Címke: műfordítás

Padremadre (Fordított idő III.)

Sötét és kínos. Kínos és sötét.
Amikor a partról gyönyörködünk a hullámok játékában, nem gondolunk bele, hogy mennyire fáj a szikláknak ez a sötét dübörgés. Hogy ez a rúgkapáló Fenevad nem jókedvéből tombol, hanem le akar gyűrni minden tőle független életet.
De mintha még ez a rettenetes vihar sem lett volna képes egyszerre összeroppantani. Órák vagy napok teltek el, mire Riolda rájött, hogy a homlokát nem a tenger hullámai püfölik, hanem a Fenevad a saját fejében lakik. Ha megpróbálta a szemét kinyitni, a dübörgés kibírhatatlan lett, mintha a fejében tomboló szörny az egész világot akarná szétzúzni.
Sjön, merre vagy? Miért nem felelsz?
Aztán egy újabb ütés, egy újabb zuhanás egy sötét kútba, hátrafelé… Egy perc, két perc, egy óra, két óra, három óra… szent ég, meddig tart még ez a szörnyűség? Hogy lehet a vég, a megsemmisülés ennyire kiszámíthatatlan?
Mondd, mit csinálsz, Sjön? Hol vagy?
Aki nem lát, nem hall, akit a szenvedés már lebírt, az csak az orrán vagy a bőrén keresztül érzi a világot. Talán a sziklák se látják a tengert, mégcsak nem is hallják a moraját, csak érzik a rettentő ütéseit. De nincs egyedül: valaki végigdörgölte a homlokát egy vizes kendővel, és ez a valaki, ez a jótét ismeretlen egy szúrós szőrmetakaróra fektette.
Miért nem hagyja meghalni? A dolgok szívveréséből érezni, hogy Sjön már nincs sehol. De ha nincs sehol, akkor mit csinál? Mi történt vele, hol van? És ki az, aki itt ül az ágy fölött, és éjjel-nappal az arcát bámulja? Gondolkodni épp oly fájdalmas, mint a kezét emelgetni vagy a szemét nyitogatni.
Kés, villa, olló. Kis villa, nagy villa, kis kés, nagy kés – egyremegy.  A démonoknak, a félelmeknek a szív mélyén kell meglapulni, mert különben összekaszabolnak bennünket. Hol lehet az a  kilenc fiú? Tényleg kilencen voltak, nem tízen, tizenegyen vagy tizenketten? Nem lenne jobb mindent és mindenkit felejtve lecsúszni… széthullani, átpördülni, lebucskázni, szétesni, összetörni.
Egy rongydarabbal megint végigsimítanak a homlokán.
Ez a mozdulat nem hagyja meghalni.
Az álom egyik szakadékából most barna rongyokba burkolt, violaszín szembogarú szorg nő lép elő. Az asszony, aki talán nem is él a szigeten, talán nincs is, talán nem is volt soha, de minden útra indulót figyelmeztet. Nincs arca, nincs jövője, nincs múltja, de az útra készülőket megállítja. Tudod, hogy őrült vagy? Ugye, tudod, hogy nem szabad? Tudod, hogy tudod, hogy hiába?
Tudom, gondolta Riolda. Tudom, tudom, tudom. Nagyon is tudom, hogy nem lett volna szabad elindulnom az Idő szigetére, hogy nem lett volna szabad kalandvágyból, kíváncsiságból feláldozni tíz embert. De hogy hívták őket? Borg fia, Kyd, Kyd fia Borg, ésígytovábbb…  De mégis, hogy a fenébe? Hogy-hogy nem emlékszik a fiúk nevére?
Azért arra emlékezett, hogy rettenetesen sok éve, egy rideg őszi reggelen elköszönt attól az éhenkórász katonától, akit apjaként tisztelt. Majd még látjuk egymást, vigyázz magadra, kislányom, és soha ne búslakodj, nem éri meg! Mi ketten éjjel-nappal vigyázunk rád. Hogy mondják a latinok? Padre és Madre. Padremadre. Madrepadre. És mi lesz azokkal a szülőkkel, akikre nem emlékeznek? Talán ők földdel teli szájjal várakoznak, hogy megbüntessék a rosszcsontokat, a hálátlan utódokat, akikre éjjel-nappal vigyáztak. De neki, Rioldának nem lehet rossz a csontja, hiszen nem tudja pontosan, kik a szülei. Joga van bárkit elfelejteni. Szabad ember.
Újra ez a vizes kendő a homlokán! Napok óta éhes, de érzi a tenger felől támadó szél keserű illatát. Hogy lehet, hogy minden illat ízzé válik a nyelvünk hegyén? De ni-ni, az emlékezet szakadékában megint felbukkan ez a szorg asszony: csóválja, egyre csak csóválja a fejét. De minek is csóválja, hiszen jól láthatóan nincs arca: a vonásai szétmállottak a gyászban vagy felháborodásban. Ő, Riolda pedig itt piheg egy medvebőrön, és míg gondos kezek törölgetik a homlokát, ez a másik már a szemét is kisírta… Nem maradt ebből az asszonyból semmi, csak egy névtelen padremadre.
De mi történhetett a fiúkkal? Hogy-hogy nem hallja most a hangjukat? Hogy fognak innen hazajutni végül? Ha a szemét nem tudja kinyitni, azért még megpróbálhatna felülni. Ha felülni sem tud, legalább megpróbálhatna kiáltani, egy kicsit szabadulni ettől az örökösen rászegeződő pillantástól. Mondd, mit csinálsz, Sjön? De ahogy a nyakát megmozdította és próbált inteni a kezével, megint elkezdett vele az egész ágy lefelé zuhanni… mintha gondolkodás közben eleresztett volna egy kötelet, és most ellenállás nélkül száguldana ebben az egyre visszataszítóbb és hidegebb sötétségben.
Meddig tart még az egész? Annak idején sokat töprengett, hogy a sötétben hogy találjuk meg a saját orrunkat, tehát mi módon vagyunk azonosak álmunkban önmagunkkal. De most hiába próbálta elképzelni, hol lehet a dereka, a nyaka, a válla, a könyöke a zuhanás minden porcikáját kíntól reszkető lepellé változtatta. A teste millió szövetdarabra hullott szét – és a kín beterítette a szárazföldet és a tengert, ameddig csak a szem ellátott… de nem az ő szeme, hanem a rémült ponttá zsugorodó napé.
A zuhanásból aztán a szagok térítették magához. A rücskös medvebőr szaga, ami a beleivódott izzadtság mellett őriz valami keveset a fenyőerdők illatából, a saját vizeletének a kipárolgása és még valami édeskés, felkavaró illat, talán a rozsdás kardpengék, dohos pincékben rejtegett fegyverek vagy a frissen kiontott embervér szaga, ki tudja. De végre valahára képes mozdítani a kezét, noha a fájdalom még mindig a homlokára nehezedik, igaz, már nem belülről feszíti. Úgy nehezedik rá, mint valami tégla, amit fél kézzel is le lehetne lökni.
Odanyúlt a kezével, megpróbálta: de nem sikerült.
És mintha az erőfeszítéstől a szeme is kifordult volna! Érezte, hogy lent van, hogy egy arc hajol fölé, hogy egy lucskos medvebőrön fekszik, de az oszlopok mind alatta lebegtek, mintha az ágyát valaki egy szempillantás alatt felfüggesztette  volna a mennyezetre. Istenem, istenem! Egy oszlop, két oszlop, három oszlop, négy oszlop… ez bizony a bamburgi palota trónterme! Csak épp nem egy fekvőbeteg látja így, hanem egy pók, aki egy hosszú fonálon lógva a mennyezetről körbeleskel.
– Jobban vagy? – kérdezte egy rekedt hang.
Egy rettenetes, csúf arc lebegett Riolda felé: egy borzasztóan rút, kifordított kobak. Alul lapos homlok, középütt egy csúnyán kifaragott orr és legfelül egy picinyke, hegyes áll. Riolda megrázta a fejét, behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta: ettől a kobak végre a helyére került, és ő felismerte Jettét, az egyik viking kapitányt. De mintha mégsem került volna minden a helyére: ez a vérszomjas katona, a rabok egyik felügyelője női hangon szólt hozzá!
– Ne mozgasd a fejed! Ne kapálózz! Még a végén sosem gyógyulsz meg!
Riolda elszörnyedt: nem ez a női hangon beszélő, csúf kalóz tett borogatást a homlokára? De hát nem a szörnyű Jette volt az, aki megakadályozta, hogy az a másik viking megerőszakolja? Istenem, istenem, mi ez az egész? Jette, a betegápoló még annál is nagyobb csoda, mintha ő pókfonálon ereszkedne le a terem tetejéről.
– Kedves vagy – dadogta – nagyon kedves.
A szörnyű kobak jóindulatúan mosolyogni próbált: széthúzta a száját, és nagy kegyesen rávillantotta a sárga fogait. Riolda is mosolyogni próbált, bár azon sem csodálkozott volna, ha a fogak helyén éles karmokat lát.
– Nagyon kedves vagy, és most megtennéd, hogy szólsz a férjemnek, Sjönnek?
– Te csak ne ficánkolj, mondom. Ne hadonássz! Ne kapálózz! Ne mozgasd a fejed! Hát nem megmondtam, hogy nyugodtan kell feküdnöd? Nem hagyhatom, hogy a halálba ugráld magad.
Riolda nemcsak a türelmetlenséget érezte ki a hangjából, hanem a fenyegetést is.
– Semmiképp sem sürgetnélek, ha nem lenne annyira fontos. Kérlek, szólj a férjemnek!
– Ugyan, mi az a fontos? Két órával ezelőtt még meg akartál halni, már a pulzusodat sem éreztem. – Jette hirtelen összecsücsörítette az ajkát, mint egy tréfás kedvű kislány, aki meg akarja nevettetni a másikat. – Már ki is néztem neked a helyet, ahova eltemethetnélek. Nem hagyhatom, hogy a halálba ugráld magad. Te vagy az én babám, az egyetlen kis babám. Nekem vigyáznom kell rád.
Egyetlen kis babám? Riolda összerándult. Hatalmas levegőt vett, és miközben Jette vasmarokkal fogta vissza, megpróbált az ágyról felemelkedni.
– Sjön, hát nem hallasz? Sjön, figyelj! Gyere ide!
Csssszcssss… Jette tényleg úgy csitígatta, mintha ő egy szófogadatlan, rossz gyerek lenne. Ejnye, ejnye, hát nem megmodtam neked?
Riolda azért mégiscsak felült, és próbálta a vastüskéket, a női hangon beszélő, szörnyű katona ujjait a csuklójáról lefeszegetni.
Mi ez az őrület? A teremben félhomály, vérszag és egy lágyan pislákoló fáklya. Vérhomály, vagy valami, suttogta magának. De nem volt igazán sötét, a félig csukott ablaktáblán át beragyogott a közömbösen figyelő nap. Megpróbált felállni, ám nem boldogult a bivalyerős Jettével, aki olyan elszánt és erőszakos volt, mint a fiatal férfiak a szerelemben.
Riolda visszazuhant a medvebőrre, és megtapogatta saját csuklóját. Olyan sovány, mint aki napok óta éhezett. Istenem, mennyi idő telhetett el?
– Te csak maradj nyugodtan – sziszegte Jette. – Fogadj szót, ne hadonássz, ne ugrabugrálj, és semmiképp ne mozgasd a fejed! Ha majd jobban leszel, táncolni fogsz örömödben! Megszabadultál a férjedtől, megszabadultál azoktól a suhancoktól. Nincs már több parancs, nincs több káromkodás, nincs több verekedés. Nézz körül! Ketten maradtunk életben.

 

 

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

Halott testek, élő testek (Fordított idő III.)

A jó áramlat, ami a Nyugati szél szigetétől Northumbriáig sodorta Kyd hajóját, mintha elrejtőzött volna a mélyben, hogy soha többé ne bukkanjak rá. Könnyű, ide-oda szél repdesett a vitorla körül, ők mégis dél-kelet felé sodródtak, mintha a bárkát egy kiismerhetetlen akarat irányítaná.
Csak nem tud véget érni ez a rémálom, gondolta Riolda, aki a fejét a térde közé húzva gubbasztott a hajó orrában.
– Rossz felé megyünk, nagyon rossz felé – dünnyögte Kyd, és az evezőjével dühösen csapkodta a zöldeskék hullámokat.
De mit tehetnének itt, a tenger közepén? A köd lassan mindent beborított kedélytelen egyhangúságával. Sorra sor, mint a kódexekben vagy a szántóföldeken.
Vajon mindig csak ezeket az egyformán hullámzó barázdákat látják a madarak? Vagy inkább piros, kék, zöld, rózsaszín csíkokat és fényösvényeket, amiket hűségesen követnek, ha átkelnek Afrikából Európába?
– Nagyon rossz irányba tartunk – sóhajtoztak Kyd barátai, akik még ebben a tétova szélben sem voltak képesek megfordítani a vitorlákat. – Valamerre délkeletnek, vagy a fene se tudja, hogy merre.

 

Ráadásul Kyd bárkája nem egy faragott orrvitorlájú, büszke hajó volt, amire a tengerészek női nevet aggatnak, hogy örök időkre – vagy legalább egy emberöltő idejére – biztosítsák a hűségét. A kis bárkát Csacsinak nevezték – és még ez a rozoga, szánalmas, kis Csacsi sem volt egészen Kydé, hiszen a Nyugati szél szigetének minden lakója ezzel a bárkával járt heringre vadászni. Riolda úgy sejtette, hogy a fia a többiek tiltakozásával mit sem törődve kötötte el a hajócskát, és indult el mindenféle komolyabb vitorla vagy térkép nélkül apja holttestéért. Ráadásul rajta kívül senki sem volt a hajón, aki látott volna a Nyugati szél szigeténél nagyobb földet.
De Riolda csak összekuporodva üldögélt a hajó végében. Milyen igazságtalan, hogy túlélhetjük a saját halálukat! Hogy a testünk nyugodtan eszik-iszik, utazik, hadakozik, és közben észre sem vesszük, hogy a lelkünk már ellobbant.
Talán mind izgő-mozgó rémek vagyunk, akiket a holtak irányítanak.
Én vajon honnan tudom, hogy csak látszom vagy élek-e? Hogy tényleg túléltem azt a rettentő ütést a fejemen?
Az egyik keze még mindig merev és mozdulatlan volt, és ha sokáig maradt ébren, a tárgyak elhalványultak körülötte, áttetszővé és bizonytalanná váltak, mintha Al-Rakmarán a hajó orrában „füstölögne”.

Egy váratlan vihar, egy hevesebb széllökés könnyen orra buktathatta volna a kis Csacsit, de legalább az ennivaló miatt nem kellett aggódniuk: a hajófenék tömve volt olajos korsókkal, szárított gyümölccsel, füstölt hússal, aszúboros flaskákkal – talán egy northumbriai zsidó kereskedő raktárából, aki a viking támadás hírére hagyta hátra az üzletét.
Riolda torkig volt már a titkokkal, torkig volt már a mások bűneivel is – meg persze a sajátjaival is –, úgyhogy esze ágában sem volt kérdezősködni. Pedig Kyd mintha nagyon várta volna, hogy kifaggassa, hogy beszámoljon a szigeten történtekről, hogy kettesben vacsorázzon az anyjával. De Riolda rá sem bírt nézni semmiféle ennivalóra, még mindig a halott Jettét látta maga előtt, aki üveges szemmel, halálos görcsben is egy lerágott csontot szorongat.
Bűnösek vagyunk: szükségünk van a leölt állatokra, a földből kirángatott növényekre. Mások vérére, csontjára, nedveire.
A hajófenékben őrizgetett legfurcsább zsákmány egy hatalmas, márványosan csillogó, kemény, száraz sajtdarab volt. Riolda Velencében hallotta, hogy az efféle sajtokat Itália hegyei között szárítják, hogy az ínyencek egy darabkájáért is ezüsttel fizetnek, de ez a gusztustalan tömb inkább tetszett egy óriás vagy ismeretlen bálna kiszikkadt agyvelőjének, mint emberi tápláléknak. De vajon a szaftos lében ázó, megpörkölt vagy félig nyers húscafatok szebbek-e?
– Ne emészd magad! – szólt rá Kyd. – Ne sírj ennyit! Nem akarod tudni, mi minden történt a szigeten?
Riolda nem akarta. Egész úton a szoknyájába fúrta a fejét.
A köpcös Kydben furcsán keveredett az előrelátás a szeretettel. Csapot-papot hátrahagyva rohant apja megmentésére, de egy hatalmas zsákot azért megtöltött madártollakkal és kamillavirággal, hogy a halott ne mérgezhesse az élőket. Úgyhogy Sjön most szakszerűen becsomagolva hevert a hajó orrában. Riolda néha odaült hozzá, és végigsimított a furcsa csomagon. Egy ilyen pillanatban vette észre, hogy a bárka egy kicsit – de csak egészen kicsit – irányt vált, mintha a halott Sjön irányítaná a hajót.
– Normandiába megyünk, mert Sjön ott született, és most oda kívánkozik – jelentette ki Riolda. – Nem egy rejtélyes áramlás, hanem az ő akarata sodor minket dél-keleti irányba.
Kyd barátai fújoltak. Normandia! Még mit nem! Azon túl már csak a kísértetek élnek. Az ő kalandvágyukat már felemésztette a tenger, hősi buzgalmukat pedig a Northumbriában látott, agyonvert, víz színén lebegő holttestek.
Ám a bárka nem törődött az óbégatással, recsegve-ropogva száguldott előre.
– Kár, hogy nekünk nincs olyan mágnesünk, mint az araboknak – sóhajtozott Kyd. – Akkor most nem a tenger diktálna, hanem mi. Ráfújnánk a varázspálcánkra, és megparancsolnánk neki, merre menjünk.
– A tenger a halottaké – felelte Riolda. – És őket nem lehet varázspálcával irányítani.
Az ivóvíz elfogyott, úgyhogy már mindannyian aszúbort kortyolgatva, szédelegve, fátyolos tekintettel bámulták Normandia partjait. A csipkés öblöket, amik akkora boldogságot, reményt és gazdagságot ígérnek, hogy tisztességes halandó rögtön szédelegni kezd.
– Hol született apa? Ezen a vidéken? Itt, valamelyik öbölben? – faggatózott Kyd, miközben elkerekedett szemmel bámulta a csipkés tornyokat, a szárazföld belsejébe siető széles utakat, a hatalmas gyümölcsfákat. – Hol volt a kastélyuk? És mit csináltatok, amikor megismerkedtetek?
Riolda elnevette magát.
Normandia titokzatos volt, gazdag, napfényes, izgató.
Northumbriában reszkettek a szélben, de a normannok földjén még nyár volt, fülledt, hatalmas, magabiztos. A halott Sjön legalább diadallal tér haza.
– Nevetni fogsz, fiam. Apádnak nem volt mit mesélnie a szüleiről, ezért nem is mesélt róluk semmit. Elfelejtette az édesanyját, a testvéreit, talán akkor sem ismerte volna fel őket, ha hajótöröttként vetődnek a szigetünkre. Apád élete abban a percben kezdődött el, amikor mi megismerkedtünk.
– Ki hitte volna! – motyogta kipirult arccal Kyd. – Szegény, szegény, drága apa!
Ámbár az egész talán mégsem annyira hihetetlen, gondolta Riolda. A felejthetetlen apa búskomorságra való hajlama, a szokásokhoz való aggodalmas ragaszkodása talán a megszakított idő jele, büntetés, hogy az álmok legmélyére száműzte a szüleit.
Akik, lám, most visszakövetelik.
Mert míg Normandia ünnepi fényben tündökölt, az ő hajójuk, a Csacsi lecövekelt egy kékes-lilás fények közt rejtőző öbölben. Micsoda siralmas hely, nyögdécselt Kyd, és alig mert rálépni a csúszós kövekre. A sziklák nedvesek voltak, mintha semmilyen napfény vagy nevetés nem száríthatná fel őket. Vagy ez csak részeg káprázat? A bőségesen nyakalt aszúbor miatt mindannyian tántorogtak, a félhomályban egymás arcát sem látták jól, miközben az öböl feletti úton minden fűszál szemtelen élességgel ragyogott.
– Istenem! Istenem! Nem lehet messze innen az az elhagyott raktár, ahol apáddal arról beszélgettünk, mi lehet a tenger túloldalán – suttogta Riolda.
De Kydet, akinek a foga is vacogott a félelemtől, nem érdekelte a tenger „túloldala”, csak az, hogy biztonságban partra rángassa a holttestet. Hogy minél előbb búcsút vegyenek tőle.
– Úgy látszik, ezt a kis öblöt az idegenek észre sem veszik, mert éjjel-nappal beburkolja valami átkozott esőfelhő! Ne maradjunk, anya, sokáig! Ez valami rémes, elfelejtett temető.
Riolda bólintott, és arra kérte a fiúkat, ne az iszamós földbe, hanem a kövek közé rejtsék Sjönt.
Ugyan melyik ragadozó merne idemerészkedni? Ki merné ezeket a csúszós köveket megbolygatni?
Nyugodj békében! A szertartás nem sikerült túlzottan ünnepélyesre, mert az öböl fölötti úton előbb egy vidáman kolompoló tehénnyáj, majd egy nagyúr csörömpölt végig lovas kísérettel. Ennyi látni-, érezni- és hallanivaló közben ki törődik egy mozdulatlan vénemberrel? A fiúk lehajtott fejjel elmormoltak valamilyen búcsúszót, aztán az útra meresztették a tekintetüket. Felmásztak a kövekre, és elkerekedett szemmel, vallásos áhítattal bámulták a lovakat:
– Istenem! Ezek mind igaziak!
A temetés véget ért, eljött hát az ő idejük. Kyd hiába őrjöngött, a fiúk – nyomukban Rioldával – megmászták a csipkés sziklákat, és felkapaszkodtak a bámulatos új világba.
Mint egy ragyogó virágfüzér, úgy bomlott ki előttük a méltóságteljes lassúsággal ereszkedő domboldal.
Bal kéz felől parasztok arattak, és mint a táncosok a színházban, ütemre emelgették a lábukat, ütemre hajladoztak, ütemre suhogtatták a sarlójukat, és lelkesen füttyögtek egy dallamot, amit Riolda is sokszor hallott gyerekkorában. A fiúk, mintha tényleg cirkuszban lennének, ordítva éljeneztek, kacagtak és tapsoltak. És ez nem volt elég! Jobb felől hatalmas, göcsörtös körtefák kapaszkodtak a köves talajba – és még ha csak kapaszkodtak volna! A tengeri szélben ringtak, hullámoztak, kacérkodtak, mint a fiatal asszonyok, akik ráragyognak a tengerről hazatérő férfiakra.
A fák alatt kásásan kibomló belű, hatalmas gyümölcsök. De ezek a színes ruhákban sürgő-forgó férfiak és asszonyok rájuk sem hederítettek.
– Ez aztán az élet! – kurjongattak a fiúk. – Micsoda gazdagság!
– Az a kis aszúbor nem tart ki a szigetünkig. El kell indulnunk, és valahonnan ivóvizet kell szereznünk – mondta Riolda, és érezte, a körtefák elfújták a fáradtságát.
– Ne keveredjünk semmibe! Ne csatangoljunk, ne őgyelegjünk! Menjünk rögtön a hajóhoz! – kiáltozott Kyd. – A szigeten borzasztó dolgok történtek, erről kéne beszélnünk, nem pedig itt sétálgatni és szájtátva bámészkodni! Induljunk, induljunk! Minél előbb, annál jobb!
Velük szemben keskeny, köves út kanyargott egy épülő monostorhoz és egy kecses toronyhoz.
A zömök Kyd már nem bízott a szavak erejében. A karjukat rángatva erővel próbálta őket visszatartani, de a barátai nevetve szerteszét spricceltek.
– Ne keveredjünk semmibe! Nem látjátok, hogy ezek milyen hatalmas és gazdag emberek?! Hát nem látjátok, hogy mindenük megvan? Miért állnának szóba ilyen éhenkórászokkal?
Igen, gondolta Riolda. Az ő Normandiája még soha nem tűnt ennyire békésnek és termékenynek, ennyire diadalmasnak és egészségesnek. Mintha ezen a földön nem is millió bűnnel megvert halandók élnének, akiknek a holttestét titokban csempészik egy kis öblöcskébe.
Az egyik legnagyobb körtefa alól egy parasztasszony lépett eléjük.
Olyan diadalmas, magabiztos és hatalmas, hogy Kyd még mogorvább képet vágott, és a földre szegezte a tekintetét.
A barátai is hallgattak. Hiszen egészen más kifigyelni a gazdagokat, mint szemtől szemben állni velük és megszólítani.
– Ugye milyen szép nap virradt ma a keresztény világra? – kezdte mosolyogva Riolda.
Mintha mi sem lenne annál természetesebb, hogy egyszercsak megviselt, fekete hajú, violaszín szembogarú idegenek pattannak elő a sziklákból, a parasztasszony rájuk mosolygott, és kántálva egy bizonyos Rigoberta asszony kegyelméről áradozott.
Mintha eme hölgy ajándéka lenne a jó termés és a késő nyári napsütés.
Riolda udvariasan bólogatott, és közben feszülten figyelt, mert az asszony nem úgy ragozta a szavakat, ahogy Vilmos herceg idejében az értelmes emberek beszéltek. Mint a kisgyerekek, egyetlen szóval fejezett ki egyes és többes számot, múltat és jelent. Jó étvágya lehet, talán reggelire a ragokat is felfalta, töprengett Riolda.
Ha azt akarta mondani, hogy „én”, rábökött a saját mellére, ha az úrnőjéről beszélt, akkor rámutatott a toronyra. Több szám és személy egyszerűen nem létezett.
Buta tehén, gondolta Riolda. Nem is érdemli meg, hogy a latinok szép és világos nyelvén beszéljen.
– Szegény zarándokok vagyunk – kezdte magyarázni az asszonynak, és a biztonság kedvéért rábökött a társaira. – Nem ismerjük személyesen ezt a Rigoberta úrnőt. De talán megengedi ez a jámbor hölgy, hogy vizet vegyünk, és békével folytassuk az utunkat.
Az asszony nem felelt semmit, csak felemelt egy hatalmas körtét a földről, és mosolyogva beleharapott.
Riolda nem látott ennyire vakítóan fehér fogakat.
– Miért nem venni gyümölcs…? – kérdezte értetlenkedve. – A mi Rigobertánk jó asszony, semmit sem sajnálni az idegenektől.
Riolda úgy döntött, akárhogy is tiltakozik Kyd, immár elkerülhetetlen, hogy ezzel a csodálatos Rigobertával személyesen is megismerkedjen.
De előtte szerette volna kipuhatolni, hogy kiféle-miféle.
– Mióta él itt ez a Rigoberta úrnő? – kérdezte, és ujjával rámutatott a toronyra.
– A világ teremtése óta – felelt az asszony nemes egyszerűséggel, és a lábával mutogatta a fiúknak, merre találják a legédesebb körtéket. – És mért ne lakna itt időtlen idők óta? Ő a dicsőséges Károly király unokahúga. Menj csak! Tedd nála tiszteletedet!

 

(Jan Brueghel: The Voyage of St. Ursula to Cologne. 1420.)

Ósikócsi no Micune tankái

Micune-kötet, 381.

 

Oh, csak legalább
hulltában láthatnám őt!
Hegyi cseresznye:
milyen szívtelen virág,
amiért nem is vár meg!

 

Micune-kötet, 386.

[Teidzsi császár dalversenyén:]

Vajon igazán
mindent a szélre fogjak?
Szilvavirágok
szívükben mint éreznek,
nem is tudhatom pedig!

Fittler Áron fordítása

 

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

 

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

John Donne: Istenhozzád: A könnyekről

Kiontanám
eléd a könnyeim, míg itt vagyok,
mert jeled bennük pecsétként ragyog,
arcod rajtuk, mint vert pénz oldalán;
így ők veled
értékesek.
Bánat-gyermekeknél többek a könnyek,
lehullsz te is, ha arcomról leszöknek;
így válunk senkijévé két távoli földnek.

Föld-féle gömbre
a dolgos ember ráfektetheti
az összes földrészt, ha tetszik neki,
s máris a semmit mindenné kötözte.
Ám ha e könnyek
szememre jönnek,
a bolygót elöntik arcod viselve,
mert könnyed az árt viharrá keverte.
Szemedben felolvad a mennyország kegyelme.

Ne hívd a tengert,
hogy beléd fojtson, te, Holdnál nagyobb!
Nem vagyok por, mit lelke otthagyott.
Folyóknak szemedtől tanulni nem kell.
Ne adj te, kérlek,
példát a szélnek,
őnála ne árts Te többet nekem.
Míg egy levegőt szívunk, kedvesem,
sóhajtva te az én, s én a te életed veszem.

Wágner Eszter fordítása

john donne _331045k

Tankák Ki no Curajukitól (2.)

 

Régi és új dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 49.

 

Akkor költötte, amikor valaki kertjében egy nemrég ültetett cseresznyefát látott, ami épp nyílni kezdett.                                                               Curajuki

 

Te, ki az idén
ismered meg a tavaszt:
cseresznyevirág!
Bárcsak ne tanulnád meg,
hogyan kell lehullani!

 

Régi és új dalok hat kötete, Első kötet, 280.

 

Füvek is, fák is
éreznek, így hát biztos
bízván remélnek
sötét hajnali órán,
és várják, hogy keljen a nap.

 

Curajuki-kötet, 308.

Tél

 

Leszálló harmat
tán ismeri szívüket?
Krizantémvirág:
változó színe mindnek
más és más természetű.

Fordította: Fittler Áron

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

Nichita Stănescu: Fényhajlítás (részletek)

Újhold régi éneke

Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.

Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.

De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.

Jött elém háborgó lelkem útján
járdák sűrűjén, jött Isten felém,
de nem ismertem fel és – bután
fütyörészve továbbmentem én.

[Cîntec vechi de lună nouă. 1956. jan. 23. Első megjelenés: 1992]

 

Érzelmes történet

Később egyre gyakrabban találkoztunk.
Én ültem egyik szélén az órának,
te – a másikon,
mint amforán a két fül.
Csak a szavak röpködtek közöttünk,
előre-hátra.
Örvénylésük szinte látható volt,
és egyszer csak
térdre ereszkedtem
könyököm belefúrtam a földbe,
hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű
egy-egy lezuhanó szó súlya alatt,
akárcsak egy vágtató oroszlán talpától.
A szavak keringtek-forogtak közöttünk
előre-hátra,
s ahogyan egyre jobban megszerettelek,
szinte látható örvénylésben testté
lett, ami kezdetben ige volt. 

[Poveste sentimentală. Contemporanul, 1962. márc. 31. Kötetben: 1964]

  

Fényhajlítás
I.

Próbáltam kifeszíteni a fényt,
ahogy Odüsszeusz ajzotta fel íját a kérőktől még
hemzsegő kőcsarnokban.

Próbáltam behajlítani a fényt,
akár az ágat, amelyen egyetlen levél
ül, a nap.

De a fény hideg villogással kitépte
két karomat,
azok olykor visszanőttek a helyükre,
máskor meg nem.

Próbáltam meghajlítani a fényt,
térdemen kettétörni, mint egy szablyát,
de éle kicsúszott tenyeremből,
és levágta ujjaimat tőből.

És jaj, mind lehulltak a földre
lepotyogtak,
akár egy rakoncátlan tavaszi zápor,
mint baljóslatú riadót pergő dobok.
Én csak ültem, várakoztam,
olykor visszanőttek ujjaim
a helyükre
máskor meg nem.

És ölembe vettem a fényt,
akár egy fatönköt,
és próbáltam puhítani, hogy hajoljon
végre el nekem,
de csak zörgölődött, aztán
homlokkal előre a kövek közé levetett,
két lábam a csillagok felé kalimpált,
mint két vad félholdas zászló, vijjogatva
egy harc hevében elgurult árva sisakra.

 

Euridiké

A levegő még rajongva zsibongott
körülötted,
homályba vonva az időt,
mely szívem szekerén gurította
előre az éjszakát.

És hangod elszakadt a csók alatt,
mit neked adott az el nem kezdett kezdet.
Fáklyák és lángok és tüzek és mécsesek
gyúltak szemedben, könyörgőn kialudtak
arcom fellegétől, mely úgy vonta be
arcodat, mint hó lep el csúcsokat.

Még karomban tartottalak,
életed életemhez tapadt,
el nem szórt szerelem bő jutalma,
pillanathoz csomózott pillanat.

Léptek, kacagás, szótagnyi mesék, történetek,
vallomások, remények – ti
igaz való voltatok
e pár körül azon a télen, amikor
melletted a levegő felszikrázott égett
lángja elmúlt. Lángja elmúlik… 

[Euridice. Luceafărul, 1964. aug. 1. Kötetben: 1964]

 

 Asztal régi barátokkal 

Mindenki ismer mindenkit,
már senki nem figyel oda senkire.
Úri méltósággal, a pincér
kihozza a palacsintákat,
az aludttejet,
és egy fecskendőt.
A szomorúság ismétlődik, sorra a mindenkié,
egészen az egyhangúságig,
anélkül azonban, hogy szerencséje volna –
léggyé változni.
A vita hirtelen robban ki és hamis hangon,
a kibékülés eleve elrendeltségével,
a második pohár meleg sör után.
Nyakon ragadnák egymást,
de fáradtságból – összeölelkeznek.
Egymás vállán sírnának kölcsönösen,
de ki-ki takarékoskodik a könnyeivel.
Úri méltósággal, a pincér
kihoz és a hamutartó mellett elhelyez
egy fél bárányfejet,
egy vesepecsenyét,
egy véres hátszínszeletet,
és egy mandragórát.

 [Masă de vechi prieteni. Megjelent az Argeş című lapban 1973 novemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsánna fordításai

(Illusztráció: Giorgio de Chirico)