A feleségemmel lassan harmincöt éve élünk együtt. Elmondhatom, hogy bensőségesen kiismertük egymást. Közös felfogást alakítottunk ki az életről, beletörődtünk a másik egykor még bosszantónak tűnő szokásaiba. Ha egyikünket például hányinger vagy hasmenés gyötörte egy háromnapos pörkölt elfogyasztása után, az undor volt az utolsó, ami a másik fejében megfordulhatott. Röviden szólva megszoktuk egymást. Ezért sem érintett annyira hirtelenül, amikor a feleségemnek egyik napról a másikra szarvai nőttek.

Az esetet megelőző este minden a megszokott kerékvágásban zajlott. Fél kilenc körül megittam az epres gyümölcsjoghurtomat, átkapcsoltam valamelyik vetélkedőről az időjárásra. Sose felejtek el átkapcsolni, mert az egyre borzalmasabb műsorok nem kötik le a figyelmem. Aztán a meteorológus elmondta, hogy holnaputántól három fokkal hűvösebb lesz. Ez ugye nem nálunk, hanem Szegeden. Viszont itt mindenki azt hangoztatja, hogy a szegedi időjárásra kell figyelni, mert az van a legközelebb hozzánk a térképen. Mert a falut ugye nem mutatja a térkép, főleg a magyarországi nem.  A román időjárást pedig valamiért senki nem nézi. A feleségem zsíros kenyeret evett, mellé almát szeletelt. Szerintem rendkívül furcsa szokás ilyen mértékben keverni a sósat az édessel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szarvai nem ettől nőttek ki. Ugyanis legalább harminc éve ezt eszi vacsorára. Azután lefeküdtünk aludni. Másnap amikor kimentem reggelizni, az asszony a konyhában felakasztott kistükör előtt remegett, miközben kétségbeesetten fésülte rá a haját az újonnan kinőtt szarvacskákra.

– De ugye még így is szeretsz? – elcsukló hangján érezhető volt, hogy próbálja visszatartani a könnyeit.

Hát persze, – vigasztaltam nyugtató hanglejtéssel – most mit mondhattam volna. Tulajdonképpen nem változott semmi. Némileg különös helyzetbe kerültünk, de ahogy mondani szokás, nincs új a nap alatt. Azt azért reméltem, hogy nem ördögszarvak nőttek ki a homlokából, hiszen mégiscsak római katolikusként nevelkedtünk mindketten. A fiunk bérmakeresztapja az öreg Fritz bácsi, aki az egyháztanács tagja. Ugyan nem voltunk soha az a konzervatív katolikus család, én például – ami a hitemet illeti,  már egész fiatalon inkább a panteizmus felé kacsintgattam – de formailag mindennek eleget tettünk, amit az egyházközösség elvárt tőlünk. Vagyis remélem. Az azért mégiscsak botrányos lenne, ha kiderülne, hogy a feleségem egy tanyasi szarvasmarhával szűrte össze a levet, és a homlokából ágaskodó szarvak valamiféle fertőzés tünetei. Ez teljességgel kizárt. Abszurd. Már csak azért is, mert ő sose tenne ilyet velem.

Felesleges aggodalom helyett inkább a megoldásra kellene koncentrálni. Hozom a méterest meg a fűrészt. A szarvak tíz milliméter híján négy és fél centi hosszúságúak, ami nem annyira kétségbeejtő, de mégiscsak feltűnik, ha nincs hozzászokva az ember szeme a látványhoz. Fűrészelni nem lehet. Fáj. De ahogy mondani szokás, a szépségért meg kell szenvedni, vagy nem? Na jó. Ha nem, hát nem. Valószínűleg úgyis magától kell elmúljon. Mint a szúnyogcsípés.  Lehet, be kellene kenni valamivel. A lóbalzsam kizárva, a végén csak még nagyobb lesz. Egy ilyen helyzetben az ember nem viselkedhet fejetlenül. A legbölcsebb lépés a várakozás. A feleségem előrefésüli a haját, kendőt köt, azzal legalább kimehet az utcára meg a boltba. Kenyér nélkül mégsem maradhatunk. A paprikát mostantól egyedül gondozom egy ideig. Csak pár nap az egész, amíg egy kicsit lelapulnak a szarvak. A kertben gyanús lenne azt a vastag kendőt viselni, amikor harmincnyolc fokos forróság van reggeltől estig. Különben nem szégyellem a feleségem, nem is jutna eszembe ilyesmi. Csak a falu száját igyekszem elkerülni, ha egy mód van rá. Ha elindulna a pletyka, a tizedik ember, akihez eljut, már azt terjesztené, hogy szegény asszony bölénnyé változott, én meg ősszel vele szántatom fel a kertet. Mintha normális esetben nem együtt szántanánk fel. Ezen a hétvégén érkezett volna a fiam is. Egy kis családi időtöltés a tónál. Én horgászok az unokával, a többiek miccset sütnek.  A feleségem módszere, hogy az ujjai közé szorít két fogpiszkálót, és szinte szitává szurkálja a rácson sülő húst. Azt állítja, sokkal finomabb, ha kisül belőle a zsír.

A kialakult helyzet következtében azonban úgy döntöttünk, lefújjuk a találkozót. A falu szájával még megbirkózik az ember, előbb-utóbb minden pletykát felvált egy újabb. Viszont a valódi veszély abból fakadna, ha megjelenne az unokám, és kíváncsiságból lefilmezné a nagyanyja deformált homlokát. Egyből elképzeltem: tizenkét stúdiólámpa, legalább húsz kamera, a képernyők előtt pedig félmilliós, szenzációra kiéhezett közönség. A műsorvezető ápisz bika-jelmezben betáncol a színpadra. A padló szétnyílik. A beépített felvonó kiemel egy családbarátra eufemizált fémketrecet, benne a feleségemmel, az meg bőg, mint egy állat.  Na, ezt már nem. Az ember folyamatosan tűr, alkalmazkodik a váratlan körülményekhez, és igyekszik azokat elfogadni. De elviselni azt, hogy egy hét múlva már egy alkoholista műsorvezető próbáljon miccset sütni a feleségem szarvain valami vetélkedőben? Azt már nem engedem. A végén még megfeledkeznék az időjárásról.

Illusztráció: Link.