Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása

Fotó: Andrei és Sergiu Cosma

 

„HETEDIK FEJEZET.

Április Bolondja meg a Részeg Kefekötő

 

 

Künn a ház előtt a fa árnyékában terített asztal állt s ott ült Április Bolondja meg a Részeg Kefekötő és borozgatott. Kettejük között egy mormota szunyókált. Április Bolondja meg a Részeg Kefekötő rákönyökölt, mint valami párnára s a feje fölött beszélgetett.

– Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának – gondolta Évike. – Még szerencse, hogy alszik és nem érzi.

Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.

– Nincs hely, nincs hely – kiáltoztak, amikor megpillantották Évikét.

– Dehogy is nincs – méltatlankodott Évike s leült egy székre az asztal végén.

– Igyál egy kis kávét – kínálgatta őt nyájasan az Április Bolondja.

Évike keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak bort.

– Nincs is kávé – szólt.

– Nincs bizony, – mondta Április Bolondja – mi mindig bort kávézunk.

– Nem illik kínálni, ha nincs – jegyezte meg Évike mérgesen.

– Nem illik leülni, ha nincs meghíva – mondta Április Bolondja. – Kívül tágasabb.

– Nem tudtam, hogy ez csak a kegyed asztala – felelte Évike. – Többnek van terítve.

– De kócos a hajad – mondta a Részeg Kefekötő, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Évikét.

– Nem illik mást megszólni – mondta Évike haragosan. – Igenis, hogy nem illik.

A Részeg Kefekötő erre óriási szemeket meresztett s csak ennyit mondott:

– Mi a különbség a holló, meg az íróasztal között?

– Jaj, de nagyszerű – gondolta Évike, mert szerette a találós kérdéseket. – Mindjárt kitalálom – mondta hangosan.

– Azt gondolod? – kérdezte Április Bolondja.

– Azt.

– Hát akkor mondd azt, amit gondolsz.

– Én azt gondolom, amit mondok – hebegett Évike. – A kettő között nincs semmi különbség.

– Dehogy is nincs – pattogott a Részeg Kefekötő. – Hiszen akkor éppúgy mondhatnám: „Azt látom, amit iszom”, vagy: „Azt iszom, amit látok”.

– Sőt mindegy lenne – tódította Április Bolondja – ez: „Azt szeretem, amit kapok”, vagy ez: „Azt kapok, amit szeretek”.

– Meg egyformán mondhatnám – dünnyögött a Mormota álmában – „Akkor alszom, ha élek”, vagy: „Akkor élek, ha alszom”.

– No, te valóban csak akkor élsz, ha alszol – nevetett a Részeg Kefekötő.

Itt a beszélgetés megfeneklett s az egész társaság elhallgatott. Évike azon törte a fejét, mi a különbség a holló és az íróasztal között, de nem igen tudta kisütni.

A Részeg Kefekötő szólalt meg először:

– Hányadika is van ma? – kérdezte Évikétől.

Kihúzta zsebóráját, nyugtalanul nézegette, aztán megrázta és füléhez nyomta.

Évike gondolkozott egy kicsit, aztán kibökte:

– Negyedike.

– Akkor az órám két napot késik – sóhajtott a Részeg Kefekötő. – Látod, mondtam, hogy ne vajazd be a kerekeket – förmedt rá Április Bolondjára.

– Egészen friss vaj volt – mentegetődzött Április Bolondja.

– Igen, de azért néhány kenyérmorzsa is belékerült – dörmögött a Részeg Kefekötő. – Nyilván a kenyérvágó késsel kented be a vajat.

Április Bolondja vizsgálgatta az órát, elkomorodott, aztán beledugta a borospohárba, újra megnézte s megint csak ennyit mondott:

– Egészen friss vaj volt.

Évike az Április Bolondja válla fölött kíváncsian kandikált az órára.

– Jaj, de muris egy óra – mondotta. – A napokat mutatja, de a perceket meg az órákat nem.

– Hát aztán, – okoskodott a Részeg Kefekötő – a te órád talán mutatja az éveket?

– Dehogy is mutatja – csapott rá Évike. – Hiszen egy év az nagyon hosszú s akkor egy teljes évig egyáltalán nem kellene járnia.

– No és az én órám talán jár? – kérdezte a Részeg Kefekötő. – Hiszen ha járna, akkor nem kellene a zsebemben viselnem és ide-oda vinnem, hanem magától menne a lábán.

Évike most már igazán nem tudta, hányat ütött az óra és hogy mi van a vajjal. Csak azt látta, hogy a Részeg Kefekötőnek hiányzik egy kereke, Április Bolondjának meg egy kerékkel többje van s mind a kettőnek vaj van a fején.

– Egy árva szót sem értek az egészből – vallotta be Évike pironkodva.

– A Mormota megint elaludt – ugrott föl a Részeg Kefekötő s egy kis bort loccsintott az orrára.

A Mormota lerázta orráról a bort. Szemét föl se nyitva ezt mondotta:

– Én se, én se. Egy árva szót se.

– No, kitaláltad-e már, mi a különbség a holló meg az íróasztal közt? – vallatta Évikét a Részeg Kefekötő.

– Nem. Tessék megmondani – kérlelte.

– Nekem halvány sejtelmem sincs róla – felelte a Részeg Kefekötő.

– Nekem se – mondotta Április Bolondja.

Évike fáradtan fölsóhajtott:

– Hát nem sajnálják az időt ilyen ostobaságokra pazarolni – méltatlankodott. – Olyan találós kérdést tesznek föl, amelyikre nincs is válasz.

– Miért sajnálnók az időt? – ellenkezett a Részeg Kefekötő. – Hiszen az idő nem beteg.

– Nem értem – jegyezte meg Évike.

– Hát persze, hogy nem érted – vágott szavába a Részeg Kefekötő. – Hiszen az idő nem tud beszélni. Néma gyermeknek pedig az anyja sem érti a szavát.

– Azért – szólt Évike kissé megzavarodva – én tudom, mi az idő. Az iskolából nem kések el soha.

– Kések – ismételte a Részeg Kefekötő. – Na látod. Késekkel ölöd az időt. Pedig ha jól bánsz az idővel, akkor idővel tudni fogod, hányat ütött az óra. Például ha reggel nyolckor kezdődik az iskola, egyszerűen előre igazítod az órádat és máris dél van. Lehet ebédelni.

– Ez remek – kacagott Évike s aztán elgondolkozva tette hozzá: – De hát ha még nem volnék akkor éhes?

– Annyi baj legyen. Akkor addig vársz, amíg meg nem éhezel.

– Maga csak így beszél az időről? – kérdezte Évike.

– Nem – rázta fejét búsan a Részeg Kefekötő. – Mi nem vagyunk beszédes viszonyban egymással. Összevesztünk. Most április elsején történt. Éppen aznap, amikor szegény cimborám megbolondult – mutatott ujjával Április Bolondjára. – Akkor a Királynál nagy bál volt. Nekem kellett énekelni ezt a nótát:

„Száraz tónak nedves partján
Döglött béka kuruttyol,
Meghallja egy süket ember,
Ki a vízben lubickol …

– Ismered ezt a szép nótát?

– Még sohase hallottam.

– Várj csak, így megy tovább:

„Ejhajh, denevér,
Hármat rikkant az egér”.

Erre a Mormota kissé fölneszelt s félálomban dudorászni kezdte: „Hármat, hármat, hármat rikkant az egér” s mindaddig dudorászta, amíg jól oldalba nem bökték.

– No, szóval, alig értem az első versszak végére, – folytatta a részeg Kefekötő – a Király fölugrott és elkiáltotta magát: „Ez sose vág be időre. Nem tartja meg az ütemet. Üssétek le a fejét”.

– Borzasztó – fakadt ki Évike.

– Azóta haragszik rám az idő – bólogatott a Részeg Kefekötő. – Most tehát így ütöm agyon az időt.

– Ahá – mondotta Évike. – Azért iszik annyit.

– Csakis ezért – felelte a Részeg Kefekötő. – Mindig búcsúpoharat iszom. Egyiket a másik után. Azért van itt annyi pohár. Ha feldöntöm a poharam és bepiszkítom a terítőm, odább ülök.

– Azért cseréli folyton a helyét?

– Úgy van. Ha egyik helyen leittam magam, akkor más helyet keresek.

– De mi történik, ha már az egész terítőt beborozta? – kérdezte Évike.

– Beszéljünk másról – ásított Április Bolondja. – Unom. Azt ajánlom, hogy ez a kisasszony meséljen most nekünk valamit.

– Jaj, én nem tudok mesélni – szólt Évike félénken.

– Akkor meséljen a Mormota – kiáltott a két jópipa. – Mormota, ébredj – s bökdösték jobbról is, balról is.

A Mormota lassan fölpislantott.

– Nem is aludtam – szólt rekedt, álmos hangon. – Minden szót hallottam, pajtások.

– Mesélj valamit nekünk – biztatta Április Bolondja.

– Igen, – könyörgött Évike – legyen szíves meséljen valamit.

– De siess, – ingerkedett vele a Részeg Kefekötő – különben elalszol, mielőtt befejeznéd.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a Mormota sebbel-lobbal, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer három kislány. Úgy hívták őket, hogy Sári, Piri, Mári. Ez a három kislány egy kút fenekén élt.

– És miből éltek? – kérdezte Évike, akit mindig nagyon érdekelt az evés meg az ivás.

A Mormota néhány pillanatig töprengett ezen, aztán így szólt:

– Hát málnaszörpből.

– Az lehetetlenség – jegyezte meg Évike mosolyogva. – Akkor elrontották volna a gyomrukat.

– El is rontották – mormogta a Mormota. – De még mennyire elrontották.

Évike akárhogy próbálta, sehogy se tudta elképzelni, hogy élt ott a kút fenekén az a három kislány.

– Aztán miért voltak a kút fenekén? – kérdezte:

– Hörpints föl még egy pohár bort – kínálgatta a Részeg Kefekötő Évikét.

– Én eddig egyetlen pohárral sem ittam – tiltakozott Évike megsértődve – hát nem ihatok „még egy” pohárral.

– A semminél kevesebbet természetesen nem ihatsz – bölcselkedett Április Bolondja – de a semminél többet annál könnyebben.

– Maga ne kotyogjon bele mindenbe – szólt rá Évike.

– Nem illik mást megszólni – olvasta a fejére diadalmasan a Részeg Kefekötő.

Évike erre nem tudott mit felelni, hát bánatában kent magának egy darab vajaskenyeret, aztán újra megkérdezte:

– És miért éltek a kút fenekén?

A Mormota ismét törte fejét egy-két pillanatig, majd kinyögte:

– Azért, mert az málnaszörp-kút volt.

– Olyan kút nincs is a világon – mondta Évike hitetlenül.

A Részeg Kefekötő meg Április Bolondja lepisszegte. A Mormota is megpirongatta Évikét:

– Ha nem tudsz csöndben maradni, akkor csak mondd tovább magad.

– Ne tessék haragudni – könyörgött Évike. – Tessék folytatni. Többet nem szólok bele. Végre lehet, hogy csakugyan van egy olyan kút…

– Egy? – csattant föl a Mormota méltatlankodva, de azért folytatta:

– Szóval ez a három kislány csak elkezdett merni. Mertek, mertek…

– Mit mertek? – kérdezte Évike megfeledkezve fogadalmáról.

– Hát málnaszörpöt – vetette oda a Mormota.

– Tiszta poharat kérek – kiabált a Részeg Kefekötő – és üljünk egy hellyel odább.

A Részeg Kefekötő odább vonult, a Mormota került az ő helyére, a Mormota helyére pedig Április Bolondja. Évike szomorúan ült Április Bolondjának a helyére. Ebben a helycserében csak a Részeg Kefekötő járt jól. Évikének sokkal rosszabb hely jutott, mint előbb, mert Április Bolondja, mielőtt tovább ült volna, feldöntötte poharát.

Évike nem akarta újra megsérteni a Mormotát, ezért csínján érdeklődött:

– Csak azt nem értem, honnan merték a málnaszörpöt?

– Minthogy a vizes kútból rendszerint vizet szoktak merni, – tanította a Mormota – a málnaszörpös kútból málnaszörpöt mernek. Nem érted, te kis csacsi?

– De hiszen a kislányok benne voltak a kútban – magyarázta Évike a Mormotának, ügyet se vetve előbbi megjegyzésére.

– Persze, hogy benne voltak és benne mertek.

Ettől a választól Évike annyira meghökkent, hogy hagyta tovább beszélni a Mormotát s egy darabig nem is szólt közbe.

– Szóval a három kislány egyszerre mindenfélét mert – folytatta a Mormota, nagyokat ásítva s szemét dörzsölgetve, minthogy már roppant elálmosodott. – Mindenfélét mert az a három kislány. Mindenfélét mert merni az a három kislány, ami m betűvel kezdődik.

– Miért éppen m betűvel? – csodálkozott Évike.

– Azért – felelt Április Bolondja, – mert mert. Azért, – folytatta – mert mert merni.

Évike elhallgatott.

A Mormota közben lehúnyta szemét és elszundított, a Részeg Kefekötő azonban jól oldalba böködte, arra fölriadt és folytatta:

– Mindent mertek ezek a kislányok, ami m betűvel kezdődik, úgy mint Mézet, Mákot, Marhaságot. Láttál te már marhaságot merni?

– Igazán nem tudom – hebegett Évike.

– Nahát, akkor hogy mersz merni ennyi marhaságot? – ripakodott rá a Részeg Kefekötő.

Ez már több volt a soknál. Ilyen gorombán még senki se beszélt vele. Sértődötten fölkelt s otthagyta őket. A Mormota tüstént elszenderedett, a másik kettő pedig nem törődött azzal, hogy elmegy. Évike hátratekintett, hogy hátha visszahívják, de bizony nem hívták vissza.

Messziről még látta, amint a Részeg Kefekötő meg Április Bolondja a Mormotát belenyomja a boroskancsóba.

– Ide se megyek többé – gondolta Évike, amikor már az erdőn ballagott. – Soha életemben nem jártam ilyen bolond társaságban.

Amint ezt mondotta, észrevette, hogy egyik fatörzsbe valami ajtó van vájva.

– Jaj, de furcsa – szólt. – De ma minden olyan furcsa. Mindenesetre kinyitom.

Kinyitotta az ajtót és belépett rajta.

Ismét ott volt a hosszú folyosón, az üvegasztalka mellett.

– Na, most okosabb leszek – bíztatta magát.

Fogta az ici-pici aranykulcsot, kinyitotta vele a parányi ajtót, amely a kertbe nyílt, majd kihúzta zsebéből a gombamaradékot s addig harapdálta, amíg megint húsz centiméternyire nem törpült. Aztán lement a szűk átjárón s végre-valahára ott volt a gyönyörű kertben, a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkútak között.

 

Kontrollszerkesztő: Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

 

 

Mi a különbség a holló, meg az íróasztal között?”

 

Az eredeti kérdés Lewis Carroll klasszikusában így hangzik: “Why is a raven like a writing desk?”, ezt tükörfordításban talán valahogy így lehetne visszaadni: miért hasonlít a holló az íróasztalhoz. Az angol mondat két alapvetően különböző dolog között hasonlóságot feltételez, illetve ennek a látszatát, a bizonyos logika szerint megoldható rejtvény – fejtörő – látszatát kelti. A címben idézett magyar fordítás pont fordítva, az eddig nyilvánvalónak tűnő különbségre kérdez rá, ezzel valami alapvető hasonlóságra, illetve közös alapra utal, amihez képest beszélhetünk a két dolog különbségéről.

A fordításról szóló értekezésekben a fentihez nagyon hasonló gondolatmenettel találkozhatunk. Kissé leegyszerűsítve a kérdést azt is mondhatnánk, hogy a fordítással kapcsolatos kérdések nagy része alapjában véve hasonlóság és különbség kérdésére vezethető vissza, jóllehet az okokat koronként másként magyarázzák. Fordítás és eredeti hasonlóságát biztosította már az eredeti szerző – korokon és nyelveken átívelő – szelleme, a gondolat és az érzések egyetemessége vagy éppen csak a könyvborítón szereplő idegen név, a különbség – elterjedtebb nevén hűtlenség – okaiért a rossz fordító, a nyelvek illetve a kultúrák közti eltérés tehető felelőssé. Másrészt, ha egy pillantást vetünk a magyar műfordítás-kritika gyökereire és a jelenséggel foglalkozó huszadik század eleji írásokra, akkor akár további párhuzamokat is vonhatunk.

A kérdést általában kétfelől közelítették meg: egyrészt arról írtak, hogy hogyan kell jól fordítani (elméletben), itt a kiindulási pont a hasonlóság, illetve annak egy extrém fokozata, az azonosság elvárása. Az alapelv tehát az, hogy egy fordítás akkor jó, ha tökéletes mása az eredetinek, ennek elérését azonban bizonyos tényezők – a nyelvek, kultúra..etc. különbsége – gátolják, de ezek csak kihívások, a fordító számára megoldandó rejtélyek, az alapelv pedig azt sugallja, hogy létezik tökéletes megoldás. Másrészt, az elkészült műfordítások megítélésénél leginkább a miben különbözik kérdésén volt a hangsúly, és minél több különbséget tudott felsorolni a kritikus, annál rosszabbnak ítélte a művet. Azonban egy irodalmi alkotás vizsgálata esetén csupán egyetlen szempont figyelembe vétele többnyire egysíkú értékeléshez vezet, főleg akkor, ha ez a szempont egy feltételezésen, de talán inkább mítoszon alapszik, hiszen az, hogy miért hasonlít, már régóta nem kérdőjeleződött meg. Ez még furcsább annak fényében, hogy mikor felmerül a kérdés – hogy milyen kapcsolat van eredeti és fordított mű között valójában – a Nyugatosok és főleg Kosztolányi fordításai nyomán, nem érkezik olyan válasz, amely máig meggyőzően támasztaná alá azt, hogy egy fordítás esetében a teljes hasonlóság/azonosság/hűség elérhető cél lenne, ezért az erre való törekvés minden más szempontot felülírna, mind az írás, mind az értékelés során.

Ha nem veszünk tudomást a kérdésről, akkor a Carroll mű magyar fordításainak történetét a következőképpen írhatjuk le – nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy ez sok helyen ma is olvasható:

Kosztolányi Dezső a harmincas évek elején kezébe vette Lewis Carroll (oxfordi matematika professzor, igazi nevén Charles Lutwidge Dodgson, aki Alice Lindnek, dékánja kislányának mesélt a zsebórát viselő nyusziról) népszerű könyvét és lefordította Évike Tündérországban címmel, amit 1936-ban ki is adtak, Fáy Dezsőnek a magyar szöveghez készített rajzaival. A mese (nonszensz regény?) legközelebb 1958-ban jelent meg, Alice Csodaországban címmel, Szobotka Tibor átdolgozásában, aki Kosztolányi művét igyekezett hozzáigazítani az angol eredetihez, mert a magyar szöveg szerinte nem tett eleget a fordítási hűség kritériumának, de úgy tűnik, mégis volt annyira jó (!), hogy ne az egészet vesse el, hanem bizonyos részeket meghagyva, másokat az angol szöveg után lehetőleg szó szerint, de legalábbis szorosan fordítva barkácsoljon egy új verziót, amely így Kosztolányi fordításaként, zárójelben Szobotka Tibor átdolgozásában jelent meg és kissé bizarr hibrid státusza ellenére máig több mint tíz kiadást ért meg. Tavaly készült el Varró Zsuzsa és Dániel fordítása, melyet Sir John Tennielnek az eredeti angol szöveghez készített illusztrációi díszítenek, és amely vállalkozás kimondott célja az volt, hogy több mint száz év után végre egy szöveghű, modern fordítás kerülhessen az olvasók kezébe Kosztolányi átköltése, erőltetett „magyarítása” és az ebből összerakott Szobotka átdolgozás után. Az átköltéstől a félmegoldáson keresztül végre eljutottunk az eredetihez méltó, (szöveg)hű fordításhoz, hurrá – olvasható az internetes kritikák, könyvismertetők többségében.

De talán térjünk vissza egy kicsit bevezetőnk felvetéseihez, és nézzünk Kosztolányi Dezső segítségével egy kicsit a szöveghűség illúzióján túlra:

„… désir például azt jelenti magyarul, hogy vágy, a francia szó ötbetűs és magashangú, a magyar szó négybetűs és mélyhangú. … Désir helyes értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne például: vezér. E két nehézség közt tétováz az, ki idegen verset akar átültetni. … Ezért mosolygok, valahányszor egy versfordítás hűségéről hallok. Kihez vagy mihez hű, a szótárhoz vagy a vers lelkéhez? Fordítani nem lehet, csak átültetni, újrakölteni.”

Kosztolányi itt ugyan a versek fordíthatóságáról és annak nehézségeiről beszél, de mi sem egyszerűbb ezt prózára, sőt Lewis Carroll művének fordítására alkalmazni, hiszen itt van például a történet egyik legemblematikusabb szereplője, (a) Chesire Cat. A név – sőt, valójában a szereplő – lefordítása igen nagy kihívást jelent a magyar fordítóknak, több okból is. Az angolszász világban már ismert volt a mondás a vigyorgó chesire-i macskáról, ami a mű népszerűvé válásával széles körben vált használatossá, és a mondás magyar megfelelője talán „a vigyorog, mint a fakutya” lehetne, Kosztolányi át is vette, így azonban John Tenniel rajzai a vigyorgó macskáról ellentmondásossá váltak a szöveghez képest. Az új Varró-fordításban viszont a „chesire-i macska” (ejtsd:??) nemcsak hogy nehezen értelmezhető (gyakorlatilag értelmezhetetlen, ami igen nagy szó, hiszen több olyan idegen kifejezés, amit feltehetőleg az értelmezhetőség, és nem „csak” a jólhangzás miatt Kosztolányi lecserélt, ma már az interkulturális, globalizált világban jól ismert), de még kimondani sem könnyű. De az Évike Tündérországban nem csak ezért érdekes, nem érdemes azzal hívnunk fel rá a figyelmet, hogy szavanként, kifejezésenként igyekszünk bebizonyítani, hogy ezt vagy azt mégis helyesen fordította a költő, illetve hogy az ún. szöveghű fordításhoz képest is mennyire igazolhatjuk egyik vagy másik döntését, hogy mennyire egyezik az eredetivel. Ellenben arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez a könyv kimondottan egy másik alapján készült, Lewis Carroll művével szoros – csak nem feltétlenül vagy kizárólag eredeti/tökéletlen másolat – kapcsolatban van, és ez nem csak Kosztolányi „magyar mesét akartam írni” szándéka miatt van így.
Érdemes lehet olvasás közben elgondolkodnunk azon, hogy Tündérország milyen messze lehet Csodaországtól, illetve hogy ezen a képzeletbeli térképen hol lehet Wonderland, hogy Alice, Évike és Alíz miben hasonlítanak, miben hasonlíthatnak egymásra. Hogy a Részeg Kefekötő mennyire különböző dolgokat idéz fel, mint a Bolond Kalapos. De első olvasásnál talán hagyjuk az ilyen mélyenszántó gondolatokat és szórakozzunk a világ egyik ma is hallatlanul népszerű, számtalan fordítást, illetve képregény- és filmes adaptációt megélt történetén a huszadik század egyik legnagyobb magyar szóművészének ihletett átültetésén.

Az itt következő Hetedik fejezet bizonyos vélemények szerint az egyérdekfeszítőbb része a Kosztolányi fordításnak, mely több mint hetven év után kerül közlésre – nem teljesen véletlenül éppen karácsony előtt, bár hangulatában már némileg a szilveszteri mulatságot megelőlegezve.

 A szöveget az 1936-ban megjelent első kiadás után, betűhív alakban közöljük.