(A Merlin és családja című kötetből)

Bánatosan jártam-keltem azon a nyáron, vagy legalábbis bánatosnak akartam látszani, mert doña Simonába voltam szerelmes éppen, igaz nem nagyon láttam őt akkoriban, de elég volt nekem az is, ha a kék szemeiről ábrándozhattam, meg ott volt a hímzett zsebkendő is, amit tőle kaptam ajándékba. Mikor beleszagoltam, úgy éreztem, mintha csak újra mellettem lenne. Nem is örültem akkor az ünnepeknek, még a quintás-i Szent Barnabásnak se, pedig az nagyon híres, se a meirai Miasszonyunknak, se a belvís-i Szent Bertalannak… Egyedül és szabadabban jártam-keltem akkoriban, még alig volt munkám, annál is inkább, mert doña Ginebra a lugói fürdőben pihent, és Manueliñát is magával vitte szobalánynak. Gazdám pedig az új könyveket kezdte el olvasni, melyeket egyenesen Rómából hozott neki egy messzi földről jött árus, akit Elimas-nak hívtak. Az a hír járta róla, hogy az övéi közt csak a mágusokat nevezik így, valami Elimász után, aki összeveszett Szent Pállal. Nem volt keresztény, nem kóstolta meg se a szalonnát, se a bort, viszont imádta a kávét, és naphosszat csak a füstöt eregette díszesen faragott, hosszú pipájából. Két napig is eltartott, amíg gazdám a könyvek között válogatott, melyeket ez a különös Elimas egy bélelt kosárban hozott leóni szamara hátán. Ezalatt én valamelyest összebarátkoztam Elimas úrral: ágyába vittem a csokoládét és a kekszet, megpatkoltattam a szamarát Vilarban, és újraszögeltem a klumpáját is. Hogy mulattam Elimas úr zöld posztóbugyogóján, meg azon, ahogy szépen levette a lábáról a cipőjét és a zokniját, mielőtt belépett volna a házba.
– Már vagy húsz éve járom a világot – mondta egyszer –, a titkos tanok és az alkimista művészetek könyveit árulom, talizmánokat, amuletteket, borostyánkő poharat, olcsó és megbízható szemüveget, és bizony elmondhatom magamról, hogy mind a hat földrészt bejártam, sőt, még annál is többet. Miranda nem esett most utamba, az igaz, de hát annyira szeretem a gazdádat, don Merlint. Ha nem róla lenne szó, már rég Rómában vagy Kínában volnék, vagy épp most érkeznék meg Havannába, ahol egy igen kedves asszonyság vár énrám.
Elimas úr nem keverte el a cukrot a kávéjában, hanem csak felhajtotta a sötét levet, aztán kikanalazta a szirupot, ami a csésze alján maradt, és lassan elnyalogatta.
– Nem csak könyvekből élek ám – folytatta, – hanem a történeteimből is, amelyeket a fogadókban szoktam mesélni. Most is van a tarsolyomban egy szép kis gyűjtemény: hét igen érdekes história, és mindben van egy szemernyi igazság, úgy bizony. Mert én mondom neked, hogy még ha saját magad találsz is ki egy történetet, – akármilyen eredeti akarsz lenni –, mindig beleszövődik majd néhány valóságfoszlány, melyet észrevétlenül őriztél meg az emlékezetedben.
– Így igaz – mondta gazdám, aki eddig némán hallgatott minket –, s ma este talán meg is előlegezhetnél nekünk egy szép históriát.
– Ezer örömmel, uram – válaszolta az idegen, aki nagyon tisztelte gazdámat, – el is kezdem tüstént, ha megengedi, hogy a kisfiú hozzon nekem még egy csésze kávét.
Csak úgy repültem, hogy minél előbb felszolgálhassam neki, aztán letelepedtünk a vénséges vén, gondosan metszett fügefa árnyékába. Merlin úr a hintaszékbe ült, az idegen a földre, – úgy, ahogy máskor is –, én meg lovagló ülésben foglaltam helyet a legvastagabb ágon, mire Elimas végre belekezdett egy történetbe. De előtte még felhörpintette a kávét, és szép lassan lenyalogatta a szirupot a kiskanálról.

A kristálykád és az ördög

Pontosan egy éve történt az a szörnyűséges eset a Nagy Inkvizítor egyik unokahúgával a Pratto Nuovo birtokon, a Nápolyi Királyságban, és a történetből is jól látszik, hogy még az ilyen nevezetes keresztény családok sem szabadulhatnak a gonoszságtól. Az unokahúg, akit donna Eleonorának hívnak, fiút szült, és mindenki arra készült, hogy a még sosem használt, díszes kristálykádban fürösztik majd meg. De valahogy rosszul tették bele a kis lurkót a vízbe, és a gyerek úgy elolvadt benne, mintha csak só vagy cukor lett volna. Döbbent kiáltásoktól visszhangzott a kastély, és senki sem akart hinni a szemének, de ami történt, megtörtént, a fiúcska szőrén-szálán eltűnt. El kellett hát temetni a fürdővizet. Az üveget, melyben végső nyugalomra helyezték, fényes ceremóniával búcsúztatták el, zenével, virágokkal, válaszos zsoltárokkal, és még maga a Nagy Inkvizítor is részt vett a szertartáson, hosszú, fekete köpönyegében. Tizenöt nappal ezelőtt újabb gyermeknek adott életet az unokahúg, és mivel a babát meg kellett fürdetni, újra elővették a kristálykádat, ezt a felettébb értékes, régi tárgyat. A Nagy Inkvizítor mellett jelen volt az újszülött szobájában a palermói ördögűző is, aki a nápolyi Bourbonokból szokta kiűzni az ördögöt, amikor éppen szükség van rá, (erre minden szökőévben egyszer kerül sor), és ott volt a keresztelőn Szicília királyi főorvosa is. Már szappanozták a csöppséget, amikor eszébe jutott az anyának, hogy a nagybátyjának meg kell áldania a kádat. A Nagy Inkvizítor azonban még ki sem mondhatta felette az In nomine Patris-t, a kristálykád máris ezer darabban hevert a földön, és fullasztó kénszag áradt belőle. A palermói ördögűzőnek volt még annyi ideje, hogy ernyője görbe nyelével nyakon csípje a menekülő ördögöt, ám az végül kicsúszott a kezei közül, és elszelelt a kéményen át. Mindenki úgy tudta, hogy a kád a híres fossanói apácakolostorból való, és az apátnők fürödtek benne húsvétkor meg Szent Márton ünnepén, Szent Péterkor pedig az apácák. De bizony nem kád volt ez, hanem egy átváltozott ördög, aki a meztelen apácákat akarta meglesni.

Kína örököse

Kína örököse, egy kissé alacsony fiúcska, meg akart házasodni, és apja a szokásokkal ellentétben hagyta, hogy ő válasszon magának feleséget. A herceg nem csak alacsony volt, de beteges is, virágokat meg madarakat festegetett napestig, és minden éjjel azt álmodta a Száz Szélkakas palotájában, hogy kerekebbnél kerekebb citromokat simogat. Kína örököse nyomban megparancsolta, hogy hosszú selyemszalagokra festve küldjék el neki a Birodalom legszebb hajadonjainak arcképét, majd hosszú délelőttök és délutánok során nézegette őket, de egyik se volt kedvére való, s éjszakánként továbbra is azt álmodta, hogy keze egy madártollal bélelt fészekben pihen, melybe valaki két kerek citromot tett… A legtávolabbi tartományból érkezett a követ, aki hetven arcképet hozott a herceg úrnak, Kína örökösének. Ezeken a képeken hetven leányzó mosolygott, és hajtotta meg félénken bájos fejecskéjét. A herceg, amint letekerte a nehéz anyagot, melyen ott sorakoztak a lefestett hajadonok nevükkel és rangjukkal a szalag szélén, egyszer csak egy szépséges lányka előtt találta magát. A szépséges kisasszony kinyitotta zöld szemeit és ráemelte a tekintetét a hercegre. Hosszú, fekete szempillái olyanok voltak, mint az ecset szálai, mellyel a Sárkány nevének első betűjét festik. Sokáig nézték egymást, majd a lány visszatért a festett selyem mozdulatlanságába, és elpirult. Kína örököse nyomban megparancsolta, – ennek épp most lesz tizenegy hete –, hogy hozzák el neki a leányt, akit aztán feleségül is vett az ottani szokások szerint. Arrafelé az esküvőkön egy színes papírlámpás világít, és a vőlegénynek meg a menyasszonynak addig kell várnia, amíg elég a benne levő gyertya, s amint ez kialszik, férj és feleség lesznek. Kína örököse két napernyőt, egy igazgyöngy-nyakláncot, egy ezüstcsigát és tíz aranykörmöt ajándékozott hitvesének, majd mikor a köszöntők és jókívánságok végeztével kettesben maradtak a Száz Szélkakas palotájában, a herceg megkérdezte feleségét, hogy miért pirult el a vásznon. “Azért – válaszolta a fiatalasszony – mert én vagyok az a két citrom, akit éjjelente simogattál.” És a herceg, Kína örököse, aki immár négy kantoni fonttal többet nyomott, a mandarinok tanácsával egyetértésben megváltoztatta felesége nevét, amit mindannyian írásba is foglaltak azokkal az egymás mellett sorakozó csudás betűkkel, hogy a hercegnőt mától kezdve így hívják: “A citrom, aki éjjel mosolyog.”

A farkas, aki felakasztotta magát

Bizony, errefelé még az is újdonságnak számít, ami tavaly télen történt a Leóni Királyságban, Astorgától úgy kilenc mérföldre, Dueñas tölgyfaligetében. Palenciában és Leónban már mindenfelé az egyik legszomorúbb balladaként éneklik, csak ezen a vidéken nem terjedt még el a híre. Hogy tudniillik egy farkas felakasztotta magát. A história egy öreg ordasról szól, abból a fajtából, akit arrafele fogcsikorgatónak hívnak. Ezek mindig a városok és a falvak körül ólálkodnak, és egyáltalán nem félnek az embertől. Ez a farkas is sok kutyát megmart, sőt még a gazdájukat is megtámadta, amellett megölt egy katonát, meg egy kislányt, aki a szamarát legeltette. De leginkább a lányokra vetette rá magát, főleg teliholdkor, amikor is egészen a küszöbökig elmerészkedett, és onnan vonyított utánuk keservesen. A plébános meg egy híres vadász, a vados-i bíboros unokaöccse, don Belianís – ő egyébként puskaporról szóló könyveket szokott rendelni, tavaly adtam el neki don Biriguncho Tűzszerszámát – hajtóvadászatot szerveztek a Szent Testvériség csapataival és az astorgai márki úr fegyvereseivel. Szép rendben fel is kerekedtek, majd odaértek egy hegyhez, ahová a király kutyája vezette őket. A vérebet Segoviának hívták, a vadászok őt követték a farkas nyomán éjt nappallá téve, a vad hegyeken át, míg végre hajnalban körbekerítették a szörnyeteget Dueñas tölgyfaligetében. Segoviáé volt az érdem, de azoké az embereké is, akiknek sikerült lépést tartaniuk vele. Don Belianís már felemelt puskával indult el a tölgyek közé, és ő volt az, aki látta, hogy egy meztelen férfi felakasztja magát az egyik fára. A kötél egyik végét az ág, a másikat a nyaka köré tekerte, s aztán nagy hirtelen elengedte magát. A vadász még fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, amikor látta, hogy a férfi estében farkassá változott. Ő volt a félelmetes fenevad! Így tudták meg, hogy farkasember volt a rémtetteiről ismert öreg ordas. A plébános, aki derék és együtt érző ember volt, megparancsolta, hogy temessék el a farkast, és elmondott érte egy Pater Nostert, hátha még idejében érkezett, mert sose lehet tudni. És miközben a pap imádkozott, a farkas visszaváltozott emberré, és mindenki ráismert Romualdo Nistalra, a manzanali boltosra, akit mindenki nagyra becsült, mert sose csalt a mérleggel.

– Ez az a három történet – mondta végezetül Elimas –, melyeket az első este szoktam elmesélni a fogadókban. Persze imitt-amott változtatok rajta egy keveset, kihagyom belőle a szereplők ismertetőjeleit, és hozzáteszem, hogy jelen volt még ez vagy amaz, aki sánta, vagy aki másodjára egy gazdag süket nőt vett el. Vagy hogy az illető folyókért pereskedett, vagy bármi mást, ami csak eszembe jut. És mesélek utána a városokról is, hogy milyen hatalmasak, hogy mennyi tér és utca van bennük, és hírt hozok a leghíresebb vásárokról, a legújabb szokásokról. A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük. Romualdo Nistal életét onnan szoktam mesélni, hogy beállt őfelsége hadseregébe, és beleszeretett az egyik őrmester feleségébe, aztán elmondom azt is, hogyan talált egyszer az utcán két uncia aranyat, amiből aztán beindíthatta a boltot Manzanalban…
Gazdámnak nagyon tetszettek Elimas történetei, hét könyvet vásárolt tőle, még borravalót is adott, aztán megparancsolta, hogy csomagoljanak neki sajtot az útra. Nekem pedig megengedte, hogy Norés kutyával egészen Belvís határáig kísérjem őt, ahová a grófkisasszonykáknak vitt egy vadonatúj históriát, amelyet Párizsban volt szokás olvasni, és melyek ez volt a címe: Pál és Virginia…

Gergely Veronika fordítása

Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása

Fotó: Andrei és Sergiu Cosma