája élesen, ezüstösen ragyog, ahogy a nap a hátát masszírozza. Léna megbabonázva mered a fényébe, nagyon tetszik neki, aztán felém sandít, jutalma nem marad el: nahát, milyen okos kislány vagy! Mosolyogva teszi a többi dicséret mellé, és már egy reklámszatyrot tanulmányoz önfeledten, de hazafelé fel-felpillant, ott van-e még az égen. Úttesthez közeledünk, az egyik kezét én fogom, a másikat a húgom. Átellenben játszótér. Négy óra van, márciusi kora nyár, hazafelé tartunk a bölcsődéből. Kellemes, szűrt fényt ömlik szét az utcán, meleg van, pulóver is elég lett volna.

Zsibbad a szám, rájövök, hogy félórája szünet nélkül mosolygok – mindig ez van, ha az unokahúgommal vagyok. Áldott állapot. Kisimult arcom akkor gyűrődik megint ráncokba, mikor Léna eltűnik a mászóvár gyerekzsivajában. Anyja minden mozdulatát figyeli, fejben lép helyette is, ahogy a kicsi a lábait rakosgatja ügyesen. Leülök a padra szélen, érzem, ahogy kiszippant valami ebből a békéből. A felhőre pillantok, széle most tompábban fénylik, már nem Léna szemével nézem. Csak egy nagy rakás ormótlan vízpára, ami lecövekelt a nap előtt. Bántóan közönséges darab, híján minden titokzatosságnak, vihar előtti szívdobbanásnak. Nem is értem, mit rondít bele a makulátlan kékségbe, egy ostoba félreértés, makacs szennyeződés az utolsó napomon. Az utolsó délutánon – itthon. Ezüst szegély bővebben… →

– Akkor is megeszem. Nem kéne, de akkor is. Azt a jó kis Pavlova tortát. Van valami izgatóan paradox abban, hogy egyszerre ropogós és mályvacukor-szerűen nyúlós az állaga. Túlzóan édes, de a savanykás gyümölcsökkel borítva fanyar, szinte kesernyés. És ezen pöffeszkedik a felhősen vaníliás tejszínhab. Egy komplett merénylet a dietetikusok szakmai normái ellen. Buja élvezet és pofátlan lázadás elővenni a kanalat, négyfelé vágni a tortát és szeletről szeletre megenni, lehetőleg 24 órán belül, lehetőleg teljesen egyedül. Mindenki (is) bekaphatja. Nem a Pavlovát, abból ugyan nem adok senkinek. De mondjuk az összes lábujjamat. Emma Pavlova bővebben… →

Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kollega. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román–magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor… De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját.

Tanfelügyelőnk neve… Talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, s a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért járt kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, s a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli. A szuplinitorok hónapja bővebben… →

Kriszta még egyszer végigellenőrizte az eszközöket. Előtte, a parkettán boszorkánykör, rendes pentagramma, amit az aliról rendelt skarlát színű krétával rajzolt meg. A sarkaiban egy-egy gyertya. Rendszerint itt fehér és rózsaszín gyertyákat égetett, de ez az alkalom más volt. Ezek a gyertyák feketék voltak. A pentagramma közepén papír, teleírva rúnákkal. A szöveget egy weboldalról másolta, és bár egy szót sem értett belőle, reménykedve támaszkodott az angol fordításra, amit mellette olvasott. A papír négy sarkába egy-egy hieroglifát rajzolt: az ankhot, a dzsedet, a vászt, és a szeneb-et. Ennek ugyan nem sok köze volt a rúnákhoz, de úgy ítélte meg, hogy ezeknek elég nagy a mágikus ereje, szóval valószínűleg bármilyen igézést jól meg lehet velük erősíteni. Azon kívül egy ezoterikus fórumon is regisztrálva volt, ahol az admin minden hozzászólását úgy zárta, hogy “Ankh szeneb!”, és egy barátnője, Aife (akit egy évvel korábban még szintén Krisztának hívtak) is egy Ankh-ot viselt is a nyakában, a másik három jelet pedig tollal az alkarjára írta, és ha kopni kezdtek, megerősítette a feliratot. Hogy rohadtak volna bele a bőrébe! Kriszta kívánsága bővebben… →

Az asztalon hagyott oreóban megtalálom a fognyomát. Megértem, hogy siet reggel, de azért ne legyünk igénytelenek. Fel kell hívnom, mert ez így nem állapot. Mi ez a kupleráj a konyhában, miért nekem kell mindig elmosogatnom utána. Utálom, hogy cukorral issza a kávét, mert rászárad a pohárra, nem tudom levakarni, és mindig a körmöm alá megy.

A keksznek a krémje megolvadt, és nem jön le az asztalról. Nem használnak a tisztítószerek. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de azt látom, hogy egy macska negédes álmot alszik ebben a fehér sávban, ezért sem tudom leszedni az asztalról, mert mindig máshova fordul. Még csak most veszem észre, hagyom szegényt, majd a drága feleségem lekönyörgi az asztalról, én nem vagyok rá alkalmas. A telefonom vízköves bővebben… →