ülés aszott fűcsomón

a saját erdő, mindig az a legjobb, mert úgy saját, hogy én vagyok övé
itt, ebben az erdőben van a világ legszebb helye
a legeslegszebb
most persze mindenki valami nagyon különlegesre gondol
pedig a legszebb hely nem különleges, sőt, még csak nem is feltűnő
egy idegen magától valószínűleg észre se venné
csak egy fát látna, ugyanolyat, mint hatszáz másik, felpúposodott száraz fűvel
meg törött fehér ágakkal alatta
körben nyírfák meg bokrok, amiken bújik a hajtás
ez az? kétkedve nézné
pedig a legszebb helyet nem nézni kell, hanem onnan kell nézni
a legszebbség nem látható rajta, csak belőle
ezért is nem tűnik fel, ha keresi valaki
néha még én se találom, ide-oda bóklászok a hasonló fák közt
a hely elrejti magát, amikor túlságosan is a ránéző szem vezet
az idegennek meg kéne mutatnom, hogy nézd! ülj le ide! innen –
ő leülne, fészkelődne a megviselt mohán
és próbálkozna, jé, tényleg! nagyon szép – és bólogatna
szépnek találná, kicsit értené is, de titokban elképedne:
ugyan hogy tarthatja valaki éppen ezt a helyet az egész világon a legszebbnek?

pedig az a fa!
és alatta az a hely!

 

borostyánkő

vannak kikezdhetetlen napok,
amik önállósítják magukat és leszakadnak
kiválnak az események iszonyatos jelentéktelenségéből
a tények egyforma, piszkos folyamából
milyen fura, hogy a legvadabb szarságokban,
a legmélyebb szerencsétlenségekben is vannak ilyenek
borostyánkő-emlékek, zárvány-idők, befelé kristályosodók, sötét mézüket befelé sűrítők,
amik akkor is a megmaradnak,
mikor a körülöttük lévő történet már rég eltűnt
elszürkült vagy elátkozódott
ők ragyognak sötéten, sárgán a hamutengerben
az érdektelenség elpergő pora és az elátkozások nagy gödrei közt

sok száz, sok ezer por-nap
hosszú örömtelenségek közt
megfogom őket
sima, meleg kő, csepp-idő
az ember táguló orrcimpákkal ül, szemét lehunyja
és a tapintás és a látás melegéből
belép a kőbe
a kristályos méz-barlangba
a barnán húzó nehéz fátylak alá, a csillogó, aranysárga lépbe
a méz-üvegbe belefagyva erek, levelek, rovarok
milyen is volt hát, milyen volt az a nap?
lassan megolvad és a kristályban áramlani kezd a tündöklő régi idő
süllyedek egyre lejjebb
lélegzem, élem az egykor-volt napot
mézbuborékok szállnak fel a számból

este elalvás előtt vagy az s-bahnon ülve, hosszabb út alatt
eltűnök a borostyánkőben

 

égbolt

egy vékony szelet holdat kérek. köszi.
felhő?
felhő nélkül.
szelet szeretnél?
igen.
és te mit kérsz?
egy napot. vagy nem, kettőt. lehet kettőt?
lehet.
vagy inkább hármat. lehet hármat is? mennyit lehet max?
hetet.
ennyi van fejenként vagy ennyi az összes?
ennyi az összes. nincs több nap.
kérhetem mind?
igen.

 

napszem

szembenéz velem a vonatablakon át
felállok és az üveges ajtóhoz megyek, hisz már nem sokáig látni
épp észrevétlennek és szeretetlennek érzem magam
a fülemben napok óta ugyanaz a dal jár
a moszkitókról és az élőlények egymást falásáról
a napszem most engem néz
követ
követi az s-bahnt és az s-bahn ajtóban engem
elbújik-előbújik a novemberi város fölött
látva vagyok
nézzük egymást

 

(Illusztráció: Tamara Phillips: Sun water)