Írásomat újraolvasva elképedve tapasztalom, hogy az elmesélt történtetekben felfedezhető a valóságban megesett dolgokra jellemző tényszerűség. A megtörténteket nagyon nehezen tudom elválasztani attól, ami sose történt meg! Annyira nehéz megtisztítani őket az álomlerakódásoktól, az értelmezésektől és saját torzításaimtól. Minden egyes pillanatban újabb és újabb, csábos színben feltűnő képek, éberálmok vagy egyszerű látomások jelentkeznek, melyeket távol kell tartanom, hogy történetem azért megmaradhasson bizonyos logika keretein belül, de aztán mégis csak főként én csodálkozom el azon, hogy az általam leírtakat értelmezni lehet. Néha azonban szeretném lejegyezni minden ábrándozásomat és éjszakai álmomat is, hogy ténylegesen megmutathassam legbensőségesebb, legtitkosabb sötétségemben elmerülve pihenő fényes odúm valóságos képét.
Talán majd egyszer minden álombeli történést leírhatok, éspedig az életben megesett dolgok ábrázolásánál nem kevésbé szenvedélyesen, de az is lehet, hogy tartalékaim kimerülnek, és az írást abba kell hagynom…
Ez utóbbi esetben nagyon fogom sajnálni, hogy nem jegyeztem le például azokat az álmokat is, amelyek az élet valóságánál sokkal jobban szórakoztattak, sokkal nagyobb szenvedélyességgel ragadtak magukkal.
Ebben a pillanatban például csak egy kis elkülönült álomrészlet jut eszembe, ám azonnal tudom már azt is, hogy miként kellene kibővíteni, miféle cselekmény bonyolódhatna le a díszletek között, a szereplők részvételével. Bár egyelőre úgy látom, ez csak bevezető a teljes történethez, mégis leírom úgy, ahogy álmomban láttam, tudniillik nagyon mulatságos.
…Változás ment végbe a városban, leginkább „szakosodásnak” tudnám nevezni. Az öröktől fogva jól ismert utcán az üzletek és az intézmények ellátott „feladatuk” formáját vették át, így például az állomás csillogóan fekete, nagy böhöm mozdony lett, bejárata a fűtő ajtajánál, a peron pedig a gőzkazán előtt, aztán a posta: kék csíkos sárga levélszekrénnyé változott, az egyik könyvesbolt tintatartóra, a másik szép kötésű könyvre hasonlított, az összes cukrászda krémes-tejszínhabos sütemény, a gramofonüzletek tölcsér alakúak lettek, a húsüzletek pedig vízszintesbe helyezett sonkák… Mindez azonban csak homályos benyomás, ami el is tűnt, amint bementem a hentesüzletbe, hogy vacsorára vásároljak magamnak valamit. Az üzletben csupa meglepetés. Itt is polcok és pultok sorakoztak, mint a szokványos üzletekben, ám egész érdekesen megoldva: a falat messziről a legpompásabb mozaiknak tűnő szeletelt kolbászdarabkák fedték, a sajátos eljárással megmerevített vékony szalonnadarabkákból készített polcok akárha elefántcsontból készültek volna, az üveghez hasonló aszpikos pástétom-pultok pedig úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint bármely más magára adó hentesüzletben.
Valódi ízélményt nyújtott mindezeknek már a szemlélése is, ugyanakkor két rendkívül furcsa dolog igencsak nyugtalanított: először is hogy a sápatagon barna arcú, bajuszos kis ember, a hentesüzlet tulajdonosa gyászhuszárnak volt öltözve, másodsorban pedig az, hogy az átnyújtott hentesárucsomagra szembeötlő helyre kis cetlit tettek e felirattal: „Gyártotta a Rádió”.
Vajon mit jelenthet a gyászhuszár-ruha, illetve a felvágottakhoz kapcsolt pár szó? Mivel tehát olyannyira fúrta az oldalamat ez az egész, fizetéskor meg is kérdeztem a korai órákban most még egyedül kiszolgáló tulajdonostól.
– Napközben fehér henteskötényt viselek – felelte –, ám ön most nagyon korán jött vásárolni, időm se volt még átöltözködni, miután ma pár koszorút kiszállítottam egy nagy házhoz, ahova egyenruhában kellett mennem…
Fokozódó meghökkenésem látva, a boltos részletesebb magyarázatokba fogott.
– Nősülésem előtt temetkezési cikkekkel kereskedtem, illetve temetkezési vállalkozó is voltam, volt egy gazdag választékú, szép boltom, tele koporsókkal, koszorúkkal, lámpatartókkal és mindennel, ami csak szükséges lehet egy halotthoz, kedvező körülmények, ahogy mondani szokás, és hát kifizetődő is. Pár éven át együtt vittük az üzletet a nejemmel, besegített nekem, mígnem aztán elhunyt apósom – feleségem lévén egyetlen leánya – örökül hagyta rá ezt a hentesüzletet. A koszorúk árulásánál sokkal vonzóbb és sokkal jövedelmezőbb kereskedelmi műfajnak tűnt, hiszen sonkát vagy kolbászt az emberek naponta esznek, meghalni viszont ritkábban szoktak. Ám hogy egy már jól működő, mellesleg jövedelmező üzlet kárba ne vesszen, úgy döntöttem, mind a koporsókkal, mind a hentesáruval foglalkozni fogok. Aztán mivel a bolthelyiség bérleti díja az egekbe szökött, ugyanakkor itt volt ez a saját tulajdonú ház is, arra jutottam, hogy mindkét tevékenységemet ugyanabban a helyiségben bonyolítom le, így a háziasszonyok már megszokták, hogy kedden, csütörtökön és szombaton nálam megtalálhatják a legfrissebb, legízletesebb hentesárut, méghozzá versenyképes áron (más napokon ez az üzlet „nem is megy”, böjtnapokon itt senki se vásárolt húst, ebben a kisvárosban mindenki vakbuzgó), aztán hétfőn, szerdán és pénteken a temetkezéssel kapcsolatos cikkek árusításával foglalkozom.
Mindent összevetve, hogy a libapástétomot óhajtó vevőknek ne kelljen olyan üzletben vásárolniuk, ahol a koporsók meg a koszorúk a szalámik, illetve pastramik szomszédságában díszelegnek, és persze mivel a városunk „szakosodott”, amint azt jól láthatta, azaz, hogy az üzletek alakja és díszítése követi az áruk formáját, nos ezért a hentesáruk napján, amilyen ma is van, az üzlet külseje óriási sonkára hasonlít, s ahogy észrevehette, bent szalámifal, szalonnapolc, illetve aszpikpult található, míg a koszorús napokon kis pipereeszközökkel, melyeket bizonyos erre a célra szolgáló kampók és csavarok segítségével fel lehet függeszteni, a kintről látható sonkaformát negyedóra alatt átváltoztatom sárga fogú, üreges szemű koponyává, a helyiséget pedig sírbolttá. Semmit sem mozdítok el, csak annyi, hogy a falakat fekete vászonnal, a sonkákat pedig fekete selyemmel vonom be, hasonlóképpen a kolbászokat ezüstszállal tekerem be, akár a menyegzői gyertyákat, azzal a különbséggel, hogy az enyéim feketék (ha megkapargatja az ember őket, láthatja, hogy belsejük darált malachússal van tele).
Ezeknek a fekete és ezüst díszítőelemeknek köszönhetően csak pár perc, s már rá sem ismer az ember a hentesüzletre. Rögvest minden gyászos és sötét lesz… fekete és ezüst…
Kicsit elmerengett, aztán suttogva bölcselkedett tovább:
– Minden csak a színválasztástól függ, színezzen csak át az ember egy pompázatosan vidám rózsakertet feketére meg ezüstre, és az máris gyászosnak fog látszani… ezüstlevelű fekete rózsák… halotti… gyászos… Minden csakis színválasztás kérdése, meg persze a hozzájuk tapadt jelentés, melyet megszoktunk, rendkívül mélyre hatoltak belénk.
Ha lehet, a korábbinál is halkabban folytatta, hozzám közelebb hajolva, kis bajusza alatt átsuhanó mosollyal bizalmasan ezt sutyorogta:
– Ajánlom, tegyen egy kísérletet, hazatérve díszítse fel… hm… a dolgozóját… hm! érti, mit akarok mondani… hm! WC – ahogy mondják… nos hát, borítsa be teljesen fekete papírral, helyezzen el ott koszorúkat meg feliratos szalagokat, „ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN” és „MEGMARADSZ ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN”… nos, kezeskedhetem róla, hogy… hm! a helyiséget a továbbiakban már nem fogja tudni rendeltetésszerűen használni… pár nap alatt az egész ház székrekedéstől fog szenvedni, biztosíthatom…
Türelmetlenül legyintettem, és elértette, hogy ideje abbahagynia.
De meg kellett még tudnom, mit is jelenthet a hentesárucsomagra tett felirat: „Gyártotta a Rádió”.
Kérdésem naivsága a hentesáruk és koszorúk kettős vállalkozóját teljességgel elképesztette.
– Hát uram, hihetetlen, hogy még nem ismeri ezt a találmányt…
És amint folytattam gyónásomat, hogy bizony nekem fogalmam sincs, miről van szó…
– Nem kétlem… azonban sose gondoltam volna, hogy manapság van még olyan ember, aki nem tudja, mit jelent a „Rádiós gyártás”… még egy gyermek is meg tudja magának mondani… akkor azt vajon tudja-e, mi az a bicikli…
– Kérem, nem gúnyolódjon itt velem, és ha szándékában áll egyáltalán elmondani…
– Nagyon szívesen… szívesen… kövessen, kérem… a gyártóhelyiségbe.
Az üzlet szomszédságában lévő helyiség kellős közepén ott állt egy rádióhoz hasonlatos, ám a valóságos készüléknél úgy háromszor nagyobb rendkívüli szerkezet, a hangszóró helyén pedig fehérre sikált, tiszta falú nyílás.
– Melyik hullámhosszot szeretné befogni? – kérdezte a gyászos hentes.
– Mindegy…
– Ez esetben a véletlenre bízom…
Elfordított egy gombot, várta, hogy a lámpák bemelegedjenek, eközben észrevettem, hogy a szerkezet elején van egy lista, pont úgy, mint a rendes rádióknál, ám az adást sugárzó rádióállomások és városnevek helyett gyárnevek sorakoztak, majd kisebb betűkkel következett az előállított termékek megnevezése, valami címjegyzék-gyűjteményféléje volt ez az összes európai gyárnak, ráadásul néhány nagy hírűt is felfedeztem köztük.
Amikor már égtek a lámpák, a hentes újra elfordított egy gombot, a jelző pedig megállt a „SARDINOS AUX HUILOS” Portugália feliratnál, mire a készülékben, a beszélő helyén rövid zümmögés hangzott fel, aztán pedig lassacskán, mintha csak a levegő sűrítésével történt volna, valami kristályosodni kezdett, majd besötétedett, és végül megszilárdulva valódi anyaggá vált, igen, megjelent egy szép, kívánatos szardíniásdoboz, melyet a készülékből kivéve a hentes felém nyújtott:
– Kóstolja csak meg ezeket a szardíniákat, ezek a legfinomabb fajtából valók… – Majd legnagyobb csodálkozásomra kezembe adta a dobozt, melyen a hentesáruról már ismert felirat szerepelt.
– Ne haragudjon, kérem, de én ezt nem értem – makogtam.
– Akkor hát mindent elmagyarázok – mondta a hentes… – Ezt a készüléket, melyet látom még nem ismer, tíz éve találták fel és helyezték üzembe. Ez ez úgynevezett „Rádiós gyártás”, és a legtöbb nagy felfedezéshez hasonlóan ez is egy eléggé egyszerű elven alapul. Minden bizonnyal ismeri a zenés rádiókészüléket, nahát, annak mi a működési elve? Bármilyen közönséges, csöndes szobában legyen is az a rádió, mégis működni fog, mert a készülék a szervezetlen mikrobával, füsttel, nitrogénnel és mindenféle haszontalan összetevővel teli levegőből csak a számára szükséges hullámot vonja ki, azaz a levegő muzikális elemeit, lefejti róluk a mikrobákat, az oxigént, mindent, ami nem zene, és aztán máris hallgathatóvá teszi… a levegőből vonja ki, ahol azelőtt még szennyezett elemekkel vegyült. Pontosan ezen elvet követi az előttünk álló készülék is, ön nem látta ugyan, ám a hátulján ott van egy doboz, amibe én naponta beleteszek mindenfélét, abszolúte mindenfélét, amit csak találok, úgymint darált húst és halat, mindenféle anyagdarabkát, kelméket, amiket a ház körül lelek, szalagokat, ócskavasat, lisztet, bort és papírt, narancshéjat, gyufásdobozt, de még használt bélyeget is… na és a készülék tehát éppen úgy válogat ebből, mint a zenés fajta, egy gombbal kiválasztom a szardíniagyárat, mire a levegőbeli „gyártáshullám” összhangba kerül a gépi hullámmal, mely az említett dobozban lévő különféle szervezetlen anyagból kiválasztja magának pontosan azt, ami egy doboz szardínia előállításához szükséges, annak mintájára, ahogy a zenés rádióban a hullámok egyeztetése révén elérjük, hogy a készülék a szervezetlen levegőből éppen a szükséges hangjegyeket válassza ki, mondjuk egy Beethoven szimfóniához… ilyen egyszerű ez…
És amint látható, a készülék az elképzelhető legbővebb listával rendelkezik, mindenféle tárgy előállítására megfelelő „gyártáshullám”-gyárakkal…
Most persze azt fogja ön mondani, hogy ez esetben akkor a háziasszonyok vásárolhatnának maguknak egy-egy készüléket, mely ott helyben, otthon előállítana mindent, amit csak szeretnének, s így aztán a kereskedelem fölöslegessé is válna. A készülék piacra dobásának idején valahogy így is állt a helyzet, de aztán a gyűlések, tiltakozások és sztrájkok következtében közbelépett az állam is, most már szigorúan szabályozza a készülékek birtoklási jogát, illetve az előállítható termékek listáját, ez utóbbit abban az értelemben, hogy egy ilyen készülék tulajdonosa csakis a saját nevére kiállított engedéllyel gyárthat le cikkeket, olyanokat, melyek előállításáért különben egész magas adót fizet.
De közben a gyárak is tovább működnek, mert vannak olyan vásárlók, akik az ott előállított terméket részesítik előnyben, mondván, hogy a rádiós termékek valahogy mesterségesek, íztelenek, mint ahogy a zenerajongók között is akad olyan, aki rádión át nem képes koncertet hallgatni, mert ez utóbbit teljesen elváltozottnak, a valódi zeneiségtől távolesőnek találja…
Azt hiszem, most már érti, miért kerül az árura a felirat.
Készülékemmel én csak hentesárut vagyok jogosult előállítani, de mivel ön nem ismerte a szerkezetet, hát készítettem szardíniát is, hogy láthassa a gyártási folyamatot… De akármit előállíthatok ám…
Beszéd közben tekert egyet a gombon, mire a készülék szakirányú kis terében lassan, lassúdan megjelent egy nagyszerű, csillogó selyemnyakkendő. Ugyanúgy idehozott még nekem egy doboz külföldi cigarettát, egy karórát meg egy jó meleg gyapjúsálat.
– Mit szólna egy üveg francia pezsgőhöz?
Hát tényleg kedvelem az ilyesmit.
A hentes nagy óvatosan egyeztette a gombokat, mire az egyik legnevesebb pincéből származó palack kezdett alakot ölteni előttünk.
Amikor elkészült vele a gép, a hentes borzasztót káromkodott, mert az üveg már meg volt bontva, ráadásul tele volt mandzsettával.
– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak egymást keresztező hullámokról lehet most szó… a zenekészülékkel úgyszintén megesik, hogy egyszerre két állomást „fog be”, minek következtében nem is lesz más eredmény, mint a kettőnek az egyvelege. Egyszer a gépem itatóspapírból készített tányérokat, egy másik alkalommal pedig rókaszőrmét teának való cseresznyeszárból.
Na és egy ízben még egy tökéletes kinézetű, minden szükséges dologgal rendelkező írógépet is, csak hát használhatatlan volt. Tudniillik sajtból volt.
Megköszöntem részletes magyarázatait, és indulni készültem.
– Jelen pillanatban – tette hozzá – nagy a túlkínálat, a japán adók teletömnek áruval, ha az ember elkapja Tokiót, annyi izzója és biciklije lesz, amennyit csak akar. Európai állomás fél óra alatt állítja elő a biciklit, amihez kétszer kell megtölteni szervezetlen anyaggal a dobozt, Tokióból azonban ennyi idő alatt már tíz bicikli is megérkezik, doboztöltés pedig csak egyszer szükséges.
Hirtelen eszembe jutott valami, hogy a zenés rádiókkal való párhuzam teljes legyen.
– És a paraziták… a készüléknek nincsenek parazitái?
– Hajjaj, de még mennyire – ismerte el a hentes nevetve. – Amikor például kolbászt gyártanék, de közbelépnek a kártevők, a készülékben hasonló formában ugyan, de… – És a fülembe súgta: – Szar jelenik meg… egyszerűen szardarabok…
Hát ezzel így véget ért a hentesüzletben tett látogatásom. Újra megköszöntem mindent, és távoztam.
Az utcán három barátom várt, ám ők is felettébb érdekesek voltak, az első kék volt, tetőtől talpig kék zománc fedte, mint a lavórokat és konyhai edényeket, ezt pedig azzal lehet magyarázni, hogy a „szakosodások” országában az emberek is felvették mesterségük jellegzetességeit, barátom pedig edényzománcozó gyárban volt mérnök, a másik barátom ellenben celofánruhát viselt, egész teste áttetsző, ugyanakkor homályos is volt, akár egy röntgenfelvétel.
– Tudod, hogy mindig beteges voltam – válaszolta a miértet firtató kérdésemre. – Folyton röntgeneztetnem kellett magamat, hogy kiderüljön, mi is van velem, mim fáj, így hát elhatároztam, hogy véglegesen megröntgeneztetem magamat, majd celofánruhát öltök, hogy minden egyes percben követni lehessen a testemben zajló változásokat.
Ami pedig a harmadikat illeti, ragyogóan zöld szemén kívül semmi rendkívüli se volt rajta, cukorkával kínált bennünket, ám észrevettem, hogy valójában szájban elolvadó órák. Kék bőrű barátom meg is jegyezte:
– Azt hiszem, sietsz öt percet – olyan hangsúllyal mondta ezt, akárha csak a következőt állította volna: „Mintha kissé savanyú volna ez a cukorka.” Egész szokványos fantázia-művész volt, csak annyi érdekesség volt rajta, hogy fogak helyett porcelánbabák sorakoztak szájában, jól látszott, amikor a cukorkát bekapta, nyelve pedig kis piros bőrszalagokból állt, mintha nedvesen húsos szirmokkal tobzódó krizantémvirágot tartott volna szájüregében. Szemét fürkészve, rájöttem, hogy az valójában limonádés üvegből készített két kis golyó.
És e bámulatos részlettel álmom véget is ért.
Boda Edit fordítása
Kép: Vladimir Kush
