A szemem láttára öregszik meg
az arcom
Elfogadom az isteneimet
és valószínű hogy
Jónás  is elfogadta a bálnát
még a nagy meditáció előtt
a nagy csönd előtt
még mielőtt a sóbordát
kikotorta
Alábukás-prédikálás ezt gyakorlom
az évszaknak megfelelő
legmagasabb sziklán
És ugrás előtt
mindig imádkozom Istenhez
hogy ne lehessen a háború
tőlem teljesen független
Mert volt úgy hogy
tanított engem a szent
És előfordult hogy meg is súgta
a tűz útját
a nyolcadik régióban
Van egyfajta katasztrófa kiválasztódás
ami határozottan megmutatja magát
Olyasmikben
mint az orosz lány figurája
aki átmegy a játszótéren
a műanyagtáska belsejében
3 őszibarackkal operál
mintha nyilas volna
aki épp az augusztusi
napfonaton parádézik
az arany nyílvesszőivel
Az arcom megjelölődik
forradalmakkal és jóddal
rézszilánkokkal
és azzal a mély csönddel
mint mikor a fekete angyalkák
a cukrozott kávéjukat isszák
A hátamra veszem
a műanyagkardot
ami felaprítja a felhős párkánydíszt
a jegy és az aszcendens között
Igen egyre jobban közeledek
az aszcendensemhez
mialatt lassan megbékülök a Napommal
Elfogadom a hőseimet
akik már itt vannak
és akik majd még csak ezután jönnek
Kiszabom a találmányaikat
de mindenesetre
még mindig a zsebemben tartom
az ötdolláros bankjegyet amivel
a nomád ajándékozott meg
aki a sivatagban énekelt.

(2014.)

Lipp Márta fordítása

 

 

Matilde Campilho (1982. december 20. Lisszabon) portugál költő. 2010 és 2014 között Lisszabon és Rio de Janeiro között ingázott,  Lisszabonban szerkesztőként, Rio de Janeiroban újságíróként dolgozott. Ez idő alatt jelent meg az első verseskötete 2014-ben, Jóquei (Zsoké) címmel. 2015-ben elnyerte a Teixeira Költészeti Nagydíjat.

odanyúlhatok? – mondta a fiú
(visítok – mondta a lány
csak egyszer – mondta a fiú)
mert tetszel – mondta a lány

(érezhetem? – mondta fiú
mennyire – monda a lány
nagyon – mondta a fiú)
hagyom – mondta a lány

(csináljuk – mondta a fiú
ne durván – mondta a lány
az milyen? – mondta a fiú
pont ilyen – mondta a lány)

maradhatok? – mondta a fiú
(de hogyan – mondta a lány
hát így – mondta a fiú
csókért – mondta a lány

mozoghatok? – mondta a fiú
ez szerelem? – mondta a lány)
csak ha hagyod – mondta a fiú
(de meghalok – mondta a lány

ez az élet – mondta a fiú
de a feleséged – mondta a lány
most – mondta a fiú)
ó – mondta a lány

(ezaz – mondta a fiú
ne hagyd abba – mondta a lány)
ó, ne – mondta a fiú
lassíts le – mondta a lány

(nem bbbírom – mondta a fiú
ööö – mondta a lány
istenem! – mondta a fiú
Enyém leszel – mondta a lány)

Cselőtei Anna fordítása

 

Én magam csak később kerültem a képbe. Már javában ünnepeltek, én sokkal később csatlakoztam, hogyha tartamban és megélt időben gondolkodunk, viszont csak egy kicsit később, ha órában, percben és másodpercben számolunk – a Slagelsegade-i lakásukban való kellemetlen ébredés után, a Jesper és Per vásárolta reggeli elfogyasztása után, három üveg Gammel Dansk és két rekesz sör után, az után, hogy megérkezett Knud, ajkán az Evának szánt félszegen szerelmes mosollyal, kezében kis szatyorral, benne zenék a kilencvenes évek elejéről, amikor egy csomó időt töltött együtt Simonnal és a fiúkkal. És Hanne meg Ib bemutatása után, akikből sugárzott az öröm, hogy a pár egymásra talált, amitől Jesper és Per félszeg és zavart lett, pedig korántsem voltak már kezdők. A lányok mint megannyi kis napocska mosolyogtak Evára, és minden tekintetben mások voltak, mint szoktak, igen titokzatosak, és egyáltalán nem akartak beszélni a fiúkkal, mert a formaságokat be kell tartani. És kegyetlenül jól néztek ki a nap tiszteletére, úgyhogy a hallgatásuk nagy hatással volt a fiúkra és általában a társaságra.
A szép lakást a lehető legalaposabban kitakarították, hisz Simon meg Eva jól tudta, hogy ma valamilyen összejövetel lesz.
Kicsit mindenki feszélyezve érezte magát, és világos volt, hogy ez most valaminek a lezárása. De a fiatalemberek nehezen tudták kifejezni vegyes érzéseiket, úgyhogy nagyon megkönnyebbült mindenki, amikor egyszer csak kiáltások és motorzúgás hallatszott az utcáról. Eva kitárt egy ablakot, lepillantott, és fölkiáltott:
– Hát ez nem lehet igaz!
De Hanne és Ib nem engedett, Evának mennie kellett, egyszerűen nem volt más választása, és a két közgazdászhallgató elvitte motorral, fölfelé suhantak, át egész Sjællandon, és meg sem álltak a koppenhágai Rådhuspladsenig, ahol készenlétben várta őket a többi barátnő, már meg volt beszélve az időpont a masszőrrel, ebéd a Baron von Dy-ben, utána Crazy Daisy meg minden, amit elterveztek. Mind a hatan, az egész társaság vigyorogva bámult ki az ablakon, amikor a két rocker elhajtott Evával, s noha Simon nem volt oda a dologért, hisz ő is azok közé tartozott, akik nem különösebben lelkesen vettek részt ebben az egész médiafelhajtásban, amit a bandák körül rendeztek… mégiscsak örült neki egy kicsit, hogy a lányok ilyen találékonyak, és hogy ennyire beleadtak apait-anyait. Ismert dolog, hogy közgazdászhallgatók tízezernél kevesebbért nemigen viszik el az embert ilyen furikázásra. Ráadásul ismerni is kell valakit, akinek eleve van ilyen ismeretsége.
De a lányok egy szóval sem árulták el, mit sütöttek ki, mi történjen utána Evával, és már csak egyetlen Gammel Danskot fogadtak el, mielőtt eltűntek a pályaudvar felé, hogy bemenjenek a városba és megünnepeljék Eva utolsó szabadon eltöltött estéjét. Miniszoknyát viseltek, és mindent tőlük telhetőt megtettek, hogy a hatvanas évek fotómodelljeire hasonlítsanak. A hajukat föltupírozták.
És aztán megindultak a fiúk, és még jöttek hárman, átölelték Simont, vagy vállon veregették, s azt kiáltották: “Gratula!”, Ib is, Hønse is, Allan is. Kivált Allan volt igen elegáns, zakóját és nyakkendőjét a Divatkirályban vette, a fiúk sört hoztak magukkal meg egy zacskó mindenfélét, különleges dolgokat, amiket nem akartak megmutatni. Meg egy ládát farácsokkal és hosszú rudakkal. És több zacskó péksüteményt.
– Van vajassüti! – rikkantotta Hønse, de magától értetődik, hogy legelőször a két üveg Gammel Dansk párolgott el meg a rekesz sör. Simonnak nem nagyon engedték, hogy egyen a reggeliből, ez a játék része volt, kapott sört, és a fiúk Simon nélkül ettek, hiszen ő már több mint bőségesen bereggelizett, és a legfontosabb az volt, hogy a piának legyen hely. Rengeteg piának.Pontban tizenegykor elhagyták a lakást, és Hønse meg Ib a vállukra emelve vitték le Simont a pályaudvarra, a fejébe papírkoronát nyomtak, Allan szaladt elöl, ő törte az utat, lökte félre az embereket, miközben azt ordította:
– Simon a KIRÁLY…!
És kis híján lekésték a vonatot, mert Knudnak és Pernek gondja támadt az elárusító bódénál, ahol sor kígyózott, úgyhogy hajszálon múlt, hogy nem tudnak még egy rekesz sört venni. De azért csak elérték a vonatot, és bekapcsolták a music centert, és az általános suliból, a bulikról meg a katonaságból ismert zenéket kezdték hallgatni – azokból az időkből, amikor még közösséget alkottak.
Talán nem pont ilyen vasúti fülkéről álmodik az ember, nem ilyenben szeretne egy órát végigutazni, miután épp az imént intézett el nagy sietve egy kellemetlen üzleti ügyet. Messze a várostól, a dán vidéken. De a többi fülke annyira tele volt ingázókkal, hogy megelégedtem ezzel, és bevettem magam a sarokba, háttal egy erős falnak támaszkodtam, jobbra ablak védett. Két nagyon szilárd pont, hogyha esetleg védekeznem kellene. Biztos bázis, ahonnan kiindulhatok, ha rákényszerülnék – két irány kilőve. Csöndben, nyugodtan, nehogy fölhívjam magamra a figyelmet, kinyitottam a napilapot, és eltakartam vele az arcomat, úgyhogy szinte beleolvadtam a fülkébe. Most már nem élő ember voltam. Hanem csak egy tárgy – “valami”, aminek a látványát már megszokták a vonaton.
Nem fedeztek föl. Mert Per énekelni akart, és nemsokára együtt üvöltötték: – Elöl ül a masiniszta, masiniszta… –, és felültették Simont az üléstámla tetejére, úgy énekelték: – Addig, míg az összes sört… összes sört meg nem issza!
És ahányszor csak Simont közszemlére tették, dupla sört kellett innia, amiből jutott az ingére is, s közben azt kiáltották, hogy “Egészség!” Megparancsolták neki azt is, hogy Gammel Danskot igyon, de nem csúszott le elég gyorsan, úgyhogy Allannek be kellett fognia Simon orrát, miközben Knud fölfeszítette a száját, és beletöltötte a most már teljesen szabadon lévő, védtelen torkába. És még több kakaót adtak rá a music centerre, és foggal nyitották ki a söröket, mindnyájan, kivéve Simont, aki sosem tanulta meg, úgyhogy hétszer kellett próbálkoznia, míg a hab végül mindent elárasztott, és valószínűleg a fogából is letörött egy darab.
Emelkedett a hangszint, még jobban feltekerték a zenét, és egyre inkább megfeledkeztek magukról, csak akkor eszméltek, amikor a hangszóróban bemondták: “A következő megálló a Főpályaudvar. A vonat nem közlekedik tovább.” Ekkor zavarodottság támadt, és a fiúknak hirtelen nagyon sürgős lett, hogy mindent elpakoljanak, amit magukkal hoztak.
De jó jel volt, hogy minden további nélkül hátrahagyták a rekeszt és az üres üvegeket. Túlságosan emelkedett hangulatban voltak ahhoz, hogy végiggondolják: van bizonyos pénzben kifejezhető értékük, és csak Hønse ragaszkodott volna hozzájuk, de hát őróla tudták, hogy egy kicsit garasos. Amikor magával akarta vinni őket, s azzal érvelt, hogy: – A francba, majdnem száz koro… –, a többiek méltatlankodva ordították:
– A fenébe már, ne legyél ilyen rohadtul garasos… ez a nap Simoné…Utána vállukra emelték Simont, úgy vitték ki a fülkéből, le a peronra, és Knud azt kiáltotta: – Simon a király! –, és Simon igen megilletődött, büszke volt és örült, és annak ellenére, hogy a többiek borzasztóan leitatták, teljesen tiszta gondolata támadt, amibe minden érzése is belesűrűsödött:
– Ők az én barátaim…
Felcipelték a mozgólépcsőn, és Ib végigrohant a peronon, ki a pályaudvarról, le a Reventlowsgadén, s be a Vasút Kávéház melletti elárusító bódéba, ahol vett még egy rekesszel. Amikor a többiek odaértek, vállukon Simonnal, ő már ott állt a megbeszélt helyen a rekesszel, az Istedgade-i éles saroknál. V-jelet mutatott az ujjaival – aztán elmentek a Halmtorvetre, és betértek a középső elválasztó sávon álló bunkerba, a “Reden”-nel szemközt, ahol a drogosok szoktak ücsörögni, miután belőtték magukat; és kiöltöztették Simont.
Amikor elhagyták a rothadás fészkét, Simon már rugdalózóban volt, mint egy csecsemő, Knud pedig lefizetett egy narkós kurvát, hogy egy órára menjen velük, és bukjon rá Simonra. Nyolcszáz.
Elsiettem a helyszínről. Bementem a Citybe, ahol az Andersen Fivéreknél kicseréltettem a nyakkendőmet. Utána beültem az egyik Nørgaard fivér sznobok látogatta bárjába, az “Észak”-ba. Az odakint elhelyezett asztalok egyik legkülsőbbikéhez telepedtem le, és rendeltem egy üveg Cremant-t, amelyről, sajnos, kiderült, hogy unalmas ital. Az igazat megvallva, többször kóstoltam már korábban – bízvást nevezhetjük ipari terméknek. De olyan jól festett, és eljátszottam a gondolattal, hogy egy bonvivánhoz hasonlítok. Egy kis időre. Mielőtt óhatatlanul felbukkannak.
Bizony eléggé drága volt, de egy pillanatra sem éreztem sértve magam amiatt, hogy ilyen gyönge ízélményben van részem. Elhelyezkedésem tökéletes volt. Akadálytalanul kiláttam a két sétálóutcára, figyelmemet semmi sem kerülhette el. Várhatok addig, ameddig kell.
Sokáig vártam. Végül csak megérkeztek.
Már messziről hallani lehetett őket. Tántorogva jöttek, és mindenkinek, aki az útjukba akadt, nekimentek, a music centerből meg fülsiketítő zene áradt. Merthogy négy órával később volt már, és ez egyiküknek sem vált javára. Aludniuk kellett volna. Simon az utóbbi másfél órában szemlátomást egyebet se tett, csak egyfolytában Evát hiányolta, és persze nem erről szólt volna az egész.
Szörnyen nézett ki. Babasapka és rugdalózó volt rajta, és a képe egyik felét vörösre mázolták, akár egy megszégyenített kisgyereknek. Néha megállt az úton, és elkiáltotta magát: “Három csók: egy korona!”, meg “Két koton egy dugásért!”, de valami nem lehetett rendben, mert feltűnően kelletlenül viselkedett, és a járókelők sem mulattak rajta. Csak félrehúzódtak, mintha inkább riasztaná őket a jelenet, semmint jókedvre derítené.
A Cafe Europában telepedtek le, tőlem körülbelül száz méterre, a tér legtávolabbi részén, és egy egész kis szigetet képeztek a bejárat előtt, miután összetoltak három asztalt. És ahogy ilyenkor illik, Simont megfürdették a Gólya-szökőkútban, majd a magukkal hozott fadarabokból összetákoltak egy járókát, és beleparancsolták Simont.  Ezután mexikói sört, tequilát és whiskyt rendeltek mindnyájuknak, kis híján még Simonnak is, akinek pedig volt már egy saját, tejes-vodkás cuclisüvege. És ahányszor csak megpróbált valamit mondani, ráordítottak:
– Csicsikál!
És masszázshirdetéseket találtak a reggeli lapban meg három pornóújságot az Istedgade-i klubból, és nemsokára fennhangon vitatkoztak, hogyan avathatnák be ezt a “nagy cula kölyköt”, hogy a holnapi nagy napon ne tűnjön már teljesen tökkelütöttnek és érintetlennek.
És rendeltem még lazacot meg még egy üveg pezsgőt, közben meg figyeltem a jelenetet, és ujjongtam belül, hogy minden, amit tesznek, szinte tökéletesen megfelel a várakozásomnak.
Merthogy hamarosan elhangzott valami, amit Simon csakis sértő megjegyzésként értelmezhetett. Egy kis tréfásnak szánt kiszólás Eva testi adottságairól. Bizonyos szempontból egészen ártatlan volt, és korántsem bántó, ha figyelembe vesszük, hogy egyébként mi mindent mondogattak egymásnak. Csakhogy ezt megismételték, Allan ezt kiáltotta:
– A feleségednek nem is cickója van… hanem tőgye…
Ib meg így ordított:
– Múúú! –, de Simon nyilván úgy vélte, ezt már nem nyelheti le. Kilépett hát a mászókából, és úgy, ahogy volt, rugdalózósan, tejbajuszosan, babasapkásan kiáltotta:
– Mondd még egyszer, te köcsög! –, és erre mind fölkeltek, odamentek Simonhoz, lökdösték, bőgtek, mint a tehén, és elkezdtek pofozkodni.
Nekem úgy tűnt, hogy mindig szívesen bunyóznak egymással, összevissza, csak úgy heccből, tréfából, és az idők során adtak is, kaptak is eleget, de utána mindig kezet fogtak, és ugyanolyan jó barátok maradtak, mint előtte. És hogy ez a mostani bunyó korántsem a legvadabb fajtából való.
De valami történt. Messziről is hallani véltem azt a másféle hangot, amely az ordibálásukba vegyült. És az egyik pofon, sajnos, sokkal erősebbre sikeredett, mint amit Simon valaha is kapott. Úgyhogy visszaütött, és jól célzott lehetett az ütés, mert Allan megtántorult. És Ib ösztönösen Simon felé csapott, mert részegen ő lett a legagresszívebb, tisztán betalált, Simon pedig megijedt, és kirúgott, ahogy egyszer tanulta, s a kelleténél nagyobb erővel, így aztán ami egyszerű haveri évődésnek indult, közelharccá fajult.
Ebből még baj lesz. Sajnos csak azt nem láttam, hogyan. Innen csupán néhány egymásba gabalyodott embert lehetett látni, és az egészben valahogy a lárma volt a legszokatlanabb. De azután eszkalálódott a dolog, s egy sor heves mozdulatra lettem figyelmes, bútorok röpültek ki a térre, ketten meg összeestek. Majd lövés dördült, mire hatalmas fehér felhő keletkezett a kávéházi asztalok mellett, és aztán emberek menekültek, a szemükből csurgott a könny.
Amikor a felhő szétoszlott, és megint tisztán lehetett látni, egy fiatalembert tűnt fel, amint imbolyogva hármat lép hátrafelé – rugdalózó volt rajta, amely szemlátomást egyre vörösebb lett. Megszűnt a csődület, és észrevettem, hogy a közelben mindenki fél.
Mert az alak összeesett a kövezeten, s feltűnő, természetellenes módon rángatózott, és ahol feküdt, vérvörös tócsa keletkezett, mert a gázlövedék egyenesen a jobb szemébe fúródott.
Elég nagy csönd lett, senki sem mozdult – a járókelők sem a két sétálóutcán. Megálltak, és szinte kővé váltan meredtek a sikkes kávéház előtt heverő élettelen alakra. És tíz másodperc múlva a fiatalemberek maflán egymásra bámultak. Aztán pánikba estek.
S miközben mind elkezdtek rémülten rohangászni egymás körül, ordibáltak, sikoltoztak, és a 112-t hívták a mobiltelefonjukon, én arra gondoltam:
Ó, milyen törékeny is az ember, amikor a világegyetem leghatalmasabb erői fölé helyezi magát…
Innen eredt aztán a következő gondolattársítás:
A legesleghatalmasabb talán az, amelyik stabil szerkezetekké kapcsolja össze az atomokat – régen ezt ISTEN-nek hívták
– de ezt követi rögtön az atombomba ereje, amely széthasítja az atomot, óriási robbanást okozva ezzel, ami még a korábban oly stabil szerkezeteket is elpusztítja.
Ez lehet a két legnagyobb erő, amink csak van.
De a harmadik hely bizonyára az emberi szeretet megnyilvánulásának jut – vontam le a következtetést, begomboltam a zakómat, megkötöttem új nyakkendőmet, és kedvesen rámosolyogtam a dermedten álló pincérre – majd távoztam a kávéházból.

 

              SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Vakák a Tízezer levél gyűjteményéből
(Japán, VIII. század)

Első kötet, 22.

Fuki asszony[1] költötte, amikor Tócsi hercegnő[2] Isze szentélybe[3] tett zarándokútja alkalmával meglátta a Hata-hegy[4] szikláit.

Folyónak partján
szent sziklák színén moha
sohasem sarjad:
bár tartana örökké
üde leányságod is!

Hatodik kötet, 935–937.

Kasza no Kanamura[5] egy (hosszú)verse és (két) rövid verse, amelyeket 726 kilencedik hónap 15-én, őfelsége[6] Harima-beli Inami-rétre[7] tett kirándulásán költött.

 

935. Nakiszumi-part[8]
     révjétől tisztán látszik
     Avadzsi-sziget:[9]
     Várakozók-öblében[10]
     reggeli csendben
     ízes algát gyűjtenek,
     alkonyi csendben
     sópárlók tüzét[11] szítják
     halászleányok.
     Hallottam ugyan róluk,
     felkeresni őket
     mégsem tudnám sehogysem,
     így férfiúi
     bátor szívem már sehol,
     mint törékeny nő,
     lankad lelkesedésem,
     csak téblábolok,
     és egyre epekedem,
     hisz még evezőm sincsen.

936. Ízes algákat
     gyűjtő halászlányokat
     hogy felkeressem,
     már csak evező kéne.
     Vad hullám se tart vissza.

937. Körbesétálok.
     Vajh rá lehet-e unni
     Nakiszumi-part
     révjét mosó hófehér
     hullámok látványára?

Fordította: Fittler Áron

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Kiléte ismeretlen.

[2] 648–678. Tenmu császár (uralk. 673–686) és a híres költőnő, Nukada hercegnő lánya. Később Kóbun császár felesége.

[3] A japán ősvallás, a sintoizmus főistene, a Napistennő (Amateraszu Ómikami, Amaterasu Ōmikami) kegyhelye. A Napistennő a japán császári család védőistensége, a mitológia szerint a császárok az ő leszármazottai.

[4] Az Iszébe vezető zarándokúton található. Itt volt a sintoista Hata szentély, a versben szereplő szent sziklák pedig a közeli Haze-folyóban lévő sziklák lehettek.

[5] VIII. századi költő. Egy időben Sómu császár (uralk. 724–749) udvari költője volt.

[6] Sómu császár.

[7] Harima tartomány a mai Hjógo megye, itt található az Inami-rét (Inamino), amelynek a Tízezer levél gyűjteményében található vakák tanúsága szerint az alangfű és a lilás virágú, ősszel nyíló bokorhere volt a jellegzetes tájeleme. Jelen versekben a közeli tengerpartra fókuszál a költő.

[8] A mai Kóbe mellett lévő Akasi tengerpartjának egy részlete.

[9] Kóbe és Akasi közelében található a Szeto-beltengerben. (ld. a bélyegképen).

[10] Macuho no ura (Matsuho no ura). Nevében megtalálható a ‘vár’ (macu) ige. Az Avadzsi-szigetnél található a Nakiszumi-parttal szemközt.

[11] A tengervízben áztatott algák felforralásával nyertek sót. Ezt az eljárást sópárló kemencékben végezték a tengerpartokon.

I.

 

hommage à Weöres Sándor

 

Barátaim, ildomos        lesz énekem,

inkább csak bolondozás,       nem értelem.

De lesz benne szép öröm,       ifju szív, meg szerelem.

 

Aki ezt nem érti meg,        az nemtelen,

s nem is dúdolgatja majd        önkéntelen.

Szerelem nem múlik ott,        hol dalolják szívesen.

 

Két paripám osztozik       a nyergemen,

csatán mindkettő derék,     friss, eleven,

de egymást nem tűrik ők        – túl kell adnom egyiken!

 

Ha járna két jó lovam        szép kezesen,

nem lenne gond, holmimat        hová tegyem,

hisz nyeregben úgy ülök,       mint e földön senki sem

 

Egyikük növekedett        a hegyeken,

s egyre makrancoskodik,       vad, féktelen:

ágaskodik, ha a lovász           megvakarná rendesen.

 

A másik hazája meg        jó Confolens,

nincsen nála kanca szebb      – azt meghiszem!

Arany, ezüst, drága kincs       mellette mind értéktelen!

 

Legelészett mint csikó            zöld réteken,

urat szereztem neki,       s feltételem:

egy évet tölt ővele,        száz évet meg énvelem.

 

 

———-

 

II.

 

Barátaim, elfogott     az ámulat:

mindenféle kósza hír      lám szétszaladt,

hogy rám számít egy úri nő      a hölgyőrizők miatt.

 

Azért sír, mert semmitől       se tartanak:

hármasban van ott velük,       és ő a rab.

Ha a gyeplőn lazít emez,      visszafogja őt amaz.

 

Szenved lám ilyen s olyan       bántalmakat,

mert gavallért játszik egy       bunkó alak,

s a másikkal jobban zajong,      mint a nagy királyi had.

 

Titeket hát, őrök, így       tanítalak,

s az, ki nem hallgatna rám,        bíz’ balgatag:

olyan csőszt nem találtok ám,       hogy ne hunyna néhanap.

 

S jámbor hölgyet sohasem       láttam olyat,

szeszélyből ne hágna át       korlátokat:

ha nincsen tisztes útra mód,       majd hamiskodásra kap.

 

Ha nem jutna tőletek      finom falat,

beéri majd azzal is,      ami akad:

nem kap közelben harci mént,      vesz hát parádés lovat.

 

Aki hallja, az nekem      igazat ad,

hogy ha némely nagybeteg     bort nem ihat,

meg ne haljon, vizet vedel,       szomjan ám sosem marad.

 

Mind csak egyre vizet vedel,       szomjan ám sosem marad.

 

---

 

III.

 

Barátaim, ért csapás       már annyi sok,

hogy nem fojtom el dalom,         s csak jajgatok,

de senki azt ne tudja meg,     hogy bánt sok bajos dolog.

 

Elmondom hát nektek itt,      mit gondolok.

Tóban ha nincs hal, s pinán       a lakatot

utálom, és ha bajt kevert,       ne dícsérjék a bajhozót.

 

Úristen, ki életünk       kormányozod,

mért nem lett a pinacsősz       rögvest halott?

Hisz nincs sem őr, sem ellenőr           ily fenemód átkozott.

 

Mondom, amit a pina        tenni szokott

(sok rossz terhel engemet,      s rosszat kapok):

amíg minden más sorvadoz,        ez megnő, ha megfogod.

 

S ha nem hinné bárki is,        mit oktatok,

az irtásra menjen el,          s majd látja ott:

döntenek egy fát, ám helyén        két-három nő fel, s nagyobb.

 

Sűrűbb a vágás után       erdő, bozót,

s az uraság sem veszít,      sőt nyer adót.

Pimasz, ki jajgat kár miatt,         holott kára semmi volt.

 

Hamis, ki jajgat kár miatt,          holott kára semmi volt.

 

---

 

IV.

 

A semmiről énekelek,

nem érint mást, sem engemet,

sem ifju vért s szerelmeket

– nincs benne sok…

Álomba hullva verselek,

s lovagolok.

 

Mikor születtem, nem tudom,

nem sírok s nem vidámkodom,

nem ül jó s rossz kedv arcomon

– csak bambulok…

Nyűgöztek éji ormokon

varázslatok.

 

Ébrenlét volna? álmodás?

– csak úgy tudom, ha mondja más.

Majd’ leterít egy fájdulás,

szívem sajog…

Szent Marsaut-ra! egérfutás,

nincs búra ok!

 

Beteg vagyok, riaszt halál

– mi ez? valaki mondja már!

A kórság gyógyítóra vár

– s kit kaphatok?

Megöl a rossz, s jól vizitál

a járatos.

 

Van szeretőm – s ugyan ki az?

Nem láttam még, hidd szavamat!

Nem bánt engem s nem simogat…

Békén vagyok!

Nem járnak normann s frank urak,

hol lakozok!

 

Kívánom, bár nem láttam őt,

nem tett se jót, se bőszitőt,

s ha nincs itt, nincs hiánya, sőt…

Nem búsulok!

Ismerek én szebb úri nőt,

ki nála jobb!

 

Az ének kész. De tárgya mi?

El is fogom már küldeni,

s továbbviszi más valaki

Anjou-ba ott…

S hozzá a kulcsot adja ki,

mit rejt a tok!

 

---

 

 

Dalt költök, s közben szunnyadok

– napfényben állok s ballagok.

Jaj, vannak álnok asszonyok!

S hogy milyenek?

Lovag szerelméről ha hall,       mind csak nevet.

 

Sújtsa a hölgyet kárhozat,

kinek szerelme nem lovag!

Mert ha barát, vagy volna pap,

az besteség,

s jogos, ha rút bűneiért         lángokban ég.

 

Auvergne s Limoges vidékeit

jártam, kerülve bárkit is.

Gari s Bernart úr hölgyeit

fölleltem ott.

Kívántak Szent Lénárddal ők       szép jó napot.

 

Szólt egyikük tört latinul:

„Isten hozott, zarándok úr.

Kastély szolgál lakásodul,

bízvást hiszem,

de jár itt, tudjuk, sok bolond         meg esztelen.”

 

S halljátok nyelvem válaszát.

Nem mondtam én se bűt, se bát,

nem ígérgettem fűt, se fát.

Szóltam viszont:

barambipant, barambipant,        barambipont.

 

 

 

Kiáltott Agnes erre fel:

„Ermessen, megleltük, mi kell!

A vándort, húgom, rejtsük el!

Hisz nem beszél,

s a dolgainkról tőle majd        rossz hír se kél!”

 

Be is borított köpenye,

égett a kandalló tüze:

nem volt hiányom semmibe’.

Volt mulatás!

Átjárt a hév, s izzott a szén,        a jó parázs.

 

Kappant adtak tálon elém,

két egészet befaltam én.

Nem jött kukta, szakács felénk,

ültünk magunk:

volt borsos étkünk, kenyerünk        meg jó borunk.

 

„Nővérkém, hátha színlelő,

s csupán előttünk néma ő…

Vörös kandúrunk hozd elő

tüstént, siess!

Megoldja nyelvét rögtön az,        ha csalfa ez!”

 

Hozta Ágnes a borzadályt,

irdatlan nagy bajuszkirályt.

S meglátva őt, szívem megállt,

vérem lehűlt,

s fogam még a hölgyekhez is        aligha fűlt.

 

S hogy túl voltunk a lakomán,

ledobtam kedvükért ruhám.

A kandúrt akkor szaporán

valamelyik

végighúzta a hátamon         a sarkamig.

 

Farkát rángatta egyre csak,

az meg meresztett karmokat,

s már száznál is több seb fakadt

fel testemen.

De moccanást se! – érne bár       el végzetem.

 

Ezt látva Agnes így beszélt:

„Néma – ne aggódjunk ezért!

Fürödjünk inkább, lesve kéjt,

kedves hugom!”

El is telt aztán így velük         nyolc-tíz napom.

 

S halljátok, hányszor dugtam ott:

száznyolcvannyolcszor – nem titok!

Szerszámom majd’ cserbenhagyott

a végire!

Hogy mondjam el, mi munka járt,        s mi kín vele!?

 

Monet, te reggel útra kelsz,

s a tarsolyodban lesz e vers.

Gari s Bernart hölgyére lelsz.

S ott így beszélj:

pusztítsák el kandúrjukat         a kedvemér’

 

---

 

VI.

 

Mindenkinek tudnivaló,

hogy ez a dal jóravaló,

s a műhelyemből származó,

mintegy virágként viruló.

Nem tévedek!

Önmagáért tanúskodó

mindaz, mi lesz.

 

Tudom, mi bölcs, s mi hibbanó,

tisztességes, szégyent hozó,

mi merész, s mi gyáválkodó.

S ha jön szerelmi dáridó

– bolond legyek? –,

csak azt választom én, mi jó,

a rossz helyett!

 

Tudom, ki szólít kedvesen,

ki pedig ellenségesen,

ki az, ki jól mulat velem,

derék barát és fesztelen.

S majd úgy teszek,

hogy része békesség legyen

meg élvezet.

 

Áldott, ki óvta életem,

s szép kedvtelést is szánt nekem:

nem terheltem hát mást sosem,

hisz játszhatom lágy fekhelyen,

s lám pengetek,

jobban mint más, a hangszeren,

– hol azt, hol ezt…

 

Isten s Szent Julián nevét

dicsérhetem, hisz csodaszép

gyakorlatom van már elég,

s ha tán új ötlet kéne még,

megfelelek!

S nem lesz, ki házamból kilép

majd, téveteg.

 

Hordom a „nagymester” cimét,

s babám se mondja búcsuképp,

hogy nem lesz másnap táncra kész!

Dagad bennem a büszkeség:

remekelek,

s megtermené bármely vidék

kenyeremet.

 

De azt ám mégsem állitom,

hogy egyszer nem volt rossz napom,

s majd’ vesztettem játékomon.

Bár jól indult el az nagyon,

de megrekedt…

Néztem: ha így megy, feladom,

lankadt leszek.

 

Rám is szólt már az angyalom:

„Uram, dákód aligha nyom!”

Indult az újabb rohamom:

„Egy városért se hagyhatom!

Nem ernyedek!”

S emelintette két karom

a terepet.

 

A terepet ha felhozom,

dákóm bemegy.

Jól sikerült két alkalom,

s bicegve ez.

 

A terepet jól megnyomom,

s bizony nyerek.

 

---

 

VII.

 

Íme, virágban a mezők,

a kertek fája újra zöld,

patak csobog kavics fölött,

és fúj a szél.

Érezzen mind szép örömöt,

ki kedvre kél.

 

Ámorra nincs egy rossz szavam,

számomra bár haszontalan,

s nem ő szabja meg már utam.

Kétség se fér

hozzá, hogy sok öröme van,

ki véle él.

 

Így volt ez mindig is velem:

szerettem, ám de kedvtelen.

Így volt, s nem lesz másként sosem.

Ha véget ért,

sokszor csak ennyit szólt szivem:

ily semmiért?

 

Engem leginkább az nyomaszt,

hogy mi kellett, nem kaptam azt.

A közmondás való igaz,

s aranyat ér:

„kitartáshoz erőt ad az

elszánt kedély”.

 

Ámort csakis az nyeri meg,

aki mindent kedvére tesz,

s barát vagy sem, az egyre megy

– békében él.

Az engedelmesség lehet

csupán a cél.

 

Csak engedelmes légy, s ügyelj,

hogy mindenütt társadra lelj,

s olyan modort válassz, amely

jó bárkinél!

Az udvarnál ne feleselj

– így pór beszél!

 

E rigmusomról mondhatom,

hogy csak megértsd, s nincs unalom.

Szabályos rend a versidom,

szép szófüzér,

és tetszetős a dallamom,

ahogy zenél.

 

Narbonne-ba én el nem megyek,

de magamért

versem küldöm: ő lesz kezes

jó híremért.

 

Társam, Estève, bár nem megyek,

de magamért

versem küldöm: ő lesz kezes

jó híremért.

 

 

---

 

VIII.

 

Új dalba kezdek, új e nóta

– fagy, szél, eső kedvem ne oltsa.

Gyötör hölgyem, kemény a próba:

elég nagy e szerelem?

De kínjaim bárhogy fokozza,

nem oldoz tőle semmi sem.

 

Tehet, mit kíván, kénye-kedve,

hűbérbe adhat pergamenje,

s azt senki borgőznek ne higgye,

hogy hölgyem én szeretem!

Ha nincs ő, nem kell életem se:

csak szerelmére éhezem.

 

Szebb színe, mint ivor fehére,

imádom őt, s más senki nőt se,

bizonyságát ám adja végre,

hogy szeret szerelmesen.

Éltemnek – Szent Gergelyre! – vége,

ha ágyán nem csókol s gyepen.

 

Szép hölgy, hiszed, hasznodra válna,

szerelmed ha engem kizárna?

Élnél ezentúl mint apáca!

Ez a gyötrő szerelem,

félek, még küld engem halálba,

ha díj nem jár, csak sérelem.

 

Barát lennék, csuhát is öltve

– vesztve engem, vinnéd-e többre?

Bennünk gyúl a világ örömre,

ha él köztünk szerelem!

Dalolj – szólok – komám, Dareustre,

s ne kornyikálj ily rémesen.

 

Csakis őérte lel hideg ki,

mert őt híven szeretem.

Nem származott még párja néki

Ádám apánktól, vélhetem.

 

---

 

IX.

 

Örömben úszom, s élvezek

szerelmes jókedvet vigan.

S örömre vágyva untalan,

a legjobb kell, mi csak lehet.

Hisz ez a legfőbb élvezet,

mi szem s fül tetszésére van.

 

Nem dicsekszem, tudjátok ezt,

sosincs egy hencegő szavam.

Virágjában sincs ám olyan

öröm, mi ezzel versenyez,

mi ennél tündökletesebb

– akárha ködbe fény suhan.

 

Leírni azt, mi volna ez,

szándékunk, vágyunk hasztalan,

s elgondolnunk is céltalan,

– ilyet nem szülhet képzelet!

S ki szólna szép dicséretet,

éven át költhet szorgosan.

 

Sápaszt minden más örömet,

s a gőg szolgálja jámboran,

hisz hölgyem olyan nyájasan

vet édes szép tekintetet,

hogy él száznál több éveket,

kinek szívéből része van.

 

Örömétől gyógyul beteg,

s dühétől meghalnak sokan,

s a bölcs miatta oktalan,

s torzzá tesz szépet, délceget,

s finom emberből durva lesz,

s parasztból jó úr, gáncstalan.

 

Szem nem látott ily nemeset,

s a száj előtte hangtalan:

enyém marad hát biztosan,

csak hogy üdítse szívemet,

buzdítsa kedvre testemet,

s maradjak véle ifian.

 

Ha ő hozzám szíves, kegyes,

óvom szerelmét boldogan,

hódolva, s tartva titkosan.

Kedvére szólok és teszek,

s övezi őt majd tisztelet,

s dicsérem is minduntalan.

 

 

 

Üzenni nem merészelek

mással – fogadná bosszusan! –,

s szerelmet vallani magam

félek: szám majd habog-hebeg.

 

Mi kell nekem, ő mondja meg,

mert tudja: tőle jön javam!

 

---

 

X.

 

Az évnek édes új szaka

lombot fakaszt, s madár dala

zeng az erdőn százféleképp

– szállnak frisshangú énekek.

Ejtse az ember is szerét,

hogy azt tegye, amit szeret.

 

Onnét, hol szívem otthona,

nincs híradás, levél soha:

kerül az álom, nevetés.

Ezért hát lépni sem merek,

míg nincsen rá bizonyiték,

hogy miként vágyom, úgy lehet.

 

Olyan szerelmünk, mint e kép:

galagonya ágára nézz,

senyved csak bokrán reszketeg

esőben, fagyban éjszaka,

s reggelre naptól ébredez,

zöld lombra süt fény sugara.

 

Emlékszem egy reggelre még,

viszály után jött békeség,

s adott nekem egy nagy kegyet:

gyűrűje volt meg ő maga.

Hogy éljek, Isten adja meg,

s fogjam megint, mit rejt ruha!

 

Nem érdekel a rút beszéd,

őrzöm jó szomszédom szivét.

Tudom, hogy bár sok nyelv pereg,

s fut a dicsekvő szó tova:

szerelemről locsog-fecseg…

Van késünk, s van mit vágnia!

 

---

 

XI.

 

Kedvem jött dalba kezdeni,

fájdalmam versbe önteni:

Limousin s Peitou hölgyei

nem látják több szolgálatom.

 

Megyek, sorsom száműzetés,

borzaszt, mi vár, ezernyi vész.

Marad fiam, s dúlásra kész

minden szomszéd, acsarkodón.

 

Fáj, hogy már nem leszek tovább

Poitiers-ben uraság.

Folcon d’Angers-nak adom át

– őt várja birtok s kis rokon.

 

Ha gyermekemhez ő nem áll,

s uram se segít, a király,

Gascogne meg Anjou hadba száll

– rátámad sok haragosom.

 

Lehet fiam eszes, vitéz,

de elvisz tőle messzeség,

s hamar eléri csúnya vég

– védtelenül, fiatalon.

 

Kérem minden jó hívemet,

ha bántottam, bocsássa meg,

s Jézus úrhoz esdekelek

– népnyelv s latin szó szájamon.

 

Virtus volt részem s szép öröm,

de már hozzájuk nincs közöm,

s Felé igyekszem csak hivőn

– ott bűnösé az irgalom.

 

Mulattam, mókáztam sokat,

szólt ám Urunk: már nem szabad.

Roskasztja terhem vállamat

– közeledik végső napom.

 

Elhagytam minden szép szokást,

lovagságot, hivalkodást,

s teszem, mit Ő kér, semmi mást

– fogadjon el, fohászkodom.

 

Barátaim, mind jöjjetek,

s halálomkor dicsérjetek:

ti hoztátok örömömet

– hol itt, hol ott s hol otthonom.

 

Odahagyom örömömet

– nyérc és coboly csak cifra lom.

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 4.

Erény, eressz, vegyek kis levegőt,
akarat és ész között tőrbe csalsz,
ha vak szerelem balga szívre tör,
ne törődj, fel se vedd, mit nem akarsz.
Forgasd jogarod vén Cato előtt,
illőbb hozzád szentély, iskolapad,
Bevallom – ments föl, gyónó vétkezőt,
gyönge a szám kemény zablád alatt.
Kiszipolyozni ha óhajtanád
a csekély észt, mi bennem még tanyáz,
de mérnéd is érveid győzelmét:
esküszöm, szívemben akit találsz,
úgy őrzi élve szentek igazát,
hogy vágyni kezded, Erény, szerelmét.

 

9.

Erény úrnő kertjét, Stella arcát
a természet ellátta kiválón,
homloka patyolat alabástrom,
fején méltón hord aranykoronát.
Az ajtó, hol bája előszikráz
piros kristály fürtös gyöngyvirágon,
tornáca dús[1] (e név tartja láncon)
márvány, fehér-piros rózsát mintáz.
Az ablak, honnan az égi vendég
lenéz a földre és mit sem talál
legjobbnak hívhatót, szikra szemfény
megéget, messziről lobbant parázst,
mint Ámor, Széppel szítja szív hevét:
megéget s pór szalmát, engem emészt.  

 

10.

Sorod de jól megy, józan ész, már rég
civódsz eszemmel és szerelmemmel.
Inkább a legfőbb fa gyümölcsét tépd,
vagy a múzsák kertjébe eredj fel,
vagy a menny titkát belülről lesd el:
mért izzadsz földünkbe vetni tüskét?
Megértést és tárgyait ereszd el:
birkózz eszmékkel, a szív nem tiéd.
De észt s szerelmet püfölsz egyaránt,
élccel ejted a megvetés sebét,
míg kap ravasz kardod egy akkorát:
amint Stella szeme lángja elér,
hogy Ész, letérdelsz és lelsz rá okot,
hibátlan jót, szeretni őt fogod.  

[1] rich – Rich volt a neve Sidney múzsája férjének.

Kiss Zsuzsánna fordítása